Keletkezési történet: Az egyik legelső novellám, amit az első kötetem megjelenése után írtam. Eredeti címén: A „boldogság-fűrész”. Talán az egyik legsötétebb tónusú novellám, abból az időből, amikor naturalista írónak tekintettem magam. Még 2007. november 5-én reggel fél kilenc után kezdtem írni és 2007. november 21-én reggel nyolc óra után hét perccel fejeztem be az első változatát. Pár csoporttársamnak megmutattam, de túl sötétnek tartották. Végül a mondanivaló kifejtését tekintve nem tűnt eléggé világosnak, ezért átdolgoztam, amelyet 2008. június 24-én 14:39-kor fejeztem be. Furcsa novella, magam sem nagyon értem, hogy mit is szerettem volna itt mondani. Az egyetlen, amire tisztán emlékszem, hogy akkor kezdtem írni, amikor megnéztem az első Fűrész filmet. Valamiért akkor nem tartottam gyilkosnak és gonosznak Jigsaw-t, tetszett a motivációja. Valószínűleg ez ihlethette ezt a novellát. A „Júdás Tádé létrája” című, soha el nem készülő novelláskötetbe szántam, de terjedelmi okok miatt a „Sorsgeometria” című kötetem része lett.

1.

Az újságíró meredten ült a számítógépe előtt.

A szoba teljesen sötét volt, s csak a monitor alig észrevehető villódzása pezsdítette fel a zsurnalisztát. Éppen egy cikken dolgozott, s ebben a pillanatban egy épkézláb mondatot szeretett volna összeállítani az agyában, ami azonban nem ment olyan könnyedén, mint ahogyan várta. Talán az éjszaka, vagy az álmatlanság szívta szárazra a férfi alkotókedvét, a cikk azonban nem várhatott.

A férfi idegesen nyomta el a már csontig égett cigarettája csökevényét, és unottan odébb tette a hamutartót. Rögvest ezután megitta a mellette levő üveg kólamaradványait, és maga elé húzta a billentyűzetet.

Írni kezdett.

Néhány semmitmondó kifejezés begépelése után megsimogatta a tarkóját, és nagy lélegzettel nyugtázta a sikertelenségét. Kinézett az ablakán, és a város fényeit fürkészte. Közben elmélkedett.

Egészen váratlanul a gondolatok szinte erőszakot tettek rajta. Nagyon felkavaró, és felettébb valóságosnak tűnő álomképek toltak a szeme elé. Mintha csak Apollón cirógatta volna meg a tarkóját. A kasszandrai ábrándok delíriumszülte igazsága súlyos konklúziót hozott a számára. Már szó sem volt arról a kényszerről, hogy időre befejezze a cikket. Már semmit sem számított neki az állása, vagy az élete.

Az agyában megszületett valami… valami bizarr, valami groteszk. A férfi elméjében gondolatok gyűrűztek olyan szigorú rendben, mint ahogyan a fában levő évgyűrűk kapcsolódnak egymáshoz.

Gyorsan új „ablakot” nyitott a szövegszerkesztőjében, majd a következőket gépelte be:

„Vallomás

az emberi gonoszságot

figyelem

látni akarom hogy mennyire

merülhet el

fajtám a saját mocskában kis híján belehalok

undorodom magamtól

de mégis látnom kell

 hiszen ha mindenki

azt teszi amit az ösztönei súgnak

 neki

milyen lesz a világ

 százféle billentyűhang

koppan a halálos csendben és már

 helyesen írni is kész tortúra

de úgy érzem hogy

ha összeveszem is mindenkivel akit szeretek

ha széthasítom a saját lelkemet

vagy eladom a testemet azt

tudnia kell mindenkinek

hogy milyen férges is a föld

láttam megerőszakolt apácákat boncolt testet

terhes nőket akiket meggyilkolt egy őrült

s akit egy doki a leggonoszabbnak ítélt

utálom magam nem vagyok jobb mint az aki ilyeneket

tesz

hasonlítok arra a katonára aki lefejezett

egy élő embert meztelen tőrével mindketten a képzeteink rabjai vagyunk

és megtagadjuk a morált csak ő a saját gennyes világnézete miatt

a perverzióinak

kielégítése miatt én pedig a m e g f o r d u l t  v i l á g  k r ó n i k á s a  vagyok

zaklatott

ben

sőm

 szétszakít mindent

ami szociálissá tesz

de hát mindenkinek ez a sorsa nem

kaparom a falat és eszeveszetten

ordítom hogy magamimádó-szuggeráció

mutasd magad te kurta élet

csakis tőled

és

önmagamtól félek

21:48 2007.10.30. „

A felbőszült sorok egymás után töltötték ki a cyberteret. Az írásjelek – az újságíró legjobb barátai – elhagyták az éppen megalkotott irományt, s a férfi borostás arcán valami megelégedettség tükröződött. Hiszen leírt valamit, amitől kiengedett a gombóc a torkából. Évek óta nem látott már ilyen tisztán.

Tudatosult benne a legtitkosabb vágya, végső kívánsága, amelyet hosszú idő óta őrzött a csontjai mélyén. A teste hirtelen ívbe feszült: a düh, a hétköznapi élet halántékra mért nyomása, a szexuális kielégületlenség egyszerre rángatták vissza a földre. Nem engedték elmenni: maradnia kellett. Szenvednie kellett. Fel kellett készülnie a holnap kihívására, az átlagélet nyomorúságos, embertelen mivoltára.

” – Milyen kegyetlenek az emberek magukhoz! Eltapossák a körülöttük levőket…” – fogalmazódott meg benne a már több filozófus által is szétáztatott idea.

Azonban nem gondolta komolyan azt, amit most mormolt.

Nem volt hős.

Nem volt irgalmas szamaritánus.

Csupán azért dünnyögött magában, mert zavarban volt.

Mondania kellett valamit, de nem tudta, hogy mit is mondhatna. Az igazi varázsigét, amit ki szeretett volna mondani, nem találta meg.

Sohasem jött a nyelvére.

2.

Valahogyan nem értette a mostani melankolikus hangulatát.

Feléledt benne a halálvágy. A halál ösztöne, amelyet már számtalanszor tuszkolt vissza önnön tudatalattijába most revánsot kért mostohán eltöltött, és magányos évtizedekért. Az elolthatatlanság-eszmélete falatonként zabálta fel a homloklebenyében fészkelő kőszikla-tudatot. S ez az eszmélet olyan volt, mint a görögtűz: az önszuggeráció és a tudatmódosító Xanax tabletták sem csillapíthatták a destrukció féktelen étvágyát. Az álmegoldások kataraktái nem tompították, csak táplálták a vadállati öndühöt: mind nagyobb lángcsóvát készítve a múlt emlékeiből.  

A férfi szeretett magával elbeszélgetni, és sokszor vonta kérdőre magát: valahogyan önmagát elemezte. A mostani helyzetben is rákérdezett a hirtelen hangulatváltozására. Csak jóval később jött rá, hogy amit most magában érzett, az az emberi faj egyetemes tudatának parancsa volt: most értette meg igazán az „emberség” fogalmát: megtisztítva a rárakódott mocsoktól.

Egyszerre minden egyszerűnek tűnt számára.

Csak néhány pillanat, és nem lesz értelme annak, hogy „párban” vagy „egyedül”. A „jó” és a „rossz” ugyanolyanná pörkölődik a purgatóriumi fehér lángokban. Nincsen menny és pokol, nincsen Nirvána, nincsen antianyagi világ.

– Csak „én” vagyok és jogom van úgy dönteni, ahogyan akarok. – jelentette ki diktatórikusan.

A férfi nem félt a keresztény vallás dogmáitól. Nem hitte el a meséket a borzalmas helyről, de a paradicsomi létben sem hitt, bár a lélekvándorlás folyamatát részben elfogadta. Elmélete egyszerű volt: „ha valaki meghal, szegényebb lesz az a Föld, amely nem érdemelte meg azt a példa nélkül álló jellemet, amely túl tökéletes ide.” Nézete szerint egyedül csak a kiürülés létezik: az a lélek, amely már nem vívódik önmagával, nem lát értelmet a Mindenségben, egyszerűen feloldódik mások lelkében, azokat erősítve. Ez pedig a teljes vég: ahhoz hasonló, ahogyan az egyiptomi mitológiában szereplő Amt, a krokodilfejű és oroszlántestű Halottfaló megeszi a bűnös egyiptomi szíveket Maat előtt. A férfi elképzelésében a „kiürülés” után a lélek teljesen megsemmisülve, minden egyedi vonásától megfosztva olvad bele más emberek személyiségébe. Ez a gigantikus túlvilági út vége. Következik tehát, hogy nincsen olyan hely, ahol a lélek akár egyetlen pillanatra is önfeledten megpihenhetne.

Az újságíró váratlan mozdulattal pattant fel a forgószékéből, s a hirtelen erőkifejtésre az ülőalkalmatosság engedett a gravitációnak és felborult. Ezután a férfi kiment a fürdőszobájába.

A fürdőhelyiségben nem uralkodott rettenetes tisztaság. Az újságírónak a takarításra nem jutott ideje: túlságosan lekötötte a munkája. Eddig semmire sem volt ideje.

A férfi – engedve a sejtelmes hívásnak – villámgyorsan kiengedte a vizet a fürdőkádba, majd szempillantás alatt levetkőzött és beleült a kádba. Úgy gondolta, hogy a forró víz majd jobb kedvre deríti.

Az agya ebben a pillanatban üresjáratba kapcsolt.

Néhány percig szótlanul ült, és semmire se gondolt. Rongybabaként bámulta a plafont, s úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Valami megmagyarázhatatlan nyomás volt a testében, a gyomrában hányingert érzett. Egyedül élt, egyedül dolgozott, de nem a magány bántotta. A meg nem érettség, az örök, erkölcsi háború kikezdte az egészségét. Úgy érezte, hogy nemsoká összeroppan: negyven évével fel kell adnia a „harcot”. Rémülten gondolt a „kiürülésre”.

A fejében bolhaként ugráltak a gondolatok: szinte ezredmásodpercenként oltotta ki az egyik a másikat, de csak azért, hogy egy lélegzetvételnyi szünet után ő is az enyészeté legyen.

Hirtelen elkapta a tekintetét a piszkosszürke plafonról és egyenest a fürdőkád mellett levő mosdóra nézett. A mosdókagyló szélén egy régi típusú, nyeles borotva lapult meg. A látvány szinte sokkolta a férfit, hiszen az a tárgy nem az ő tulajdona volt: „Ki tette oda? Hogyan jutott be a lakásomba az illető?” – kérdezgette riadtan önmagát. De hiszen a házban őrajta kívül nem volt senki. Ebben egészen biztos volt.

Néhány másodperc múlva ezek már nem is érdekelték: ugyanúgy elpusztult ez az aggódó gondolat is, mint az előtte létező társai.

3.

A férfi megszabta a saját sorsát.

Kikászálódott a kádból, de csak egy pillanatra, hiszen a környezet hideg volt: úgy vacogott, mintha jeges kezek vették volna körül. A kád csak félig volt vízzel, s a férfi úgy döntött, hogy tűzforró vizet enged a fürdőkádba.

Ugyanúgy, ahogyan a régi rómaiak is tették.

A férfi kinyitotta a borotvát.

Éles volt, frissen élezték meg.

A fémen ragyogóan látszott a férfi arca.

A meztelen acél csillogott a rávillanó fénytől.

A férfi nem is teketóriázott sokat: gondolatokat és gondolkodást nélkülözve, összeszorított fogakkal metélte fel az ereit az éles szerszámmal – mély sebet ütött magán, nagyon mélyen nyesett a saját húsába.

A publicista párhuzamosan vágott: a véna mentén ejtette a sebet, a csuklója alsó oldalán. Tudta, hogy az erőszakos, túlontúl határozott mozdulat miatt megsértette a mélyebben fekvő artériákat is. Amikor a vér édeskés szaga megütötte az orrát, már nem volt visszaút: a csuklóján elvágott inak miatt kiejtette a gyilkos eszközt a kezéből, és reménytelenül csusszant vissza a kádba – vissza a halál méhébe. Tisztában volt vele, hogy a fürdővíz is csökkenti a túlélési esélyeit, mivel a meleg segít a vérnek gyorsabban folynia, és lelassítja az alvadási folyamatot is. Úgy helyezkedett el, hogy a csuklóit kifordíthassa. A férfi egy cikk írása során tanulta ezeket a „praktikákat”: beszélt egy halottkémmel az öngyilkosságról; ő mondta el azt, hogy a legtöbb öngyilkost így találják meg, mert ez természetellenes pozíció nem akadályozza a vér folyását.

A férfit kellemes meleg vette körül: az első néhány percben bizsergést érzett a testében. Általános iskolai „anatómiai” tanulmányai során tanulta, hogy a metszett seb nem fáj annyira, mint a többi sérülés. De a metszett seb mindig erős vérzéssel jár. Tisztában volt vele, hogy egy csomó akaraterő kell hozzá, hogy valaki mélyen belevágjon az artériájába. De azt nem is sejtette, hogy őbenne is megvan a szuicid ösztön. Tudta, hogy ha most azonnal nem menti meg valaki, menthetetlenül el fog vérezni.

Eddig mindig hezitált.

Az öngyilkosságról már évek óta gondolkodott: riportkészítés közben, a reggeli cigaretta elszívása közben a buszra várva, a barátaival sörözgetve. Mindig kísértette.

De egész idáig mindig elhessegette magától s most, – néhány pillanat miatt – azonnal magához akarta ölelni.

Ezek voltak az utolsó összeszedett gondolatai: még a halál elképzelhetetlen misztériuma sem tudatosult a férfiban. A későbbiekben azonban már nem haragudott magára ezért: tisztázta magában, hogy a halál emberi ésszel felfoghatatlan misztikum.

Az elvérzés újabb stádiuma mutatkozott a férfin: jóleső fáradtság lepte meg, s kellemes meleg vette körül. A kádban ülő férfi néhány másodpercig igyekezett úrrá lenni a kimerültség, és a fáradtság felett, azonban azok erősebbnek bizonyultak nála.

Néhány pillanat múlva „elaludt”.

S a borotva, a fürdőszoba padlóján felhőtlenül örült annak, hogy hasznossá tehette magát.

4.

Az újságíró valahol máshol ébredt fel. Egy idegen, piszkos teremben eszmélt fel, ahol patkányok szaladgáltak. Egy orrfacsaró szagú, huzattal ellátott ágyban gyógyulgatott.

A kezeit azonban szakszerűen ellátták. A kötést – bár nem tudta, hogy mennyi ideje alszik – cserélték: a kötszer szálain nem látszódott vér. Bár iszonyúan kimerült volt, és sajogtak a végtagjai, de életben volt. Már nem kínozták sötét gondolatok, de nem ítélte el azt, amit tett.

Egyszerűen levertnek látszott, s enyhe csalódást is érzett.

A teste megfigyelése után végre koncentrálhatott a környezetére is. „Engem elraboltak” – gondolta.  S már azt is megérezte, hogy sérült, erőtlen testét lekötözték. Mintha megvárta volna a megállapítást, az „elrablója” belépett a szobába. Szikár, gyenge alakú férfi volt. Arcát maszkkal takarta el.

Az újságíró ordítani szeretett volna, de gyenge volt ahhoz, hogy számottevő kiáltás hagyja el a torkát, amit valószínűleg úgysem hallott volna meg senki. A maszkos férfi nyugodtan húzott az ágyhoz egy széket és lehuppant. Látszólag tudomást sem vett az ügyetlen segélykérő kísérletről. Amint elhelyezkedett a székben, beszélni kezdett:

 – Úgy látom, hogy felébredtél. A sebedet elláttam – megnyugodhatsz, a kórházban sem tették volna jobban.

Az újságíró kis idő múlva lenyugodott. Amikor visszanyerte nyugodt lelkiállapotát magában egyetértett a férfi állításával, azonban az arcára még mindig a kétségbeesettség és a düh keveréke ült ki.

Számtalan kérdése lett volna, azonban a benne lévő csüggedtség, és a gyomrában lakozó kimondhatatlan nyomás – amely egy ismeretlen, elfojtott vágyat képviselt – nem engedték szóhoz jutni.

Pár másodpercig szótlanul nézett farkasszemet az áldozat és az elrabló.

Az idegen törte meg a csendet:

– Valószínűleg kíváncsi vagy arra, hogy miért is hoztalak ide. A válasz egyszerű: meg akarlak tanítani arra, hogy értékeld az életed. Már hosszú idő óta figyellek téged: ismerem a napirendedet, tudom, mikről fantáziálsz, ismerem az elfojtott sértéseket, elodázott gondjaidat is, amelyeket mélyen magadba temettél. Jobban ismerlek már, mint te önmagadat.

Te egy kisember vagy, mindennapi gondokkal. Mégis, néha az ágyadban képzelegve, a fürdőszobában borotválkozva fura dolgokról filozofálgatsz. Elvégezted az egyetemet, diplomát szereztél, és mégis arról gondolkodsz, hogy miért nem lehetsz boldog – a ráció katonája földön túli gondolatokat hajszol: ez nevetséges. Számtalan estét virrasztottál át, amíg rájöttél arra, hogy a depressziód oka nem benned van, hanem a környezetedben. Tudod jól, hogy képes lennél élni, ha megbecsülnének a kollegáid, vagy ha a testi és metafizikai szerelmi-gyakorlat annyira tökéletes lenne, mint ahogyan azt te elképzelted. Lelkileg egy utópiában élsz, és ezt a tested nem bírja ezt elfogadni. A valós világban mindenkiben csalódtál: a szüleidben, a rokonaidban, a tanáraidban, sőt még saját magadban is.

Úgy bizony, becsaptad magad.

Írónak, alkotó embernek hitted magad – közben csak egy firkász vagy, akit egyszerűen belep és megfojt majd az idő homokja. S ez a homok – ez a kérlelhetetlen matéria – mindent elpusztít: az emléked testéről a húst, a bőrt és a dicsőséged csontjait is könnyedén porlasztja szét. De hát ezt tudod. Kiürülsz majd kérlelhetetlenül.

Csak néhány állt össze a kép: de úgy gondoltam, hogy mégis próbára teszlek, hátha kellemesen csalódom benned…és te részt vettél a vizsgán…de nem feleltél meg.

S a férfi karján levő kötésre bökött.

Az újságíró idegesen rezzent össze az utolsó szó hallatán. Agyában sebesen jártak a kerekek: jól tudta, hogy az idegen ismeri őt. Mintha földöntúli lény lenne, mintha meglékelte volna a koponyáját és most belelátna. Egész egyszerűen minden szava igaz volt.

Az elrablója egész mondanivalója alatt nem mocorgott a széken: pedig látszólag igen kényelmetlen testtartást vett fel ücsörgése közben. Amikor az első gondolatát kifejtette, szempillantásnyi szünetet tartott, és megropogtatta az ujjait. Nem hagyott időt az újságírónak a kérdésekre, de erre nem is volt szükség. Groteszk módon a kíváncsiság nagymestere, most meghunyászkodva, szótlanul feküdt az ágyán.

Az idegen ott folytatta, ahol abbahagyta:

– Én hittem benned, és próbára akartalak tenni. Jól tudtam, hogy pillanatok alatt elönt a búskomorság, és megint bizonytalankodsz majd a problémáidon. Magam is meglepődtem, amikor leírtad azt, ami már évek óta gyűlt benned. Ezt a javulás első jelének hittem.

Nem is tudod elképzelni azt a megrendülést, amit akkor éltem át, amikor arra vetemedtél, hogy gyáván elfuss, itt hagyd a gondjaidat azzal a borotvával együtt, amit én készítettem oda neked.

Azonban egyrészről mégis dicséret illet: meg kell mondanom, hogy egészen profi voltál…némelyeknek nincs ilyen «szerencséjük» első alkalommal. Bátor ember vagy te. Bátor és gyáva.

Az író, a sértések okozta dühtől visszanyerte az önbizalmát, és rögvest kérdezett, vagy inkább megpróbálta megmenteni becsületét. Hirtelen támadni akart: újra visszatért belé az újságírói sznobizmus. Foghegyről ezt vetette oda a maszkos férfinak:

– Ki maga? Mit képzel magáról? Itt papol nekem a bátorságról, de annyi merészség sincsen magában, hogy levegye a maszkját? Talán fél az áldozataitól?

Az idegen megelégedetten hümmögött, majd magabiztosabban, mint eddig bármikor így válaszolt a megkötözöttnek:

– No lám! Újra visszatért közénk a híres zsurnaliszta. Érdekes módon, amikor problémákkal kellett szembenézned, akkor már nem voltál ilyen határozott. Emlékszel az egyetemi csoporttársadra? Csak annyit kellett volna tenned, hogy bemész abba a szerkesztőségbe és meg kellett volna beszélned a főszerkesztővel ezt a kis affért. De mit tettél te? Aznap te inkább elmentél a barátaiddal mulatni, és holtrészegre ittad magad. Elfutottál a probléma elől, ahelyett, hogy szembenéztél volna vele.

Az újságíró félrekapta a fejét és az elhanyagolt függönyökre tekintett, miközben szeméből kicsordult az első könnycsepp.

Az Idegennek teljesen igaza volt.

Vesztett ügy volt ez.

Minden nyerő lap az ellenfél kezében volt, s ő már abszolút nem tudott mivel védekezni. Minden támadás ellen védtelen volt.

Az idegen könnyen folytatta:

– Válaszolva a kérdésedre: nem számít, hogy én ki vagyok. Én Te vagyok és Nem. Én mindenki vagyok, és mindenkiben ott vagyok. Nevezz engem a Megfordult Világ Krónikásának.

A rejtelmes válasszal most megelégedett a máskor oly’ határozott illető. Valóban nem számított az elrabló személye. Úgysem mondhatta volna el senkinek sem: hiszen önmagára volt utalva.

A fekvő férfiban csak ekkor merült fel az a kérdés, amit más ember talán az első pillanatban megkérdezett volna:

– Miért én? Miért rabolt el?

Az idegen zavartan nevetett fel az álarca alatt.

– Emlékszel azokra a gondolatokra, amelyek a begépelt gondolatfolyam közben és az után környékeztek meg? Nagyon okos vagy! Ez a legnagyobb pozitívumod. Pontosan megsejtetted a miértet.

Ismered a darwini hipotézist? Hogyne ismernéd, hiszen meg kellett tanulnod!

Az állatok és az emberi faj is csak akkor maradhat életben, ha állandó fejlődésben van és megtanul küzdeni a túlélésért. Nos, én úgy vélem, hogy ezt már nem alkalmazhatjuk napjainkban. Hiszen mit ér a precízen megtervezett elv, hogyha mi, emberek már nem vagyunk hajlandóak harcolni az életünkért?

Túlságosan elmerültünk az általunk kreált problémákban, a kézzelfoghatatlan politikában, a világ dolgaiban, amit csakis a magunkénak hiszünk. S eközben figyelmen kívül hagytuk az egyetlen dolgot, ami igazán a miénk: a létünket. Ez a mentalitás pusztítja bennünket: depresszió, idegbetegségek, szexuális aberrációk, evési problémák.

Én csak segíteni szeretnék az embereken.

A fejlődés egyetlen útja a küzdelem.

Nem menekülhetünk tébolyult gondolatok közé. A küzdelem pedig szükségszerűen fájdalommal jár.

Az újságíró homlokán kidagadtak az erek. Ez őrült! – gondolta.

Ami ekkor történt, nem volt átlagos: mintha a Megfordult Világ Krónikása érezte, sőt, pontosan tudta volna, hogy mire gondolt a sebesült… Azonnal reagált:

– Nem vagyok féleszű: ezt rögtön be is bizonyítom.

Talán úgy érzed, hogy az embernek nem csak az alapvető szükségleteit kell kielégítenie. Úgy látod, hogy túlzottan leegyszerűsítem az embert: az én látásmódomban nem kellene gondolkodnia, csak „élelemre” vadásznia.

Azonban nem igazak az állításaid, amit rögvest be is bizonyítok: én nem a modern ember gondolatait ostorozom, hanem az életmódját. Csak vess egy pillantást a világra: nem szeretjük a természetet. Csökkentjük a vadont és mégis arra áhítozunk, hogy minél több pénzt nyerjünk általa. Hogyan juthattunk el idáig? Pazaroljuk az erőforrásokat, és nem tiszteljük az életet.

Új kor – új problémák: eddig ismeretlen betegségekkel találkozunk: de ezek nem a test betegségei (hiszen azokat már tudjuk gyógyítani), hanem a lélekéi.

Ez annyira el van rejtve előlünk, hogy csak érezzük azt, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk elmondani, ami bánt minket. Függővé vált az egész világ. Nem látják a fától az erdőt. A legbonyolultabb problémákat képesek vagyunk megoldani, másrészről viszont a saját félelmeinket, a falainkat, sem lebontani, sem felépíteni nem vagyunk hajlandóak. Ez jó kiindulópont lehetett volna az egyik cikkedhez. – bökött a férfi felé.

Most elmondom, hogy mi lesz a te feladatod. Jól tudod, hogy te is ebben a kórban szenvedsz. Azonban a te betegséged más természetű. Téged is valami kimondatlan dolog nem hagy aludni, ezt tart vissza attól, hogy megváltozzon az életed – de nem a pénz az oka ennek. Egyszerű tehát a feladat: nevezd meg az ismeretlent és akkor már meg tudod oldani az egyenletet. Újabb esélyt kapsz, hiszen egyszer már elbuktál: a rejtvényfejtésre ott volt az egész eddigi életed… most csak egy órát kapsz rá…

5.

Az újságíró nem tudta, hogy mit kellene tennie. A feladat megnevezése úgy meglepte őt, hogy a maradék mondanivalóját is elfelejtette. Nem tudta megakadályozni, hogy a Krónikás magával vigye a megkötözött testét, amit egy sötét szobában dobott le a földre.

Már egyikőjüknek sem volt közlendője, még – a máskor bőbeszédű – Idegennek sem volt ereje beszélni, csak ennyit mondott legvégső instrukciónak: 

 – Kiengedlek, ha megmondod azt, ami miatt sohasem lehetett teljes a boldogságod. Írd meg a végső cikkedet!

Az újságíró késleltetni akarta azt, hogy a Krónikás magára hagyja őt, kétségbeesetten tette fel az utolsó kérdését:

– De várjon! Honnan fogja tudni, hogy rájöttem a megoldásra?

Az idegen – mialatt megoldotta a férfi köteleit – csak ennyit válaszolt:

– Tudni fogom. Egy ember megvilágosodása sohasem múlik el nyomtalanul a világegyetemben.

Ezután halk, óvatos léptekkel kiment az ajtón és bezárta maga mögött.

A zsurnalisztának csak most volt ideje arra, hogy szemügyre vegye a börtönét. Nem kellett túl sok mindent szemrevételeznie. A félhomály jótékony fátyla takarta be a sivár berendezést. A sötétben csak egy asztal és egy szék körvonala látszódott. A meztelen falak különös nyugtalanságot kölcsönöztek a terembe belépő hangulatába. Közvetlenül a bejárat felett egy szürke falióra mutatta az időt.

Az újságíró nem a székre ült le, hanem az egyik sarokban kuporodott össze. A térdeit felhúzta, és kezeivel összekulcsolta őket.

Gondolkodott. Törte a fejét azon a dolgon, ami őt a legjobban bántotta. Tudta, hogyha erőszakkal gyötri magát, nem fog eszébe jutni. Igyekezett nem erre gondolni. Ekkor viszont a végleges halál szelleme rohanta le. Tudta, hogy meg fog történni: a végén úgy is „kiürül”. Az életösztön azonban nem hagyta, hogy véglegesen depresszióba essen. Erőszakkal kényszerítette magát, hogy mérlegelje az eddigi életét. Lépésről-lépésre akart haladni a megoldáshoz. Úgy, ahogyan egy matematikai egyenletet oldanak meg a matematikusok.

Felkelt a sarokból és büszkén, hátratett kézzel kezdett el körbe-körbe járkálni a szűkös teremben.

A legkorábbi emlékeitől kezdve mustrálgatta önmagát. A lecsupaszított lélek azonban nem adott választ.

Mindvégig ott bujkált az a kimondhatatlan entitás, a „boldogság-fűrész”, amely még a legnaposabb másodperceibe is sötétséget varázsolt. Nem tudta a nevét: mint amikor blődségeket citált a számítógépe előtt, mert belülről kínozta valami.

– Akkor sem ment, és most sem fog. – gondolta.

***

Már fél óra is eltelt a gondolkodásra szánt időből, és még mindig tanácstalan volt. Meg sem próbált menekülni: ütlegelni az ajtót vagy egyszerűen kiutat keresni ebből a helyzetből. Érezte, hogy úgy sem menne.

Gyenge volt hozzá.

Megpróbálta a hírhedt újságírói észjárást kihasználni, igába vonni. Csigalassan építette fel a gondolatmenetét a káosz foszlányaiból, azonban egyszer csak ugyanolyan gyorsan, ugyanolyan hirtelen egy gondolat környékezte meg őt – ez viszont nem illett a többi közé: ez is ösztönös volt. Annak a késztetésnek lehetett a „testvére”, amely korábban írására kényszerítette.

A Szóval El Nem Mondható Érzés miatt kelünk fel reggel; ő biztat jó anya módjára, hogy rutinszerűen, adekvátan végezzük a mindennapi cselekedeteinket. Mindezt csak azért, hogy tudatosíthassuk magunkban, hogy mi is az, amitől rettegünk – a legbelsőbb aggodalmainkat üldözzük csak azért, hogy később az ösztönös félelem eredjen utánunk. Ez a hajsza ad erőt minden tettünkhöz, őt keressük minden arcban, minden szóban. Ha meg tudnánk nevezni azt, amitől félünk, már nem is emberek lennénk, hanem istenek, vagy tudat nélküli állatok. És egyik sors sem olyan, amit az ember önszántából magának választana.

De a nevét nem tudta.

Nem volt képes kimondani kimondhatatlant.

De azzal tisztában volt, hogy van még benne életerő, igazi emberi tulajdonság.

A sebe újra fájni kezdett és a kötés átvérzett.

***

Egy óra lejártával a férfi képtelen volt megnevezni félelmét. Mosolyogva várta azt a pillanatot, amikor lépéseket hallott a folyosón, majd ajtónyikorgást, legvégül csendet.

Ekkor a szürke falióra megállt: soha többet nem mutatta már az időt.

Az Idegen halálra ítélte az újságírót a cselesnek tetsző feladatával: ez volt az a talány, amelyre látszólag nem létezik felelet… s ilyen feltételek mellett nincsen szégyellnivaló a vereségben.

Majd órákig, napokig bűvös csend honolt a folyosón. Egy lélek sem járt arra. Az újságíró nem tudta, hogy mennyi ideje volt a bezárt szobában. Azonban már nem volt már benne vitalitás. Már régen nem foglalkozott azzal a kimondhatatlan dologgal, ami félelemre ösztönözte. Nem értette meg a Krónikás leckéjét.

A férfi percről-percre magára hagyottabbnak érezte magát: irtózatosan reszketett attól, hogy „kiürül”.

Végül őt is elérte a pihentető álom. Lehajtotta a fejét és elbóbiskolt. Álmában végtelen magasságból zuhant alá, majd legvégül földet ért.