avagy egy peches lékhorgászat

Keletkezési történet: 2007. március 10 és 2007. április 10 között íródott novella, amely eredetileg a Magyar Horgász által kiírt novellapályázatra készült, de végül nem nyert díjat. A „Zongoraverseny hét ujjra” című kötetbe került.

Az idő kellemetlenül hideg volt, de ő nem fázott. Az időjárás pontosan megfelelt a szokványos február végi időszakoknak azzal a kitétellel, hogy most egy kissé hidegebb volt a szokottnál.

A férfi, egy tagbaszakadt környékbeli horgász volt; legendás volt arról, hogy csak egyedül szeret horgászni.

A jeges szél miatt a fejére kucsmát húzott, és egy anorákkal is melegítette magát. Hatalmas, tömött bajuszt, és szakállt viselt, ami az arcát szinte teljesen betakarta: ezt praktikus okokból hagyta meg.

Tudta, hogy más ember bolondnak nézné, hogy ilyen zord időben lékhorgászni megy, de őt nem érdekelte más, csak a zsákmány. Nagyon jól tudta, hogy ehhez a tevékenységhez erős személyiség kell, hiszen a halakért a saját életét kockáztatja. Csak egy rossz mozdulat, és a jégbörtön örökre a mélyébe zárhatja őt. Tudta, hogy semmiképpen sem szabad kapkodnia, hiszen az végzetes következményekkel is járhat, és bizony: halat sem foghat hirtelenkedve.

A táj tüneményes látványt nyújtott még ilyen barátságtalan évszakban is. Bár mindent hó borított, de a környék mégis sokkal egyszerűbbnek, és tisztábbnak látszott, mint az év többi szakában. A dombok barna tónusa, a távoli főút vonalai, és a haragvó égbolt sötétszürke duzzogása szinte egyetlen gigászi lélegzetvétellé olvadt össze a horgász előtt.

A máskor olyan barátságos, jól telepített tó, most egy hómező képét mutatta.

Mielőtt rálépett volna a tó jegére tudta, hogy meg kell győződnie a jég vastagságáról a partszegélyen vágott próbalékből, így katonás rendben igazgatta el a holmiját, majd a jég tetejéről letörölte a havat, s a batyujából egy baltát vett elő.

A fejsze szorgosan dolgozott, és végül verejtékes munkával egy kocka alakú, fél méteres léket vájt a tó testébe.

A horgász bizakodva emelte ki a jégtömböt, majd egy mérőszalaggal megmérte a magasságát. A szalag húsz centit mutatott, amely értelemszerűen a jégréteg vastagságát jelentette. A férfi elégedetten bólogatott, hiszen a lékhorgászathoz legalább tizenöt centiméteres jég kell, az ettől vékonyabb réteg minden pillanatban beszakadhat. A húsz centiméter vastagságú jégen akár egy harckocsi is vígan masírozhatna.

A horgász most már a biztonság érzetével ballagott az állóvíz tetején, de a szemét csak egy pontra meresztette. Ő olyan profi volt – a kezdőkkel ellentétben -, hogy már ránézésre tudott magának horgászhelyet választani. Volt egy speciális technikája erre a célra, amit még az apjától lesett el, de ezt nem árulta el senkinek, csak bezsebelte az érte járó irigykedéseket, és csodálkozásokat.

 „- Tökéletes időzítés! Ezt a napot nekem találták ki, ma biztosan fogok valamit.” – gondolta.

Minden előkészített, gondosan figyelt minden apró részletre: nem sietett. Ha valaki tudta, akkor az ő volt: a lékhorgászathoz idő kell.

Ugyanazt a műveletet meg kellett ismételnie, mint a jégre lépése előtt. A férfi baltával dolgozott. Tudta, hogy a lékvágás – baltával – külön mesterség. Ezt a műveletet egy hozzáértő horgásznál kell megtanulni és begyakorolni, ez nem bemagolható, mint egy évszám. Az ő mestere az apja volt. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy amikor kezdő volt, az első lékénél milyen csuromvizes lett a rosszul átütött jég alól sugárban feltörõ víztől.

Csak a kezdet volt nehéz, hiszen nem kellett attól tartania, hogy befagy a komoly erőfeszítéssel mélyített nyílás. Minden téli pecás tudta, hogy a frissen vágott résben, csak három-négy óra alatt alakul ki egy vékony hártyaréteg.

Felállította a bottartó állványt, és felcsalizta a botját. Tudta, hogy a horgászbotot az „úszós módszerre” kell beállítania. A „hagyományos” horgászbottól eltérően a speciálisan erre a célra kifejlesztett lékhorgászbot sokkal kisebb: körülbelül hatvan-hetven centiméter hosszú. Ennek a rövidségét az indokolja, hogy nem kell olyan távolról „vadászni” a halra: itt sokkal közvetlenebb a kontaktus a hal és az ember között. Ezért szeretett ő télen horgászni. Sokak szerint a télvízi horgászat paradoxon: télen a horgász pihen. Azonban szerinte ez nem így van: a vérbeli horgász nem üdülhet.

Ezekkel a gondolatokkal tette a halszeletet a horogra.

Amint belógatta a botot a lékbe, leült a horgászsámlijára, és elővette a termoszát, amelyben forró tea volt.

Tudta, hogy várni kell legalább egy órát, mert a hideg vízben a szagok nem terjednek úgy, mint a melegebb vízben.

***

A hal óvatosan úszott be a számára idegen területre.

Az állat megnyúlt teste rendkívül jó szolgálatot tett neki abban, hogy rendkívül sebes és ügyes úszóvá váljon, de most ennek sem vette volna hasznát, ha ellenséggel találkozott volna. Az egymástól elválasztott hátúszó, az elülső kopoltyúfedő egyszerűen fogazott széle és az állkapcsot, és a garatcsontot borító sörte, vagy bársonyos fogazat mellett lévő hosszú, hegyes fogak bemutatták őt a környezetének: süllő volt. Bár általában mindenre rávetette magát, amit legyőzhetett, még saját faját sem kímélte meg, de most más volt a helyzet. Most egy nyugodt territóriumot kívánt magának, ahol biztonságban leteheti az ikráit.

Egy pillanatra a természet vad törvényei a háttérbe szorultak, vagy éppen most jöttek igazán előtérbe: a születés ősi előjoga megakadályozta az anya pusztulását.

A süllő akaratlanul egy csuka területére tévedt. Bár a térség ura nem mutatkozott, de rendkívül gondosan lapult meg a hínárok között, és a megfelelő pillanatot várta ki, amikor hátba támadhatja a legyengült süllőt. Hiszen a süllő a csuka riválisa, ezt minden horgász tudja, és az is köztudott, hogy túlontúl derekasan őrzik a területeiket, és nem hagyják annyiban, ha betolakodó téved a placcra. De miért is kellene eltennie láb alól a szerencsétlen süllőt? Mert más, mint ő? Úgy tegyen, mint az ember? Üldözze azt, ami nem olyan, mint amilyen ő? Honnan tudja, hogy minden rossz, ami különbözik tőle? Ekkor azonban még a buta gondolatokat elhessegette magától. Csak arra koncentrált, hogy minél könnyebben végezzen a sebezhető ellenlábasával.

A csuka ekkor vette észre az ember által a vízbe dobott zsineget. Kezdetben nem foglalkozott vele, de mikor a vetélytársa egyre közelebb, és közelebb merészkedett a gyilkos eszközhöz már nem bírta nem megpillantani. Az ő anyja is az „öldöklő kampó” áldozata lett.

Bár nem szívlelte a süllőket, hiszen a születése pillanatától azt tanulta, hogy „a táplálékért vívott harcban nincsen barát, csak ellenség”, de ez az érzés, amit ekkor tapasztalt teljesen ismeretlen volt számára. Ez teljesen felzaklatta őt: nem akarta, hogy az ismeretlen ellensége meghaljon az Ember karmaiban. Vegytiszta paradoxon! Még hogy az ember a legintelligensebb állat! Hiszen ha lenne olyan értelmes, amilyennek tartja magát, akkor nem ölne akkor, amikor nem is éhes! Nem pusztítaná a tavat, hogy büdös csöveket állítson a partjára, amelyek ráadásul valami feketét köpdösnek a levegőbe! – így gondolkodott egy pillanatig a csuka. Majd úgy döntött, hogy segít az idegen birtokháborítónak. A vitéz csuka úgy határozott, hogy dacol az értelmetlen erőszakkal, és megtagadja a mindenség farkastörvényeit. Összefogott a csuka és a süllő az Ember ellen!

Jóllehet pár pillanat alatt ott volt ahol a süllő, de már késő volt. A mohó hal már bekapta a horgot. A hősünk nem tétovázott: rögvest támadott, azaz megpróbálta elharapni az acélelőkét, de nem sikerült neki, hiszen a durva fém sokkal hatalmasabb, mint az élő szövet. Az Ember még erre is gondolt.

Az erős horgász igyekezett kifárasztani mindkét halat, de amazok sem hagyták magukat. A helyzet egyre súlyosabbá vált, hiszen az állatoknak egyre fogyott az erejük, és a minden egyes másodperccel jó nagy adagokban szállt el remény belőlük.

Már jó néhány perce csatáztak, amikor a csuka rájött arra, hogy hogyan szabaduljanak meg a horgásztól. Ez a kiút azonban felettébb drasztikus volt. Mivel a horgot nem tudta kivenni a süllő szájából, ezért ki kellett, hogy harapja a süllő szájának a szélét, hogy amaz megmenekülhessen. Nem volt más megoldás, ezt kellett tenniük.

A csuka a befelé hajló ritkás állófogazatával nagy fájdalmat okozott a társának, de az tudta, hogy nem azért „kínozza” őt, mert bántani akarja. Éppen ellenkezőleg: az életéért teszi azt, amit tett.

Amint kiszabadultak a gyilkos kelepcéből, a süllő köszönetet mondott a barátjának a rendkívüli segítségért.

A csuka a jóindulatát még azzal is bizonyította, hogy megengedte, hogy az újdonsült barátja elvonuljon az ő területére, ott rakja le az ikráit.

Legyen a megsebzett szájú süllő, és a derék csuka az emberiesség, és a segítőkészség mintaképe!

***

Az ember nagyon izzadt a fárasztás műveletében, de nem adta fel. Sokáig senyvedett a bot túlsó oldalán, és már a keze is felhólyagosodott a látszólag eredménytelen harctól, de azzal vigasztalta magát, hogy a szokatlanul strapás súly egy rendkívül szép példányt sejtet.

Újabb kínzó percek teltek el bármilyen eredmény nélkül, amikor már alig bírta tartani a készségét.

Egyszerre azonban szokatlanul könnyűvé vált a bot, de a horgász minden erejét beleadta a húzásba. Ez volt az a pillanat, amikor a süllőt meg kellett sértenie a csukának, ha még élni akart. A horgász azonban a váratlan egyensúly-bomlástól egy hatalmasat esett.

Amikor nagy nehezen felkelt, zsörtölődött egy sort, majd szemügyre vette a szerelékét. Egy bőrdarabot talált rajta – nem jött rá, hogy mi lehet az. Azonban a fura tárgyat eltette szuvenír gyanánt – a küzdőszellem, és az élni akarás szimbólumaként tisztelte azt. 

Az idő már estefelé járhatott. Úgy érezte, hogy ideje már annak, hogy hazatérjen. Összecsomagolta a felszerelését, majd egy előre elkészült zászlóval megjelölte a léket, hogy nehogy mások beleessenek az általa vágott nyílásba, és ott leljék halálukat.

Lassan, ráérősen ballagott hazafelé a horgász. A fejében a nap történései jártak: próbálta elképzelni az ismeretlen hal felépítését, fajtáját. Hiszen túljárt az a hal az ő eszén! Hogy mik vannak! – gondolta.

A férfi lomhán lépkedett a sötétségben. Vontatottan haladt a tó jegén, majd pár perccel később a sziluettje felszívódott a fekete levegőben.