Keletkezési történet: Bár nem sikerült fellelnem pontosan az emlékeimben, de talán 2009-ben, a Természettudományi Karra járó feleségem unszolására kezdtem bele ebbe a szaktanulmány-paródiába a bölcsészekről. Bár jól haladtam vele, mivel gyakorlatilag együtt improvizáltuk az egészet, de egy ponton végül is a folyamat megakadt és csak pár évvel később fejeztem be (2012. július 9-én), amikor összefésültem a maradék novelláimat a „Júdás Tádé létrája” című, 2024-ben elkészült kötetemhez. Nem történt szövegbeli változtatás a szakirodalom-paródián.

(álesszé)

Mottó:

„Hála neked, eddig ember voltam, most bölcsész lettem.”

(részlet a divatbölcsész törzs főistenéhez,

Lohowassihoz címzett imádságból)

Benevolo lectori salutem!

Ezeken a lapokon nem kisebb feladatra vállalkoztunk, mint arra, hogy minden szaktudásunkat bevetve megismertessük olvasóinkat egy, eddig méltatlanul háttérbe kényszerített kultúra sajátosságaival. Írásunk a kutatótársadalmon belüli ismeretterjesztést szolgálja. Cikkünk nem előzmény nélküli.

A tízéves tudományos megfigyelésünk végén – körülbelül kilenc hónappal ezelőtt – már publikáltunk egy nagyobb lélegzetvételű szakcikket erről az idáig heretikusnak számító témáról: a divatbölcsészek kommunikációjáról. Írásunk a Ruthalandáni Etnográfiai Közlöny jelent meg, két részletben, összesen húsz oldal terjedelemben. [1]

A publikáció hatalmas érdeklődést váltott ki kollegáink között. Ennek oka az volt, hogy először jelent meg magyar nyelvű szakcikk egy a ruthalandáni nyelvű újságban. Igaz: csak néhányan fogták fel mondanivalónkat, de azon értő kevesek, akik nyitottak voltak az új információinkra, helyeselték állításainkat.

Jórészt ennek a diadalnak köszönhető, hogy most, a terjedelmi korlátok által szabott mértékben tisztázni szeretnénk a divatbölcsészek kultúráját általánosságban. Úgy látjuk, van létjogosultsága egy ilyen írásnak: a témáról már az eddigiekben is rengeteg – jórészt felületes és pontatlan – feltevés látott napvilágot.

Ezek terjedésének szeretnénk most gátat szabni.

A felvilágosításban az a szándék vezetett bennünket – stílszerűen mondhatnánk, hogy ez volt számunkra az ismeretlen vadonban az útjelzőnk –, hogy megismerhessük az idáig rejtőzködésben élő divatbölcsész színpompás és feltérképezetlen kultúrát.

Mit is kell tudnunk általánosságban a divatbölcsészekről?

A divatbölcsészek egy sajátos kultúrával, önálló nyelvvel rendelkező törzsi közösség. Szokásaikról, élőhelyeikről és életmódjukról eddig csak keveset tudhattunk meg – eddig.

Ha embertani általánosításokra kényszerülnénk, a következőket mondhatnánk el. A törzs tagjai tipikusan 160-170 centiméter körüli magassággal rendelkeznek. Testük és végtagjaik szabályosan fejlettek, ám fogaikat általában nem gondozzák. Ennek oka, hogy a törzsi szertartások az éjszakába nyúlnak, s az erejüket vesztett divatbölcsészek hajnalra teljesen kimerülnek és legtöbbjük ekkor már nem tisztálkodik.[2]

Hogy elébe menjünk az ezt firtató olvasói kérdéseknek, a következőket közöljük. A hozzáférhető szakirodalmak szakavatott analízise azt az eredményt hozta, hogy nem tanácsos azokkal a kiöregedett divatbölcsészekkel foglalkoznunk, akik jelentős összeget sikkasztottak a Csicseriváracsi Tudományegyetem többhektárnyi erdejéből.

Ám a korlátozásokat leszámítva is rengeteg munkánk akadt művünk összeállítása során. A kérdéskör vizsgálata azért is bizonyul izgalmasnak és időszerűnek, hiszen nagy valószínűséggel a divatbölcsész kultúra tagjai a közeljövőben latin nevet fognak kapni.[3] Ahogyan megtudtuk, e megfontolás legfőbb érve: bár a faj anatómiailag emberi, azonban számtalan, megmagyarázhatatlan különbséggel bír, amelyek a mai emberre (Homo sapiens sapiens) nem jellemzőek.

Mi, azonban nem értünk egyet ezzel a nézettel. Csak annyit erősíthetünk meg biológus kollegáink munkáiból: a törzs védtelen a modern kor kihívásaival szemben. Gyámoltalanságukat azonban nem szabad összekevernünk a primitívséggel.

Tagadhatatlan, hogy az észérvekkel szemben sokkal nyomatékosabb oknak bizonyul egy másik dolog a tudományos nómenklatúra használatában. A döntés – ha valaha is megszületik – érdekvezérelt lesz: a latin név felől ugyanis a divatbölcsészek természetes ellenségei döntenek majd.

Ilyen tekintetben sorsuk a biológusokhoz kötődik.

De honnan is ered a divatbölcsész faj evolúciós elágazása, amely külön fajként való definiálásukat előírná? – kérdezhetné az olvasó. E kérdés felvetése azért is jogos, mert bár kezdetben a középiskola és az egyetem között csak a padra írt feliratok helyesírása jelenti a különbséget, azonban a későbbiekben ez mégis megváltozik – szinte lemérhetetlenül rövid idő alatt.

A jelenség miértjéről jelenleg nem rendelkezünk megfelelő ismeretekkel, így a további kutatások e felé a csapásirány felé kellene, hogy tendálódjanak. A témával foglalkozó biológusok eddig a pillanatig nem tudtak releváns, mindenki számára elfogadható tudományos magyarázatot adni az etnográfusoknak. Bízunk benne, hogy a két tudományterület harca néhány éven belül megszűnik. Egyben biztosak vagyunk: békekötésük által a tudomány csak nyerhet.[4] Addig azonban ki kell jelentenünk: jelen esszénkben az etnográfus társadalom véleményét követjük.

Azaz a divatbölcsészeket teljesen más kultúrájú embereknek tekintjük.

A hosszúra nyúlt bevezető summázataként csak annyit mondhatunk: úgy gondoljuk, hogy e munkánkkal régóta tátongó űrt töltöttünk be. Talán egy szemernyit tudtunk segíteni abban, hogy az érdeklődők hiteles, szakszerű tudást szerezzenek.

Végül nem maradt más dolgunk, mint kellemes olvasást kívánni az érdeklődő olvasóinknak és kollegáinknak egyaránt!

New York, 2010.11.17.

A Szerzők

1. A divatbölcsészek életmódja

            A divatbölcsészek a modern, városi ember számára sajátos és nem mindig ésszerű életformában léteznek. Ezt azonban nem tekinthetjük egyértelmű hátránynak, mindössze saját látószögünkből ítélhetjük visszásnak lakókörnyezetüket.

Véleményünk szerint mindaddig, amíg a divatbölcsész törzs megfelelő módon, azaz elszeparáltan él a számára veszedelmes külvilágtól, ősi életmódjuk megváltoztatása egyenesen káros a kutatótársadalom és végső soron az emberiség számára.

Érinthetetlenségüket azonban a profitorientált mamutcégek nem tartják tiszteletben: a divatbölcsészek asszimilálódása manapság közismert ténnyé vált. A statisztikák pedig nem mutatják a tendencia visszafordulását, sőt a csökkenését sem. Dr. Indar Olaiseit és kutatócsoportja 2030-ig, a divatbölcsészek hagyományos törzsi struktúrájának teljes felbomlását, ezzel együtt pedig extrém mértékű társadalmi mobilitást jósolnak részükre.[5]

A hatástanulmányok pesszimista hangvétele miatt komoly örökségvédelmi stratégiák kidolgozását és haladéktalan bevezetését javasoljuk az érintett kormányok számára. Tudomásunk szerint cikkünk megjelenésének pillanatában a kisebb, regionális összefogásokat leszámítva egyetlen olyan állami program sem működik, amely a divatbölcsészek kultúráját, értékeit, sőt érdekeit képviselné. Azonban számtalan olyan magáncég által tető alá hozott társulás létezik, amelyek válogatás nélkül égetik fel a divatbölcsészek élőhelyét.

            Hazugság lenne azt állítani, hogy a pusztítás rejtve marad a közvélemény előtt. A népek vezetői között több olyan indok is felszínre került már a nemzetközi tárgyalásokon, amely az örökségvédelmet sürgetné. Ez jelenleg azonban heretikus téma a környezetpolitikában. Elszomorító, hogy a népek vezetői sem a tudományos értékek védelmére, sem az elkerülhetetlennek látszó együttélési konfliktusokra nem próbálnak meg adekvát válaszokat adni.

A lehetőségük – posteriori – már adott ehhez.

Úgy véljük, hogy az emberiség egy újabb feladat teljesítésére ért meg. Az AIDS és a rák gyógyítása mellett az is kardinális feladattá vált, hogy valamennyien képesek legyünk felismerni a divatbölcsészeket. Ez a látszólagos banalitás több, szorongató helyzetben is kisegíthetné a nyugati civilizáció gyermekét.

Például, számunkra nem feltétlenül evidens, hogy a divatbölcsészek nem ismerik a számokat. Így, ha valaki egy divatbölcsésztől szeretné megtudni az időt, vagy például arra kérné meg valamelyik törzsi tagot, hogy adjon össze két számot: borzalmas dolgok történhetnek. A szakirodalom több esetet is felsorol, amelyek bizonyítják, hogy a mindig békés divatbölcsész törzset ezekkel a gesztusokkal ki lehet hozni a sodrából.[6] Erről azonban az utca embere nem tud.

Nem is tudhat, mivel eddig egyetlen médium sem adott teret a felvilágosításnak.

Az eltérő szocializáció világosan tudtunkra adja: szükség van a két kultúra közeledésére.

*

A környezetpolitikai széljárás tárgyalása azonban nem lehet további célja cikkünknek. Érdekesebbnek és tudományosabbnak tetszik azoknak a kulturális jellegzetességeknek a tárgyalása, amelyek megkülönböztetik tőlünk cikkünk alanyait.

Legelőször talán arról kellene írnunk: a divatbölcsészek matematikai tudása és időmérési eszközei jócskán alulmaradnak a miénktől. Kutatásaink szerint ennek oka, hogy a divatbölcsésznek nincs szüksége időmérésre, a törzs ugyanis egy speciális tulajdonsággal rendelkezik: ha fejét a tenyerébe helyezi, rögtön elalszik.[7]

Modern társadalmunkban látszólag kevés szerepet tulajdonítanánk e sajátosságnak, talán még káros is lenne számunkra. A divatbölcsészek számára azonban életbevágó. Elég csak belegondolnunk, hogy az életük nagy részét alkotó közösségi tortúrán (ún. „nagyelőadásokon”) töltik. Ilyenkor tehát, amikor tényleg fontos lenne az idő múlását nyomon követniük, a speciális jellegzetesség remek lehetőséget kínál a passzivitásra.

A számok ismeretlensége a reggeli órakezdésre való pontos beérésüket is megakadályozza, ám, mivel a divatbölcsészek vezérei is hasonlóképpen képtelenek a pontosságra: a fogyatékosság jelentősebb konfliktusokat nem okoz a törzs életében.

A következő látszólagos ellentmondás, amelyet már többen is papírra vetettek, a fentebb leírt jelenség mellékágaként írható le. A „divatbölcsészek mindig elfoglaltak, még abban az esetben is, ha egyáltalán nem tartózkodnak az órákon” axióma, a „divatbölcsész időparadoxon” néven ismeretes a szakirodalomban. Feloldása érdekében a tudósok számtalan próbálkozást tettek már.

A dilemma tudományos megközelítését a svéd Tohnhaal professzornak köszönhetjük, aki az 1990-ben megjelent disszertációjában bonyolult matematikai számításokkal kimutatta: a divatbölcsészek elfoglaltság miatti panaszkodása fordítottan arányos az órán való jelenlétükkel.[8]

Sajnálatos módon csak a divatbölcsész-tannal foglalkozó kutatók körében cseng ismerősen a hős professzor neve, pedig hatalmas kitartásának mindannyiunk számára ismertnek kellene lennie. Csak érdekességként említjük meg: a professzor a pontosabb eredmény érdekében megtanulta az őslakosok nyelvét és több száz órányi beszédkorpuszt rögzített magnetofonszalagokra.

Sajnos, nem sokkal eredményei publikálása után a szakember felhagyott a kutatással. A legutolsó szemtanú, aki látta, azt állította: narancssárga és lila felöltőben a törzs lakhelye felé tartott. Mindez még 1992-ben történt.

A divatbölcsész kutatás modern úttörőjének eredményei azonban aztán számtalan tudományos és áltudományos munka alapjául szolgáltak eltűnése után. Talán ezek közül a legtöbb nyilvánosságot az 1993-as kutatás kapta – négy teljes másodpercet a norvég híradóban.

Az említett kutató Desmond Qoppahre észak-afrikai etnográfus volt, aki háromévnyi terepmunka után jelentette meg Oslóban a „Divatbölcsész törzs pszichológiai- és varrásmintái” című nyolcszáz oldalas munkáját. Írását, alig egy évvel később teljesen bezúzatták, mivel a kötetek papírjai a különösen védett ibolya-fenyőből készültek. Jelenleg önkéntesek megpróbálnak papírzúzalékból fákat nevelni – kevés sikerrel.

A megmaradt négy könyv analízise alapján állíthatjuk: a kötetben az általa tapasztaltak alapján megkísérelte összefoglalni a törzs viselkedésmintáit és díszítőmotívumait. Mivel azonban Qoppahre nem rendelkezett pszichológiai ismeretekkel, így az írásában bemutatott kép – finoman szólva is – pontatlan.

Qoppahre saját pszichológiai szakzsargont dolgozott ki, amely a mai szakértők számára túlságosan is megtévesztőnek tűnik. A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy Qoppahre fogalomhasználatában a legtöbb megnevezés jelentéstanilag összecsúszik a többivel. Például az 1993-as mű a divatbölcsész törzs tudattalanjára „az az izé” néven reflektál. A pongyola nyelv- és fogalomhasználat Desmond Qoppahre-t ilyen mondatok leírására sarkallja: „A divatbölcsész törzs szociális életében a lányok könnyen kaphatóak, a fiatal felnőtt férfiak elvontak vagy flegmatikusak…” Továbbá: „A törzs élesen elkülöníti a belső és a külső világot: mítoszaik szerint a világvége is a divatbölcsészek és a «nembölcsészek» harca miatt következik majd be.”

Desmond Qoppahre-t mégsem lehet csak úgy átlépni az előzmények kapcsán. Ő honosította meg a divatbölcsészek kutatásában a „külső megfigyelői szempontsort” vagyis a „paradicsom paradigmát”.

Így erről könyvében:

„A kutató – pláne ha önmaga is a megfigyelése tárgyának közelében él – néhány hét, vagy hónap után hajlamos lesz arra, hogy annak sajátos jellegzetességeit, vonásait figyelmen kívül hagyja.

A tudós szelleme ilyenkor már távol jár a jegyzeteitől: érdeklődése lanyhul a téma iránt. Ezt bármilyen kellemetlenség előidézheti: több hónapnyi sikertelen munka, vagy éppen saját beleinek szaporasága a romlott banántól.

Mit kell tennünk, hogy ezt megelőzzük? Látszólag terhes dilemma. De mégis: az intellektuális és a bőrön is megtapasztalható »burn out-ot« megakadályozhatjuk, ha új szemgolyón át szűrjük át a világot. Ez az új szempontrendszer nem feltétlenül kell, hogy emberi legyen: sőt, én általában a legsikeresebb eredményeimet «nem emberként» publikáltam, hanem halként.

Így mindannyian feltehetjük a kérdést: milyen lenne a vizsgálatunk tárgya, ha kecskebogyóként mustrálnánk? Mit tartanánk fontosnak lejegyezni jegyzettömbünkbe, ha paradicsomként figyelnénk meg a divatbölcsészeket?

Az vagy, aminek látni akarnak és annak látnak, amivé válni akarsz.”

            Desmond Qoppahre professzor váratlan halála után sem maradt meddő ez a fajta tudományos megközelítési mód. A kutató saját iskolát alapított, s leghűségesebb tanítványai, az ő elméletét továbbfejlesztve létrehozták az ún. „Farochktohóy-iskolát”, amely több monográfiát jelentetett meg a divatbölcsész törzs kultúraszervező- és áthagyományozó tevékenységéről.

Bármennyire is szeretnénk bővebben áttekinteni a működését, erre terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk.

De talán elégséges csak a „Farochktohóy-iskola” vezetőjéről, a német származású Edwin von Zartguldenről és kutatásairól ejteni néhány szót. Az említett férfi tudományszervező- és koordináló képessége révén gyakorlatilag ő maga irányította a divatbölcsész-konzorcium működését.

Zartgulden Qoppahre professzor tanítványa volt a Hamburgi Egyetemen, s végül ő volt az, aki mesterének eltűnése után annak hagyatékát gondozta. Elévülhetetlen érdemeket szerzett Qoppahre kiadatlan műveinek arab és inúit nyelvű kiadásával, a nyomdahibás könyvborítók kézzel történő kiszínezésével is. A német professzor pályája elején szívesen foglalkozott a divatbölcsész törzs életmódjával, pontosabban annak irodalmával és kultúrájával. A róla elnevezett, s azóta is helytálló Zartgulden-tétel kimondja, hogy minden divatbölcsész élénken érdeklődik a színház, a mozi és a színjátszó körök, színi társulatok iránt. Ez lett aztán a cseh rendezőnő Zsokora Pokolova divatbölcsész-színházának alapvetése is.[9]

A zartguledni tételt 1997-es módosítása után véglegesnek tekinthetjük. A betoldás oka, hogy Zartgurlden négyévnyi tudományos vita után megelégelte az elméletét firtatók rohamát és szükségszerűnek látta, hogy helyesbítéseket iktasson az elméletébe. Összesen a tudományháborúk hatására hat ilyen utólagos betoldást eszközölt az 1993-as kéziratába, ezeket „zartguldeni axiómák” néven ismeri a szakirodalom.[10] [11]

Edwin von Zartgulden professzor munkásságát mindenképpen alapkőnek kell tekintenünk a divatbölcsészek kutatásában: az ő gondolatmenetét követve jött rá tavalyelőtt Sokamuki japán professzornő egy fontos szociológiai alapvetésre.[12] Megfigyelései azt a tényt látszottak igazolni, hogy az idősebb divatbölcsészek szinte kivétel nélkül belépnek valamely nagyobb szervezetbe. A „pártfunkcionalitás elve” elsősorban a „divatbölcsész időparadoxon” alátámasztására hivatott.

Azaz, azt szeretnék megindokolni, hogy miért nem végzik el a feladatukat. Sokamuki doktornő cikkében leírta: az érintett törzstagok büszkén hirdették, hogy éhbérért „dolgoznak”, a valóságban azonban karitatív munkát végeztek. A professzornő leírásában arra is akadt példa, hogy a vizsgált személy havonta csak egy órát segített be, de erről tíz órát panaszkodott.

            A japán kutatónő analízise szerint életmódjukban nagy szerepet játszik az írás is.

Ezt mi is megerősíthetjük. Megfigyeltük például, hogy kivétel nélkül valamennyi törzstag legalább egy tucat verset közzétett már életében. A hozzáférhető művek analízise azt az eredmény hozta, hogy a költemények teljesen eklektikusak, az íróik szimbólumkezelése az átlagember számára kaotikus, követhetetlen.[13]

Életmódjuk kötöttsége talán meglepi az őket figyelő, nyugati kultúrában felnevelkedett kutatókat. A vallásosság, a rigorózus, mindent átható fegyelem bizonyos szempontból átrendezi napi cselekedeteiket. Ennek a mindenre kiterjedő rituálérendszernek köszönhető, hogy a divatbölcsészek egymás közötti agressziógörbéje egyébként igen lankás. Igaz ugyan, hogy míg a társadalmi státusznövelés miatt a törzs tagjai megpróbálnak okosabbnak látszani a többiektől és vezetőik kedvét keresni minden áron (az ő nyelvükön „puncsolni”), azonban ezt leszámítva a törzs minden tagja jó viszonyt ápol egymással, s ritkák a közöttük folyó összecsapások.[14]

Azt azonban nem állíthatjuk, hogy ez az egész ún. „látszatkettősség” hatástalan lenne az egyénre a törzsön belül. Dr.Szighet-Vahory Koriolán neurológus és Dr. Kutyamássyk Ebald klinikai szakpszichológus, legutóbbi írásukban megállapították: a törzsben élők idegrendszerét és egymás közötti kapcsolatukat igen is meghatározza az erőteljes, parancsra végrehajtott „akarathajlítás”.[15]

Következtetéseik sem adnak okot az optimizmusra. Dr. Szighet-Vahory és Dr. Kutyamássyk számtalan tesztet végezett el, míg bizonyosságot szereztek arról: az alanyok között a végleges személyiségtorzulást szenvedők aránya megközelíti a 40%-ot. Az ilyen traumán átesett alanyokat mélységesen önzőnek, s elemi ösztöneik visszatartására képtelennek tartották orvosaink. Azt is leírták: néhány esetben csak jelentős mentális erőkifejtés árán sikerült emberinek maradnia néhány akaratvesztett divatbölcsésznek.

A két orvos végkövetkeztetésében sem kételkedhetünk.

Az „álarc”, a mesterséges béke fenntartásának kényszere szétszabdalja a törzstagok szabad akaratát. Mi is úgy láttuk több éves kutatásaink során: ritka az olyan divatbölcsész, aki bárminemű konfliktus nélkül tudna azonosulni mindazzal, amit elvárnak tőle. A korosztályokhoz kapcsolódó általános igényeket áthághatatlan, mindenképpen teljesítendő elvárásnak érzik. Még akkor is, ha saját személyiségük szöges ellentétben áll ezzel.

A kollektív hazugság részletes jellegének feltárása alapos szociológiai kutatást igényel. Annyi azonban már most bizonyos, hogy magában az embertípusban talán születése pillanatában megvan ez a kettősség, s a beavatási rituálé csak irányt mutat az önbizalom hiányos, kialakulatlan személyiségnek. Orvosaink ezt a személyiségbeli vonásokat és a törzsi elvárásokat együttesen kaméleon-effektusnak nevezték el cikkükben. [16]

Mi úgy láttuk terepszemlénk során, hogy ez, a nyomott lelkiállapot hajtja a törzstagokat arra, hogy mindennapjaikat általában mindig ugyanúgy hajtsák végre. Egyetlen kis szelete van megengedve az egyéniség kibontakoztatásának: mindegyik divatbölcsész talál magának valamilyen rituális helyet, ahol transzba eshet. A rendkívüli vallásosságra utaló paroxizmus néha több napig is eltart, ami alatt a törzs tagjai persze egyáltalán nem látogatják kulturális központjaikat.

2. Az élőhelyük vizsgálata

Büszkén állíthatjuk, hogy a többévnyi terepmunka során leginkább a divatbölcsész törzs lakhatási módjával kapcsolatban nyertünk értékelhető információkat.

Első látszatra a szálláshelyek emlékeztethetnek bennünket az ókori görög városállam, Spárta valamikori katonaszállóira. A hasonlóság nem véletlen. A divatbölcsészek nagy többségének nincs lehetősége intim tér kialakítására, így sokszor többen is összezsúfolódnak egy szobában.

Ebben az esetben is felmerült a bölcsészek sajátos kétarcúsága, amelyre fentebb már bővebben is kitértünk. Megfigyeltük ugyanis, hogy a divatbölcsészek hozzánk hasonlóan társas lények, keresik egymás társaságát még akkor is, ha frusztráló számukra a közelség. Ha még lehetőségük is adódna arra, hogy saját lakhelyük legyen: legalább öt főt invitálnak lakrészükbe.

            Lakhelyétől – akárcsak a többi törzs – a divatbölcsészek is igyekeznek ellenségeiket távol tartani. A divatbölcsészek természetes riválisainak a természettudományi karon tanuló szakbarbár törzs tagjai tarthatjuk. A közöttük dúló territoriális harc ősi, ma már nem tisztázható eredetre nyúlik vissza.

A törzsi mitológia úgy tartja, hogy a két törzs között, a történelem kezdetén béke volt. Úgy tartják, hogy a közöttük dúló harc akkor tört ki, amikor az első divatbölcsész pár férfitagja Dávid, párjától, Franciskától egy matematikai tartalmú tekercset kapott, amelynek „A pi” volt a címe. A rege szerint az ajándéktól felháborodott Dávid asszonyát azon nyomban agyonütötte egy teknős páncéljával, ezzel véglegesen magára haragítva Franciska rokonságát.

Így kezdődött tehát a törzsi harc, amely a divatbölcsész népművészet tematikáját és motívumait is meghatározta.

Mielőtt azonban a munkánk ebbe az irányba fordulhatna, rendet kell tennünk a divatbölcsész népművészettel foglalkozó szakirodalomban, amely számos téves feltételezéssel nehezítette meg a munkánkat. Nem tagadhatjuk, a számtalan fiaskó megcáfolása hosszú, lineáris folyamat eredményeképpen valósulhatott meg – a mai kutatógenerációtól függetlenül. Mostanra azonban úgy tűnik, hogy a témát összefoglaló művek nagyrészt helytálló megállapításokat tartalmaznak.

De a tudósok melléfogásainak hosszú sora akad. Ernő Ulpacka, magyar származású kutató például azt feltételezte, hogy a divatbölcsész népművészet alapja az inka csomózási technika, az ún. „kipu”. Ezzel azonban a divatbölcsész kultúrát közel ötszáz évvel korábbra datálta.

Szintén az orosz emigráns Ulpacka fogalmazta meg azt a hipotézist, mely szerint a törzs legfontosabb tápláléka a datolya, amelynek magját is feldolgozva keletkeztek a divatbölcsész törzs sajátos berendezési tárgyai.[17]

Mind munkatársaink, mind a saját vizsgálataink azonban ennek ellentmondani látszanak. Közel kétezer ágy- és asztalterítő vizsgálata azt mutatta, hogy a kultúra sajátos technikával állítja elő a textilneműket. Véleményünk szerint az ún. „csomózásos” vagy „tekerős” festéssel. Ez a módozat azonban nem az inkák esetében volt használatos, hanem a huszadik századi második felében a tengerentúlon, a „hippiknél”.

E feltételezésünk alapján merjük azt állítani, amelyet a Rákosi-korszakban sokáig ördögtől való volt szaklapban leírni: a divatbölcsészek és a nyugati civilizációjú emberek a történelmük egy pontjáig együtt éltek, majd egy kataklizma következtében kulturális fejlődésük és élőhelyük eltávolodott egymásétól. Nehéz lenne cáfolni, hogy a konkrét eseménysort nem tudnánk rekonstruálni: talán lehetetlennek is tarthatjuk. Azt azonban nem tagadhatjuk, hogy manapság éppen a beolvadásuknak lehetünk tanúi: úgy látszik, hogy fejlődésünk lassan ismét azonos ritmusban fog folyni a divatbölcsészekével.

            Korunkban élőhelyük és kultúrájuk még őrzi sajátosságait.

Lakhelyüket például jellegzetes módon díszítik: a falakat nagyméretű rajzolt ábrákkal borítják, amelyek szimbolikus tartalma bizonyára az isteneik dicső tetteiről ad tanúságot. A vallási témákon felül kedvelik az emberi ábrázolást is. Az ilyen témájú képeiket két csoportra tudjuk bontani. Első csoport: terjedelmes napraforgót és napfénnyel szemben sétáló párt ábrázoló poszter. Második csoport: nem terjedelmes napraforgót és napfénnyel szemben sétáló párt ábrázoló poszter.

Helyiségeiket nagyfokú káosz uralja, amely megnehezíti a használati tárgyak kategorikus számbavételét: a felbontott virágföldes zsáktól, az elszenesedett gyertyacsonkig szinte mindent megtalálhatunk a divatbölcsész élőhelyen. Jellemzőnek tűnik, hogy egymásnak csak a legritkább esetben adnak kölcsön bármit is, hiszen a kölcsönkért dolgokat általában öt év elmúltával szolgáltatják vissza, így a kölcsönzés szokása kiveszőben van nem csak a törzsi kultúrából, hanem még a törzs nyelvéből is.

Vizsgálataink alapján állíthatjuk: a törzset nagyfokú gyűjtögetési kényszer jellemzi, de a szokás patológiás jellegének végső meghatározására nincsenek meg a megfelelő eszközeink. A vélhetőleg kollektív obszesszív-kompulzív megbetegedés általunk látott tüneteit rögzítettük és a felvételeket egy bécsi orvos csoportnak küldtük el. Az ő véleményük alapján lehet majd törzsi gyűjtögetésről beszélni.

Annyi eredményt azonban már sikerült felmutatnunk: kutatásaink során rájöttünk, hogy a jelenséggel már más is találkozott. Bizonyos „divatbölcsész kóros gyűjtögetésről” már 1924-ben is írt Georg Namitev Nobel-díjas, lengyel író a Zazdrosny plemię című regényében.

A regényben leírt tünetek természetesen önmagukban nem bizonyulnak elégségesnek a végső állásfoglaláshoz.

3. A törzs gazdasági értékrendje

A divatbölcsész törzs gazdasági értékrendjéhez meg kell értenünk, hogy törzstagok mindennapi életmódját teljes mértékben átalakította a kávé megjelenése. Igaz ugyan, hogy a régi elveket valló divatbölcsészek a kávéfogyasztást mellőzik, némelyek azonban az egymást túllicitáló függőségi versenyben több forrásból juttatják a szervezetükbe a serkentőszert.

Saját tapasztalataink alapján állítjuk: legtöbben nem határolják el magukat a kávétól.

            Anyagi forrásaik személyes elmondásuk alapján állítólag igazán szerény mennyiségűek: ha hiszünk nekik, akkor körülbelül kilencven dollárral számolhatunk egy hónapban. Bár közgazdasági képzésben nem részesültünk, azonban kutatótársammal együtt feltételeznünk kell, hogy igazuk van. Ekkor azonban két forgatókönyvet tudunk elképzelni a mindennapi élelem beszerzésére, a vadászatot nem űző törzstagok esetében. Első: a modern civilizáció menedékét választják és a hajléktalanoknak fenntartott nappali melegedőbe járnak titokban étkezni. Második: mindannyian angolkórosok.[18]

A törzsi gazdasági-termelési rendszer igen fejletlen, ez pedig fejlettebb kereskedelmi ismereteket irányoz elő. Esetünkben nyoma sincsen a más afrikai törzseknél már megszokott közös vadászatok szokásának. Az általunk megfigyelt struktúra a következő: a törzs valamennyi tagja alanyi jogon, de különböző jogcímen kap valamiféle alacsony értékű, egymás között cserélhető dolgot, amellyel ügyesen sáfárkodva egy hónapig meg kell élnie, ha nem kíván vadászni.[19] Természetesen az alacsony értékű ajándékot (nyersfordításban: „megélhetési ösztöndíjat”) ki lehet egészíteni többletmunkával.

            Észrevételünk nem minden előzmény nélküli.

A szakirodalom már ismeri a divatbölcsészek kereskedelmét, megélhetési jellemzőiket. 1995-ben két fiatal USA-beli kutató, John és Eveline Ivory-Keith Allen „a divatbölcsész csőd-sejtés” néven publikálta a jelenséget „The great economic paradox, how the shit do it?” című könyvében.

A látszólagos ellentmondás feloldására racionális, matematikailag megalapozott megoldás még nem született. Ettől függetlenül azonban számtalan, jórészt felületes bizonyítást juttattak már el a Nyugat-virginiai Torreador Centre-be, az alapítványhoz, amely megjelentette a fiatal házaspár kötetét.

Ezek közül a legjelentősebb, egy Lorren Phalas-Inta nevű hölgyé volt, aki közel négyszáz gépelt oldalon bizonyította azon sejtését, hogy a paradoxon megoldhatatlan. Azért, – érvel a szerzőnő – mert a divatbölcsészek két, közösen áttivornyázott éjszaka alatt elvesztik a pénzüket. Így – ha feltételezzük, ahogyan a szakirodalom is teszi – ha valóban csak környezetkímélő, ún. „bio” étkeken élnek a törzs tagjai (például sütőtök-krémleves), s valamennyien betartják azt a tiltást, hogy a tőlünk látott hamburgert tiltott számukra: egyszerűen nem keresztülvihető.

A hölgy hipotézisét – bizonyítás híján – elvetették.

A probléma áthidalására Sir Daniel Cracough dolgozott ki egy elméletet. A szerző feltételezi, , hogy a divatbölcsészeknek nincs szüksége ételre, hanem csak bizonyos folyadékok fogyasztásával (Cracough fogalomhasználatával „bölcsészbenzinnel”)[20] a legtöbb élőlénnyel ellentétben képesek életben maradni huzamosabb ideig is.

Ha elfogadjuk az angol szerző elméletét, akkor rögtön más színben tűnik fel előttünk az eddig általunk feleslegesnek vélt kávé- és forraltbor-fogyasztás. Sajnos azonban Sir Daniel Cracough elméletét mind a mai napig nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani.

A helyzetet csak bonyolítja, hogy a tudomány jelen állása szerint azt mondhatjuk: a divatbölcsészek a „biobogyók” mellett titokban hamburgereket is esznek otthonukban, nehezítve ezzel a kutatók helyzetét. Csak néhány bátor lelkű, ámde rebellisnek kikiáltott tag meri nyilvánosan is megenni a nem környezetvédő ételeket.

Ha e törzstagok aránya jelentékeny mértékben növekedni kezdene, akkor sokkal könnyebben tudnánk pontot tenni e kényelmetlen kérdés végére.

4. A divatbölcsészek öltözködése

4.1 Általános jellemzők

4.1.1 A jellegzetesen divatbölcsészek színek

A törzsi színvilág bemutatása a törzs ruházatának legfőbb sarokköve.

Több száz órányi kitartó elemzés árán megpróbáltuk a színek szerepek szerinti analízisét végrehajtani, azonban a kutatás jelen állását tekintve ez meddő próbálkozásnak bizonyult. Ennek oka, hogy színeit tekintve valamennyi divatbölcsész homogén öltözködést valósít meg. Így – valószínűsíthetően – az identifikáció más módokon jön létre, amelyet azonban még nem ismertünk fel. [21]

Mindannyian elfogultsággal viselik a khaki zöldet, a narancssárgát, a zöldet, a barnát s a piros színt. Érdekes biológiai megállapítást, sőt paradoxont tehetünk az információ birtokában: míg az állatvilágban elsősorban a szőrzet rejtőzködő, környezetbe beolvasztó funkciója a lényeges, a divatbölcsészek esetében pont ellentétes sémával találkozhatunk.

A divatbölcsészek a földszínekkel, s a pasztellszínekkel csínján bánnak: az ő céljuk ezzel nem a rejtőzködés, hanem a feltűnni vágyás. Talán ehelyütt kell arról a bizonyítékról referálnunk, amelyet Baljuhar-Élces Manó Napsugár professzor 1913-ban megjelent tudományos igényű emlékirataiból ismerhetett meg a tudományos világ: miszerint a divatbölcsész viszolyog (néhány esetben menekül) az olyan színektől, amelyek nem az ő tipikus színei. [22]

Ez a felismerés fontos lehet az ellenük való védekezésben.

4.1.2 A nyakban hordott ún. „anakonda” vizsgálata

A ruházatuk szempontjából mindkét nem esetében meglehetősen sok szimilaritással bír.

Hosszas megfigyelési folyamat eredményeként bizton’ állíthatjuk, hogy a divatbölcsészek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nyakuk körül gigantikus, döglött állatokat, ún. „anakondákat” hordanak.

A tény alapján megpróbáltunk az élőhelyükre vetítve is jellegzetességeket felfedezni. Ennek bizonyítására a Raźolovitch—Kauzalits-féle megfigyelési módszert használtuk[23], amelyet táblázatba foglaltuk. Az adatok elemzése során bebizonyosodott, hogy a divatbölcsészek által élőhelyként használt területeken az óriáskígyó-félék populációja drasztikusan lecsökkent.[24] E felismerésnek köszönhetően felismerhetővé váltak Magyarország területén a divatbölcsész kultúra gócpontjai, elterjedési határai.[25]

Eredetileg azt feltételeztük, hogy funkcióját tekintve az általunk „anakondaként” azonosított tárgy valószínűleg a nyaki terület védelmére szolgál, de megfigyeléseink közben tanúi lehettünk egy sajátos eseménynek, amely az eddigi következtetéseinket megváltoztatta: így azt állíthatjuk, hogy a tárgy defenzív funkciója vélelmünk szerint csak szekundáris lehet.[26]

Hosszúra nyúlt terepmunkánk során különös részletességgel fókuszáltunk erre a kérdéskörre és úgy találtuk, hogy nem szűkíthetjük le egyetlen kulturális vetületre a ruházat kérdését. Megfigyeléseink során elkülönítettünk a döglött nyakbavaló számára egy másfajta, ún. „szuicid szerepet” is. Bár erre nem láttunk példát, de lehetségesnek tartjuk, hogy az élettelen dolog több méternyi lelógó felülete alkalmas arra, hogy a beteg egyedek felfokozott lelkiállapotukban – amely kapcsolatban lehet valamiféle hosszúra nyúló, félévente megrendezett törzsi megmérettetéssel – eutanáziát kérjenek fajtársaiktól.

E gondolatmenet alapján valószínűsíthetünk még egy lehetséges dolgot is: úgy véljük, hogy a mindenki által viselt „anakonda” törzsi rendszerben élő divatbölcsészek büntetési eszköze is lehet. A metódust a törzsfőnök hajtja végre, ő húzza meg erősebben, ha valaki vét a törzsi szokások ellen.[27] E feltevésünkre azonban még nem találtunk bizonyítékot, ahogyan a divatbölcsészek temetkezési szokásairól sem rendelkezünk helytálló információkkal jelen pillanatban. Összefoglalva: véleményünk szerint a nyakban hordott, élettelen „anakonda” valószínűleg több funkcióval rendelkezik, többek között rituális eszköz lehet.

A tudóstársadalom egyes rétege azonban másként vélekedik ezzel kapcsolatban: néhány kollega úgy gondolja, hogy a nyakbavaló tulajdonképpen a szociális rang jelzésére alkalmas szerszám.[28]

Saját tapasztalataink megcáfolták ezen feltevéseket: igaz ugyan, hogy mind a férfiak, mind a nők előszeretettel hordják. Ám a számunkra hozzáférhető írásbeli anyagok között nem találtunk olyan passzust, amely az „anakonda” szociális rangjelző funkcióját alátámasztotta volna.

4.1.3 A divatbölcsészek medáljai és talizmánjai

Mielőtt a divatbölcsész törzs öltözékét górcső alá vehetnénk, még egy tény kifejtésére kényszerülünk. Bármennyire is szeretnénk a szenvtelen megfigyelő álarca mögé bújtatni önvalónkat, azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a ruházat kérdésében világlik ki a divatbölcsész törzs hátránya. A törzs – sajátos gondolatvilágának köszönhetően – sajnos nem ismeri fel azt a nyilvánvaló körülményt, hogy ha mindegyik tag ugyanúgy öltözködik, akkor a társadalmi kiemelkedés, megkülönböztetés nem valósítható meg ilyen módon.

Nem szeretnénk azonban azt a látszatot kelteni, hogy a hozzáférhető anyagok nem írtak le olyan módot az öltözéket számítva, amelyet társadalmi előrehaladásért cselekedtek. A módozatok között genetikai-biológiai furcsaságok ugyanúgy előfordulnak, mint az egyéni viselkedésnorma mesterséges torzításai.

Példának okáért a hozzáférhető források[29] lejegyeztek egy olyan esetet, amely során az időközben névtelenné vált divatbölcsésznő a gyermeke világra hozása után fedezte fel, hogy csecsemőjét és őt nem köldökzsinór (funiculus umbilicalis), hanem „anakonda” kötötte össze. Az esetleírás hozzáteszi: a divatbölcsész törzs az új jövevényt sámánként tisztelte élete végéig, az édesanyát is hatalmas tisztelet övezte a törzsön belül.

            A társadalmi presztízs ilyen módon történő növekedése azonban felettébb ritka, általában a törzs elenyésző kisebbsége szerez magának ilyen módon tiszteletet. A divatbölcsészek nagy része sokkal inkább a tradicionális öltözék viselésétől várja sorsa javulását.

Ilyen tekintetben bizonyos nembeli eltérések figyelhetőek meg, s annál kevesebb azonosság. Érdemesnek tűnik, ha leírjuk először azt, amely mindkét nemre általánosan jellemző. A megfigyelés ideje alatt mind a két nem preferálta a tarisznya viselését, amelynek primer funkciója a csekély magántulajdon szállítása. Az oldaltarisznyát a divatbölcsészek bizonyos rituális jelekkel, talizmánokkal ékítik, amelyek valószínűleg bizonyos istenek segítségét invokálják, esetlegesen démonűző amulettek lehetnek.

A divatbölcsész törzs számtalan istennel büszkélkedhet, ám legtöbbjük „hatáskörének” azonosítása még várat magára. [30]

4.2 A női divatbölcsészek ruházata

Számunkra megdöbbentő volt azt látni, hogy divatbölcsész-öltözék egyre inkább elveszti sajátos jellegét és kezd a civilizáltabb emberek mindennapi ruháira hasonlítani. E sajátos és szomorú folyamat megállíthatatlannak tűnik, s csak gondos összefogással adhatjuk vissza a törzs számára mindazt a szokásrendszert és életminőséget, amelyet az évek elmúltával a civilizáció elvett tőlük.

A ruházat kérdésében már most sem beszélhetünk egységes, divatbölcsész irányvonalról: egyre inkább zsugorodik a tradicionális ruházatot viselők száma. Most mégis megpróbáljuk leírni tapasztalatainkat azzal a keserű megjegyzéssel: azt fogalmazzuk meg, amilyennek lennie kellene a ruházatnak, s nem a valódi állapotról adunk leírást.

A tipikus női divatbölcsész, ha teheti, akkor – valószínűleg intellektuális presztízsből kifolyólag – látószerve elé csillogó, furcsa tükröt illeszt még akkor is, ha ez jelentősen megnehezíti mindennapi tevékenységét, vagy a minden pillanatban szükséges mozgáskoordinációt és navigációt.

A törzs asszonyai évszaktól függetlenül kötődnek a színes, feltűnő, számunkra már kényelmetlenül nagy pomponokhoz, lógókákhoz, színes fül- és lábmelegítőkhöz, amelyek miatt a nyári időszakban többen kapnak hőgutát közülük, mint Ugandában.

A divatbölcsésznők – és a férfiak egyre nagyobb számban – egész évben kabátot és garbószerű felsőrészt viselnek az időjárás viszontagságai ellen, amely miatt jelentős mértékben visszaesett a tűzifa-felhasználás a divatbölcsész törzs körében.[31]

A törzs női tagjai az emberek körében már jól ismert szoknyát preferálják, amely miatt sokszor összetévesztik a civilizációba tévedt divatbölcsészeket a jósoló cigányasszonyokkal. Az általunk megfigyelt női divatbölcsészek előszeretettel viseltek harisnyát, amelyek a már ismertetett színűek voltak.

Alsó végtagjaik védelmét balerinacipő (sajátos nyelvhasználattal: „tutyi”) vagy vékony vászonlábbeli viselésével igyekeznek megoldani, amelyet szintén tipikus jegynek tekinthetünk a divatbölcsész faj vizsgálata során. Sajnos a modernitás az élet e területére is betört: egyre gyakoribbá válik az, hogy téli időszakban gumicsizmát, sőt bakancsot is hordanak.

A ruházat – anyagát tekintve is – nagy élénkséget produkál: a felhasználást tekintve a muszlin és szatén anyagfajtától kezdve egészen a gyapjúig mindenfajta kelmével képesek magukat befedni.

4.3 A férfi divatbölcsészek ruházata

A férfi divatbölcsész általában leptoszom testalkatú, s tipikus ismertetőjegye, hogy úgynevezett „csőnadrágot” visel, amelyhez tornacipőt húz fel. Mint már mondottuk, a sál viselése a férfiak esetében is megtörténik. Az egyetlen különbség, hogy esetükben a kiegészítők nem jutnak olyan nagy szerephez, mint a nőknél.[32]

A ruházat legtöbbször színes, vasalt, matricás póló, amellyel verbális aktus nélkül útbaigazíthatják társaikat saját világnézetükről. Jellegzetesnek tekinthető esetükben a mellény és a garbó viselése is, amellyel elsősorban elmebeli felsőbbrendűségükről szeretnék meggyőzni az ellenkező nemet, így nagyrészt az udvarlás során van jelentős szerepe. E hatás erősítésére frázisokat puffogtatnak, amelyeket saját irodalmukat jól karakterizáló ponyvákból szedtek össze.

Az udvarlási szándékot az állandóan és megunhatatlanul viselt ósdi Eden-kalap és a nőknél már megismert szövetkabát teljesíti ki, amely elhagyhatatlan része lett a divatbölcsész férfiak ruhatárának.

            Megfigyeléseink megerősítették, hogy valamennyi divatbölcsész – korra és nemre való tekintet nélkül – előszeretettel készíti el önmagának saját kiegészítőit. Ebben az esetben nem csak a rituális jelvények készülnek a „csináld magad-mozgalom” keretében, hanem a törzs egymással való kereskedelmének is ezek alkotják a sarokköveit. A színes, egzotikus karkötők és csecsebecsék rendkívül sok alapanyagból és módszerrel készülhetnek: szemlénk során láttunk egy olyan fülbevalót, amely flamingótollból készült.

Amilyen színpompásak a divatbölcsész törzs kiegészítői, olyan egyhangúnak és kopottnak tetszenek a ruhaneműik. Az uniformizálás elsősorban azért következett be, mert a divatbölcsész törzs tagjai irtóznak az új ruha viselésétől: kizárólag használt és a modern ember számára idejétmúltnak tűnő ruhaneműt hajlandóak felvenni. Ezeket – ha megfelelően elkoptak – ismét beszolgáltatják, így valamiféle „ördögi kör” jön létre.

Ezek beszerzési forrása a modern bolhapiachoz hasonlatos börze, ám a manapság már nem ritka az sem, hogy az ifjabb divatbölcsészek már új, civilizált szemmel is tetszetős ruhákat viselnek.

5. A divatbölcsészek csoportosíthatósága

            Mielőtt befejeznénk a cikkünket, még néhány szót kell ejtenünk arról, hogyan is csoportosíthatjuk a divatbölcsész törzs tagjait. Mivel számtalan, jórészt ugyanúgy öltözködő taggal bír ez az egyre emelkedő létszámú közösség, mindenképpen fontos, hogy a laikus is képes legyen valamiféle megkülönböztetésre.

A legegyszerűbb csoportosítást mi magunk is követtük cikkünkben, ahol szükségesnek láttuk: a divatbölcsészeket elsősorban nemük szerint csoportosíthatjuk. A két nem közötti öltözködési és életmódbeli különbségeket a megfelelő helyeken tárgyaljuk.

A következő csoportosítási forma motiváció szerinti felosztás. Ezt követve fogalmat alkothatunk a divatbölcsészek pszichológiai mozgatórugóiról: régóta akart-e a törzshöz tartozni, s ezért már a beavatása előtt is felvette-e a törzs életmódjának sajátosságait, vagy pedig csak a beavatást követően asszimilálódott?

E csoportosítási mód idejétmúltnak számít, ám nagyobbrészt átdolgozva mi kialakítottuk belőle az ún. „madárszimbolikán alapuló” csoportosítást, amelyet lentebb fogunk részletesen leírni.

A következő besorolási lehetőség a divatbölcsész társadalomban betöltött kasztok alapján történik. A társadalmi presztízsük alapján alsóbb kasztba tartoznak – saját megnevezéssel – „a magyaros, a néprajzos, a pszichológiás, a szabadbölcsész és a pedagógiás” divatbölcsészek. Bár ők ősibb vérvonalat mutathatnak fel, a törzs történelmének egy nem tisztázott epizódja után mégis háttérbe kerültek.

Fölébük kerültek a társadalmi ranglétrán „a történészek”, más megnevezéssel az „ősmagyarok”. A társadalmi megbecsülés legtetején helyezkednek el a „nyelvi szakosok”, akik – bizonyos rituális szövegek szerint – „kilenc és fél méterrel a föld felett járnak, ezért megérdemlik a tiszteletet”. A törzsi szervezeten kívül helyezkednek el az általunk nem látott „felsőfokú szakképzésben résztvevők”, akiket mély megvetés és lenézés övez.

            5.1 A madárszimbólumos metodika

Végül a divatbölcsész törzset tagolhatjuk egy új, általunk kidolgozott módszertan: a „madárszimbólumos metodika” szerint.

Feltevésünkben abból indultunk ki, hogy a divatbölcsész törzsi társadalom több, a madártanban már alaposan ismertetett fajjal mutat részleges egyezést. Több hónapnyi megfigyelés gyümölcseként állt össze végül a módszerünk, amelyet ehelyütt tartunk megfelelőnek közölni:

A törzsi társadalom átlagos, devianciával nem rendelkező tagját szimbolizálja a bagoly, azaz latin nevén Bubo Bubo. A bagoly nem biológiai jellemzőivel, hanem sokkal inkább a nevéhez tapadt konnotatív, azaz másodlagos jelentésével érdemelte ki azt, hogy rendszerünk központi figurájává tegyük.

A második, kisebbségi csoportot állandó fekete ruházata és feltűnő gondterheltsége miatt a kuvik (Athene noctua) szimbolizálja. A kisebbségi csoport szintén a madárhoz kötődő népi hiedelmek miatt kapta jeléül: az élőlényt a köznyelvben ugyanis „halálmadárnak” nevezik.

A harmadik kisebbségi csoportot elsősorban, de nem kizárólagosan nők alkotják: az ő csoportjukat mi a fehér gólyával (Ciconia Ciconia) jelöltük. A csoport tagjai azokból a bővérű, túlfűtött szexuális energiát sugárzó törzsi tagok közül kerülnek ki, akik gyakran váltogatják a partnerüket. Tudniillik a fehér gólya a szakirodalom szerint csak egy költési időszakra áll össze párjával.

A negyedik kisebbségi csoportot a divatbölcsész törzs állandóan segítséget hajhászó, a társai jóindulatát túlontúl igénybe vevő tagok (az ő nyelvükön szólva „jegyzetfalók”) alkotják: az ő jelük a szarka (Pica pica). Bizonyos kollégáink, akiknek elküldtük véleményezésre a kéziratunkat, ide sorolják a cikkünkben már említett „hüpiket”, azaz az önmagával túl sokat törődő divatbölcsészeket is.[33]

6. Összegzés

            Írásunk végére érve megpróbáljuk összefoglalni mindazt, amelyet elnagyoltan felvázoltunk publicisztikánk ívében, s esetlegesen megpróbáljuk valamiféle tanulsággal lezárni közleményünket.

A divatbölcsész törzs sajátosságai első látásra sokkal inkább elkülönítik tőlünk őket, mintsem megérdemelnék. Végső soron azonban mindannyian ugyanahhoz a fajhoz tartozunk és hasonlóságaink tömege sokkal inkább vértestvérekké tesz bennünket a divatbölcsészekkel, mint a kulturális különbözőségek. Éppen ezért nem szabad primitívnek, alacsonyabb rendűnek tekintenünk őket. Viccelődnünk rajtuk pedig különösen káros.

Egyrészt a statisztikák fokozott beolvadást jósolnak a divatbölcsészek számára, így – ha akarjuk, ha nem – társadalmunk részei lesznek a most még embrionálisnak tekintett törzs tagjai. Kultúrák közötti testvéri egyetértetés legnemesebb okát pedig az egyik törzstagtól kaptuk meg. Az idézetet szépsége miatt ide csatoljuk: „Meglehetősen kacagtatók ezek a divatbölcsész-viccek, de megvigasztalódhattok: attól, hogy ti küszködtetek a magyarral és hasonlókkal és ezért bennünket pocskondiáztatok, mi ezért megszopatjuk a katedráról a kölykeiteket!”

Lassan zárjuk sorainkat, bízva abban, hogy valamennyi olvasónk tudott meríteni abból a tudásanyagból, amelyet rendelkezésére bocsátottunk a lapokon. Természetesen a divatbölcsész-törzs kutatásával nem hagyunk fel, számos olyan terület akad még, amelyet különös odafigyeléssel kell majd megvizsgálnunk.

Jelenleg azt a kérdéskört vizsgáljuk, hogy az tudálékos, talpnyaló divatbölcsész lányok, miért váltanak ki agressziót a férfiakból? Vajon miért akarják őket agyonütni egy szívlapáttal? Csupán a csökötten befont haj és az elnyomorított alak, a tanulásban megsüllyedt hátsó elegendő ahhoz, hogy ilyen heves érzelmeket keltsenek az ellenkező nemben?

Úgy véljük, hogy ezek is fontos kérdések, s talán nem is mi fogjuk megadni rájuk a helyes választ.

A lényeg szempontjából az azonban közönyös, hogy mit felelünk. A lényeg az, hogy mindig kutassuk a válaszokat. Ezért merjük azt hinni, hogy nem volt hiábavaló az, amit most közre bocsájtottunk: csak bízni tudunk benne, hogy az olvasó ez alapján újabb kérdéseket tesz fel a tudomány számára, amelyre csak újabb kutatással tudunk majd válaszolni.

---

[1] Levente BALOGHVÁRY, Walter G. NIRPANLLIKA, A közép-európai divatbölcsészek és a kakukkok közötti hasonlóságok és különbségek mélyanalízise, különös tekintettel az egymás közötti kommunikáció inszinuáló és munkamegosztó jellegére, Ruthalandan Ethnographic Gazette, 2009/3, 580-599.

[2] A Rughó-i Egyetemen professzorának, Dr. Seth Newcomen-nek kutatásai is alátámasztották: olyan alany is akadt, aki ébredés után sem tisztálkodott.

[3] Az információt a Dr. Gólytöcsi Abiáta, a Magyar Biológusok a Kiherélt Divatbölcsészekért Mozgalom elnöke bocsájtotta rendelkezésünkre. Ezúton is köszönjük segítségét!

[4] A tudományháború legfőbb állomásait kellő alapossággal összefoglalja:

PROF. DR. ÖZV. ÚJVÁRY-KEREKES Arszlánné, Érzik-e a vörös fokföldirekettye-bokrok a poétikai hermeneutika áldásait?, Papíripari Faparipa – Dadaista Hetilap, 1973/III./III./5-4+1=0, 14. oldal

[5] A cikk angol fordítása: Dr. Indar OLAISEIT [et al.], Social restructuring of older students. How to write an article without a few bananas and paper?, Cincinnati, 2005.

[6] Legutóbb Dr. Theodor Harold Parsley írta le a jelenséget, még a 1986-ban. A tudós a később mégis publikált, magánjellegű naplójában jegyezte fel a következőket. Az angolt kifogástalanul elsajátító, jó magaviseletű divatbölcsész egyszerre vadállati módon kezdett őrjöngeni, amikor az etnográfus kiszámolókat olvasott fel neki. Az alany az egyik versike „öt-hat/Sally megnyugtat” sorához érve azt tapasztalta, hogy az asszimilálódott alany letépte a ruháit, kezét a füléhez szorította.

Ezután a tudós és annak környezete ellen fordult, a férfi és hat embere is alig bírták lefogni.

[7] Prof. Gotthard-Friedrich Satzbehälter, a Berlini Divatbölcsész Társulat főtitkára személyes érdeklődésünkre mindenre kiterjedő felvilágosítást adott a megfigyelt jelenségről. A német kollegák a helyzet tanulmányozása érdekében minden nap előadásokat tartanak az általuk tanulmányozott divatbölcsészeknek, akik bejósolhatóan 3-5 perccel a kezdés után mély álomba szenderülnek. A jelenség tudományos megokolása azonban még várat magára.

A divatbölcsészek kezének anatómiai vizsgálata sem hozott eredményt. A mellső végtag a miénkéhez hasonló: deformitást, átalakulást nem lehetett dokumentálni rajta. A professzor inkább azt tartja valószínűnek, hogy az „azonnali elalvás” jelensége elsősorban pszichológiai mozgatórugókkal magyarázható: vagy önhipnózissal, vagy a pszicho-szomatikus elváltozásokkal. Erre azonban még nem sikerült bizonyítékot szerezni.

[8] Dr. Sigurd TOHNHAAL, Den stam tid paradox med gurka och majonnäs, Stockholm, 1990. A professzor diplomamunkájának kivonatát jómagam publikáltam magyarul: Dr. Sigurd TOHNHAAL, A törzsi időparadoxon – uborkával és majonézzel, ford. Dr. BALOGHVÁRY Levente, Éh-lekvári Levéltári Közlöny, 1996/1, 6-15. A teljes mű magyar fordítása még várat magára.

[9] A színház első előadása, 1996-ban Ostravában zajos sikert aratott. A „Crow v setí” (Varjú a vetésben) című darab a modern minimalizmus iskolapéldájaként vonult be a modern színháztörténetbe. Puritán, ám kiforrott formanyelvét a zartguldeni paradoxon ihlette. Az előadás kritikája külön kiemeli: a darab kétszáz perces időtartama alatt csak néhány néző aludt el a teljes sötétben.

[10] Dr. Edwin VON ZARTGULDEN, Nicht die Wühlmaus, Frankfurt, 1997.

[11] A második például így hangzik: „Nem is divatbölcsész az, aki legalább egyszer nem érezte azt, hogy a nyelv, a betűk nem elégségesek ahhoz, hogy kifejezze velük, hogy mit is érez.” Az ötödik: „A divatbölcsészek szabad erkölcsű, mindenkinél jobb szívű emberek, aki nem sajnálják egymástól a nemi betegségeket.” Illetve a hatodik: „A divatbölcsészek elveik miatt nem ülnek székre, hanem csakis ablakpárkányon vagy a földön foglalnak helyet.”

[12] Haruyo Sokamuki, Party functionality in the tribal communities, Japan Times, 2009/2, 13. Pp.

[13] Életmódjuk másik közös pontja szintén a versírást segíti elő, ennek hatékonysága általában nagyobb hatásfokú: „hesszelnek és önpusztítanak”. A törzs e közös időtöltésének egyetlen előnye, hogy a megvalósításhoz kevés helyre és eszközre van szükségük. Az önpusztítási kitételt általában állandó pipázással valósítják meg, amely ellentétben áll egy másik fontos, divatbölcsész alapvetéssel, a környezetükre való gondos odafigyeléssel.

[14] Az orvostanhallgató-törzs tagjai között már nem ilyen jó a helyzet: állítólag egyszer egy szerény medikust fel is akasztottak a társai, nehogy elrontsa a hírüket. Az esetet dokumentálja: Dr. Ilyuki-Tukhi, Agonyofmedical students, 1974, 257-258.

[15] DR. SZIGET-VAHORY Koriolán, DR. KUTYAMÁSSYK Ebald, A végstádiumú agyrák előfordulása a pécsi divatbölcsész törzs tagjai között, a „kaméleon-effektus” hatására, Magyar Birkatenyésztő Egylet Ismeretterjesztő Célzattal Megáldott Nyomtatványkötege, 2010/09, 31.

[16] Dr.Szighet-Vahory Koriolán neurológus és Dr. Kutyamássyk Ebald klinikai szakpszichológus kaméleon-effektusnak nevezte el azt a hatékony beolvasztási módozatot, amely néhány hónap alatt látszólag teljesen átformálja a frissen beavatott törzstagot. Az átformálás után az eredeti személyisége darabokra törik és nem lehet visszaállítani. Látszólag a befogadottal csak új szokásokat sajátíttatnak el, például mindenképpen meg kell tanulnia az ősi népi táncot és meg kell tanulniuk lovagolni, bár magát a lovat egyáltalán nem használják, csak ünnepi alkalmakkor.

Ettől azonban a személyiség jóval mélyebb régióiban történik valami, amelynek okait a két szakember sem tudta feltárni. A tagok végső lelkiállapotára a következőek jellemzőek. A beavatott tanulmányait lustasága miatt kevésbé veszi komolyan. Bármilyen zenét is kedvelt régebben, ezentúl csak ugyanazokat a rituális dallamokat hallgathatja, mint a többiek. Az újonnan befogadott személyt rászoktatják a mindenki által kötelezően fogyasztandó szeszesitalok fogyasztására, s elvárják tőle, hogy minél bizarrabban nézzen ki. Bár a legtöbb a divatbölcsész figyel a tisztaságra, mégis: ha közös térben vannak, legtöbbjük alaposan összekoszolja magát, hogy elhitesse a többiekkel, hogy ő mennyire közel áll a földanyához. Ezt is a kaméleon-effektus számlájára kell írnunk.

[17] Ő állította azt is az 1932-es Berlini Divatbölcsész Konferencián, hogy a törzs rendkívül alacsony népszaporulata is a datolya-mag nem megfelelő felhasználása miatt állandósult. Állításait még senki sem tudta bizonyítani – még ő maga sem.

[18] Ezt azonban a látottak alapján az expedíció orvosa, Dr. Szalonváry Tivadar Jenő nem tartja valószínűnek.

[19] Érdekes jelenség volt látni, hogy fejletlen törzsi viszonyrendszer milyen fejlett, ámde felesleges bürokráciát épített ki.

[20] Sir Daniel Cracough a „bölcsészbenzin” csoportba sorolja a fröccsöt és a kávét is: a töményebb szesztartalmú szeszeket és a likőröket inkább a jogtudományi- és orvostanhallgatók törzséhez kapcsolja.

[21] Az általunk is megfigyelt és lejegyzett hasonlóságok a következőek:

• látszólagos kreativitás, amely a ruházkodásban manifesztálódik,
• a ruházathoz tartozó kiegészítőket nagy igyekezettel válogatják ki, s ezeknek túlzó jelentőséget tulajdonítanak. A mostani trend szerint a „gombos-dobókockás kultúráról” beszélhetünk.

A divatbölcsész ruházat vizsgálata során számos olyan történelmi esettel találkoztunk, amely az emberek és divatbölcsészek együttéléséről tanúskodnak: példának okáért ruházatuk számtalan olyan kiegészítőt tartalmaz, amely kutatásaink szerint az 1960-as években volt divatos a „hippik” között.

[22] A szakirodalom jelentős része hasonló megállapításra jutott a divatbölcsészek megfigyelése során. A téma legelső magyar származású kutatója, Baljuhar-Élces Manó Napsugár már 1882-ben tanúja volt annak az esetnek, amikor a kutatók egy riadt divatbölcsészre erőszakkal kék felöltőt és nadrágot adtak. Az őslakos ezután néhány órán belül meghalt és megette a kislábujjait. A sorrenden mind a mai napig vitatkoznak a professzor tisztelői, hiszen a tudós emlékiratai csak átiratban maradtak ránk, így ez a fontos mementó – sajnálatos módon – eldönthetetlen maradt.

[23] Ennek kifejtése: Mihail RAŹOLOVITCH, Lazlo KAUZALITS, Spremljanje in vrednotenje brez motečega drisko, Ljubjana, 1993. Az idáig biztos alapokon álló, megfigyelési módszertant bemutató kötet 1999-ben megjelent magyar kiadásban is. A kötet a Nádvágó Istók Kiadó gondozásában jelent meg „Megfigyelés és értékelés zavaró hasmenés nélkül” címmel, Könyves Béla fordításában.

[24] A következtetéseink közül kizártuk az emberek általi elfogyasztásukat, egy új „szuperragadozó” megjelenését és azt a tényt is, hogy a boák saját magukat fojtották volna meg.

[25] A Magyarország divatbölcsész-gócpontjait bemutató térkép már elkészült, azt egy feldolgozó tanulmánnyal együtt fogjuk publikálni hamarosan.

[26] Egy alkalommal egy férfi divatbölcsész szájszervével szívóhatást gyakorolt egy nő, „anakondától” megfosztott nyakszirtjére.

[27] Példaként említhetjük az Észak-Thaiföld hegyi falvaiban élő, palaung törzshöz tartozó zsiráfnyakú nőkkel szembeni büntető magatartást.

[28] A hipotézisünkkel egyet nem értő kollégáink például dr. Sertéssy Iván, vagy a dél-angliai University Of Oaksford tanára, Professor Alexis Propugnaculum. Sertéssy úgy gondolja, hogy a divatbölcsészek állandóan nyakban hordott eszköze hosszúsága alapján fejezheti ki a szociálisan és gazdaságilag alulfejlett törzsben a viselője által betöltött társadalmi státuszt. Propugnaculum professzor munkáját azért nem tudjuk érdemben értékelni, mert Zsuzsa lányom leöntötte kakaóval a kötetet, amelyben a kérdéses írás megjelent.

[29] Eduard CASHÉRTIHRO, The possibility of social advancement in the tribal societies – a long and tedious story, London, 2002, 204-206. (Eredeti kiadás: Eduard CASHÉRTIHRO, La posibilidad de promoción social en las sociedades tribales – una historia larga y tediosa, Cordóba, 1987.)

[30] A kutatás folyamán számtalan divatbölcsész oldaltáskáján megtaláltuk a főisten, „Lohowahssi” kultuszának jeleit, de a rendelkezésre álló anyagból több istenség szignumjait és szimbólumrendszerét tudtuk azonosítani. A főisten mellett az isteni pantheon második számú képviselője „Sikh-Láph”, aki – a rituális ábrázolások alapján valószínűleg a hadisten posztját tölti be. Kettejük között időnként – számunkra eddig még nem azonosított okból – teomachia zajlik, s ezt a szembenállást a törzs egy stilizált, apró csillaggal fejezi ki, amely szintén népszerű kiegészítője a törzs ruházatának.

Az ábrázolások között közkedvelt még a valószínűleg idegen földről származó „Nyravna” jel is, de statisztikailag jelentős arányban találkozhattunk a divatbölcsész-túlvilág („kylimbee”) kapuját őrző, hétarcú istenség, Heevon-Sheret jelével is a ruházatokon.

A teljesség igénye nélkül még ideiktatunk pár jelentős istenséget, amelyeknek nevét és jeleit azonosítani tudtuk a több éves megfigyeléseink során: Wahad Fututy a divatbölcsész verscsinálás istensége; Taakhas Eesmer, a főisten rettenetes alteregója; Koakazos, a vidámság és a káosz istene; Teosaco Diseko, az esőistenség; Eoy, a vizek és a közlekedés istene.

Ezt a listát távolról sem tekinthetjük teljesnek.

[31] Ám nem csak ez az egyetlen előnye a vastag ruházatnak. Saját szemünkkel láthattuk, hogy miként iszkolt egy farkas egy istenesen megizzadt divatbölcsész mellől.

[32] A törzs férfitagjai elsősorban a ruházatukat hívják segítségül ahhoz, hogy identitásukat a külvilág felé vetítsék, míg a nők zömmel a kiegészítőik segítéségével próbálják meg tájékoztatni a társaikat.

[33] Hiszen a szarkáról azt tartják, hogy az egyetlen madár, aki felismeri magát a tükörben, fejlett éntudattal rendelkezik.