Eredetileg egy egyetemi beadandónak készült ez a retorikai beszéd, amely a bölcsész-lét és szakma védelmére hivatott.

Kedves Hallgatóim!

Hadd kezdjem a beszédemet egy Vavyan Fable idézettel: „Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit.” Nincs szándékomban megsérteni senkit sem, de mindenképpen mondanom kell valamit. Olyasmit, amely feszélyező volta miatt több emberben visszatetszést kelhet. Ha ilyesmi fordulna elő, arra kérem a hallgatóságomat, hogy közelítsen „huncut kétértelműséggel” a mondandóm felé. Elvégre egy irodalmár még a kérdéseivel is mást akar kifejezni, mint egy átlagember.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy én vagyok-e a legmegfelelőbb személy, aki szót emelhet az irodalom és átvitt értelemben a bölcsészkar fontossága mellett. Sokáig gondolkodtam rajta, hiszen én is az oktatási mókuskerék része vagyok, így elfogultan szemlélem a kultúrát. Végül mégiscsak kiálltam ide, hiszen egy csoportot kell képviselnem, egy olyan közösséget, amelynek tagjait nap, mint nap verbális támadások érik a szenvedélyük, a tanulmányaik miatt.

            „A magyar szak büfészak, hiszen Petőfit már középiskolában is tanultunk.” Bizonyára minden sorstársamnak mondtak már ehhez hasonló mondatokat, amelyeket valószínűleg összeszorult torokkal és hevesen dobogó szívvel viseltek el. A védelmükért forgatom most a szavakat. Gondoljátok meg hallgatóim, engedhetjük-e, hogy a rossznyelvek életutakat tegyenek tönkre, motivációkat ítéljenek meg? 

Hogy miért értékes a bölcsészkari tudás? Ezt bizony bonyolult kifejteni.

Először is gondoljunk a televízióban látható kvízjátékokra. Azokban a műsorokban szó szerint pénzre válthatjuk a tudásunkat. A több milliót érő kérdések többnyire az irodalom, a festészet, a szobrászat témaköréből kerülnek ki, tehát a bölcsésztudományok anyagilag is jövedelmezőek lehetnek.

A következő érvem inkább az általános intelligenciához kapcsolódik. Hiszen a probléma-megoldási képességünk nem színtisztán matematikai jellegű. Aki olvasottabb, az minden valószínűség szerint pontosabban fejezi ki magát, sokkal inkább az ékesszólás mestere, mint az átlagember. Az áradó, választékos szókincs az ellenkező nemre sem gyakorol rossz hatást.

Ennek tudatában kérdezem: meg lehet-e tagadni az intuitív gondolkodást? Még hangsúlyosabb lesz a probléma, ha tudatosítjuk az agyakban, hogy a logikai észjárással ellentétben a literális ösztön nem tanítható, viszont ugyanúgy nélkülözhetetlen a mindennapi életben, mint amaz. El lehet-e utasítani az intuitív gondolkodást? Ideiglenesen bizonyára meg lehet tagadni, de nélküle élni nem lehet.

A bölcsésztudományok bár önmagukban nem keresettek a munkaerőpiacon, de remek ugródeszkát jelentenek más munkakörökben. A világnyelvek ismerete, a kifogástalan fogalmazás, vagy éppen a helyes kommunikáció képessége mindig vonzóvá teszi a jelölteket az állásinterjún, hiszen sajnálatos módon ezeknek a régen alapkövetelménynek kikiáltott elvárásoknak manapság csak a bölcsészkaros hallgatók felelnek meg.

A bölcsészkari diploma éppen ezért sok helyre jelent jogosítványt. Ám a diplomával nem csak a munkaköri univerzalitás jár együtt, hanem egyfajta mentalitás is, az életen át tartó tanulás kényszere, hiszen talán csak az orvostudományban avulnak el gyorsabban a tények a humántudománynál. Ez a tűz pedig kreativitássá karamellizálja a kényszert az évek folyamán. Emiatt lehet sikeres lektor, újságíró, reklámszakember, PR-os, titkár egy magyarszakos egyetemi hallgató.

Most pedig el kell oltanom az ellenérvek sötét lángjait, és ki kell egészítenem a féligazságokat.

A teljes igazság az, hogy csak az irodalmat felületesen ismerő emberek szeparálják el élesen egymástól a természet- és a humántudományokat. Hiszen közismert tény, hogy az ókori rhétorok, filozófusok a matematikában is járatosak voltak. Ennek ellenpéldája is akad, gondoljunk csak bele, hogy Einstein is rendkívül olvasott ember volt, és szilárd erkölcsi filozófiát követett.

Tény az is, hogy az irodalomnak és általában a humántudományoknak sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint azt a „laikusok bibliájaként” is aposztrofált Mohácsy-tankönyv sejtetni engedi. Különben miért szereznének szakemberek verejtékes munka által doktorátust, ha elég lenne bebiflázniuk négy év középiskolai anyagát?

Mítosz az a híresztelés, hogy a bölcsészkar tulajdonképpen egy „ördögi kör”, hiszen a BTK olyan tanárokat képez, akiknek kizárólagos képessége az, hogy az újonnan érkezett bölcsészeket tanítsák, akik idővel majd szintén tanárok lesznek.

Ezt az állítást cáfolni igen nehéz, mivel csak olyan érveléssel lehet megkérdőjelezni, amelyet a másik fél nem fogad el hitelesnek, hiszen túlontúl költői, logikailag nem alátámasztható. Lehet, hogy a humántudomány nem termel gazdasági értékeket, de mindennél sürgetőbb feladatunk az, hogy a gyermekeinknek átadjuk őseink tudását, megtoldva a saját zsenialitásunk végváraival.

A humántudomány nem is tudomány, hiszen nincs neki jól meghatározható módszertana. Az állítás második fele valóban igaz. A természettudományok mércéjével mérve tényleg nem számszerűsíthető mondjuk egy szöveg értelmezése, de miért kellene ezt megtenni? Miért kellene képletet gyártani históriás énekekhez? Ezt a logikát követve az irodalmárok joggal kérhetnék a matematikusoktól, hogy foglalják hexameterbe a Pitagorasz tételt.

Összegezve: a humántudomány, és azon belül az irodalom puszta létével igazolja önnönmagát. Miért kellene tőle idegen módszerekkel legitimálni?

Aki az emberi tudomány egy nagy szeletét teljesen értéktelennek minősíti, „nem szeretem”-mel felszámolja a saját maga számára, az bizony hatalmas hibát követ el. 

Tisztán logikai állítással rá lehet mutatni a tévedésére. Szeretem-e azt, amit nem értek? Minden bizonnyal nem. Ha az előfeltevéseim megakadályoznak a lényeg megértésben, valójában utálhatom-e, amit nem ismerek? Nem. Tehát az előítélet által vezérelt utálat nem tekinthető objektív véleménymondásnak. Aki pedig ezt a nézet vallja, az nem kompetens ebben a kérdésben és a véleménye negligálható.

Mit is mondhatnék végszóként? Szerényen csak annyit, hogy szeressük a művészetet, az irodalmat! „Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak.”, írja Gabriel García Márquez.

Most, amikor a gúnyolódás ennyire mindennapos, hol találhatnánk ettől jobb segítőtársat?