Keletkezési történet: Eredetileg megjelent A Napút Folyóirat 2014 / 01. (151.) számában. A „Sorsgeometria” című novellagyűjtemény-kéziratom negyedik darabja. 

Kezem feketéje bársonyosan rángatja az írószerszámot a kis asztali lámpa fényében. A fájdalom már szinte erotikussá válik, annyira szorítom a reklámtollat. Az mondjuk ingyen volt: bölcsészként állásajánlatot nem, csak egy marék „repi” cuccot kaptam az állásbörzéről. Na jó, nem kértem, hanem „önként” jöttek velem.

Szóval, azt mondja: négyszáztíz forint. A hónapra maradt még ezernyolcszáz. Leírom az elcsórt füzetek egyikébe, a holdnaptár alá. Hogy is volt? Kétszázharmincért tollat vettem, a többit elköltöttem nyomtatásra. A fenébe, hogy írásokat csak kinyomtatva fogadnak! Még ilyen hülye címet egy pályázatnak: „Egy homokzsák üldöz, de én gyorsabb vagyok”. De komolyan, milyen író zsűrizhet egy ilyen valamiben? Mondjuk egy meztelen csiga, két kánya, meg egy róka. Azok dolgoznak gombokért.

Harmadika van, szóval még egy hét. Miért is gondolkodok ilyesmin, amikor éppen egy cikken kellene dolgoznom? Szóval jó lenne egy épkézláb mondatot összeállítani: nem megy olyan könnyedén, mint ahogyan vártam. Talán az éjszaka, vagy az álmatlanság szívta szárazra az alkotókedvem? Nem hinném. Ez az írás azonban nem várhat. „A szükségről valami kétflekkest holnapra, de lehetőleg a korosztályodnak, a fiataloknak.” A lap legutáltabb mondata ez: egy oldalhasábnyi kínlódás és körömrágat a bére annak a szerencsétlen külsősnek, akinek a nyakába varrják a „kegyelemkettest”. A háromnegyed oldalt világmegváltással feltölteni nehezebb, mint oknyomozni. De hát ez a glossza a pénteki lapszám állandó része, dacára annak, hogy az anyókák az impresszum után legelőször ezt a papírt gyömöszkölik be a mopszlijaik alá.

Nem is csoda, hogy idegesen nyomom el az utolsó, már csontig égett cigarettám csökevényét, és a hamutartóval együtt odébb taszítom a noteszt és a tollat is. Rögvest ezután megiszom az íróasztali disznóól kólamaradványait, és magam elé húzom a billentyűzetet.

Írni kezdenék.

De az a néhány semmitmondó kifejezés, amit legépelek, csak üresen kong a halántékom mögött, nem indít el egy gondolatot sem. Nagy lélegzettel nyugtázom a sikertelenségem. Kinézek az ablakon, és a város fényeit fürkészem. Ujjaim nyugodtan fekszenek a valamikori gépírástanárom által megkövetelt billentyűkön – idegőrlő felfognom, hogy az izmok és inak másodpercekkel ezelőtti tánca semmivé lett. A kezeim ellenem fordultak. Hiába, a nagy próféták sem tudtak ehetnékkel prédikálni. De én azért megpróbálok valamit.

Hogyan is lehetne valamit írni erről a baromságról? Nézzük csak a dolog jó oldalát? Elégedetten simogatom meg az állsörtéimet. Ezért az ötletért már megérte elvégezni az egyetemet, kreatív írást tanulni angol tankönyvekből. Ha így gondolkodott volna valaki, akkor már papíron lenne, hogy a legfontosabb előny, amit csak nincstelenül tapasztalhat meg az ember: a békesség. Nincs is ettől nagyobb kincs! Igaz, fajtáját tekintve az így kapott csendesség nem optimális: „a mindent megtettem”-béke helyett „az úgyis mindig”-béke lepi el az ilyen embert. De mit számít ez ilyenkor!

A test alig dolgozik, az idegpályák lovasai: a vágyak és az álmok elvándorolnak a tudatalattiba és szépen betakaróznak azzal a tizedkilónyi olcsó párizsival a gyomorban – várják a tavaszt, amely sohasem jön el. Ilyenkor nem kell költeni újságra, könyvekre – amúgy sem lenne türelmünk felfogni a kacifántos fordulatokat. A tévében sem érdekel, ahogyan öltönyös férfiak lábujjhegyen osonó szavakat csennek a riporter mikrofonjába. Az „EU konform” és az „alapkamat”, a „privatizáció” elveszti különállását és együvé lesz.

Aztán eltűnődök.

Most kéne valamit írni a fiataloknak is. Huszonévesen tehetségünk faragatlan köveit árulnánk ki (ha kellene valakinek), aztán, ha sikerül, csodálkozunk, ha nem marad semmink. Pimasz egy nemzedék a miénk. Egyre hangosabb. Szemtelen. Sőt, még hangunk sincs – csak valami bugyborékoló nyelvünk, amelyet egyetlen szabály sem taglóz. Nem tudunk mi már semmit: a Történelem hátizsákjában nekünk nem maradt már egyetlen alkalom sem a lázadásra, sem a hősködésre. Kaptunk helyette nyelvvizsgákat, túlképzést, hamburgert, lakáshitelt, meg a légzsákot. Csoda, ha csalódottak vagyunk? Hiszen légneművé váltunk, akár a fantom telefonrezgések a zsebünkben!

Azt hittük, amikor csipás szemmel bámultuk a Balu kapitányt, meg a Dragon Ball-t, hogy minden rendben lesz. De akkor már a Sors ujja barréba fogott bennünket. Kedves fiatalok! Gondoltatok volna akkor a jövőre, amikor pornót néztetek a múzeum buherált gépein. Vagy akkor, amikor az összetört ablakáért aggódó öregasszonynak gyógyszerek eltorzított nevein mutatkoztatok be! „Csókolom, Dipankrin Alajos vagyok! Tessék csak nyugodtan felírni.”

Felbőszült soraim egymás után falták fel a még üres helyet a képernyőn. Egyre nehezebben bírtam az írásjelekkel: ők már el akarták hagyni az éppen megalkotott irományt, de én még ide voltam bilincselve. Meglepődök, ahogyan a monitor szélén tükröződő arcomba tekintek: azon a borostás valamin elégedettség tükröződik! Hiszen leírtam valamit, amitől kienged a gombóc a torkomban. Talán a „kegyelemkettes” mégis eléri a célját és valaki levizsgázik általa?

De aztán testem hirtelen ívbe feszül: a düh és a hétköznapi élet halántékra mért nyomása egyszerre rángat vissza. Nem engednek elmenni az asztalom mellől: még maradnom kell. Azokra gondolok, akik a fogorvosi rendelőkben bújják ezt az újságot. Szerintem mindig is ők voltak az én igazi közönségem. Ők, akik egyébként is mindent kiolvasnak, nyakló nélkül. Kellene a pénz.

Szóval folytatom. Mi vagyunk azok, akik kéttucatnyi évünk ellenére talán a legtöbbet használtuk az iskolai matematikát. Mindennek súlyos, húsbamaró értéke van számunkra. Mi, mindenért saját nyakunkból szaggatott évekkel fizetünk jószerivel fel sem fogva, mennyink is van. Számtalan rossz üzletet megkötöttünk már, és csak jószagúan ülünk a metrón, de ez a tisztaság is csak álca: az általunk leborotvált valóság mégsem az „elégtől” bűzlik. Már nincs kedvünk rendet rakni se: sem magunkban, sem az irodánkban, sem a számítógépünkben – sehol.

Szerintem valami ilyesmi lehet az igazi szükség. Nem olyan egyszerű megszabadulni tőle! Gyermekkorunkban kapattak rá bennünket erre az érzésre, aztán ez a fanyarkás fehérség véglegesen ránk tehénkedett. Most pedig a gyomrunkon át vezet bennünket, neki egyenesen az élet aknamezejének. „Járkálj csak…”

Igen. Szóval a történet gerince, mondhatni filozófiája megvan. Ezt kellene valahogyan a margók ketreceibe zárni. Aztán már csak egy dolgom akad: valami „méltó” befejezést keresni. Maga az elképzelés is egészen bugyuta ötlet, de hát a „kegyelemkettes” már csak ilyen. Legyen valami ilyesmi? „Milyen kegyetlenek az emberek magukhoz is! Hát még a többiekhez! Eltapossák a körülöttük levőket.” Ez egészen papírízű lezárás lenne, valami borzasztó és sekélyes kádencia. De a nincstelenségről nem lehet bölcset mondani. Ennyi erővel legépelhetném az előttem fekvő papírról utolsó mondatként: „Egy homokzsák üldöz, de én gyorsabb vagyok.”

Igen, ez jó lehet. Egy olyan homokzsák üldöz bennünket, amelyiknek még lába sincsen. Sőt, gondolatai, keze se, mégis leállítja agyunk kerekeit. Mit írjak én erről a gondkupacról? Vigyázz, nehogy masnit köss rá? Vagy írjam körül, hogy ismerhetik meg? De hiszen mindenki látta már. Komolyan tanácstalan vagyok a lezárással kapcsolatban.

Elvégre nem vagyok hős vagy irgalmas szamaritánus.

Most is csupán azért dünnyögök magamban, mert zavarban vagyok. Mondanom kell valamit, de nem tudom, hogy mit. Az igazi varázsigét, amit ki szeretnék mondani, nem találom meg. Sohasem jön a nyelvemre.

Félrefordulok a klaviatúrától. A felelősség terhe elviselhetetlen. Az ég kék. Az írás nehéz. Szóval félrefordulok, mert ma, ez most nekem nem megy. Inkább kitörlöm a „kegyelemkettes” eddig megírt sorait. Majd összehozok valamit még holnapig – valami könnyebbről, aztán megírom a főszerkesztőnek.

A honorárium csak tizedikén jön. Addig még van egy hét. Ezernyolcszáz forint van még addig, ebből kell négyszáz kenyérre és még hatszáz egy csomag olcsó kávédarálmányra. Az még nyolcszáz. Abból, ha félreteszek…

De szeretnék én is… de jó lenne élni is valahogy! De majd máskor, egy másik életben, ahol könnyebben fizetik meg a betűket és az általános igazságok is több egyéniséggel bírnak.

Majd akkor és ott abszolválom a „kegyelemkettest”.

Itt és most inkább hátradőlök és szusszanok egy sort.