Keletkezési történet: 2007. május 19 és 2007. június 27. között készült, ha jól emlékszem egy tudományos vita indította el az emelt magyar felkészítő kurzuson. Nem szántam kötetbe, végül 2024-ben jelent meg a „Zongoraverseny hét ujjra” című gyűjteményemben.

„A nyelv senkiben sem teljes; tökéletes formájában csak a közösségben él.” Írta Ferdinand de Saussure, a modern nyelvészet alapító atyja. Ezért nehézkes – és felettébb szubjektív – dolog kedvencet választani a milliós magyar szókészletből. Ez akkor se menne könnyebben, ha mindenki birtokában lenne az összes szónak – hiszen a választást ekkor is befolyásolná a lelkialkat, és habitusbeli különbségek is rányomnák a bélyegüket a „szavazásra”.

A következő vázlatpont annak kifejtése lenne, hogy egy objektív „szósorrend” kialakítását ellehetetleníti az a tény is, hogy mindenki más módszer alapján válogat a kifejezések közül. Van, aki kiejtés, hangalak szerint csoportosít, és van, aki a jelentés alapján tagol.

Muszáj, hogy a mindennap koptatott, fonémákból összeálló szavainkat (amelyet sokszor csak úgy „foghegyről” vágunk egymáshoz) egyszer az életünk során dicsfénnyel övezzük, és egy nem mindennapi „szószépségverseny” keretében dobogós helyeket osszunk szét közöttük.  

Kosztolányi Dezső „tíz legszebb magyar szava” magasra tette a mércét, amelyet úgysem tudnék felülmúlni. De úgy gondolom, hogy minden magyar embernek – az említett lírikushoz hasonlóan – össze kellene állítania a „toptízet”, és ezzel le kellene mérnie, hogy milyen szeletet bír a „nagy” magyar nyelvből.

Ezzel a szemlélettel fogtam hozzá az általam legjobban favorizált tíz magyar szó listájának elkészítéséhez. A lajstrom összeállításának a szempontja nem egységes: főleg az értelmi hatás érvényesül a szelekciómban, de nem tagadhatom, hogy a szavak „testtelen zenéje” is hatott rám az összeállítás közben. Ezeket a szavakat írtam le a noteszomba, szinte automatikus írással, nem pusztán tudatos válogatással:

„Modern, akkord, ritmus, antik, öntudat, eskü, haza, hajdan, önzetlen, erkölcs”

Szinte órákig néztem ezeket a kifejezéseket, amikor rájöttem, hogy a legtöbbje párokba sorolható (némelyiket lehet ellentétpárként is felfogni):

Modern – antik, hajdan

Akkord – ritmus

Eskü – erkölcs

Öntudat – önzetlen

Egyedül a „hazá”-nak nincsen párja.

Nem kívánok a személyiségem legmélyére leásni, de annyi minden olvasónak kitűnik, hogy ez a fura kettősség (ami a szavak párosításánál csúcsosodott ki) az egész életpályámat meghatározza. Lehetséges lenne tehát, hogy a kedvenc szavainkból felépíthető lenne az egész jellemünk grafikája? Én azt hiszem, hogy az írásunkon kívül talán ez is tökéletesen bemutatja a karakterünket.

Na, de nem állhatunk itt meg, hanem a „másik oldalt” is meg kell néznünk, név szerint a tartalmi, vagy nyelvpolitikai szempontból a legkárosabb tíz szó listáját. Szükségesnek találom hangsúlyozni, hogy „nyelvpolitikai szempontok is közre játszanak a válogatásban” tehát igyekeztem fellépni a feleslegesen használt idegen szavak ellen, de persze a tartalom itt is rendkívül fontos szerepet játszott. Így tehát a tíz legcsúnyább szó:

„Shoppingol, unintelligens, bárdolatlan, manöken, multinacionális, protekció, önérdek, nyelvrombolás, csökevény, kaotikus”

Tovább ballagva a Kosztolányi által kiszélesített úton megvizsgáltam, hogy melyik a legszebb magyar női név. Az köztudott, hogy a fentebb említett író kedvence a héber eredetű, „Anna” volt, amely magánhangzó és mássalhangzó arányában, valamint az „a” és az „n” „rímszerű”, abba elrendezése miatt tökéletesen szimmetrikusnak bizonyult. Verstani szempontból trocheusi versláb. Lám, lám milyen könnyű megmagyarázni az ízlés dolgait – tört tudományossággal!

Az én véleményem teljesen más. Én úgy gondolom, hogy a legszebb magyar női név a Réka, mely a honfoglalás kori Ríka hun-magyar név megújult, mai változata. E név részletesebb vizsgálata után a következő eredményekre jutunk: verstani szempontból szintén trocheus, és a magánhangzó és mássalhangzó arányai is megegyeznek (2 magánhangzó, és 2 mássalhangzó alkotja), amelyeknek az elrendezése a szón belül abab. Az egyetlen különbség a két név között, hogy Kosztolányi kedvence csupán két fajta betűből áll, míg az enyém négy fajtából.

Érdekes dolog a nyelvvel való játék. Szórakoztató, és mégis rengeteg bölcsességet, olvasottságot követel meg a játékosától. Azt azonban nem hinném, hogy egy magyar ember számára minden szó csak rideg betűtenger lenne. Ahogyan a nagyvilágban is van egy-két talpalatnyi hely, ami különösen fontos a számunkra; ugyanúgy kell, hogy legyen pár olyan szó, amit nélkülözhetetlennek kell tartanunk a gigászi, és mégis rugalmas nagy magyar nyelvünkből.