Keletkezési történet: A metaadatok szerint 2013. május 6-án, 19:48-kor készült és október 29-én, 14:26-kor nyerte el jelenlegi változatát. A „Sorsgeometria” című, 2013-ban szerkesztett, de végül kéziratban maradt novellagyűjteményem második darabja volt. Emlékeim szerint sehol sem jelent meg idáig. Elolvasva a szöveget annyi információt kicsiholtam magamból, hogy ezt a szöveget még kistanárként írhattam, mikor a PTE Babits Mihály Gimnáziumban kellett letöltenem a tanítási gyakorlatot végzősként.

Nincs kétségbeejtőbb annál, mikor az ember magányban van.

Nem csak „úgy” magányosan kóricál, mint a felső szólam a zongorán. Ilyenkor a sors az egyedüllétből nem csak pár cseppnyit szentel az emberre. Kevesen élték már át ezt az állapotot, nyelvünkben éppen ezért nehéz megtalálni rá a megfelelő szót. Ez másfajta elhagyatottság. Ez szinte tüdőbe mászik, megszakítja a lélegzetet. Ez a teljes, emberriasztó társtalanság nem a hangulatból fakad, nem lehet „elkapni”. Bennünk születik és nincs ellene ellenszer, mert születésünktől fogva benne van a kiválasztottak csontvelejében, az izmaik erdejében, állandóan a szegycsontjukat ropogtatja, mintha éppen a szívüket masszírozná.

Lyukasórám volt és magányban voltam.

Éppen ráérősen lépkedtem a gimnázium első emeletének cirmos betonkövein, és azon gondolkodtam, hogy mi vagyok én ezekhez képest? Ők ötven éve tartják dacosan a hátukat a rálépőknek, én meg csak most kezdtem itt próbatanítani. Én vajon meddig fogom bírni? Ahogyan a vajszínűvé poshadt fehéret nézegetem a folyosók szélére száműzött szekrényeken, valahogyan én is idevalónak érzem magam. Képzeletben egyszerre bajuszom nő, szemüvegem lencséi vastag, fekete szarukeretbe költöznek, púderszínű menzaköpeny terem rajtam és egy csomó, hosszúhajú, Piramist hallgató rosszcsontnak magyarázom a Pitagorasz-tételt a dobogószerű katedrán. Zsebemből kicsüng a Kossuth márkjú talpas cigi.

Még pár nap, és mint valami begennyedt csontszilánkot a szervezet, kivet magából ez az iskola. Csak egy kis idő kell ahhoz, hogy a diákok, akikkel most Homéroszt olvastatok, a buszon egy makkantás nélkül lökjenek majd fel. De ami fájóbb, hogy ez az ósdi, „a szocialista ifjúság” nevelésére felállított téglalap sem mond majd istenhozzádot nekem. Ha majd a portás kienged a berregő gombbal és beteszem magam után a csupaüveg ajtót, soha többé nem jöhetek ide. Sohamár. Itt, ezen a helyen már nem leszek. „Damnatio memoriae” – mondaná egy ókori római. – Az emlékezet elátkozása. Vajon mi lesz azután?

Az én eltüntetésem sokkal könnyebb lenne, mint Crispus császáré volt valamikor. A tanáriban számomra kijelölt helyre máris mások ülnek, a diákjaimat más fogja tanítani. A köszönésemet sem fogadja senki. Még a használt műanyagpoharaimat is elvitték már a takarítónők a szemetesből. Ugyan kérem, nem kell itt kartusokat kapargatni, meg solidusokat sorjázni!

Szótlanul lépkedek egyet oda-egyet vissza a középpont felé, ott már diákok is ülnek.

Ahogyan láttam, az a pár diák nem pillant sehová, csak a saját ölébe. Ott tanyázik számukra a világ: saját középpontjuk körül forgó kisbolygók valamennyien. Egyszerre, mintha valami rituálé lenne, bámulnak arra kis darab műanyagra a kezük ügyében: elvégre ingyenes a wi-fi az iskolában! Ez egyikük talán bűnügyi híreket kritizál az egyik portálon, a másik – ha igaz – a hétvégi sztárláb fesztivál oldalát nézegeti. Ők nem látják, de én észrevettem, hogy a folyosó mindkét oldalfalára szigorú rendben felszegezett tablók figyelik diáktársaikat.

– Talán, ha én is tablóra kerülhetnék. – morfondírozok. – Mert mindenki szerepel valahol egy tablón. Az enyém most messze-messze… Milyen stílszerű! Babitsot idézni a róla elnevezett gimnáziumban. Olyan ez, mint forró csontok a máglyán, hiszen csak posta voltál. De fel a fejjel herceg, hátha megjön a tél is!

Aztán, miközben kibámulok az ablakon a szemközti kubista panelházakra, felmerül bennem a kérdés. Vajon gondolták-e a ballagáskor ezek a diákok, hogy mindössze csak ennyi marad belőlük? Hogy el is sorvadhatnak? Mostanra már igen, mert a legtöbbjük hajába az idő búzadarát szórt. De akkor! Ahogyan mosolyognak a képeken szinte félistennek tűnnek, mit sem tudnak arról, hogy az élet idővel majd visszaveszi a fogaikat, bunkóval üti a hátukat, a hajukat szálanként szedi össze, kárpótlásképpen pedig zsírral telíti majd testük redőit.

De a képek mégis dacolnak.

Az ötvenötös tablóképen levő, Frank Sinatrára hajazó igazgatóhelyettes minden valószínűség szerint már meghalt, ahogyan a diákjai is. Maradt utánuk a gömbvaskeretű tabló, és valami illetlen barnaságú furnérlemez, amelyen az egyre halványuló vonalak képviselik őket, akár a Ba-lélekmadár a fáraót a túlvilágon. Az akkori ifjúságból, az eljövendő szovjetverőkből csak ennyi maradt számunkra. Legtöbbjük fotóját már a ragasztó is alig tartja.

Ahogyan látom, nem érdekelnek senkit sem az ősök. Vajon ki él még azon a takaros nyolcvanhatos tablón, aminek még zsanéros ajtót is készítettek a rajta szereplők? A valamikori németes osztálytársak egy ovális keretű osztályképben álltak össze a tanáraikkal. Nevek nincsenek, csak boldog arcok. Gazdáik végre élni készülnek, az iskola porszagú zöldigéi már nem béklyózzák őket. Látni rajtuk, hogy legszívesebb már a minden ballagáson kötelező Ady-verset hallgatnák: „Június volt s ujjongtunk, nincs tovább…”.

Az a lány, a sötétlencséjű tanári arc előtt vidám, örkényi tekintetű ember lehet. Ki tudja, talán azzal mulatta az idejét, hogy kamaszkorában állatait magánhangzók után nevezte el. Lehet, hogy volt egy Ű nevű kutyája. Vagy az a másik minden bizonnyal írt valami félig kész verset, talán éppen németórán:

Korcs és király

Retteg az ember. Pőrén vár: elmúlik.

Retteg magától. Öl s ölel. Így élete elnyúlik.

Amaz esetleg vihorászott matematika órán, neki idegesítő volt a nevetése. Ő lehet, hogy rosszul ejtette a scharfes S-t, és „strászkénak” nyögte a strasse-t felelés közben. Ő talán az irodalomkönyvébe firkálgatta az „Irodalomórán pusztultak” listát: Csokonai meghalt és megfázott; Petőfit leszúrták; Puskin párbajban veszett oda; Radnótit fejbe lőtték a nácik.

Kicsit odébb, az 1972-1976 között itt tanultak tablójáról egész egyszerűen ledörzsölték négy lány nevét. A jobb alsó sor fele teljesen eltűnt. Soha nem fogjuk megismerni már őket: „bevetés közben elhunytak”. Csak annyit látok, hogy vérbő, csinos lányok voltak valamennyien, matrózblúzuk szinte bevörösödött a szégyenlősségtől. Minden bizonnyal barátnői lehettek egymásnak. A hosszú fekete hajú családjának talán volt valahol egy stégje, ahová meghívta az osztálytársakat nyársalni. Mennyit baromkodhattak az oda úton! Amaz talán otthonról Dunhill cigarettát lopott az osztálykirándulásra, de annyira rosszul lett tőle, hogy végül kihányta az ebédjét. Az a másik dundibb olyan ember lehetett, aki emlékkönyvekbe írogatta sehová sem jó idézeteit: „A test rabszolgasága a véletlen műve, a lélek rabszolgasága azonban bűn” (Epiktétosz).

A tabló rosszminőségű zsírpapírjának alját a magasabb diákok alkoholos filccel igazították ki, az ismeretlen agresszor törölhette le a neveket is. A felsőbb sor megmenekült a zaklatástól: az a szemüveges, gyógyszerésznek tűnő lány is mintha nyugodtabban tenné örök feladatát.

Sajnállak, te Ismeretlen, aki 1978-1982 között jártál ide. Neked nem csak a nevedet vakarták le a tablóról, hanem az arcképedet is. Miért tehettek veled ilyesmit? Vajon te voltál a modern Byron, aki heroinozott és bandaháborúban öltek meg Amerikában? (Talán tudtad, hogy az nem ország, hanem kontinens, sőt, talán itt a gimiben tanították meg neked.) Vagy egyszerűen osztályzseni voltál, aki később elkártyázta a vagyonát, a szerzői jogait? Miért utálhattak ennyire? Vajon te találtad ki az állati mikulás alakját, aki gyerekekkel húzatja a szánját? Biztos írtál valami borzalmas verset valami hangzatos címmel az osztályfőnöködnek, amiért ennyire megutáltak a többiek.

Bárhogyan is legyen, az osztálytársaid sem menekülhetnek meg a pusztulás elől. Mennek utánad. Talán éppen te voltál az, aki a tablóra rossz minőségű, tervezőfilccel véste fel mindannyiótok nevét. Mára ezt már kiszítta a nap, még néhány év, és magától le fog kopni az összes név. Te legalább már nem halványodsz többé. Te lehettél közöttetek a zsémánt.

Ahogyan ballagok a hosszú, néha döndülő folyosón, csak rázom a fejem. Itt szorongat bennünket a történelem, de a zsivajgó diáksereg, a tanárgyár tölteléke anélkül szalad végig a hosszú, üres szalagon, hogy egyetlen pillantást is vetne oldalra. Egymással beszélgetnek. Divatozásról, a zenehallgatásról – már évtizedek óta: hol Illés vagy LGT, hol David Guetta. Csak a csillagok változnak, az ember nem.

Ha figyelnének, látnák, hogy az „1970-1974” feliratú tablón öt lány tűnt el nyomtalanul. Itt nem volt rendőrségi nyomozás. Amott, szemben a kopottas tanteremmel, ahonnan egy vékonnyá idegesedett tanári hang hallatszik át a falakon, Urbán Katalin örökre az iskolában maradt. Neki és társainak nincsen szabadulás innét, a tablójukon lekopott a végzés évszáma – igazi aranykor lehet ez számukra. És ott, a nyolcvankilences tablón, ahová egy valódi bőröndöt ragasztottak fel: az fiú mért van puma feliratú pólóban, amin oda nem illő csíkok vannak?

Nem értem.

Végül a cipőmet nézve továbbkullogok, el az unalmukban legyekre vadászó diákhorda mellett. A korridor másik végén szintén szomorú dolog fogad: ismét elveszett egy lélek. A felejtés átka megakadályozta, hogy a Sió Györgyné és Egyedi Jánosné közötti tanár nevét megtudhassuk. Kolléga lehetett – talán idealista is volt. Ki tudja, talán az egyetemen novellát írt arról, hogy ha fizetni kellene a betegségért, akkor minden gazdag rákos lenne. Vagy talán álmodott egy olyan könyvről, amelynek minden lapját más-más kötetekből állították össze a nyomdában, nehogy unalmas legyen az olvasó számára.

Ennyi név, ennyi arc – sors nélkül!

Aztán ráeszméltem, hogy én is része leszek a társaságnak. Az üres helyeken én magam vagyok: egyszer turbánban, bő gatyában színészkedek mint a népmesében a török császár. Máskor meg éppen tanárnak álcázva, szemüvegesen, villám alakú sebbel a homlokomon. Amott csapzottan, izzadtan, hosszú hajjal játszom elektromos gitáron a Cowboys from hell-t. Ott terhes nő vagyok, itt komolyan hallgató pszichológus. Amott vak dió, itt ájult öregember, aztán néma próféta.

„Csak én birok versemnek hőse lenni”. Csak én bírok… csak én. Már nem egyedül voltam magányban, mert ezek az árnyak itt maradnak majd lehulló hajszálaim mellett és énekelnek majd rólam. Így már jobb volt kissé, már azt sem bántam, hogy ha majd megtartom az utolsó órámat II. Józsefről, láthatatlanul távozom. Mit érne összetöppedt aszparáguszként örökre maradni? Hinni kell, hogy körlap a lélek, és hatszög a csontváz.

Most ennyi is elég kellene, hogy legyen.