Keletkezési történet: Az eredeti novella nagy része 2013-ban készült (05.16 – 10.01 között), egy kötet részeként, amelyet végül nem küldtem el kiadókhoz. Az eredeti jegyzeteim 2008-2009-ből valók, amikor Bajsára, a Vajdaságba látogattunk egy testvérfalusi delegáció részeként. Ehhez igazítottam saját, végzős egyetemistaként írt jegyzeteimet. A körülbelül 70%-ban kész szöveget 2024. október 12-én fejeztem be: csak a minimális változtatásokat és a témaegyesítést végeztem el rajta, bár manapság már nem így írnék prózát, de úgy gondoltam, hogy talán „a más íz” miatt megéri megmenteni az eredeti, nehezebben olvashatóbb, de kreatívabb stílust.

Ahogy megigazítom a kezemen a rossz, barnásfehér kötést, éles fájdalom nyilall a sebbe. Meglepődöttségem dühbe torkollik, a közhelykabát zsebeiben ficánkoló ujjaim megfeszülnek, homlokom megreped az alatta tomboló forgatagtól.

Újra vizsgázni megyek.

Igyekszem jókedvűnek látszani, és olyan frissen emelgetni a lábaimat, mintha a kátyúk a járdán medvecsapdákat rejtenének. Mutatom, ahogy csak tudom: remekül vagyok, szeretek élni. Túl jól is érzem magam ahhoz képest, hogy nemrég még csillagokkal táncoltam egy kopott skarlátcsíkos Toyota mentőautó padlóján, miközben hátraesésemmel még egy kecskét is magamra haragítottam. Igaz, legalább az békén hagyott.

Azon a napon is vizsgát tettünk.

Szeptemberben, egy seszínű napon vettem észre K. feleségét a Komlói úton, aki természetesen rám sem bagózott, csak hanyagul bólintott a mellette álló bukszusnak, miután a buszmegálló padkája túl közel került a cipője magas sarkához. Ilyesmire már a szemöldököm sem szaladt fel: kora reggel volt, amikor a bányásztenyerű levegő éppen csak megpöckölte az emberek fülcimpáit. Meg is esküdnék rá, hogy alig pár perce váltottam a kollégát; a pancsolt, piacról csencselt, nyikknyakk kávé még csak akkor feszült neki igazán a fogzománcomnak. És én máris ott ültem egy vörös kabátban, és a csodadobozt szorítottam magamhoz minden erőmmel: elvégre azt tanították, hogy annak tartalmától idegenek élete függ. Koponyánk visszhangjaiban azonban sejtettük: valójában tőlünk függött, hogy másnap reggel ki kel majd fel a kórházban.

Eddig remekül tettük, amit kellett: jól feleltünk az anyagból. Ahogy magamat ismerem, még meg is borzonghattam a gondolatra: istenek vagyunk a Jocóval mindketten. Lekötelezetteink analgetikumot a kezünkben tartó mennybélieknek írnának le bennünket, akik havi bruttó kilencvenötért és néhány szikkadt teasüteményért, meg citromos nápolyiért töltik álmaikat az infúziós tasakokba. És mi csak hajtottuk a vén szekeret napról napra: akár saját szemkarikáinkon is gurítottuk, ha kellett. Eszelősek voltunk, cserébe csak annyit birtokoltunk, amennyit a szem alatti táskáinkban megmaradt útravalóul.

Hiszem, hogy ennyi jó nem olvadhat fel maradéktalanul az univerzumban. Egy része – talán éppen általunk – egy kis vérrögként alakul ki, amely újabb alkotó, ösztönző, segítő erőket von magához – naggyá válik, s tenni kezd. Ez az egyre növekvő, duzzadó esszencia végül addig munkál, amíg oda nem kerül, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Ahogy megláttam a szomszédot, rögtön látszott: utálatos. Elég volt csak a kocsijára nézni, és már világos volt, hogy rossz ember. Az autó egy szakadt punk valamikori örökségének tűnt. A számtalanszínű pléhkirakós több kocsi hullájának köszönhette életét: a jobb első sárvédő egy fehér társából származott, míg a bal első sárvédő mogyoróbarnasága egy másik roncsból került rá. A lökhárító egy régi Zsiguli öröksége volt, és az ajtók olyan nyikorgó hangot adtak ki, hogy az ember foga beleremegett. Pont olyan volt, mint a gazdája: összetákolt, de valahogy mégis életben maradt.

– Még hogy „a templomok hazája”, egy nagy frászt! Ezek a büdös, piszkos utcák csak a seggfej turistákat bűvölik el. Meg azok a „kedvesen beszélő” emberek, akik állandóan valami göcsörtös szart köpködnek a betonra. Azok miért nem járnak vizsgázni? Ők rendre „k” hangokkal kommunikálnak. Ezt még a jó dzsúzok és a még jobb sör sem tudják feledtetni az emberrel. Bár ismerek olyat, akinek ennyi is elég. A törpék sohasem elégedetlenek, csak én töröm itt a csontjaimat. – dohogtam a szomszédot elhagyva, az egyetemre tartva.

Legalább a falunkba vetődött orvos, Gyiszi bácsi (született: Alvián Nyikolajevics Gyisztyihon) segíthetne a régi sebészeti technikákban. Hogyan is volt? Első szepszisprotokoll, ezerkétszáznyolcvannyolc, ezerháromszáznegyven, anatómiai tanulmányok, nyitott szívsebészet… és ekkor elakadok. Az agyam elfárad, a tananyag szétszóródik, mint a poros orvosi tankönyvek lapjai, amiket sosem lapoz fel senki. Ellenben a Kossuth-nóta régóta elfelejtett diákszövege most eszembe villan. „Vad pari, vad pari mindent lát / A vodkát és a tequilát.” Aztán a régi bölcsészvicc jut eszembe, amit nemrég hallottam – az évszámok helyett. – Mi az asztalos sírfelirata? „Komódiában laktam én is…”

Ha valaha is írnék egy olyan könyvet, amelyben különböző emberek életének sorfordító pillanatait vésném papírra, minden bizonnyal ezt, a sajátomét is belevenném a kötet anyagába. Ahogyan hol egyik, hol másik lábammal nyomom a földet, rácsodálkozom arra, hogy mi lett abból a sovány, kamaszarcú felnőttből. Most itt vagyok, harmadszor. Én, egyedül, a klinikai protokollok és műtéti szövődmények ellen. Ez ellentmond mindannak, amit hittem. A dolgok állandóságának mítosza „elrozsdál”, mint a levegőn hagyott kenyér. A tankönyveket látva nehéz elhinni, hogy ugrálhatok olyan gyorsan egyhelyben, hogy elkerüljem a változást.

Idáig nagyjából sikerült megvalósítani a lehetetlent. Már harmadszorra jövök, most háromezerhatszáz forint „javító-utóvizsga” díjáért. Hiába, jó itt lenni. Már másodszorra sem volt ugyanaz semmi: megsavanyodott a „rógyina”, az emlékeim is pempősebbek lettek. Kocsonyás lett mostanra az egész világ, én meg csak botorkálok benne, mint egy részeg, aki próbál egyenes vonalban maradni.

A két nyári kirándulás között, a gyakorlatok után végül én is útnak indultam, s azóta is úton vagyok: ritkán keveredem vissza ide, vissza a palócokhoz. Amikor először elindultunk, emlékszem, olyan volt, mint valami posztmodern mese: láttunk török minareteket és elfeledett dombokat, amelyekről azt hittük, hogy csak térképeken léteznek. Bajsa és a Vajdaság különös vidékei valami megfoghatatlan erővel vonzottak minket, mintha az idő ott lassabban folyna, és az ember szívesen maradna, belesimulva a tájba.

Ő sem szereti ezeket az embereket. Igaz, ő senkit sem szeretett. A „nemzetek olvasztótégelye” – ahogyan hirdetik magukat valahogyan, de valójában csak színes dobozokban ülő bábuk vagyunk, akik egymásra se néznek, csak várják, hogy valaki megpörgesse a dobókockát. Mintha az egész élet egy táblajáték lenne, ahol mindig más szabályok érvényesek.

Mindkét falunak van kisugárzása, amivel talán helyben tudja tartani a polgárait – de miért? Talán a levegő sűrűbb itt, talán a gravitáció máshogy működik. Nem lehet továbbmenni, nem lehet kilépni a szürke ködből. A falvak megragadják a lábadat, mint a sáros föld, amit hiába próbálsz lerázni. Palóc vagy Vajdaság, mindegy – a talaj itt vigyorog, és csak várja, mikor esel el.

A lábam alatt a kövek recsegnek, mintha panaszkodnának a súlyom miatt, pedig nem vagyok nehéz. Csak egy ember, aki harmadszor jön vissza ugyanoda, mint egy rossz álom, ahol a szobák falai egyre szűkülnek. Harmadszorra, és még mindig ugyanaz az utca, ugyanaz a rezzenéstelen égbolt. Kicsit kopottabb talán, mintha valaki a festéket is spórolná. De most már mindegy.

Lépek, és a világ előrehajol, hallgat. Sosem gondoltam volna, hogy a dolgok így dőlnek el – hogy ennyi ugrálás után is ugyanott találom magam. De itt vagyok, mindjárt vizsgázom, mintha az egész univerzum egy vizsga lenne, ahol a kérdések sosem fogynak el, és a tanár egy elnyűtt papírlapra jegyzi fel az életet. Mögöttem a falvak már régen összecsomagolták az álmaikat, a minaretek is csak bóbiskolnak. De nekem még nincs vége.

A talaj alattomosan hullámzik, és én csak egyre lépkedek. Egyhelyben mozgok, mintha a lábam alatti világ újra és újra ugyanoda térne vissza. Aztán hirtelen megállok. Nézem a körülöttem fodrozódó utat, és csak nevetek. Hangosan. Nevetek a falvakra, a minaretekre, a földre, ami olyan, mint egy túlméretezett, röhögő szivacs. Nevetek, mert már rég nincs értelme semminek, csak annak, hogy élek. Nevetek, mert a játék folytatódik és én még mindig itt vagyok.

És amikor belépek a vizsgaterembe, a csapdák újra becsukódnak mögöttem. De én csak mosolygok. Mert most már tudom: az igazi vizsga sosem ér véget és én vagyok az egyetlen, aki pörgeti a dobókockát.