A négyzet reményteljessége

Keletkezési történet: 2013-as novellám, amely a „Sorsgeometria” című novellagyűjtemény-kéziratom harmadik darabja. Személyes érintettsége megakadályozta, hogy valahol megjelenhessen – a Palócfölddel tárgyaltam a megjelenésről akkortájt. Nagyanyám és – sajnos már az élők sorából távozott – Böske nevű nővére történetét meséli el, életük egyik legfontosabb pillanatában. Nagyon szerettem írni és nagyon fájt, hogy eddig senki sem olvashatta.

Már reggel nyolc óra is elmúlt, amikor a Csépe-lányok leszálltak a buszról. A füstszürke Ikarusz a falu határában állt meg: rajtuk kívül csak három ember hagyta el a tragacsot.

A nővérek közül először az idősebbik, Margit nevű lépett le a zsíros talajra, Bori csak utána szállt le. Nem szóltak azok egymáshoz egyetlen szót sem egész úton idefelé. A fiatalabb Csépe-lány kissé betegesnek tűnt: az elnyűtt, őszes-barnás haja csak zárójelbe tette a sápatag, vérszegény arcocskát, amelynek kettőspontja, a halovány savószínű, dupla lélekablak sem kölcsönzött neki szépséget. Mellette Margit pirospozsgásabbnak, élettel telibbnek látszott hosszú, sötét hajával.

– A kutyafáját, de hideg van! – rikkantotta Margit.

Aztán felnyögött, annyira jól esett neki kinyújtóztatnia a tagjait. De testvére arca meg sem rezzent sem a zajtól, sem a hidegtől. Csak megigazította vállain a hátyi pántjait. Máshol járt az ő esze most, a messzeségben, túl a horizonton: talán ott, ahol a bisóka gyötrelem megtermett.

A falucska a Gemellő-hegy lábainál terült el: távolban látszódott a homokbánya bézse és a benne mozgó, körömpiszokszín embermazsolák. Maszatos, mikszáthi idő volt, mintha a természet együtt érzett volna velük… Kissé közelebb hozzájuk, a falu határában – már a buszmegállóból is látni lehetett – a Tudós gunyhója feküdt, néhány percnyire az országúttól. Az asszony háza körül csak a nagy üresség uralkodott. A füves földtábla szélein néhány magának való, csenevész cserje téblábolt, amelyek nagy merészen még a közvetlenül mellettük elterülő betonútba is beleharaptak. Az autóút bizonyára sértődöttségében nem haladt erre tovább: a keményhamu-csík a közeli városba torkollott, és jó messzire elkerülte a Tudóst. A két testvért alaposan kitanították az otthoniak a járásról: csak végig a hosszú, csámcsogó földúton, amely néhanap mocsárnak látszik. – Aztán vigyázzatok a kutyákkal is! – mondta az öreganyjuk. – A Tudós háza körül egész nap ott respednek. Tudták ők azt, nem voltak már gyerekek. Margit még nem töltötte be a harmincat, Bori néhány hónapja tapossa a húszat. Nem esett nehezükre átverekedni magukat az út mellett álló korláton.

A csendet egyikük sem törte meg: szinte kellemetlen volt, ahogyan útitársként melléjük szegődött az oda úton. Margitnak úgy tűnt, hogy nincsen élő ember, aki húgába láthatna, a hallgatás őt már alaposan megölelgette. Eddig is olyan hallgatagon, annyira beletörődően viselte a sorsát – nem tudhatja, csak a Jóisten, mi járhat a fejében! Azóta sem szomorított senkit sem a saját nyomorúságával. Nem járt az el a barátnőihez sem. Egyetlen szórakozása az volt, hogy munka után apjuk mellé leült a sámlira, és együtt hallgatták a Kossuth Rádiót. Szemében látszódott, legszívesebben… De persze maradt. Péter volt ez a lány. Egy kőszikla, amelyből ellenkezése ellenére minden nap egy-egy apró miszliket pattintott le.

Akármennyi ereje is volt eddig, a szülés utáni hónapokban hússzínű, egészséges arca elsápadt, vitalitása elhagyta. Teste elfogyni látszott, s bár nem panaszkodott, akik vele éltek, tudták: bele fog betegedni a fájdalomba. Egyszer csendesen azt mondta, hogy szeme előtt állandóan hangyák mászkálnak. Mindig vacogott. A férje állította, hogy fogai még álmában is össze-összekoccantak esténként. – Ki tudja, – tűnődött Margit – hogy mikor változna meg volna meg a dolog, de a dédi nem akarta kivárni. Ő is ismerte a gyászt. Négy fiát temette el a Nagy Háborúban. Tudta, mit kell ilyenkor tenni…

De a Tudós nem tudott róluk, nem szólt neki senki sem.

A Csépe-lányok óvatosan lépkedtek, szinte sündörögtek a földúton. A távolban már látni lehetett a kalyibát: az út egyenesen haladt, semmi sem takarta el előlük a céljukat. A távolban egy pár közeledett ellentétes irányból. Margit megesküdött volna rá, hogy ők is a Tudóstól jöttek. A két asszony – ahogyan látni lehetett – hevesen hadonászott. Kipirult arcuk valami izgalmat sejtetett. Láthatólag nem vettek tudomást sem róluk, sem a kunyhó ajtajában álló, fekete kötényes asszonyról, aki hosszú percekig állt a kapujában és figyelte az elmenőket. Ruhájuk alapján jómódúaknak tűntek. Dühük miatt gyorsabban lépkedtek, így néhány pillanattal később el is sétáltak a Csépe-lányok mellett.

– Ezér’ lejönni ide! Ez semmit sem tud… ez! A busz meg másfél óra. – rázta a fejét Dühöske.

A mellettük lépdelő, hevesen szuszogó nő szemmel láthatólag a lánya volt, hatalmas hasa miatt Margit mindenórásnak látta. A távolban álló alak ekkor jól láthatóan biccentett, majd – őrhelyét elhagyva – sarkon fordult és bement a kunyhóba.

Margit elbizonytalanodott.

Lehet, hogy a Tudós csak egy csaló? Mit fog mondani nekik? Lehet, hogy csak elpazarolják a tojást és a pálinkát, amit neki hoztak fizetségül? Az idősebb nővér arca egyre redősebb lett a gondterheltségtől. Húga azonban láthatólag nem foglalkozott az idegenekkel, határozottan, mindig ugyanolyan léptekkel falta a távolságot addig, amíg egy követ nem rúgott odébb mérgesen, akkor szuszogni kezdett.

A gunyhót hamar elérték, de az asszony nem került elő azonnal. Lapos, beszakadt tetejű nádkalyiba volt az a zsebkendőnyi lakás; szegények lakták, akárhogyan is nevezzék őket. Se állatok, se kert nem volt az építmény környékén, sőt, még másik ház sem, ezt Margit nagyon furcsának találta.

A szomszéd jó két kőhajításnyira volt: az emberek féltek a Tudóstól. Beszélték, hogy kiszámíthatatlan volt: míg egyik asszonynak hangyafészket tört össze, hogy megeredjen a teje, egy másik gyerekére hangosan hammantott: „ne nézzél rám, mert falhoz váglak!” De a pletykák szerint igazán nagyhatalmú asszony volt: képes volt mindenre a kelések felvágásától az angyalcsinálásig.

– Jó napot! – kiáltozta lankadatlanul, hátha rájuk talál a Tudós. Bemenni nem mertek, így inkább körbejárták a tákolmányt, hátha meglátják a javasasszonyt, de csak derékig érő piszkosságot találtak. Visszamentek az ajtóhoz, várni. A Tudós azonban már észrevette őket: kapkodva elhúzta a majszos-szurtos firhangot és kinézett a pókhálósra repedt ablakán.

Meg sem lepődött a látogatókon.

– Győjjenek be, no! – invitálta szívélyesen a Csépe-lányokat a lakhelyére.

Margitba valami kellemetlen érzés költözött, ahogyan meglátta a környéket, de nem ellenkezett. Bori lépett be először. A szoba egy régi parasztház látszatát keltette, néhány dolog azonban nem illett az összképbe: a hímzett falvédő és tulipános láda mellett furcsán mutatott a vert csipketerítő és a halkan duruzsoló zsebrádió.

A belső teret egyszerű, jórészt dísztelen bútorok fedték, kissé túlzsúfolva. Csak az igazán szegények halmoznak fel ennyi mindent ilyen kis helyen. Margit elcsodálkozott, ahogyan belegondolt: hogyan fér el három keveret ebben az aprócska házban? Mindegyik fekvőalkalmatosság a fal mellé volt tolva: kettőn alaposan megigazgatott, súlyos-emeletes ágynemű volt, de a harmadik ágyon, a dunyha és a paplany alatt valaki szuszogott, nem lehetett tudni ki az, mert csak egy aprócska veres fejbúb látszódott.

Édeskés, nehéz dohányszag fogadta őket, ahogyan beléptek: a büdösség egy hokedlin pihenő meggyfapipából származott, pontosabban a belőle kivert pipamocsokból, amely mellette bűzölgött. Az asszony éppen főzött: a masinán gőzölgött a hatalmas zománcfazék, a Tudós pedig éppen hagymát szelt. A széjjelvagdalt hagymadarabkák a tompazöldre festett, tömör asztalon táncoltak a keze alatt, de néhány hagymakatona inkább elszökött társaitól és a padló szürkepettyes kövén próbált új szállásra találni, ezeket büntetésül az eddig elbújó macska baltázta mancsaival.

Miután végzett feladatával, a Tudós lekapcsolta az alig hallható, pöttömnyi rádiót és az idegenek felé fordult. Margit gyomra összeszorult, ahogyan a nő a szemébe nézett: úgy érezte, hogy bátorsága kipárolgott, egy szót sem tud szólni.

– Tudom, hogy mért jöttek, valakit biztosan látni akarnak. – ám mielőtt a látogatók végképpen elámulhattak volna a tudásán, hozzátette – Mind azér’ jönnek. Üljenek le, igyanak egy begre vizet, aztán elmondom, hogy mit lehet tenni a dologgal. – kínálta nekik az asztal alatt fekvő, fehérzománcos vödör tartalmát. Margit megköszönte a meghívást és levett a mellette fekvő sublót polcáról egy aprócska csanakot és megmerítette a vödörben. Igazán friss, szinte édes víz volt benne: rég esett ilyen jól neki valami. Bori azonban csak visszanézett a Tudósra és megrázta a fejét.

Az eddig mozdulatlanul pihegő, veres fejbúb gazdája egyszerre csak rúgott egyet a lábaival és fájdalmasan nyöszörgött egy kicsit. A Tudós hümmögve állapította meg:

– Már nincsenek messze. Addig adja ide, amit hoztak. – fordult Bori felé.

A Tudós kortalannak látszott. Erőteljes, ellentmondást nem tűrő alakja inkább egy főangyalra hasonlított, jelenléte épséget és bizakodást árasztott magából. Feltétlen erő ölelte ezt az egyébként satnya emberi lényt.

Míg Bori kipakolta a hozott holmikat, a pálinkát és a tojást, a Tudós rákezdett:

– Jóasszony, ha én a maga szemébe nézek: két kicsi, fehér alakot látok. Az egyik kissé haloványabb, amaz elevenebb. Azt mondják, maga nem is beszél róluk. Két fiúcska, igaz-e?

Bori felocsúdott, majd egy pillanat alatt kicsordult a könnye. Margit most végre emberinek látta húgát, mintha újra megismerte volna. Látszott, ahogyan Bori igyekezett erőt venni magán és nem sírni: ha már eddig kibírta könnyek nélkül – gondolta. A fiatalabbik Csépe-lány azonban nem a meghatódottságtól, hanem a harag miatt küszködött.

A távolból hallani lehetett, ahogyan delet harangoztak.

A kérdések kérlelhetetlenül hangzottak a fiatalabbik nővér fejében, ahogyan a Tudósra nézett. Mit tud ez egyáltalán a nyilallásról, amikor a másikét látja, vagy arról az émelygésről, ami akkor fogja el, amikor azon gondolkozik naphosszat, hogy lehet, hogy nincs már égi jussa. Mit tud a csömörről? Magába zárva egyedüliként, lassan már mosdáskor se akar a saját bőréhez érni. Mit képzelhet róla ez az idegen? Miért gondolja azt róla, hogy ismeri?

Alig bírta megállni, de végül csuklott egyet, és gyorsan megtörölte a szemét a ruhája szélébe. Nagyon nehéz volt ideterelni a gondolatait, csak sokára sikerült annyira összeszednie magát, hogy válaszolni tudjon:

– Igen. Az egyik az őszön halt meg, a másik egy évvel előtte. Nem adtunk nevet nekik, nem hozzánk tartoztak. Azt mondják, biztosan megátkoztak. – recsegte. De ezután a torkában egyszerre csak elszáradt a szó, mintha soha nem is nőtt volna benne eddig.

A Tudós fellélegzett, a távolba meredt néhány minutumig, majd beszélni kezdett, mintha nem is hallotta volna, amit Bori mondott.

– Tudják, a szó nagyon érdekes jószág. Néha csak úgy símul az emberhez, néha meg egészen megbokrosodik. De egyet nem szabad vele, póznához kötni, ahogyan azok tették, akik mellett eljöttek az úton. Ezek már azelőtt tervet forraltak, mielőtt ideette volna őket a fene. Azt beszélték, majd megvizsgálnak, majd ellenőriznek engem. Mondtam is nekik: „én semmit se tudok, menjenek haza.”

Most a télen is egy asszony halt itt meg a faluba’. Nem tudta senkise, hogy neki volt egy gyereke, de azt még egészen kiskorába elveszejtette, mákteát adott neki. No, végre megbetegedett az az asszony, a férje meg mondja nekem, nézzem meg, hátha megátkozták. Amikor elmentem hozzá, hát látom, hogy a gyerek meg ott ül rajta. Az asszony meg: „Segítsen néném, aligságosan kapok levegőt, érzem megátkoztak, hamaros’ meghalok, ha nem segít.” Elmondom neki, hogy hol látom a fiát. De az asszony meg még pisszenget: e’ ne mondjam, az ura nem tudja. Mondom, akkor nem tudok mit… Hát végül ment a gyerek után, hét napra rá.

Bori nem tudott ráfigyelni: keserű, égető érzés költözött belé, és húzta lefelé a bensőjét: a fájdalom, amit eddig hordozott magával, egyszerre csak duplájára dagadt. A bisóka gyötrelem alaposan felhizlalta. Kitört belőle a sírás, már nem tudta türtőztetni: Margit vigasztalni próbálta, és egy tépázott rongyot nyújtott felé. De Bori engesztelhetetlenül zokogni kezdett, orrából és szeméből gáttalanul ömlött a sós szomorúság. Átkozta magát: inkább ő halt volna meg, ahogy illik! De ő biztosan meg van átkozva! Hiszen miért szült két halottat az elevenek közé, ha szeretné az Isten!

A veres fejbúbú gyerek felébredt, de nem szólt hozzá az anyja.

– Jóasszony, én megmondom magának: négy liliomszál van a feje fölött. Ebből a négy virágszálból kettő el van hervadva. De kettő még virágzik és ragyog. Magának hosszú és boldog élete lehet még, de… eszébe ne jusson a kútba ölni magát! Azt nem bocsátanák meg a fiai.

Margit egyszerre eltátotta a száját a csodálkozástól, majd egy pillanattal később feleszmélt: a macska belekapott a lábába. A ház a Tudós beszéde után felbolydult: nem elég, hogy a tűzhelyen főlő étel is sercegve cseppent rá a tűzhely vaslapjára, ennek tetejébe még a vereshajú gyerek is sikoltott egyet. Éles gyerekhangja megrémítette a Csépe-lányokat.

– Az istenit! – káromkodott magában a megrémült Margit.

Ahogyan ránéztek a fiúcska mészfehérre sápadt arcára, tudták, valami történni fog a kunyhóban. A Tudós azonban nem ijedt meg: csak a gyermek felé fordította arcát és mosolyogva biztatta: menjen és mosakodjon meg a kútnál. A gyerek láthatóan rosszkedvű volt, de engedelmeskedett. A Csépe-lányok nem tudták mire vélni a dolgot, mire az asszony feléjük fordult:

– Bélus is lát, már egészen kis korától kezdve. Az apja nem tud erről, de én már csecsemőkorában észrevettem rajta.

A bogaras asszonyt egyikük sem kérdőjelezte meg. Akkor sem, amikor újabb széket húzott melléjük. Azt mondta, lát valakit, de egyikük se hallotta, hogy valaki kopogtatna az ajtón: a teljes csendet csak az égő fadarabok pattogása vagdalta széjjel. A Tudós teljesen kizárta őket a „beszélgetésből”: néha hibbantan felnevetett, és állandóan bólogatott, mintha utasítgatnák. A két nővér beszéd nélkül is tudta, mi jár a másik fejében.

Hosszú percek teltek el teljes csöndben: a kunyhó előtt egy kóbor kutya próbált meg valamit kikaparni a tengernyi kosz közül. Bár kitartóan próbálkozott, de csak egy földbe süppedt, lyukas fazék karimáját tudta kiásni, aztán megunta a munkát, és rávizelt. Nem sokkal később a Bélus is félve kukucskált be a kunyhó ablakán, a Csépe-lányok világosan látták, ahogyan szeme bogara gombostűfejnyire ment össze a benti látványtól. A hatévesforma gyerek riadtan futott vissza, vissza a hideg vízhez.

A Tudós egyszer aztán felemelte a széket, és visszatette a helyére. Viselkedése normálisnak tűnt, szeméből is eltűnt az a dísztelen, túlvilági sötétség. Az asszony láthatólag teljesen belefáradt a beszédbe, kézfeje erőteljesen remegni kezdett, a lányok megesküdtek volna rá, hogy a haja is őszesebbnek látszott. Leültették. Az eddig magabiztos Tudós egyszerre összeaszott mamókává vált, sőt, – ha Margit és Bori nem fogja meg azonnal a hóna alját – minden bizonnyal össze is esett volna. Egy fertályóra kellett, mire arcába visszatért az élet és cserepes ajaka szavakat formázott.

– Láttam… őket.

Margit és Bori a hitetlenek mosolyával helyeseltek.

– Egy fiatalasszonnyal voltak, nem valami magyar neve volt. Ő azt mondja, maga kérte rá, hogy vigyázzon a gyerekekre.

Bori egyszeriben megtántorodott, ahogyan szeme elé másztak megint a sárga hangyák. Az állandó fejfájás most lüktetni kezdett. Ajkai pillanatok alatt elfehéredtek, ahogyan beszélt:

– Anyám volt az, csak tőle kértem segítséget. – vallotta be töredelmesen.

Nem tudott már figyelni. Érezte, hogy szédül; érezte, ahogyan mellkasára újabb kövek gördülnek az eddigiek fölé.

Margit is levegőért küzdött.

– És mit mondott? – próbált fesztelennek tűnni, de halántéka idegesen hullámzott.

– Csak integetett. A karjában fogta őket és mindannyian supellátban voltak.

Ideges csend, villanó tekintetek.

– Azért késtek, mert minden útba eső templomba be kellett térniük idefelé imádkozni.

Villanó hangok és ideges tekintetek. Aztán a Tudós hangja enyhébbé vált:

– Hadd segítsek magán, jóasszony! – simogatta meg Bori fejét.

Szinte győzködve beszélt. Nem lehetett nem sajnálni a Tudóst, ahogyan varázsa, hatalma szépen-lassan elenyészett. Nem tűnt már főangyalnak, de még embernek se. Csak egy szellem volt már, amely kétágúnak látszott. Halottabbnak tűnt, mint Bori saját angyalkái.

– Élnie kell tovább, ne hagyja magát! – hangzottak a tömpe hangok egymás után. – Értse meg, gyászoljék tisztességgel, de ne sirassa vissza a halottakat. Jó nekik, ahol vannak.

Bori megnyugodott a bizonyosság miatt: hát tényleg semmit sem… Elmondhatná neki, hátha mégis… de hogyan értené meg, hogy az ilyen szomorúság a csontok belsejében tanyázik, és nem lehet elfelejteni sohasem. Hogy csakis magától szívódik fel egyszer, hirtelen – akár a pók mérge. Nem lehet ketrecben tartani, összeírni, rávarázsolni – mindig megy a maga útján. Akár egy gyermek.

A fiatalabb Csépe-lány most mintha egy pillanatra egy aprócskát mosolygott volna. Aztán halkan beszélt, szinte hörögve. Egy új nyelven mindig nehéz megszólalni előszörre.

– Egyre tisztul az idő, jövő héten talán már újra kisüt. Ha erős lesz a napocska és melegebb az ájer, talán könnyebben kisarjadnak majd a liliomok is, nem gondolja? Mert eljön az Isten melege nemsokára, már húsomban érzem.

Ahogyan szedelődzködtek, Bélus, a vereshajú gyerek odaszaladt a Csépe-lányokhoz és vékony cérnahangján szavalni kezdett:

Adj, Isten, meleget, 
Fünek-fának levelet! 
Nyisd ki, Isten, kiskapudat, 
Ereszd be a meleget, 
Zárd ki a hideget!