A téglalap egyhangúsága

Keletkezési történet: 2013-ban próbáltam megjelentetni ezt a novellát, melyet eredetileg 2012. december 18-tól 2013. május 21-éig készülő „Sorsgeometria” című, kéziratban maradt novellagyűjteményem nyitódarabjának szántam (emiatt van a furcsa alcím is). Ha jól emlékszem, talán az Agria Folyóirat először elfogadta áprilisban, majd heves szerkesztőségi vita után végül visszalépett a közléstől az év decemberében (ebben nem vagyok biztos, mert dühömben töröltem az erről értesítő levelet). Az a faramuci helyzet állt elő, hogy a főszerkesztő ellenében a szerkesztőségi tagok szavazták le. A főszerkesztő sok sikert kívánt és kérte, hogy vigyem máshoz a novellát, mert jól sikerült – nem tettem. Azóta sem olvasta senki.

Amott éppen ködellik a Mátra.

Fura mondat ez: szinte hallom, ahogyan egy idősödő, pocakos hím népdalénekes vonítja kackiás bajusza alatt hamiskásan. A nyugdíjas asszonykórus meg díszes ruhákban lépked rá jobbra-balra olyan komótosan, mintha a nénik saras cipőjükről vernék le a rátapadt sarat az éjféli miséről hazafelé jövet. Ahogy mindez végigszalad az agyamon, az több mint mulatságos. El is mosolyodnék, tényleg. Kicsit lentebb, a Cserhát és a Mátra oldalán megtelepedett fácskák is kókusszínűek. Igen, kókusszínűek! Olyan régen ettem már kókuszgolyót…

Gyönyörű a téli táj. Sok ideig bámulom, így ezt nyugodtan kijelenthetem. Csak ez az egy gyönyörűségem maradt még. A fehérség és a hússzakító hideg persze nem jut be a szobába, csak a második emeleti ablakon át látom, ahogyan a Szürkearcú Szövetkabátosak összehúzzák magukat az utcán: fáznak. Talán hazafelé tartanak, ki tudja? Talán még szeretnének egy-két dolgot venni a kisvárosi boltokban karácsonyra.

A levegő hűvös angyalszíne szinte rátelepül a járókelők hangulatára is: amott, a gyógyszertár bejáratának csúf, mahagóniszínű járólapjain két ismerős találkozik. Jóízűen köszönnek egymásnak. Aztán valamin összekülönbözhettek, mert a szájukból kicsapódó pára egyre gyakrabban és erőszakosabban tör felfelé: mintha sárkányok küzdenének! A mellettük elsétáló idős férfi látásból ismerheti a párost, mert rosszallóan és gunyorosan méregeti őket.

Az ablakból látom, hogy a téli, orvosszínű utca körvonalait csak az autóút feketesége törte meg: a kétágúak persze nem fitymálják ezt a visszataszító kontrasztot. De én bezzeg! Én imádom a fehéret: a szűzhó; a porcukor; az anyatej; a liliom; a pantomim; az üde, jó illatú papírok színe ez. Vajon milyen illata lehet a tiszta lapnak? A rossz emlékek felperzselik a jókat. Már írni sem tudok.

De néha vannak olyan pillanatok, amikor nincsen semmi, amit jobban utálnék a hullaszíntől. Ugyanerre a seszínre mázolták azt szobát, amely már több éve, véglegesen az otthonommá vált, harminc négyzetméter alapterületű. Úgy becsülöm… Igaz, ugyan, hogy nem tudtam kilépni a távolságot, de ha megfigyeléseim nem csaltak, akkor öt méter szélességű és hat méter hosszúságú koporsóba temettek el elevenen a sajátjaim.

Amikor végignézem ezredszerre is a berendezéseket, szinte könnyezni tudnék a fájdalomtól. Legszívesebben teli tüdőből, hangszálaimat feláldozva ordítanék ahogyan a torkomon kifér és a tulajdon öklömmel szüntetném meg az egyhangúságot, ha kell, a kicsorgó véremmel törném meg a fehér falak egyensúlyát. Nehezen bírom már. Apró trükkök persze mindig akadnak, életmentő elfoglaltságok, amelyek számodra bizonyára kevéssé szórakoztatóak. Példának okáért már másfél éve figyelem a tükörből az ajtó mellett fekvő társam éjjeliszekrényének alsó lapját: ugyanazt az egyre barnább szaros vagy véres ujjlenyomatot látom a bútorlap alján már régóta. Az is változik, fejlődik: csak én maradtam meg így, állandóan: húsformán. De még ez is szebb a gyomorforgató ciánkék éjjeliszekrényektől, vagy a fürdőszoba törtfehér csempéitől. Szép, mert az enyém: a folt csak ebből a szögből látszódott.

Azt már ittlétem legelső pillanatában beláttam, a csapvíz keserű klórszaga és véríze tulajdonképpen elviselhető. Azzal viszont nem tudtam megbarátkozni, hogy a krónikus osztálynak betegszaga van. Hogy milyen is ez? Sokáig keresgéltem magamban a megfelelő szavakat, éppen elég időm volt rá. Talán a vizeletbűz és a félájult testek nehéz, mosdatlan bukéja alkotja. De nemcsak a szag, hanem a társaság is vacak.

Még ha tehetném is, akkor sem szeretnék beszélni a szobatársaimmal. A közvetlenül mellettem fekvő férfi a háztetőről esett le. Igaz, senki sem érti, hogy miért akart gólyalábon mászkálni a háztetőn este tíz órakor. De nem ezért került mellém. Igaz, hogy valamikor borzalmas állapotban hozták be a mentők a belgyógyászatra és – ahogyan mesélte – egy műanyagcsövet dugtak az orrába, hogy a belső vérzés bizonyítékát kivezessék a testéből. Ahogyan mondta, három napig feküdt félig öntudatlanul a zúzódások miatt: egyetlen szórakozása az volt, hogy folyamatosan fingott. Aztán végül elmaradoztak mellőle a rokonok és magára maradt. Undorítóan közhelyes történet volt ez: a bajkeverő családapa harmadik balesete után, a gyermekei megunták az állandó hadakozást és „elküldték nyaralni”. Végül itt sem tudott mást csinálni: a monoton osztályzajt csak a sűrű és illetlen szellentései ellensúlyozták.

Mellette egy idős, gyámoltalan férfi motyogott magában. Szokása volt, hogy félálomban cigányul beszélt. Általában csak egy mondatot mantrázott. Egy szuszra mondta: „bokháloszindelmancsikenarómaro”. Mivel nem állt módomban, hogy megkérdezhessem a nevét, így el is neveztem magamban Bokháló bácsinak a mindig mosolygós és állandóan pisis öreget.

Azt megfigyeltem, hogy bármennyire szeretett is volna valami reakciót kiváltani az emberekből, ez egyszer sem sikerült neki. A legtöbb ember az osztályon egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Aztán végül, néhány hónappal később emberére talált: az új osztályos orvos beszélt valamennyit cigányul. Amikor meghallotta, hogy mit sutyorog a cserepes ajkú bácsi, bólogatva tette hozzá: „Lacso Devla!” Ennek ellenére semmi sem történt, csak Bokhálo úr vakarta meg a fejét. Minden maradt a régiben.

Mondjuk úgy, hogy vele sem voltam beszélő viszonyban. A nővérek kibírhatatlanok voltak, a szeretteimmel pedig… Jól emlékszem, a nagyobbik fiam az utolsó alkalommal leült az ágyamra: pontosan oda, ahol az a sárga folt van. Sietségében a kezemet sem kímélte: amikor az övcsatja hozzáért a kézfejemben levő branülhöz, ordítani tudtam volna. De végig csendben maradtam és figyeltem.

A saját kölyköm akkor azt mondta, hogy egy fél évre elhagyja az országot és elmegy a „tetves flamandokhoz keccsölni”. Így mondta, bár én sohasem beszéltem így a szüleimmel. Aztán megpuszilta a homlokomat; hanyagul a levegőbe kapva megígérte, hogy az ittlétem csak ideiglenes állapot, és ha augusztusban visszajön, hazavisz. Csak akkor jöttem rá, amikor a doktor úr mellém tette a kórlapot: hála a csimótámnak, már másfél éve itt vagyok.

Itt persze értelmetlen dolog megolvasni a napokat, mit számít egy kórházban az idő? Csak az számolgatja, akinek még van valami célja a falakon túl. Egyébként pedig itt a téglalap egyhangúsága értelmetlenné teszi az időszámítást. Vajon van valamiféle szabály, valami isteni formula arra, hogy ki álljon talpra és kit vigyenek ki az ajtón lábbal előre? Vagy ilyenkor csak égi kapcsolók kattognak maguktól, mint a kávéautomata belső pöckei? Kell, hogy értelme legyen ennek a másfél évnek!

Mert csak úgy nem kaphat infarktust az ember… Kell, hogy legyen valami célja az egésznek! Biztosan van valami jelentése annak, hogy az egyik pillanatban még keverem a kávémat, majd éles fájdalom nyilall a mellkasomba, mintha kanos kisördögök pisilnének koszos zoknin keresztül az artériámba. Aztán agyi földrengés. Az utolsó, értelmes szavaim állítólag ezek voltak: „Kérek bele még egy kis cukrot”. A rádióban éppen akkor egy idegesítő és buta dalocskát játszottak milliomodjára – megjegyzem: utálom.

Azt mondják, hogy így történt. Azt mondják…

És újra csak a fehér szín kísért! Persze ha tudtam volna, hogy hátralevő picinyke életemet grimaszoló és néha töfötölő jégcsapretekként kell majd leélnem, bizony legalább húsz kilót fogytam volna az ápolók kedvéért. No, de majd most… És persze kitaláltam volna valami elegánsabb „utolsó szavakat”. Ha így tettem volna, bizonyára elkerülöm, hogy idegen emberek szidjanak a bélműködésem miatt. Mert ez így tényleg borzalmas.

Egyszer a saját menyem tartotta elém a zsebtükrét, nem tudom már, milyen apropóból. Szívszaggató látvány voltam: egy valamikori embert akartam üdvözölni, ehelyett egy eltorzult, nyáladzó zombi méregetett bégetésre csücsörített ajkakkal. Az igazat megvallva megrémültem az impressziótól. Azután hetekig nem tudtam aludni.

Valaki azt mondta, hogy egy kórházban nem lehet berendezkedni, mert állandóan ott lebeg az ember feje felett, hogy áthelyezik másik egy szobába vagy osztályra. Így sem barátságokat, sem ismeretségeket nem lehet kötni: ezt sem a körülmények sem az ápolók nem hagyják. Olyan sajátos állapot ez, amikor még afelől sem dönthet az ember, hogy… Nem is tudom már, hogy ki mondta, de meg sem fogalmazhatta volna jobban az életemet: két szoba közt tengődtem egy olyan talpalatnyi helyen, amelyet bármikor elvehettek tőlem. A krónikus osztályon természetesen nem szerették volna szétszakítani a betegeket egymástól: ennek ellenére itt sem kötődtek hosszabb barátságok a betegek között. A Nagy Költöztető ide gyakrabban járt, mint az orvosok, Anna nővér szerint azért, mert itt hamarabb feladták a betegek.

Nem is sejthette, hogy távolabb állt az igazságtól, mint valaha. Nem hibáztattam, elvégre mit is tudhat egy huszonéves a halálról! Még hogy hamarabb feladták a betegek… miért, hol fekszünk mi, postán? Ezt feleltem volna neki: „Kedves hölgyem, egy ember nem akar meghalni csak úgy! Annak is meg van a kötelezően teljesítendő rítusa és az öröktől fogva létező rendje és módja, akárcsak… mondjuk a vasárnapi ebédeknek. Higgye el, senki sem szeretne szárnyakat növeszteni és fehér lepedőben idióta szférák zenéjét játszani fenn a mennyben! Mi élünk, ezt ne felejtse el! Bárcsak hallaná, ahogyan tátogva üvöltjük maguknak, hogy nem haltunk még meg!”

Nem tudhatták, hogy az ember nem kívánja a halált, élni kíván. Egy kívülálló, egészséges ember nem gondol az ilyesmire. De én… én is egyszerűen csak élni akarok, ehhez jogom van! Helyzetemből fakadóan talán nehéz elhinni, de érdekes módon csak néhány pillanatban gondoltam a meghalásra, főleg akkor, amikor megalázottnak és fizikai fájdalommal telinek éreztem magamat. A testem, ez a kiürült, lepermedt, rapcsos, ősrégi cserépkorsó nem Én vagyok. Csak állandósult szenvedéseimet köszönhetem a húsomnak, jó néhány kellemetlen helyzetet: mindközül a legrosszabb volt talán a fürdetés, a legmegalázóbb pedig a pelenkázás… És persze utáltam azokat az idétlen beszélgetős műsorokat, amelyeket a nővérek ránk kényszerítettek: én bár nem néztem, a hang alapján mégis követni tudtam. Főleg azokat az embereket utáltam, akik azért panaszkodtak, „mer’ űtet elhagyta a Benci”, igazából sajnáltam őket.

Őket is a saját téglalapjuk tartotta fogva, akárcsak engem.

*

Már messziről is hallatszódott, ahogyan a szőke ápolónő klaffogó klumpájában közeledett a folyosó széli háromágyas szoba felé. A társa vele tartott. A benn terjengő szagból érezhették: ideje megfürdetni a betegeket. A rájuk váró feladat hatására Anna nővér sóhajtott egyet, majd megigazította magán fehér köpenyét. Beával már beszélniük sem kellett egymással: egyetlen szempillantás elégnek bizonyult. Anna azt sugallta, hogy az ablak mellett tekingető, fehér egérkét hagyják a végére. Úgyis vele van mindig a legtöbb gond: a legutóbb is derékig szaros volt, hiába feküdt mozdulatlanul, bepólyázva.

Alig néhány pillanattal azután, hogy a „személyzet” birtokába vette a szobát, a két nővér szinte azonnal nevetni kezdett Bokháló bácsin. Az összes nővér és ápoló tudta, hogy ezt a munkát csak szórakozva lehetett elviselni. A betegekből áradó, gyomorba sugárzó gyötrelem elrágja az elmét: elsápítja és kifehéríti. Muszáj valami szórakozást találni, különben a meló teljesen felőrli az embert.

A fekete hajú Bea nővér tiszta szívből kacagott olyan magas hangon, ahogyan csak tudott: őt a saját téglalapja még nem szorította. Már Bokháló bácsi megszólításán is nevettek: a vénség „kedvesnővéreknek” hívta őket. Ezt mondogatta mindig az öreg. Anna nővér és néha a főnővér is hiába javította ki rendre: „Apóka, mi nem apácák vagyunk.”; de mindhiába, az öreg másnap hajthatatlanul ugyanezt mondogatta.

A bácsival kezdték a fürdetést: azt az embert a többiek előtt fosztották meg a ruháitól. Három emberélet származott abból a férfitestből, amelyet két oldalról támogattak. Anna és Bea nővér csak a halvány-vajszín linóleumpadlóra szivárgó vért látva vette észre, hogy valami nincsen rendben. Bokháló bácsi két tenyerét vágott sebek borították. Bea bosszankodni kezdett:

– Papa, hogyan szerezte ezeket má’ megint? Csak nem borotválkozni akart – egyedül. Ne makacskodjon, adja csak elő a borotvakését! Majd meglátja, hogy nem lesz ennek jó vége! Ha lefürödtünk, majd teszek rá ragtapaszt, de ha még egyszer megsérti magát, én nem fogom sajnálni.

Bokháló bácsi a nővérek segítségével viszonylag hamar megfürdött, majd pizsamát húzott. A Gólyalábas férfi is felfrissült: unottan tűrte, hogy átöltöztessék. Közben odakint elkezdett szálingózni a hó; néhány pillanattal azután egy hópehely a felső ablaktáblára pottyant. A kórterem lakói mind azt nézték. A szél udvariasan kapott a kórház szigetelt falaiba, éppen csak néha mordult rá az épületre.

A harmadik, teljesen magatehetetlen beteget megfürdetni már nehezebb volt. Felültették az ágyából. A két nővér először – különös rutinnal – a férfi alsóruháját vették le, végül közös erővel kigombolták a pizsamafelsőjét is. A férfinek tejfehér bőre volt, látszódott rajta, hogy valaha szellemi munkát végezhetett. Még így, egyetlen mozdulat nélkül is jól látszódott: az Őszhajú dacolt mindenkivel a teremben. Szeme fényessége, amelyet nem ért el az infarktus, dühösen lövellt az előtte térdelő nővérekre… 

Ami ez után következett, arra nem lehet magyarázatot találni. Talán, ha a „személyzetet” mustrálnánk… De nagyon nehéz megmondani, hogy mit is képzelt az a két nő akkor, amikor a fogadás gondolata felötlött bennük. Talán unhatták a munkájukat és minden bizonnyal éhesek is voltak: egy alulfizetett, üres gyomrú ember a legrosszabb mind közül, pláne, ha párja is akad. Vagy esetleg a makrancos férfi sarkallta őket arra, amit tettek? Hiszen a férfinak egyetlen porcikája sem engedelmeskedett – nekik.

Olyan kedvvel emelték fel az ágyról, mint a kirakati próbababákat szokás. Aztán a dacos lény aláhullott. Az ernyedt vállak – engedve a gravitációnak – a föld középpontja felé igyekeztek. Aki látta és pártatlanul szemlélte volna, azt mondhatná: mintha felfrissülten és üdén tartottak volna az ismeretlen felé: valódi felfedezőknek tűntek akkor. Anna és Bea azonban már sejtette a további eseményeket: számtalanszor előfordult már, hogy véletlenül az izzadt betegtest kicsúszott a kezeik közül. Most azonban… Egy dolog nem volt állandó.

– Mit gondolsz, vajon merre dől a demencica? – nyerített fel a gyönyörűségtől Anna.

A kórterem többi lakója döbbenten figyelt. Még a Gólyalábas férfi is felocsúdott: szótlanságát nem tartotta, nem tarthatta fenn tovább. De csak egyetlen morgás szalad ki a fogai közül. Őt legyőzték. Bokháló bácsi is elképedt, de nem, akkor nem szólt egy szót sem. Csak a markában szorongatott valamit. A betegek felgyülemlett dühét a háttal álló nővérek nem vették észre. Egyetlen pillanat. Egyetlen villanás, és végre valahára nyugalom szállt a téglalapra. Csak Bokhálo bácsi szavai mennydörögtek egy minutumra a csöndességben:

– Szolgám leszel a másvilágon, te kutya! – ordította kezében Anna nővér levágott szőke copfjával.

Két nappal később a kórtermet már csak ketten lakták.

Az egyikük felszabadult addigra.