A kúp sorvadása

Keletkezési történet: Az írás a „Sorsgeometria” című novellagyűjtemény-kéziratom egyik hangsúlyos darabja, még 2013-ból, kezdő tanári élményeim alapján. Sohasem gondoltam magam vátesznek vagy jóstehetséggel rendelkező írónak, de Kővári Margitkát öt évvel később „személyesen” is megismerhettem tanárként, csak akkor Ildikónak hívták. A rendkívül tehetséges fiatal lány végül 2019 végén eldobta magától az életét, ennek is szerepe volt abban, hogy 2020-ban elhagytam a tanári pályát.

Kezdetben – pontosan meg tudnám mondani az idejét – utáltam tanítani. Vagyis inkább csak féltem órát tartani. Az egyetemről kikerülve a gyerekeket is másként láttam, másképpen feleltek a kérdéseimre és másképpen hangzott a számból ugyanaz a hangsor, mint a gyakorlótanításon. Az én válaszaim mások voltak: bizonytalanabbak, mint valaha.

Egyedül voltam a tanteremben, magammal voltam. Belesajdult a halántékom, ahogyan belegondoltam: csakis én, szemben a tanulókkal. Elmondhatatlan érzés kerített a hatalmába, amikor megtudtam, hogy háromtucatnyi lázadóval kell dolgoznom: már az első óra közepén torkomba keveredett valahonnan egy láthatatlan kavics, amely mozdíthatatlanul beékelte magát, sőt, az első félév végére még selyem-alma méretűre is dagadt. Egy ideig meg sem tudtam szólalni az óráimon, csak tátogtam és valami ismeretlen erő mozgatta az ajakaimat.

Elég sokáig halhangom volt.

De az emlékezetem makulátlan maradt, és emlékeztem mind az angol, mind a magyar tanóráim valamennyi pillanatára. Kiváltképpen arra az órára, amikor először súrlódott igazán az a valami a gégémben. Tisztán láttam magam előtt a két tenyeremet. Magyaráztam, gesztikuláltam szigorúan ügyelve arra, nehogy valami félreérthető jelzést adjak a diákjaimnak. Ahogyan figyeltem a harmincnyolc unott, trendi embert, akik szűknek érezték elődeik padjait, rájöttem, hogy el kell menekülnöm. A cinikus kollegák valahogyan bakkhánsnőknek tűntek, akik egyetlen rossz mondatomra nekem ugranak és véremet veszik. „Ki kéri a tanár combját?”

Szerencsémre, amikorra igazán remegni kezdett a térdem, éppen valami borzalmas angol párbeszédet kellett lejátszanom néhány szakmáról: a hentességről, a színészetről. Ügyetlenül kopácsoltam a lábammal, miközben laptopomon kerestem a fájlt. Elmondtam a kérdéseket és elhallgattam. Aztán néhány pillanat múlva hatalmas hahota szaladt végig a visszhangos firhangokon, olyan röfögő fajta.

– Tan’r úr! Tényleg azt mondta, hogy „néha tele kell tömnöm egy tubát darált hússal, olyan műanyagba csomagolt fajtával?” – közben sírt a röhögéstől.

Fúfejet vágtam.

– Az cső, tubus. Nem tuba! – próbáltam kedveskedve.

A második párbeszédben egy színész nyilatkozott a hivatásáról. Valami olyasmit mondott nyávogó orrhangján, hogy pályája csúcsa az volt, hogy zombit játszhatott egy sorozatban, de szomorú azért, hogy még le sem lőtték. Ezen mondjuk segíthettem volna. A felvételen tisztán hallatszott, hogy a riporter annyira rázkódik a röhögéstől, hogy csak egy dologra volt képes: a felvételre ültetni egy Pantera parafrázist.

– LeBronne…LeBronne is this some a… conspiracy? – hehegte.

Szó se róla, borzalmas párbeszédek voltak, de csak ezeket tudtam ingyen megszerezni az egyik tankönyvkiadó honlapjáról, meg egy málnatermesztésről szólót. Azt meg inkább nem. Ha akartam volna, ezek alapján megírhattam volna az én cinikus angoltanári jellemzésemet is, diákstílusban:

– Agyamra ment az egész egyetem és besültem. Otthon a szobámból csak úgy süvít a „hísíit”. A szomszéd már azt hitte, hogy karatézok, közben csak angol nyelvtant magoltam. Sőt, annyira végem lett a kávétól, hogy már ébren is csikorgatom a fogaimat. Olyan vagyok, mint egy kibaszott láncfűrész. Mégis, mit várnak tőlem egy olyan iskolában, ahol normális csengőszó helyett a „Boci, Boci tarka” szól? De inkább hallgattam: féltem attól, hogy ha ezt így elmondanám, még a végén Zsoltiék a hátsó sorban rockballadát írnának belőle: a tesis oktatójukról szóló „Minek fiam, zsibizni?” című opuszuk is eléggé sikeres lett annak idején.

Így inkább csak zavartan csitítgattam az enyéimet.

Akkor aztán megtörtént az a dolog… Illetve észrevettem… Hol is kezdjem? Mert nehéz egy olyan pillanatról értelmesen, kerek egész mondatokban beszélni, amelyik egy szívdobbanás tört része alatt mentolosan kúszik az ember gerince aljától a mellkasa közepére. Ez nem járt értelmes gondolatokkal, inkább valamiféle tanári ösztön, valamiféle jelzés lehetett: olyasmi, mint amikor a tigris csak úgy elindul abba bizonyos irányba.

De maradjunk racionálisak. Szigorúan tartva a történetmesélés korlátait és a többé-kevésbé monolit narratívát, talán úgy kellene folytatnom, hogy az óra vége felé, talán az egyik legzavartabb pillanatban láttam meg, hogy a mindig komor Kővári Margitka egy pillanatra elmosolyodott és súgott valamit a szomszédjának. Akkor jutott eszembe, hogy a tanítási sokk miatt egészen idáig órán még nem vettem észre ezt a lányt: őt, aki tizennyolc évesen semmi különlegeset, semmi extravagánsat nem mutatott, hacsak azt nem, hogy soha sem hordott melltartót és a fiúk mindig ugratták a póló alól kilátszódó „barkái” miatt.

Be kellett vallanom magamnak, fejsajdítóan középszerű volt. A copfos, kissé sápatag kislány a kreol szemeivel és bogárbőrével, állandóan szürkében és feketében jött iskolába: az otthoni dolgairól, barátságairól semmit sem tudtam. Azt sem értettem, hogy a mindig komolykodó diák miért várta el mindenkitől, hogy Margitkának nevezzék, mint egy korosodó üteget az első világháborúban? A neve valahogyan nem illett hozzá, a ruháiról nem is beszélve – és az akkori személyisége? A tanárok között sokan P.P.-nek, Pitonnak, meg Kaszásnak nevezték egymás között a ruhái és a hallgatagsága miatt. Láthatóan mélyebb gondolkodású volt, mint amennyit mutatott magából, de a tehetsége egészen idáig egyetlen dolgozatban sem tűnt ki, sőt, inkább átlag alatti eredményeket ért el a teszteken a tantárgyaimból: magyarból és angolból egyaránt.

Mint mondtam, ez elgondolkodtatott, felismerésre késztetett. De aztán ez a hang nem állt össze összhangzattá a fejemben. Akkor még nem. Ha jól emlékszem, azon tűnődtem az órám utolsó pillanataiban, hogy lehet az, hogy egyik diákomról sem tudtam meg semmit hónapok óta? Azzal vigasztaltam magamat, hogy ez a tanári idő betegsége: az idő akkor csigaházba költözik, majd később felszívódik, akár a békák a nyári napon. Ha egy „tanárka” beszél, csak nagyon ritkán lát bárkit is a hallgatóságából: mindenkit néz-figyel, de egyéneket sohasem vesz észre. Nálam mindez így történt idáig. Tudnom kellett volna, vagy legalább csak sejtenem, hogy ez a nem különösen jelentőségteljes pillanat számomra olyan lesz a későbbiekben, mintha a fájó légnyomás után „kipukkan” a fülem és újra hallani kezdenék. Innentől kezdtem „hírét venni” diákjaim valódi hangjának, vagy olyasminek, amit ennek hittem.

Margitka ezután – ismét – nagyon sokáig eltűnt a szemem elől.  Igazából előttem volt – 203-as terem, bal oldali padsorának, negyedik padjában, a fal melletti ülés volt az övé – de soha sem szólt egyet sem. A lány következetesen kerülte a kérdéseimet és a szemkontaktust, véletlenül sem válaszolt még akkor sem, hogyha felszólítottam. Ez pedig irritált és dühített. Megdöbbentett, amikor megfogalmaztam magamnak: elvártam volna tőle, hogy az akkori óra után máshogy viselkedjen. De Kővári Margitka persze dacolt velem.

Mondom, hónapok teltek el: angol igeidőket, egész irodalmi korszakokat nyelt el a diákok érdektelen torka egyetlen vissza-visszaböffenő kérdés nélkül. Arra a napra is jól emlékszem: farmer volt rajtam vagy talán vászonnadrág? De azt biztosan tudom, hogy irodalomóra volt, Vörösmarty Mihályt vettük sokadjára, s az egyetlen reakció, amit sikerült kicsalogatnom a csoportomból: „jé, de jó éppen ezernyolcszázban született.” Ha jól számoltam, négyen figyeltek: a többiek a telefonjaikat simogatták vagy valamit rajzolgattak. Ez egyébként nem zavart különösebben, mert éppen az Előszó ihlette monológ kellős közepén voltam. Mindenkit igyekeztem meggyőzni arról, hogy a költő tudatosan, meglehetősen szigorú keretek között dolgozik és hogy milyen jelentős az, amit…

A jegyzeteim szerint valami ilyesmiket mondhattam: „Egyre erősebben látom magam előtt azt a víziót, amikor az utókor nem fog mást megérteni a költészetből, a remekművekből, csak azt, hogy DVD. Folyton mardos a kétség, hogy vajon irodalmi-e az, amit manapság létrehozunk, vagy pedig csak a jelen pódiumán teszünk egy pukedlit. Ezt soha nem fogjuk megtudni, a mi életünkben semmiféleképp.

Vajon a régi írók és az új írók közötti különbséget lehet-e azzal magyarázni, hogy másképpen dolgoztak és másról írtak, mint az elődeik? Vagy ez csak részismeret? Nemcsak az írási módszer, hanem a leírt mű, az egész teremtett világ is más. Szerintem ebben áll a különbség.

Vajon a szándék elég ahhoz, hogy remekműveket hozzunk létre? Vagy nem? Hiába van valakinek ezernyi üres jegyzettömbje, ha nem tudja őket feltölteni tartalommal. Valahogy így állok az egész alkotási folyamathoz.”

            Nem is tudom, miért is tettem ilyesmit, miért írtam bele a jegyzeteimbe? Mit akarhattam ezekkel: kérdve kifejteni, esetleg osztályvitát generálni? Akármit is akartam, a kidolgozás hibás volt pedagógiailag. Most már nem is csodálom, hogy ilyen unalmas szakasz után még az is transzba esett, aki eddig legalább megpróbálta lejegyezni a gondolataim levegőben megragadt illatát valahogy így: „jövő költészet = DVD és jegyzettömb”.

Nem lett volna szabad dühösnek lennem, de ezt akkor és ott… . Én ilyen ember voltam. Csalódtam bennük: ha a harmincnyolc diákomra néztem, csak háromtucatnyi kudarcot láttam olyan tojástartószínű, ezeréves fűrészárukban aszalódni, amelyekben még a hörcsögömet sem tartanám. „Éljen nasztalin’!”

Az osztályom többsége csendben kasztrálta saját értelmi képességeinek jelentős hányadát. Editék amőbáztak ciki-cuki inky-pinky tollakkal: az egyikük még arra is ostoba volt, hogy a kijelölt pályára tegye az ikszet. Zsoltiék minimál hangerőn hallgattak Tankcsapdát és néztek monokinis nővérkéket – felváltva. Tasziék a pénteki LAN partit tervezgették. Kitti meg Ramón a pad alatt… jobb bele sem gondolni. Legszívesebben ezeket vágtam volna hozzájuk: „Felhívjuk a süketek és nagyothalló nézőink figyelmét, hogy kapcsolják ki a telefonjaikat!”

És akkor megláttam, ahogyan Kővári Margitka úgy pad fölé görnyed, mint egy epebajos sakknagymester. Mintha sírt volna. Nem is! Magában vigyorgott a szerencsétlen, mintha nem is itt járna. Esküszöm, rajtam nevetett! Ahogyan szétálló hajszálaitól meg tudtam állapítani, néhány pillanattal ezelőtt éppen a tankönyvét tisztelte meg jegyzeteivel, kezei alatt a Vörösmarty-t ábrázoló fényképek szilikonos női melleket, az arcképek pedig eltúlzott, burleszkes pirospozsgákat és sok csatát megjárt hegeket kaptak némi marihuánás köddel. Mindegyik alakon sapka volt, varázslósipka.

Ma sem értem, hogy miért pont nála vette vissza az autópilóta az irányítást felettem, amikor annyi diákom vett semmibe. Aztán már csak arra emlékszem, hogy idegenül, valami ismeretlen, nem emberi nyelven ordítottam és kitéptem a kezéből a könyvét. Ha igaz, a magasba emeltem, mint a maják a kitépett áldozati szívet és újra tőlem függetlenül mozogtak az ajkaim – valami tanári átkot mondhattam. „Mit képzelsz… XIX.századi zseni… te meg kis surmó… arra se vagy méltó… beléd törölje… osztályfőnököd.” Úgy látszik, Istennek valami tetszhetett a cselekedeteimben, mert a csengő nem akarta megmenteni Margitkát a megaláztatástól. Jogtalan haragom csak akkor csitult valamelyest, amikor ránéztem: félelmetes volt látni, ahogyan az eddig se hús, se hal valamiből embert csinál az adrenalin. Visszahőkölni már nem tudtam és a Sötét Utas is visszakúszott a hátsó ülésre, újra magam voltam. Rettegtem. A lány nem akart megütni, csak eddig tartalékolt hangját vette be ellenem.

– Most mit van úgy oda! Ez az egész vers egy szar, meg az íróság csak annyit ér, mint amikor egy dedós lepkehálóval kergeti a pillangókat a réten. Az írónak is csak annyija van, mint amennyit össze tud lopkodni magának a szavakból. Úgyhogy csak ne tegyék magukat! Majd én írok egy sokkal jobbat!

Szóval alkot néha. Megdöbbentem: a lánynak valahol igaza volt az irodalom természetét illetően. De abban is biztos voltam, hogy csak az ismerheti ennyire ezt az igazságot, aki maga is átélte az alkotás hiábavalóságát, a „minek írjak, úgyis csak ugyanazokat a hangokat, betűket használhatom fel, mint mindenki előttem?” érzését. Szótlanul meredtem magam elé, az osztály pedig hangtalanul kuncogott magában: magát a problémát, ezt a borzalmas, bőrhasító axiómát nem értették meg, a helyzetből csak annyit éreztek át, hogy valaki szembement a tanárral.

Bennem azonban fortyogott az igazság. Mart, mint az ócska bányászpálinka, égette a büszkeségemet; egészen a hajszálaim végéig átjárt. Akkor értettem meg, hogy tanári ösztöneim nem csaltak meg az elején: Kővári Margitka valóban különleges, igazi művészlélek. Még az óra vége előtt elhatároztam, hogy meg fogom buktatni. Segítenem kell neki, hogy önmaga legyen, ehhez viszont… Természetesen szaktanárit adtam neki.

Ő meg csak biccentett a fejével.

Aznap este nem aludtam valami jól: álmomban az iskola udvarán egy csapat orvostanhallgató anatómiailag pontos hóembert épített a szakadó hóban. Az alak fejére valami idétlen kúpot tettek, nehogy lásson. Emlékszem, hogy figyeltem őket, amint a vastagbelet kanyarították a hasüregbe, majd az egyikük bumpszli ujjaival tönkretette a távolról aprócskának ható epehólyagot. Aztán azt mondtam nekik, hozok segítséget: eszembe jutott, hogy a nagybátyám elég jól keres, bizonyára segíteni is tud. De amikor odaértem teljesen el volt keseredve, mert nem énekelhette azt a nótát: „hogyha nékem sok pénzem lesz”. Sírtam vele én is, aztán visszafelé indultam a föld alatt. Amint visszaértem az iskolaudvarra ott, már ott várt rám Kővári Margitka ugyanabban a férges, fekete ruhában, amiben aznap iskolába jött. Kígyófogai voltak és vöröshagymahaján feketecsillagos kék varázslósipka, körmei alól csótányok másztak ki, a szeméből pedig húgyszínű temetőbogarak, csiborok és pajorok törtek elő: féltem tőle, ahogyan felém indult, de a lábam… Segítségért kiáltottam, de az orvostanhallgatók addigra már eltűntek. A lény megállt előttem. Félelmetes volt, de nem akart bántani, csak ennyit mondott villás nyelvével: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem. Ha kell, ellopom tőled még a szívbe zárt verseidet is, és érezni fogod, ha végem… ha megfújják a trombitát. Eper ízű folytonossági hiány.” – fröcsögte a szemembe savószínű nyálát, miközben fél kézzel a levegőbe emelt.

            Értelmetlenség volt, túlhajtott agyam salakanyaga, semmi olyasmi, ami miatt aggódnom kellett volna.

***

Úgy tűnt, Kővárival is minden rendbe jön, vártam, hogy talán a következő órán majd megint történik valami, de minden rendben ment. Nem alkudozott, nem vágott pofákat, nem lázadozott, csak csöndben firkálgatott. Most már látványosan kivonta magát az óra menetéből. Alig bírtam ki, hogy ne feleltessem. Nehezemre esett megvárni a témazáró dolgozatot. Természetesen Vörösmarty-t tettem bele, az Előszót kellett elemezni. Kicsinyes bosszú volt. Az osztály nagy része fél oldalt sem írt, de engem csak egyetlen tanuló dolgozata érdekelt. Hazaérve még a cipőmet sem vetettem le, máris kikerestem a lány lapját a többi közül.

Aztán csalódnom kellett. Kővári Margitka dolgozatpapírján csak a neve és egy vers volt leírva. Azonnal áthúztam az egészet. Csak akkor kezdtem olvasni, miután leszignóztam és beírtam a jegyzetfüzetbe a pontszámát. Ma is fel tudom idézni minden sorát.

Emlékszem, könnyek szöktek a szemembe, amikor elolvastam. Mintha ez lett volna a népmesei borsó, amelyik a szegénylegény ágyában szóródott ki. Csodálatos volt. Olyan melódia volt ez, amelyben egyetlen hang sem csengett össze a másikkal. Egy olyan basszus-szólam volt ez, amelyet egy balkezes, kétujjú zenész játszott el a jobbjával. Ennyi bánatot, ennyi fájdalmat és reménytelenséget egy oldalba összesűríteni, ilyen zseniálisan embergyűlölő módon! Életem addigi leggyönyörűbb pillanata volt: amikor elolvastam, a gerincem csigolyáira hullott és az ereim improvizálni kezdtek. Akkor értettem meg, mi az igazi költészet.

Egyest adtam rá, de a dolgozatot azóta is őrzöm.

Még azon a héten behívatott az igazgató úr az irodájába. Eleinte egy szót sem szólt, csak egy gyűrött, sajtpapírra vásott levelet mutatott nekem, amelyet Kővári Béláné írt neki. A levélben egy nyilvánvalóan beteg ember üzent nekem: azt írta, „túdja hogy jánya rosz iródalmból, de segicse” őt. Bevallom, nem volt ínyemre a dolog, sőt, szigorúan szakmai szempontból nézve nem is kellett volna elvállalnom még úgy sem, hogy a főnököm jóindulatúlag rám parancsolt, hogy ha nem teszem, jó ideig minden órámon ülni fog valaki a kollegák közül, emellett már most betehetem a tökeimet az ajtó mellett levő mikróba. Bárcsak! De akkor sem akartam engedni.

Mit tudhatott arról drága főnököm, hogy egy művésznek szenvednie kell. Most Kővári jó úton haladt efelé, de ha segítem, akkor… Már éppen nemet akartam mondani, amikor az igazgató úr elém tett egy képet, amely a borítékban lapult eddig. A ragacsos papíron egy varázslósipkás nénit támogatott két idegen. Az asszony arca sápatagon nézett a gépbe. A múmiaarc pergamenszíne csak a kétoldalt lyukasnak tűnő orcákon látszódott valamelyest. Szemei alatt szilvaszínű félholdacskák, s fölöttük a két vörös Mars látszódott. A nő dacos, szablyatekintete utálkozva tekintett vissza rám, mintha engem hibáztatna. Annyira elmerültem benne, hogy csak néhány másodperc után vettem észre: a vékonyka karocskák egyikében kórházi branül zöldellt. A romlás virágai nyíltak az ismeretlenben, ez már tisztán látszott. A természet lassú sörétei vándoroltak a testében. Pokoli malomjáték lehetett az utóbbi fél éve. Vajon milyen lehet úgy lépni, hogy már előre tudjuk, hogy a másik betoldozhatatlan csiki-csukival győzni fog?

Ekkor megenyhültem kissé.

Elvállaltam Kővári Margitkát, bár utáltam tanítani. Egy művészlélek, aki ki akart törni a körforgásból… Szánalmasabb volt még az anyjánál is. Legszívesebben megfojtottam volna, amikor kettesben maradtunk óra után a tanteremben – de ő mit sem törődött ezzel. Mintha most először meglékelte volna koponyámat és tisztán hallaná, amit gondolok: biztosan éreztem, hogy csak szenvedni akart. Mintha az anyja még nem lett volna elég! De hát úgysem lesz belőle író vagy költő: húsz évesen hozzámegy majd egy keménytökű parasztgyerekhez és élete végéig főzheti a pörköltet, aztán meg ő is jólöltözött lufivá lesz majd a talajban. És akkor már késő lesz beismerni, hogy nem is élt, nem is írt semmit! De mit tudhat ilyen kis csitri az életről! Velem is ez volt. De neki másnak kell lenni, de ahhoz nagyon sokat kell élnie. Tízmillió évet hetven alatt, életeket kell felépítenie hangokból és lerombolnia szavakkal szúnyogcsípésnyi idő alatt. Légtéglákból várat, tintával hírnevet, ami majd túléli őt és engem. Ennek csakis egyedül lehet nekifogni.

Egy egész hónapig nem szabadultam tőle. Aztán elmaradozott tőlem és az iskolától. A barátai sem látták. A hiányzásai gyorsan nőttek, de én egyszer sem írtam be a naplóba. Aztán egy napon még egyszer bejött az iskolába a bizonyítványáért. Talpig zöldbe öltözött, mint valami manó, és anyja idióta kúpos kalapját a hóna alá csapta, amikor elhaladt mellettem a folyosón. Halkan vakkantott, aztán, mint egy jóllakott vad, karomat súrolva elrobogott. Többet nem láttam.

Mindez ez az érzés, maga a pillanat funkció nélküli volt, önmagáért szép. Annyira büszke voltam akkor rá! Végül megértette, hogy szenvednie kell egész életében. Mert hiába is sétálnánk fentebb a basszusgitár érintőin, az akkor is mélyhangú hangszer marad. Nem változik meg, nem válik belőle más: változhatatlan lényegét, végzetét a bensőjében hordozza.

És akkor, abban a pillanatban a torkomban tanyát vert kavics végre megmozdult.

A kacska szívem felé tartott.