Keletkezési történet: Terveztem én anno egy Katalin-ciklust is, amely a XVII-XVIII. századi Magyar Királyságban játszódott volna és főhősnője pedig Bihari Katalin nemesasszony lett volna, akinek életét és küzdelmes sorsát követte volna a novellafüzér: terveim szerint harcolt volna a Habsburgokkal és/vagy a törökökkel is, mintagazdaságot hozott volna létre a korán meghalt férje birtokán, de egész élete érzelmileg sivár lett volna, élete szerelme Szappanos Dani miatt, aki nem vehette feleségül. Egy Árva Bethlen Kata-szerű, mégis egyszerre férfiasan aktív és domináns nőt képzeltem el, amelyből végül csak ez az egy elbeszélés-részlet készült el. 2008. március 14-20 között íródott az elbeszélés kétharmada, majd 2024. október 12-én fejeztem be. A „Zongoraverseny hét ujjra” című kötetem darabja lett.

Nagymama nevetve köszöntött az ajtóban.

Amint beléptem a lakásba, rögtön éreztem azt az illatot, amit ódon szobák elnyűtt bútorai és falai bocsátottak ki magukból. Valahogyan megnyugtatott az édes szinesztézia: a már történelemmé vált múlt kék dala balzsamként hatott a túlhajtott lelkemre. A sparhelt melege és a szobában keringő népdal szinte alig hallható hangjai nemcsak rám hatottak jótékonyan, hanem a nagymamámat is jobb kedvre derítették.

A nagyi szinte azonnal kakaóval kínált és kérgezgetni kezdett a mindennapi dolgokról. Feszült figyelemmel várta minden szavamat, csak néha kelt fel a székéből, de akkor is csak azért, hogy fát tegyen a masinába.

Szerettem a nagyival beszélgetni. Az idős emberek nyugalmával és türelmével reagált a legkülönösebb témákra is. Aznap sokat beszélgettünk. Amint elmondtam, amit szerettem volna elmondani, néhány perc néma csönd telepedett közénk. Egyikünk se akart megszólalni. Túl mélyen gondolkodtunk. Én végiggondoltam mindazt, amit eddig megéltem. Nem sok időbe telt konklúzióra jutnom. Ezután már nem igyekeztem gondolkodni, inkább a nagymamát figyeltem. Vajon ő mire gondolhat most?

Mióta nagypapa meghalt, kiismerhetetlen lett. Túl sok fájdalmat kellet hordania önmagában, s erről senkinek se beszélt. Soha sem sírt, soha sem panaszkodott senkinek. Egyszerűen csak tűrt. Tűrte mindazt, amit kellett.

Aztán egyszer csak vége lett a csendnek. „ – Tudod, hogy mi az a menyasszonytánc?” – kérdezte tőlem. Én igent bólintottam a fejemmel. Mesélni fog! – gondoltam. Elhelyezkedtem a fotelban, és mint már annyiszor, vártam, hogy a nagyi elkezdjen beszélni.

„ – Tudod, amikor még kislány voltam, és mentünk lagzit nézni (akkor ezt így hívták…) meséltek nekem egy furcsa történetet a menyasszonytáncról. A régi időkben ugyanis az első menyasszonytánc mindig azt illette meg, akit a menyasszony kiválasztott. Nagy kegy volt akkoriban először táncolni a menyasszonnyal, olyasmi, mint manapság elkapni a menyasszonyi csokrot. A szóbeszéd úgy tartja, hogy egyetlen pár miatt változtatták meg ezt a szokást, állítólag azért, hogy elkerüljék, hogy megátkozzák a menyasszonyt. Manapság már az első menyasszonyi tánc mindig a testvért, rokont illeti meg.”

Összeráncoltam a szemöldökömet. Ezt a történetet még egyszer sem hallottam. Pedig számtalan órát mesélt át már a nagyi. Rengeteget nosztalgiázott már, és én mindig nagy élvezettel hallgattam őt.

Néhány pillanatig összeszedte magát, majd ivott egy korty kakaót, és ismét mesélni kezdett:

***

A faluban, ahol felnőttem, erősen tartja magát egy legenda. A legendát onnantól szokták mesélni, hogy a falu „földesurának” lánya, a fiatal, tizenöt éves Bihari Katalin beleszeretett egy paraszti származású fiúba, az uraság kocsisába, a húszéves Szappanos Daniba.

Hogy hogyan szerettek egymásba, azt senki sem tudta. Azt beszélik, hogy Dani a nagyhatalmú, helyi javasasszony segítségét kérte, aki „megbűvölte” a lánykát.

A viszonyuk nem sokáig tartott, testiségről pedig szó sem lehetett. Abban a korban a lányoknak tisztességben kellett férjhez menniük. A kocsis és a lány csak néhány óráig lehetett együtt.

Ez az idill azonban addig tartott, amíg a környék földesura, a nagyhatalmú Bihari Aladár be nem jelentette azt, hogy a lánya férjhez fog menni a dúsgazdag nemeshez, Mihályi Kornél úrhoz.

Hatalmas, hét országra szóló lagzit csaptak, amire persze nem hívták meg a volt szeretőt, aki éktelen haragra gerjedt.

A menyasszonytáncra toppant be, s a menyasszony neki adta az első táncot, dacolva a tehetős rokonokkal.

Nagyon szép pár voltak együtt, a táncukat a mai napig is emlegetik abban a kis Nógrád megyei faluban, ahol az eset állítólag megtörtént.   

A fiatal pár vidáman, gondtalanul mosolygott tánc közben, mintha az egész világ megszűnt volna létezni körülöttük. A menyegző többi résztvevője, a gazdag nemesek és tehetős rokonok először döbbenten nézték a jelenetet, majd egyre inkább megdöbbenésük haraggá változott. A vőlegény, Mihályi Kornél, dühében felpattant, és a szolgáinak intett, hogy intézkedjenek.

A két erős legény közrefogta Danit, megragadta, és durván rángatni kezdte kifelé a mulatságról. Katalin kétségbeesetten próbálta visszatartani őket, de senki sem hallgatott rá. Dani nem harcolt. A szeme fájdalmasan ragyogott, ahogy Katalinra nézett, de elfogadta a sorsát. Az emberek szétszéledtek a tánctérről, és a mulatság hirtelen elnémult.

Mielőtt azonban Danit kivitték volna, megrázta magát, és egy utolsó pillantást vetett Katalinra. Hangja csendes volt, de mindenki tisztán hallotta: „Átkozott legyen ez a frigy! Soha nem fogtok boldogságot találni. Amíg élek, Katalin szíve mindig engem keres majd, és te, Kornél, bármennyi pénzed is van, a szerelmét soha nem nyered el.”

A násznép között hűvös csend támadt, ahogy Dani szavai végigsuhantak a termen. Katalin zokogva esett össze, és a vendégek összesúgtak, de Kornél arcán a düh helyét most a rémület váltotta fel. A szolgák kicipelték Danit, és megverték őt a lagzi udvarán, ahol vérző arccal a porba zuhant.

A faluban ma is emlegetik a történetet. A legenda szerint Katalin soha többé nem volt boldog. Bár gazdag és tehetős férje mellett élt, a lelke mindig Danit kereste, aki nyomtalanul eltűnt azon az éjszakán. Az emberek azt beszélik, hogy Katalin esténként, mikor senki sem látta, kiment a mezőre, ahol először találkozott Danival, és csendben, a hold fényében sírt utána.

A nagymama elhallgatott, majd rám nézett. „Talán ezért is változtatták meg a szokást – hogy senki se bánthassa meg a menyasszony szívét az első tánccal.” Nem szóltam semmit, csak a kakaómba kortyoltam, és magamban azon tűnődtem, vajon mennyi igazság lehet a régi történetekben.