Keletkezési történet: Évek alatt gyűltek fel ezek a kis szövegmorzsák, ha jól emlékszem 2007 és 2009 között. Én magam haikunak tekintem őket, mert bár rövidek, olyan értékesek lehetnek, mint az egypercesek. Igaz, ehhez az olvasónak is össze kell kacsintania velem. A „Júdás Tádé létrája” című kötet részének szántam, de mivel végül nem jelent meg, talán még senki sem olvasta őket. Az utolsó két prózai haikut végül 2024. október 12-én írtam meg, így lett teljes és kész az írás. Terjedelmi okokból végül a „Sorsgeometria” című kötet része lett.

Haikuk – prózában

Csáth Gézának ajánlom ezeket a műveket.

***

Az élet kompromisszumokra kényszeríti az embert

Két gyermek játszott a közeli építkezésen, a műszak vége után. Azt azonban a játék hevében nem vették észre, hogy a munkagépek már leszurkozták az idevezető utat.

A felelőtlen lurkók azonban rendesen összekenték a cipőjük talpát a makacs masszával. Eleinte próbálták eltávolítani azt, de nem sikerült nekik. Ekkor sírva fakadtak mindketten.

Ekkor egy arra járó észrevette a pityergő gyermekeket, és kérdőre vonta őket:

„- Miért sírtok gyerkőcök?” – kérdezte tőlük nyájas mosollyal.

A két talpraesett ifjoncok szinte azonnal válaszoltak neki:

„- Azért szepegünk, mert szurkos lett a cipőnk, és nem sikerült eltüntetnünk a pecsétet a cipőinkről. Ha így megyünk haza, akkor anyukánktól biztosan kikapunk.”

A középkorú férfi megvakarta a füle tövét, majd így reagált nekik:

„- Ez aztán nagyon egyszerű! Menjetek, és keressetek egy fél téglát, amivel letörölhetitek a lábbelikről a pacát.”

Majd elégedetten elköszönt a srácoktól, és tovább indult.

A gyerek újult erővel futkároztak, fél téglákat keresve. Nagyon sokáig hajkurászták a tárgyat, de néhány óra múlva feladták a kutatást, és leültek egy raklap bontatlan téglára.

Az idősebb mélyet sóhajtott, majd a fiatalabbik felé fordult:

„- Gyerünk haza, Gabi! Ezen az építkezésen csak egész téglák vannak, de sehol egy fél tégla!”

Majd kézen fogta Gabit, és elindultak haza – piszkos cipővel.

A nagyravágyás „ajándéka”

Az ezernyolcszázas évek végén „történt meg” ez az eset, Németországban. Volt egy hatalmas zeneszerző, és zseniális zongorista, aki mindig elégedetlen volt magával.

Bár számtalan remek darabot szerzett, és világszerte ismert volt a neve, de nem szerette a tehetségét.

„- Nagyon cudarul zongorázom! Túl rövidek az ujjaim, így nem bírom rendesen lejátszani a dallamot. Az akkordok lefogása nem megy elég határozottan, és a zenéim egy nüánsznyival sem jobbak a saját kortársaimétól!” – füstölgött magában.

Napokat gyakorolt étlen-szomjan, hogy tökéletesítse a tudását, de minél többet trenírozott, annál bizonytalanabb volt a lángeszében.

Két évtized telt el így az életéből, de a zenész nem vette észre, hogy egyre jobb, és tökéletesebb műveket komponált: csak sanyargatta magát.

Azonban egy magányos téli estén nem bírta tovább a kétségeit: fogott egy konyhakést, és bevágta a bőrt az ujjai között – egészen a csontig: úgy képzelte, hogy így hosszabbak lesznek az ujjai.

A kórházi kezelés után ismét a zongorához akart ülni, és játszani szeretett volna, de a kezei nem engedelmeskedtek neki.

Ezután felkelt a hangszerétől, kivette a revolverét az íróasztalából, és kiloccsantotta vele az agyvelejét.

In memoriam R..M. (az igazi ember)

Abda, 1944. november 9.

A nap szégyenlősen húzódott vissza a felhőtakarói közé. Bár egy csütörtök délutáni nap volt, az idő mégis ködösnek, borongósnak mutatkozott.

Az abdai tisztás nem is vett tudomást az emberek által mesterségesen gerjesztett problémákról, csak unottan láttamozta az újabb embercsoport ittlétét.

A huszonkét zsidó rab már órák óta gödröt ásott – saját maguknak. Mindenki tisztában volt ezzel. A szakadt ruhás, csontsovány foglyoknak már nem maradt erejük a túlélésre. Mikor megtudták, hogy a győri szükségkórház már nem tudja fogadni őket, már bizton ismerték a fátumukat; az altiszt nevetve mondta a könyörgő zsidóknak: „Mit siránkoztok? Hagyjátok meg az erőtöket a lapátoláshoz, ti büdös férgek! Nem hiszitek, hogy a ruszkikkal a hátunk mögött hagyhatom, hogy lelassítsatok bennünket! Piszkos szabotőr korcsok!”

Az egyik mosdatlan, piszkos baka unottan dobta el a cigarettáját, majd ásított egyet. Barna ruhája szutykos volt, arca szőrös. Abban a pillanatban az altiszt magához intette őt, és néhány bizalmas szót váltott a katonával, aki mindvégig bólogatott, és a „ja” szót ismételgette. Amint vége lett a suskusnak, a hadfi kibiztosította az MP40-es géppisztolyát, és sorba állította a rabokat, akik néhány másodperccel ezelőtt végeztek a gödör kiásásával. A mogorva férfi alaposan szemügyre vette a rabokat, akiknek már alig álltak a lábukon. „Du” kiáltással, és mutogatással kiválasztott három embert, akiknek a gödör szélére kellett állniuk.

Mindhárom fogoly arca végtelen, szinte földöntúli fáradtságról tanúskodott. Az egyik rab a nadrágjába vizelt, amin a katonák, és az altiszt úr nagyon jól mulattak.

A katona keze csak egyszer remegett meg, mielőtt meghúzta volna a géppuskája ravaszát, és a lövések után leroskadt a gödör mellé, és a sírgödörbe okádott. Majd megtörölte a száját, káromkodott egy cifrát, és ismét egy cigarettára gyújtott.

Fél óra múlva már csak pár túlélő volt. Volt közöttük egy szerényen öltözött, kopaszodó férfi is. A szeme mást mondott, mint a többieké: neki még volt ereje élni. Bágyadtan rogyott le egy kőre, és szinte révülten a jobb karjára támaszkodott. A puskalövések ritmikusan követték egymást, és minden egyes puffanásánál a megmaradt rabok őrült kiáltozásban törtek ki, de nem volt annyi erejük, hogy elfussanak a végzetük elől: csak várták annak beteljesülését.

Ő azonban egy kockás füzetet vett ki a viharkabátja belső zsebéből, majd csendesen olvasgatni kezdte a beleírt időmértékes sorokat. A kopaszodó férfi ugyanis költő volt.

Volt egy költeménye, amelyet különösen kedvelt: az Erőltetett menet címűt. Ebből idézett a legnehezebb pillanatokban magának, hiszen túl kell élnie ezt! Fanni – a felesége – várja őt!

„- De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek!” –mormolgatta szünet nélkül.

Újabb két társát állították a gödör szélére.

Egy másik katona – aki valamelyest tudott magyarul – odament a költőhöz, és belerúgott a karjába, aminek következtében leesett a földre a vékony notesz.

„- Mit írogatsz te zsidó? Meg fogsz halni, érted?” – röhögte a német.

De a férfi csak ismételte a jól ismert sort, miközben felvette az iskolai füzetecskét. „- De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek!”- hadarta önmagáért, hadarta Fanniért.

A végtelenül elgyötört költő kényszerítette magát, hogy nézze a társai kivégzését. Még arra se volt ereje, hogy elfordítsa a fejét.

Végül őt is a gödörhöz állították. A katonák öt ember kivégzése után váltották egymást, de most is ezt kellett tenni, mert a „soros” baka idegei már nem bírták tovább a terhelést.

A másik végtelen nyugalommal odaballagott a gödörhöz, vádlin rúgta a költőt, aki ennek következtében térdre rogyott. Először rágyújtott, majd betöltött egy új tárat a gépfegyverébe.

„- Mi az utolsó kívánságod? Mit akarsz még mondani?” – kérdezte rossz magyarsággal.

A poéta megremegett, végigsimította a zsíros haját, majd rekedt, de mégis emberfeletti hangsúllyal megszólalt:

„- De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”

Az őr bólogatott.

„- Fertig? Gut. Aufwiedersehen, jude!”

Majd kimérten megrántotta a ravaszt.

A lövés tökéletesen talált.

A közöny

A diák unottan bandukolt a földúton, fülében az MP3 lejátszója külföldi dallamokat sugdosott neki. A Nap égetően küldte le a sugarait a poros útra, a levegő szinte ráolvadt a szabadban tartózkodó emberekre. Az egész környezet mintha baljós érzéseket sugárzott volna az egész vidékre.

Az út mellett egyszer egy elhanyagolt külsejű munkás tűnt fel. Fáradtnak látszott, ezért leült. Elővett egy dobozos sört, majd felbontotta, és egykedvűen inni kezdte. Amikor a diák egyvonalba ért vele, így szólt neki:

„- Hé, te fiú! Nagyon vigyázz, mert néhány száz méterrel arrébb a kollégáim egy kábelt húztak az út felé.”

A diák nem is figyelt rá, hiszen a zene olyan hangosan ordított a fülében, hogy a saját gondolatait sem hallotta.

A munkás megrántotta a vállát és itta tovább a sörét.

A fiú fejét csak másnap találták meg, hiszen a környéken derékig érő volt a fű.

Trianon

Történt egyszer, hogy egy magyar ember bolti lopásra vetemedett, szappant akart szerezni. A közértben azonban észrevették, és kihívták a rendőrséget.

A bíróságon drákói ítélet született: az ember fél házát a szomszédainak adták oda. A létszükséghez nélkülözhetetlen szobákat utalták a mellette élőknek: a fürdőszobát, a konyhát, a garázst.

Az ember reménykedett az ítélet felülbírálásában, minden lehetséges helyen fellebbezett az embertelen határozat ellen, de nem járt sikerrel; minden helyszínen csak hitegették őt.

Megpróbált a semleges utcabeliekkel megegyezni, illetve segítséget kérni tőlük, de amazokat nem érdekelte az ember sorsa, idegennek tekintették őt. Azt mondták neki, hogy ez a saját gondja, ők nem akarják beleártani magukat, mindenkinek megvan a saját baja.

Végül megpróbálkozott azzal is, hogy beszéljen az érintettekkel: adják vissza, ami jogosan neki jár. A szomszédai azonban már annyira megszokták a jólétet, hogy nem is álltak szóba vele, illetve csak annyit mondtak neki, hogy már semmi köze nincsen a helyiségekhez.

Az ember pedig csak várt. Éveket, évtizedeket. A hivatalokban pedig már arra hivatkoztak, hogy „jól van ez a helyzet úgy, ahogyan van. Minek megbolygatni a múltat? Az idő már rendezte az ellentéteket.” A férfi azonban nem adta fel. Úgy érezte, hogy ami egyszer az övé volt, az az övé is marad – évek múlva is.

Végül fegyvert ragadott, és kikergette az idegeneket a lakásából, amivel a környék ellenszenvét vonta magára. A szóban forgó helyiségek állapota siralmassá vált: a fürdőszobát teljesen átalakították, a konyhájára sem ismert rá többet. Idegennek érezte magát a saját lakásában. Úgy érezte, hogy csatát vesztett. Már nem érezte a sajátjának a területeket.

Végül visszahívta a szomszédokat, akik az őket ért sérelem miatt bírósághoz fordultak, és a férfi utolsó fillérjeit is elperelték tőle.

Az emberi természet

„- Ne tüsszents, mert meghalok!” – kérte a lány a férjétől.

A férfi a bal mutató ujjával jólesően megvakarta az orrát, majd ráérősen ennyit mondott a feleségének:

„- Nem fogok prüszkölni, nem is vagyok náthás!” – ásította.

Az asszonyka megnyugodva bólintott, és csak ennyit felelt neki:

„- Akkor jó.”

A férfi azután az ablakhoz sétált, kinyitotta azt, majd belenézett a Napba, és tüszkölt egyet; ezzel egy időben a felesége a szívéhez kapta a kezét és holtan nyújt el a padlón.

A mértéktelenség

Az író nemrég tért haza a kórházból, ahol komoly műtétet végeztek a jobb kezén (csúnya ínhüvelygyulladása volt). A rehabilitációt végző orvos szigorú utasításba adta neki, hogy írnia abszolút nem szabad, hiszen az beláthatatlan következményekkel járhat. Az értelmiségi meggyőzte a doktort, hogy neki muszáj körmölni, hiszen ebből él: ha nem adna le egyetlen cikket sem, akkor rövid úton éhen halna. Az orvos hümmögött egyet, majd bólintott:

„- Jól van, de csak napi egy rövidke novellát engedek!”

A szkriptor persze fűt-fát ígért, már alig tudott a kórházban maradni.

Otthon azonban meglátta, hogy két regénye is felében-harmadában áll az íróasztalán, és ha úgyis betegszabadságon van – gondolta – akkor befejezi ezeket, és így szert tehet némi plusz pénzre. A hősünk rengeteget írt. Napokat dolgozott, szinte nem aludt semmit.

A negyedik napon már nagyon fájt az „alkotókeze”, de ennek nem tulajdonított nagyobb jelentősséget. Nem akart visszamenni a kórházba.

A hatodikon pedig véglegesen lebénultak az ujjai, és soha nem is mozdultak meg többet.

Ami jár, az jár

A japán érdekeltségű Yokoshibahikari Co. Ltd. a legújabb autómodelljét a következő hirdetéssel reklámozta a helyi hírlapban:

„Itt a huszonegyedik század legújabb autója, a »Cugajosi 2000008 és 1/5«! A tökéletesen ergonómikus formatervezés mellett a jármű a következő extrákkal rendelkezik:

• Forgatható volán
• Négy kerék, amelyek bármilyen zord időjárás esetén is forognak
• Tökéletesen zárt kocsiszekrény, ami szintén az időjárás viszontagságainak csökkentésére hivatott
• Biztonsági övek (két darab) a kifogástalan biztonság érzetéért (hozzájuk csatlakozó rögzítőpánt nem széria felszerelés)
• Nem fogyaszt semmit, de viszont nem is „megy”.
• A tulajdonosát az egészséges életre neveli rá azáltal, hogy a gazdáját rákényszeríti arra, hogy kilométereket tolja. Szükség esetén a súlyok mennyisége növelhető további családtagok a járműbe való ültetésével.

Ám ekkor még nem értünk a számtalan előny felsorolásának végére!

Egyszóval érdemes kipróbálni!

Megjegyzés: A járművek alapanyaga latex. Az autókat (kompresszor nélkül) körülbelül három óra alatt lehet felfújni a „benzintank” nyílásán keresztül. A cég nem vállal felelősséget a kompresszor nélküli – azaz emberi erő segítségével történő – használat miatt kialakult tüdővizenyő, illetve egyéb betegség(ek) kialakulása miatt. ”

Az igazi vicc

Az újságírók nagyon várták már a pillanatot, amikor – természetesen előre meghirdetve – Örkény István feltámadt a budapesti Kerepesi temetőben. Egyesek szinte furának találták, hogy a híressé vált író pont úgy szándékozik látogatást tenni a „felszínen”, mint ahogyan azt az egyik egypercesében (konkrétan a „Nincsen semmi újság” címűben) már leírta, azonban behatóbban ez az érdekesség senkit sem érdekelt.

Őrkény pontosan a megbeszélt időpontban bukkant elő a sírboltból, majd leporolta a kissé ódivatú öltönyét, és bemutatkozott a társaságnak. (Valami csinovnyikot küldtek az író elé, a „fejesek” most nem értek rá, talán megint közpénzeket sikkasztottak el.)

De Örkény mindenkinek örült, akivel beszélgethetett, sőt arra kérte a kíséretét, hogy járjanak egyet a városban, hiszen harminc éve nem látta Budapestet. Az újságírók persze rögvest riportot szerettek volna tőle követelni, de úgy gondolták, hogy még negyed óra belefér.

Amint a Belvárosban járkáltak, láttak arabot, afro-amerikait, kínait, mongolt, románt, és romát. Az arab erőszakkal akart órát és mobiltelefont rátukmálni az abszurd mesterére, a négerek és a romák kilopták a zsebéből a kedvenc zsebóráját – ezzel temették el -. A Mestert ez felettébb bosszantotta. De mennyire elámult, amikor meglátta a gyorséttermek, és a hipermarketek hadseregét. Szinte szóhoz sem tudott jutni.

Aztán úgy döntött, hogy már elege volt a modern fővárosból, inkább visszatérne a sírjába. Közben váltott pár szót az őt kísérő újságírókkal.

A sírjánál csettintett egyet, amire az gyönyörűen szétnyílt. Örkény ránézett a kísérőire:

„ – Emberek! Vagy nagyon humorosak – és akkor az egész várost átalakították a tiszteletemre -, vagy pedig az összes groteszk írásom életre kelt a sírban töltött harminc év alatt. Most őszintén mondják meg: mi az igazi vicc, ha nem ez a város?”

Majd hirtelen visszamászott a sírjába, és összezáródott a föld felette. A zsurnaliszták bosszankodtak ugyan az elvesztett sztori miatt, de délután mégis összehoztak valamit „A halott Örkény István villámlátogatása a fővárosban” címmel.

A túlzott óvatosság

Tomi, a helyi autószerelő csendesen itta a sört a kedvenc kocsmájában. Már javában iszogatott – a fejébe is szállt már az alkohol -, amikor megérkezett az egyik haverja – Lacika. Tomi üdvözölte őt, ahogyan kell: széles mosollyal, és egy „feles” pálinkát is felajánlott neki, leültette maga mellé, de Lacika arca komoly maradt, aztán udvariasan visszautasította a felajánlott szilvóriumot. Néhány másodpercig csendben ültek egymás mellett, utána Lacika közelebb hívta magához az autószerelő barátját, aki engedett a követelésnek (különben is eléggé kíváncsi ember hírében állt) és suttogni kezdett a fülébe:

„ – Figyelj Tomikám! Az FBI nyomkövetőt épített a kocsimba! Minden lépésemről tudnak! Ide is követtek! Segíts nekem kiszedni a kocsimból a poloskát!” – suttogta teljesen idegesen.

Tomi azt hitte, hogy mindjárt hátra esik a székkel. Nem mert nevetni, de érezte, hogy a szesz kiszállt a fejéből. Végül csak ennyit bírt kinyögni Lacinak:

„ – Lackókám! Persze, hogy megkeressük! Holnap hozd át hozzám a verdádat!”

Laci arca hirtelen megkönnyebbültnek tűnt, és amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt.

Tomi rendelt még egy sört és egy pálinkát magának, majd fizetett és hazament.

A félreértés áldozata

Dezső és Joci – a két ügyeletes rendőrjárőr – azt a feladatot kapta, hogy igazoltassa az autópályára felhajtani akaró autókat.

A két jó barát teljesítette a feladatot, szinte probléma nélkül ment a közúti ellenőrzés, egészen addig, amíg egy angol rendszámú Saab-ot nem intettek le az út szélére.

Kettőjük közül csak Joci beszélt néhány szót angolul, de Dezső jobban megértette magát a külföldiekkel, úgyhogy ő ment oda az idegenhez, és kezdte a jól betanult sablonszöveggel:

„- What’s your name?” – kérdezte az erősen ittasnak látszó angoltól, bár abszolút nem értette, hogy mit is akar most megkérdezni tőle (csak azt tudta, hogy amit mond, azt kell az első rovatba írni), de a társa már elő is vette a papírt, amire a személyes adatokat szokták felírni – a szabálytalanul közlekedőkét.

A szőke hajú, fiatal, sovány testalkatú sofőr rögtön válaszolt:

„- My name is Peter Badlanguage, and probably you are a cock…a very big cock.” – incselkedett a magyar rendőrrel.

Dezső megvakarta a homlokát, majd a társára nézett, aki még tanácstalanabbnak nézett ki, mint ő. Végül odaszólt Jocinak:

„- Jocókám! Írjad azt a füzetbe, hogy Kop-kop Péternek hívják.”

Majd a külföldi felé fordult, és újból kérdezett:

„- Hol lakik?”

A férfi kimeresztette a szemét, majd kínosan, elvörösödve suttogta:

„ – What’s luck? Two asshole cops. Whatdafuck?”

Jocó már rutinosan diktált a társának:

„ – Írjad, Józsi! Teszkó-Coop 2.”

Ismét kérdeznie kellett, mert hiányzott egy adat:

„- Melyik város?”

Az angol állampolgár már abszolút nem tudta, hogy mit mondjon a rendőröknek:

„- Whatdafuck?”

Dezső rendkívül dühös lett rá, majd elengedett egy cifra káromkodást, majd ismét a férfi felé fordult majd megszólalt:

„ – Nem áldom a fát, öcse! Látsz te itt valahol fát? Különben is mi keresztények vagyunk!” – háborodott fel a félreértett mondat miatt.

„- Na, add csak ide a személyidet, a jogsidat, meg a forgalmi engedélyedet!”

Joci már fordította is – képességeihez mérten – a nem éppen udvarias kérdést:

„ – Please…gimme…your…I.D Card…driving licence…and certificate of registration.”

Az angol odaadta az iratait, majd megszólalt:

„- Here you are! My I.D card…”

A rendőr belerúgott a kocsi oldalába, majd ahogyan a torkán kifért, ordítozni kezdett a megszeppent angollal:

„ – Mit parancsolgatsz itt nekem? Főleg mit becézgetsz te engem? Aszongya: ’állj Dé’! Meg ’kár’!”

A férfi próbálta menteni a menthetőt, és egy kedves mondatot erőszakolt magára. A rendőrautó felé mutatott, majd széles mosollyal közölte:

„- Nice police car!”

Dezső rögtön kirángatta a kocsiból Pétert, majd a motorháztetőre lökte, és megbilincselte. A kollegája tekintete választ követelt, amit Dezső rögvest meg is adott.

„ – Hallottad, Jocó? Mit mondott ez a kocsinkra? Azt mondta, hogy kár, hogy rendőrök ülnek benne! Ezért beviszem a rohadékot!”

A férfi hirtelen felpattant a motorháztetőről, majd köpött egyet, és így kezdett el kiabálni:

„- I love your wife’s pants…fuckin’ dick!”

Dezső azonnal kérdezett a társától:

„- Te, mit jelent az angolul, hogy ’máj’?”

A társa nevetett egy nagyot, majd pontosította Dezsőt:

„- Azt mondta, hogy ’wife’, ami a feleséget jelent ángliusul.”

Erre Dezső a betuszkolt Peter Badlanguage-t a rendőrautóba, majd ezt suttogta Jocinak:

„- Ez a pali nagyon peches. Rágalmazásért, ittas vezetésért, és zsarolásért fogom bevinni. Méghogy a feleségem egy pánk!”

A rendőrautóban – a rendőrkapitányságra menet – a társa megkérdezte tőle:

„ – Te figyelj már! Nem kellett volna megszondáztatnunk?”

Dezső legyintett.

„ – Azt majd a jardon megcsinálják. Ilyen rossz napom már régóta nem volt… bárcsak már aludhatnék egy kicsit!”

Arról, hogy milyen könnyű bemocskolni más becsületét

A férfi még nem heverte ki a szakítás fájdalmait, a szilveszter ünnepe szinte kínálkozott arra, hogy kissé könnyítsen a szinte elviselhetetlen kínokon.

A buli kissé unalmas volt, semmi különleges esemény nem történt éjfélig. Ekkor a férfi egy hívást kapott:

„- Te verted a Juditot? Azt mondta, hogy össze-vissza ütlegelted őt! Ha megtalállak, akkor kicsinállak, te szemét!” – mondta az ismeretlen férfihang.

A férfiben szinte azonnal felszakadtak a sebek, és mély melankólia szállta meg őt: „miért állította a volt barátnőm rólam, hogy én vertem őt, amikor nekem csak köszönhet?”

Miután hazament egész nap ezen gondolkodott – még álmában is ezen járt az esze. Azt remélte, hogy a sárdobálásnak vége lesz.

Az ünnepek után munkába kellett, hogy induljon: az utcán azonban mindenki szúrós szemekkel nézett rá; szinte megbélyegezték őt. Az emberek pontosan tudták az állítólagos eset minden részletét (egyesek még azt is tudni vélték, hogy a férfi börtönben is volt már – ami abszolút nem fedte a valóságot). A férfi ment a dolgára, de – ennek hallatára – a fejében egy végzetes lépésre készült.

Hiába! Aki gyorsabban mocskolja be a másik hírét, az győzött. Hiszen vádolni sokkal könnyebb, mint védekezni. 

A bűntudat (Arany Jánosnak ajánlom ezt a prózadarabot)

„ – S, miért tette meg? Nem volt lelkiismeret furdalása azután?” – kérdezte a holtfáradt, véreres szemű felügyelő az alig háromórás kihallgatás végső pillanataiban.

A muszlim férfi kissé meglepődött a kérdés miatt: őt még soha sem kérdezték meg ilyen nyíltan, azonban bármelyik pillanatban össze tudta volna foglalni a tettei mozgatórugóit: már kis kora óta tanult a Koránból, ami mintegy erkölcsi védőpajzsként szolgált a tetteinek.

Kissé habozott a válasszal. Próbálta összeszedni a gondolatait. Majd – amilyen hirtelen jött a kérdés, olyan hirtelen – jött a válasz is. Tagadni nem volt értelme. Minden ellene szólt.

„ – Nem értem, hogy miért kellene furdalnia a lelkiismeretnek? Hisz én erkölcsileg elismerten cselekedtem. Maga és a társai nem érthetik meg a népemet. A saját szűklátókörűségük korlátozza a morális fogalmaikat. Azt hiszik, hogy most meg tudnak büntetni a börtönnel, de pontosan az ellenkezőjét teszik: csak ösztönöznek arra, hogy ha kiszabadulok, akkor minél gyorsabban pótoljam be az elvesztegetett éveket. A Dzsihád nem gyermekjáték! Miért kellene bűntudatot éreznem, hisz ez már „munkává vált” a számomra?”

Majd a fogoly elhallgatott, és nem szólt többet egy szót sem. A bíróság tizenöt évre ítélte el, majd kiszabadulása után tovább folytatta a „bosszúhadjáratát” a „hitetlenek” ellen.

A hirdetés

A helyi újságban a következő apróhirdetés jelent meg. A feladó Dr. Tejszínhab Csongor, a helyi írószövetség elnöke:

„Visszaváltanám a tudásomat, de mi lesz az érmékkel?”

A nem mindennapi telefonhívás

A rendőrség telefonja mellett Géza töltötte éjszakai műszakját. Az éjszaki műszakok általában csendesen teltek, a hétvégéket kivéve. Az emberek általában már aluszanak ilyentájt. Azonban most másként volt. Egyszerre csak elkezdett csengeni a telefon, majd – miután felvette az ügyeletes rendőrtiszt – egy rémült hang szólt a kagylóba:

„ – Segítség, rendőrség! Az utópályán megyek és üldöz egy rendőrautó…már rám is lőttek, kérem tegyenek valamit!”

Az augusztus huszadikai látogatás

Augusztus huszadikán – az előre megbeszélt időpont szerint – Szent István feltámadt.  Az újságírók persze már jó előre ott várták a sohasem volt sírjánál, amikor is az első magyar király (ezer évnyi pihenés után) nagyon szakadt, de még számtalan év után is tiszteletet parancsoló királyi gyolcsban került a most élők színe elé.

A király szinte azonnal alattvalókat követelt magának, majd mikor elmagyarázták neki a demokrácia fogalmát, latinul átkozódni kezdett. Amikor átöltözött a mostanában divatos szmokingba és bőrcipőbe az újságírók és az érdeklődő járókelők teljesen meglepődtek a régmúlt királyán.

A formaságok után a király azt követelte, hogy meséljenek neki a haza történelméről. Ezt a kérést a Magyar Tudományos Akadémia egyik illetékes személye teljesítette. Szent István arca egyre komorabb lett minél inkább haladtak a jelenkor felé: az Árpádház kihalása, a mohácsi vész, az ezernyolszáznegyvennyolcas forradalom és szabadságharc, a kiegyezés, és az első világháború teljesen kedvét szegte. A professzor éppen Trianonról mesélt (sőt megmutatta a „kis” Magyarország térképét is), amikor a szent már nem bírta tovább:

„ – Milyen hitványak vagytok ti! Elveszítettétek apáitok földjét! Miért nem szereztétek vissza!” – üvöltötte, ahogyan a torkán kifért.

A megszeppent jelenlevők próbálták megmagyarázni neki, hogy a nemzetközi erőviszonyok, a diplomácia nem kedvez ennek a kérésnek, sőt nem is rendelkezik a magyarság olyan számottevő katonai és gazdasági erővel, hogy ezt megakadályozza.

A királyt ez azonban egy fikarcnyit sem érdekelte. Megrántotta a vállát, motyogott valamit, majd kedvetlenül mászott vissza a sírjába.

Egyesek még napokkal a szerencsétlen látogatás után is morgó, síró hangokat véltek hallani erről a helyről.

Értelmetlen bankrablás olyan elkövetőktől, akik kicsivel is beérték

A tévé a rendőrségi szóvivőt interjúvolta meg egy fura bankrablás kapcsán:

„…a bankrablók nagyon pontosan megtervezték a tettüket.

A bankba jól öltözötten jöttek be, s az alkalmazottak szerint nem keltettek feltűnést. Legelőször is a biztonsági őrnek újságot adtak, amivel lekötötték a figyelmét. Az őr ennek következtében nem is figyelt fel semmire, az egész rablás alatt a Nemzeti Sportot olvasgatta.

Az egyikük az ajtóhoz állt és nem engedett be rajta senkit, valamint sakkban tartotta a bent levőket. A másikuk egy meglepő kéréssel állt a bank vezetője elé: összesen húsz forintot követelt. Amikor a vezető „hogymi?” kérdéssel válaszolt, az elkövető meglőtte a főnököt, aki csak könnyebben sérült meg, majd eleget téve a kérésnek, a kérdéses összeget a saját pénztárcájából átadta az elkövetőknek. A bankrablók, miután megkaparintották a pénzt, gyorsan elszeleltek. A rendőröknek néhány perc múlva már sikerült is előkerítenie a bűnösöket, de a pénz nem került elő. Elmondásuk szerint ugyanis a rablott pénzzel kipótolták azt az összeget, amelyet egy doboz cigaretta megvásárlására akartak fordítani. Elmondásuk szerint csak azért követeltek ilyen kis összeget, mivel úgy hitték, hogy ennyit biztosan találnak a pénzintézetben.

A bankot üzemeltető társaság nem tett feljelentést, mivel „nem baj, hogy meglőtték a bankvezetőt (le is lőhették volna), úgyis lett volna másik, de a biztonsági őrért nagyon dühösek lettek volna, és azonnali feljelentést tettek volna.

A két elkövető így szabadon távozhatott a helyszínről.”

A jószándék veszélyei

Rekkenő, Téli hőség uralkodott az építkezésen. A munkások már alig bírtak dolgozni, de nem volt mese, az ütemtervet tartani kellett.

Józsinak és Bélának betonoznia kellett – bár tudták, hogy ilyen melegben hamar kiég a beton.

Mivel a hőmérő higanyszála már a negyven fokot is elérte, azért az építésvezető megengedte nekik, hogy szandálban dolgozzanak.

A munka órákon át olajozottan ment. Az épület a megfelelő ütemben épült, és senki sem gondolt arra, hogy ezen a napon valami különleges dolog fog történni.

Az egész galiba akkor kezdődött, amikor Bélának egész egyszerűen belement egy kavics a szandáljába. Az első néhány órában nem is vett róla tudomást, azonban a nap vége felé, már nagyon zavarta a „betolakodó”, és úgy döntött, hogy megszabadul a hívatlan vendégtől.

Nem is tanakodott sokat a dolgon: egész egyszerűen a működő betonkeverőnek dőlt, majd jó erősen rázni kezdte a szandálját.

Ekkor történt meg a baj: Józsi ugyanis azt hitte az ártalmatlan gesztusra, hogy a munkatársát éppen rázza az áram, ezért lapáttal (nehogy ő is a sorsára jusson) a kezére ütött egy hatalmasat, azzal a szándékkal elengedje az áramforrást.

Nem is hitt a fülének, amikor a kollegája irtózatos hangzavarban tört ki, ugyanis a jószándékú Józsi eltörte Béla kezét, akit emiatt jó pár hétig otthonlevésre kényszerített.

Mindig ott akadunk kincsre, ahol a legkevésbé sem számítunk rá

Balázs unottan ült a vonaton, és meredten bámulta a kint levő világot. Egyedül volt aznap, mint már mindig egy jóideje. Nem is sejtette azt, hogy éppen aznap tudatosul benne, hogy ki lesz az a személy, aki társául szegődik majd.

A vagonban utazók fittyet sem vetettek egymásra. Mindenki olvasott, vagy beszélgetett egymással: csak Balázs és egy csendes, de polgárpukkasztó ruhákba öltözött lány hallgatott. Mindketten a kinti világot bámulták, de a férfi gyakran tekintett a szótlan lányra.

Balázs nem ment oda hozzá aznap. Mindketten leszálltak a végállomáson és szótlanul mentek el egymás mellett. Balázs aznap semmit sem aludt: csak a vonaton egyedül ülő lány járt az eszében.

Fekete bőrkabátja és hajviselete valahogyan azonnal megbabonázta.

Hatalmas volt az öröme, hiszen a lány másnap is feltűnt. A férfi ekkor már nem szalasztotta el a lehetőséget:odalépett a lányhoz. És bemutatkozott neki. Aztán beszélgetni kezdtek. Szimpatikusak voltak egymásnak.

Az ismeretlent Beatrixnek hívták.

Azóta már a pár össze is házasodott, és gyermekeik is születtek. Balázs szerint nagyon jól kiegészítik egymást: már a megismerkedésük napján is közös, ritka témákról beszélgettek zavartalanul, mindössze kétszeri találkozás után. Más talán furának tartaná, hogy a vonaton beszélgettek ismeretlenül, sőt ott is ismerkedtek meg egymással, (ráadásul ott kérte Balázs az első randevút Beatrixtól). 

Semmi nem az, aminek látszik. Minden nap „ajándékok és átkok” mellett megyünk el az utcán. Csak rajtunk áll, hogy melyiket választjuk, ha választunk egyáltalán.

Az öngyilkos ág

Egy országos napilapban egy nem mindennapi cikk jelent meg:

„Öngyilkos lett az az ág, amelyen 594 öngyilkosságot követtek el. A szemtanúk szerint az ág péntek este kihívóan viselkedett, amellyel felhívta magára az arrafelé kószáló részeg fiatalok figyelmét. A vandálok súlyosan megrongálták az ágat, azonban nem végeztek vele. Az agonizáló ágon már nem tudtak segíteni az orvosok, s a kórházba szállítás közben életét vesztette.

Búcsúlevelében az ág arra hivatkozott, hogy már nem képes elviselni a mindennapi élet viszontagságait, és az öngyilkosok látványát.

A rendőrség szóvivője szerint a környéken fokozottabban fognak járőrözni a kollégák, hogy ne történhessen meg ilyen erősen demoralizáló eset a későbbiekben.

A szomszédos ágak nem kívánták kommentálni az esetet, de az elmondták, hogy az öngyilkos ág rendes, becsületes jellemű volt, és még csak nem is említette borzalmas tervét még a legközelebbi barátainak sem.

Az Ágak Országos Egyesületének (ÁOE) vezetője nem kívánt nyilatkozni a történtekről.

Az ág temetéséről később gondoskodnak, de egy nevét nem vállaló forrás szerint el fogják hamvasztani a polgármesteri hivatal kazánjában (a hivatalban dolgozók nagy megelégedésére), s végső kívánsága szerint a hamvait egy kukába szórják majd.”

Logikus magyarázat I.

Egy halálsápadt férfi várakozott a háziorvosi rendelőben. Az idő nyolc óra körül járhatott, a Nap már régen aludni tért. Egyedül volt a váróteremben. Néhány perc múlva az unott arcú, pápaszemes doktor betessékelte a rendelőbe, majd feltette a rutinkérdést:

„ – Mi a panasza?”

Az ismeretlen férfi idegesen mosolygott: kivillantotta a hófehér, tűhegyes szemfogait. Majd kissé izgatottan próbált válaszolni az egyszerű kérdésre:

„ – Doktor úr, tudja én egy vámpír vagyok. Minden este sóvárgok a vér ízére.”

Mondandója elmondása után feldúltan dörzsölgetni kezdte a kezeit.

Az idős doktor azonnal valami turpisságra gyanakodott: azt hitte, hogy a pácienst az ÁNTSZ küldte hozzá azért, hogy leteszteljék az orvosi tudományát. Ebben a hitben felelt a nem mindennapi panaszra:

„ – Értem. Étvágya jó? Mikor étkezett utoljára főtt ételt?”

„ – Már jó hetven éve. Utoljára az előtt, amikor a nyakamba harapott egy furcsán viselkedő asszony. Doktor úr, mit javasol nekem?”

Az orvos a bajsza alatt dörmögni kezdett:

„ – Hm. Súlyos eset. Nem tanácsolom önnek a vérivást, főleg ezekben a vészterhes időkben. Szinte öngyilkosság a huszonegyedik században ilyesmit cselekedni: mondja nem fél az AIDS-től?”

A vámpír nem felelt. Ismét feléledt benne a vadászösztön: eszeveszetten vágyott a vérre.

„- Sejtem, hogy mi lehet a baja. Mielőtt azonban megosztanám önnel az észrevételeimet, annyit le kell szögeznem, hogy vámpírok nem léteznek. Az én meglátásom szerint ön nem is vámpír, hanem egy nagyon ritka betegségben szenved, amit az orvostudomány „parphylia”, vagy „vámpírkór” néven illet. Ez a betegség fényérzékenységet okoz, és némely ember, aki megkapta a betegséget megmagyarázhatatlan vér utáni vágyat jelentett az orvosának.

Ezekből a tényekből következik, hogy ön nem lehet vámpír.” – jelentette ki diktatórikusan a doktor.

A vámpír felsóhajtott:

„ – Megnyugtatott, dokikám. Azonban lenne még itt más is…tudja, én hivatalos papírt kérek arról, hogy nem ártok senkinek, nincsen fertőző betegségem. Tudja, fontos az imágó a mai világban. Erre a lépésre azért szántam rá magam, mert néhány „megmenekült” áldozatom családja nem átallott beperelni a bíróságom azzal az indokkal, hogy a szerencsétlen áldozat a találkozásunk óta betegen fekszik otthon, s ennek csakis én vagyok az oka.”

A doktor megtörölte a zsebkendőjével izzadt homlokát, és sóhajtott egyet.

„ – Talán tudok segíteni. Ha elmondja az állítólagos betegség tüneteit, én megpróbálom kitalálni, hogy mi is lehet a kór.”

A vámpír határozottan kezdte elsorolni azokat a tüneteket, amelyeket a bíróságon ismertettek.

„ – Tudja, a rokonok arra panaszkodnak, hogy a beteg fáradékony, kimerült, étvágytalan, emésztési zavarai vannak (gyakran fáj a hasa), kedvetlen, s legalább tíz kilót leadott pár hét alatt, felettébb rosszul alszik, s ha este sikerül is néhány órát alvással töltenie, csurom vizesen ébred fel.”

A doktor úr arca egyre jobban felvidult:

„ – Bár nem tudok távdiagnózist felállítani, de valószínűsíthetőnek tűnik, hogy tuberkulózissal van dolgunk. Amit itt elsorolt, azok a tuberkulózis általános tünetei. Pontos diagnózist csak röntgen, fizikális és laboratóriumi vizsgálat együttes eredménye alapján lehet felállítani. Ezekre a vizsgálatokra fogom önt beutalni, s ha minden eredmény negatív, akkor kiállítom a papírt, amely felmenti önt a felelősség alól.”

Az orvos, látván, hogy a páciense kifogyott a mondanivalójából (s a betegei is elfogytak), barátságosabb hangnemre váltotta az orvosi tónust:

„ – Látja, barátom, hogy milyen nagyszerű az orvostudomány manapság. A modern eszközeinkkel már teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy vámpírok márpedig nem léteznek!”

A vámpír gondolkodóba esett:

„ – Igaza lehet…”

Ezután egy szempillantás alatt a doktor mellett termett és beleharapott a nyakába.

Az üres lapok legendája I.

Az asszony holtfáradtan kászálódott ki a munkahelyéről, s ránézett az órájára:

„ – Még fél óra és jön a busz. Addig elmegyek és nézek magamnak valami könyvet az újságosbódénál.”

Az újságos csak egy saroknyira volt a munkahelytől.

A választék nem volt bőséges: csak ponyva és lektűr sorakozott a pult alatt. A nő kiválasztott egy könnyű olvasmánynak ígérkező romantikus regényt. Amikor kinyitotta, meglepődve vette észre, hogy a könyvben egyetlen betű sincsen. A meglepődött asszony azon nyomban szólt az eladónak, aki szintén értetlenül állt a dologhoz.

Amint tovább válogatott, tudatosult benne, hogy egyetlen könyvben, sőt magazinban sincsen betű. A nő azonban nem akart üres kézzel távozni: megvett egy olyan könyvet, amelynek a borítója a legjobban ment a nappali tapétájához, valamint egy olyan bulvármagazint, amelyben nagyon szép képek voltak.

Amint hazaért, első dolga volt, hogy ellenőrizze a könyvtárát. A helyzet ugyanaz volt, mint az újságárusnál. Unottan tette a frissen vásárolt könyvet a helyére, de ebben a pillanatban a telefon elkezdett csörögni: az egyik barátnője kereste őt.

Hosszan trécseltek, majd amikor a barátnője azon kérdésére, hogy „történt veled valami furcsa ma?” elmondta a már megtapasztalt dolgot.

A vonal másik végén levő hölgy néhány percnyi keresgélés után azt mondta, hogy nála sincsen egyetlen betű sem a házban.

A két hölgy zavartalanul nevetett a furcsaságon, majd hirtelen témát váltottak, elvégre ez nem olyan nagy dolog, hogy órákig kelljen róla beszélni, hiszen a telefonszámla így is irreálisan magas, s olyan szerencséjük pedig nem lehet, hogy a számok is csak úgy eltűnjenek az életükből…

Az üres lapok legendája II.

Az egyetemista fiú szorgalmasan tanult a szobájában. Szorgalmasan vette át a fonetikai leckéket: megtanulta a magánhangzó és a mássalhangzó képzési táblázatokat, az afrikátákat, a minimális párokat, a fonológiai szabályokat és még mindent, amit a könyv leírt. Néhány óra múlva az egész könyvet megtanulta. Amint a tankönyve végére ért, s a tartalomjegyzéken is túllapozott egy üres lapot talált ott.

A kielégítetlen tudásvágytól feltüzelve keservesen sírni kezdett. Amikor a barátnője meghallotta a keserves zokogást, vigasztalni kezdte őt. Amikor végre megnyugodott a fiú, kérdőre vonta a viselkedése miatt, ő csak ennyit mondott:

„ – Én csak a még meg nem írt könyveket siratom, az üres lapokba kódolt jövendőbeli tudást, amely már most is életeket mentene meg. Mennyivel okosabbak lennénk, ha ezeket tudnánk! Hány ember életét megkímélhettük volna, ha a gyávaság és a butaság helyére az üres lapok által bújtatott tudást helyeztük volna a megfelelő időkben! Az üres lapok a jövő zálogai: amíg lesznek üres lapok, addig fog tartani az emberi kíváncsiság és a tudni akarás vágya is.”

Így válaszolt az értetlen lánynak a fiú.

A fiú barátnője nem tudhatta, hogy csak a jövendőbeli kutató idealizmusa tört a felszínre egy tudatalatti gondolat következtében.

De ő nem fogta fel az emberöltőkön átívelő életfelfogás alapját: egyszerűen visszament mosogatni. Ez a gondolkodásmód ugyanis csak néhány ember sajátja.

Logikus magyarázat II.

A hangulat a tetőfokára hágott a Kételkedők MDCXXV. Globális Konferenciáján. Az izraeli filozófia professzor felszólalása után minden jelenlevő ujjongani kezdett. A szónokok egy ilyen pillanatot vártak: szinte mindenki beszélni akart, hiszen az ilyen esetekben a közhangulatból következően szinte automatikus siker koronázza a felszólaló beszédét.

A szót egy amerikai professzor kaparintotta meg:

„ – Tisztelt kollegák, kedves kételkedő barátaim! Izraeli kollegánk nagyon jól beszélt: Isten márpedig nincsen. Én csak szeretném összefoglalni a tudományos tényeket, amelyek segítségével véglegesen búcsút inthetünk annak a lénynek, akinek a „szolgálói” évezredeken át butították embertársainkat, és megfosztották őket a józanul gondolkodás képességétől. De persze mi, a tudományos felső tízezer ellentmondtunk a babona kábítószerének, és évtizedek óta küzdünk a tévhit ellen. De a ma, úgy tűnik, kedves kollegák, most, a mai napon véglegesen leszámolunk majd a bujkáló Isten személyével és vele együtt az áltudományosság legfőbb védőbástyájával.

Vegyük is sorra a bizonyítékainkat: az egyik legfontosabb dolog, hogy nincs tudományos magyarázat a kreacionista teremtéselméletre. Egyszerűen badarság. Minden ésszerű alapot nélkülöz.

A továbbiakban az „Isten” (gyakorlatban a papok, mások szerint Constantinus császár) által létrehozott, kanonizált könyvet, amelyet a világ csodás erejűnek hisz, fogom nevetségessé tenni. Ez a könyv a Biblia. A legalapvetőbb észrevételem, hogy ha a Biblia Istentől való, aki ugyebár tökéletes, és hibátlan, akkor a könyvében miért találhatunk mégis tévedéseket? Abban pedig biztosak lehetünk, hogy hibák tömkelege fészkelte be magát a kéziratba.

Vegyük csupán a bibliai kétértelműségeket, amelynek a listáját már szétosztottam, és a kiosztmányon nyomon követhetik a kérdéses idézeteket. Ez a megállapításom máris aláássa a Biblia erkölcsmutató szerepét, hiszen az következetlen.

Sőt, tovább megyek a mondanivalómban. Nemcsak, hogy következetlen, hanem erkölcstelen is. Jól hallották: vannak erkölcstelenségek a Bibliában! A bosszúszomjas attitűd jellemzi a Könyvek könyvét. Ez a hozzáállás a legjobban kitűnik a zsidó nép ellenségei iránt elkövetett tettekben is.

De ami a leggyomorforgatóbb, és leggusztustalanabb dolog az egész könyvben az a mérhetetlen és már-már szinte tapintható nőgyűlölet a Bibliában, amelyet egy huszonegyedik századi tanító és nagy hatású könyv nem engedhet meg magának.

Összegezve a rövid beszédem tartalmát, arra jutunk, hogy Isten földi módszereink szerint nem létezik és soha sem létezett.”

A teremben levő éljeneztek, és szinte őrültek módján viselkedtek. Tapsoltak és fütyültek. A beszélő kaján mosollyal lépett le a pulpitusról, és ivott egy kis ásványvizet, majd leült a helyére.

Egy újabb beszélő kért szót, és éppen az emelvényhez lépett, amikor egy abszurd dolog történt:

Egy arkangyal jelent meg a konferenciateremben és egyetlen szó nélkül villámokat szórt a résztvevőkre. Néhány pillanat múlva mindenki meghalt. A kamera rögzítette a történteket.

Miután az Amerikai Ateista Alapítvány vezetője meghallotta, hogy mi történt, megrázta a fejét és így kommentálta a szerencsétlenül járt professzorok halálát és az előkerült felvételt:

„ – A fenébe ezekkel a szélsőséges keresztényekkel! Hogy ezek mit ki nem találnak, hogy bizonyítsák az eszméiket. Elég gyenge trükkel próbálkoztak, ezt senki sem veszi be: én különb angyalt készítek a számítógépemen. Most azt hiszik, hogy megtörték a lelkesedésünket, de nagyon tévednek! ”

A takarító azonban nagyot mosolygott az igazgatón, magában, s így szólt, miközben felmosta a padlót:

„ – Hogyan is lehetne földi eszközökkel megcáfolni egy égi entitás létezését? A földi eszközök hatékonysága tökéletlen…de hát ők a hatalmasok, ők tudják!”

A félreértés

Aliz egy vállalat irodájában dolgozott. Az irodában ketten töltötték a munkaidejüket: Betti és Aliz. Betti nem az eszéről volt híres, s az alakjával igyekezett kiegyensúlyozni az ismeretei hiányosságait. Munkájában sem mertek rábízni olyan feladatot, amelyhez túl sokat kellett gondolkodnia.

Az olyan szavakat, amelyeket nem ismert, és éppen szüksége volt arra, hogy tisztában legyen a jelentésükkel, Aliztól kérdezte meg, aki legjobb tehetsége szerint igyekezett válaszolni a legtöbbször bugyuta kérdésre.

Az egyik nap Betti a következőt kérdezte az ebédidőben:

„ – Te Aliz! Mi az a triatlon?”

Aliz már meg sem lepődött ezen a gyerekes kérdésen és rögtön válaszolt:

„ – Tudod, Bettike, a triatlon egy sportág, amely úszásból, kerékpározásból és futásból áll. A három versenyszámot egymás után, pihenés nélkül kell teljesítenie a versenyzőknek, és a versenyidőbe a két szám közötti átöltözés ideje (az úgynevezett depóidő) is beleszámít. De miért érdekel?”

Betti úgy látta, hogy ha többet kérdezne, akkor teljesen tökfejűnek látszana Aliz szemében, úgyhogy nem válaszolt a kolléganőjének.

Néhány nap múlva úgy látszódott, hogy a dolog elfelejtődött. Bettit oldalát azonban fúrta a kíváncsiság, majd egy hirtelen pillanatában kérdőre vonta Alizt:

„ – Aliz! Csak azt nem értem, hogy miért emlegették a triatlont egy magyar nemzeti rock együttes koncertjén? Kérlek, segíts rájönni erre!” – kérlelte a kolléganőjét.

Aliz a homlokára ütött. Rögtön rájött, hogy Betti mit értett félre:

„ – Bettike! Azok nem „triatlont” kiabáltak, hanem „Trianon-t”. Az egyik egy sportág, a másik pedig öhm…egy fontos magyar történelmi színhely.”

Betti a magyarázat közben kirúzsozta a száját és most a kézi tükörében nézegette az eredményt. Amikor rájött arra, hogy vége a magyarázatnak, csak ennyit mondott:

„ – Most már értem! Köszönöm a magyarázatot!”

S Betti anélkül halt meg pár év múlva, hogy felfogta volna a különbséget.

A változás

Áron sikertelen volt az ismerkedés művészetében, és sikertelenség jellemezte a női nemnél is. Számtalanszor szégyellte el magát e miatt, és a legnagyobb vágya az volt, hogy társat találjon maga mellé.

Az egyik este különöset álmodott: egy szellem tűnt fel az álmában és megígérte neki azt, hogy megváltoztatja őt, és így társat tud találni maga mellé.

A férfi újult erővel kelt fel és megváltozott külsővel indult munkába. Azonban nem vette észre azt, hogy nem csak a külsője változott meg, hanem a személyisége is. Elveszítette a régi személyiségét – és talált helyette egy társat.

Ha itt befejeződne a történet, még a végén azt hihetnénk, hogy pozitív volt a metamorfózis. De erről szó sincsen: az eszébe sem jutna senkinek, hogy az új imágó létrejöttéhez meg kellett halnia a régi személyiségnek. S vajon megkérdezi-e valaki magától, hogy ki siratta meg a régi, önmagában is értékes mivoltot?

A példálózás 1.

Az öreg mester csendben állt a szobája közepén, a tanítványai köré gyűlve figyelték őt. Lassan felemelte kezét, és így szólt:

„Az élet olyan, mint a folyó. Csendes, míg fiatal, de ahogy előre halad, akadályokba ütközik, és sodrása egyre gyorsabbá, veszélyesebbé válik.”

A legfiatalabb tanítvány ekkor megszólalt: „Mester, miért példálózol mindig a folyóval? Miért nem hasonlítod az életet valami máshoz, mondjuk egy fához vagy egy szélviharral dacoló madárhoz?”

Az öreg mester elmosolyodott, és szelíden válaszolt: „Mert minden példázat csak az igazság egy darabját mutatja meg. Ha egy folyó példájával nem értek el hozzátok, akkor talán a fa vagy a madár fog. Az igazság azonban az, hogy mindegyik példa helytálló — mert az élet maga is sokarcú. Ahány ember, annyi folyó, annyi fa, annyi szárnyaló madár.”

A tanítványok némán bólintottak, megértve, hogy a mester szavai nem csupán a példálózásról szólnak, hanem az élet mélységéről, amit mindannyiuknak egyéni úton kell felfedezniük.

A példálózás 2.

A férfi lehajtott fejjel ült az íróasztalnál. Napok óta küzdött az új regényével, de a gondolatok szinte megállíthatatlanul csúsztak ki az ujjai közül, ahogy próbálta visszanyerni a fonalat. Minden korábbi műve valahogy összeforrt a mostani dilemmával: mi értelme van példálózni, ha az ember végül saját magánál találja meg a történet végét?

Végül, amikor már az utolsó pohár bor is elfogyott, felnézett az üres papírlapokra. Az inspiráció messzire szökött, az ujjak mereven feküdtek a billentyűzeten. Csak egyetlen mondat jutott eszébe, amit már régóta akart írni, de sosem mert:

„Talán minden történet valójában csak példa arra, hogyan ne keressük a választ.”

És akkor a lapok üresen maradtak.

Így zárul a történet, amely a példázatok sokszínűségével és az élet tanításával kapcsolatos tanulságokat hordozza.