Keletkezési történet: A rövidke írás egy dadaista előszónak készült a „Zongoraverseny hét ujjra” című novelláskötetembe. 2024-ben keletkezett a kötet anyagának összeállítása során.

Berci világrajöttének első pillanatai nem úgy alakultak, mint más babáknál. Az első szava nem az volt, hogy „anya” vagy „apa”, hanem egy kérdés, ami az egész világmindenség működését megkérdőjelezte: Miért van tíz ujjam? És valóban, miért? Hiszen mindenki tudja, hogy a túl sok ujj nem más, mint egy fölösleges luxus, amit az evolúció valami kegyetlen tréfaként sózott ránk. Már háromévesen azon merengett, hogy talán mindez egy kozmikus tévedés és neki valójában csak hét ujja kellene, mint valami zenei demiurgosznak, aki egyszerre tud keveset és mindent játszani. Mintha a kezei tudnának valamit, amit ő még nem, valami ősi dallamot, ami csak hét ujjal szólhat igazán.

Ahogy felcseperedett, a kérdés csak még mélyebbre fúródott az elméjében, mint egy túlságosan gondolkodó vakond, aki sosem találja meg a kijáratot a saját járatából. Az iskolában, míg más gyerekek a játékot választották, ő a kezeit vizsgálta. Zongoraóra? Igen, de miért tíz ujj? Miért nem nyolc, hat, vagy öt? Aztán egy nap valami különös történt. Az ujjai elkezdtek panaszkodni. „Miért kell nekünk is folyton részt venni ebben az egészben? Mi csak játszani akarunk, nem zongorázni!” – susogták neki éjjelente, miközben a plafonon lebegtek a sötétben, mint apró forradalmárok, akik éppen megszöktek egy ujjak elleni felkelésből.

És akkor jött Az Igazság Napja. Az a reggel, amikor Berci három ujja egyszerűen kilépett az életéből, mintha egy fáradt színész lelépne a színpadról. Berci, aki mindezt egy álomnak hitte, félálomban mosolyogva nézte a kezét a tükörben. „Végre. Az univerzum meghallotta az imámat. Hét ujjam van!” Ez a szám tökéletesen zengett a fejében, mintha egy régi zenei harmónia tért volna vissza. Már csak hét ujjat kellett irányítania és hirtelen minden világossá vált: így kell játszani. Így kell élni.

De a világ furcsa egy hely és Berci számára nem sokkal később egy még furcsább esemény következett. A Nemzetközi Extravagáns Zongoraverseny, amely minden évben valami elképesztő abszurditással állt elő, idén kizárólag azoknak hirdette meg a versenyt, akiknek pontosan hét ujjuk volt. Hét ujj. Pontosan hét. Berci úgy érezte, mintha a sors játszana vele, de most először jót. „Ez nekem szól! Itt az én pillanatom!”

A verseny színhelye nem volt más, mint egy elfeledett, málló vakolatú színházterem, amely úgy festett, mintha valami elhagyatott bábszínház lett volna, ahol a bábok már régen kisétáltak a városba. A helyszínen összegyűlt közönség maga is egy festett álom maradványa volt: idős emberek, akik zongorabillentyűkön ültek, színes kabátokba öltözött bohócok, akik minden taps után kacsát toltak a színpadra és egy furcsa alak, aki biciklin tekerve érkezett a helyszínre, miközben harsonát fújt.

A zsűri pedig nem volt kevésbé bizarr. Sebestyén, a zsűri elnöke, aki épp visszavonult zenész volt, minden hangot egy-egy színnel azonosított és állítása szerint a c-dúr akkord nála rózsaszínben játszódott le. Erzsébet, aki az első versenyzőként lépett színpadra, tíz ujjával érkezett, de két horgászbottal próbálta lejátszani a darabját. Az akció valahogy zenei csenddé változott, mikor a zongora belsejében elakadtak a horgok, majd egy hal motyogta a szünetben, hogy „kicsit unalmas volt ez a fogás.”

Berci nem rettent meg. Előlépett, megigazította a fényvisszaverő zöld cilinderét (amit a versenyzők kötelezően viseltek), majd leült a zongora elé. A zongora azonban nem volt rendes zongora – minden billentyű egy másik világba vezetett. Egy billentyű csettintett, egy másik macskanyávogást idézett elő, a harmadik egy antik írógépen íródott szerelmeslevél hangját játszotta le. Ahogy Berci végigsiklott rajtuk, a közönség szeme egyre nagyobbra nyílt. Valaki sírt, valaki nevetett, valaki azon tűnődött, hogy talán véletlenül egy másik dimenzió koncertjére ült be.

De Berci tudta, hogy most jön a fordulat. „Nem elég a hét ujj. Kell valami több!” Előkapott egy gumikesztyűt, amit mindig magával hordott és felhúzta a hiányzó ujjaira. A zongora nyikorgott, a gumikesztyű szimfónia pedig egy különleges, csikorgó, mégis fülbemászó dallammá alakult át. A közönség megfagyott a döbbenettől. Ez már nem csak zene, ez egy új világ születése! Sebestyén a színpadról felugrott, majd felfújt egy lufit és eleresztette a közönség fölött.

Berci persze megnyerte a versenyt. Kezében tartotta a trófeát – egy hatalmas arany dobverőt, amit tréfásan csak a világ legértelmetlenebb hangszere néven emlegettek. De számára a győzelem nem a díjról szólt, hanem a felismerésről: most már nem csak a hét ujj virtuóza volt, hanem a gumikesztyű királya is. Ahogy kilépett a színházból, az égbolt zongorabillentyűkké változott felette és Berci tudta, hogy ez még csak a kezdet volt.

Az utcán egy galamb biccentett neki.