Beküldve: „Az ellenállás gyakorlatai” című Trafó Gondolatgenerátor által kiírt pályázatra, 2024. október 9-én. Az írás helyezést nem ért el.

Szereplők:

• Áron: Az új lakó, aki nem érti a lakóközösség szabályait.
• Irma: A lakóközösség közös képviselője, akinek új autója van.
• Béla: Bólogató tag, aki mindig a közös képviselő oldalán áll.

Helyszín: A társasház közös helyisége, ahol a lakógyűlést tartják. Lakógyűlés után vagyunk, esti órákban, már mindenki hazament, csak Áron kért pár percet a közös képviselőtől. Béla is automatikusan maradt. Egy kopott fényű üvegasztal, módosított költségvetési papírok szanaszét az asztalon. A falakon közös programok fotói, amelyek rendre ugyanazokat az arcokat ábrázolják: Irmát és Bélát.

Áron: Ne haragudjatok, de mégis miért kell már megint plusz hozzájárulást fizetni? Azt mondtátok, hogy van 3 millió forint tartalékban, nem? Nálam van a papír, amit bedobtatok a postaládákba múlt hónapban.

Irma: (közönyös mosollyal, nyugodtan válaszol, miközben egy gyűrött papírdarabot igazít meg az asztalon) Áron, ezek a pénzek már be vannak osztva. A ház szépül, látod, nem? Ez mind a mi érdekünk. Mi csak segíteni szeretnénk.

(A szavai szinte mechanikusak, mintha már százszor elmondta volna ezt. A mosoly mögött finom lenézés bújik meg, mintha Áron egyszerűen nem értené a „nagy képet”.)

Áron: De én nem is láttam semmilyen felújítást. A lift is ugyanúgy recseg, mint mikor beköltöztem. Mindenre külön szeded a pénzt: a szemétre, a fűtésmérő-óra ampullájára, egy új nemzeti zászlóra. Még a rohadt virágokat is mi fizettük a lépcsőházba.

Béla: Ez azért van, mert a komolyabb dolgokra kell gyűjteni. Nem érthetsz bele azonnal mindenbe, Áron. Irma nagyon sokat dolgozik értünk. Láttad volna a Suha nénit előtte, na, az aztán egy kivénhedt…

Irma éleset köhint, mire Béla azonnal abbahagyja a sztorizást és rémülten néz a nőre.

Áron: (óvatosan) Tényleg? Mert eddig csak azt láttam, hogy állandóan a ház előtt parkol a méhsárga autójával, ez már a második… tavaly is volt egy másik, nem? Az meg, hogy minden hónapban plusz pénzt kell beadnunk… Nem tűnik éppen indokoltnak. Ne is haragudj, mire gyűjtött a ház 3 milliót, ha nem ilyesmire?

Irma: (élesen) Áron, ne személyeskedjünk, mert akkor én sem hallgatok róla, hogy a feleséged a lakásotokban könyvel. Takácsék már többször is panaszkodtak az „utasforgalomra”. Nekem kellett megmagyaráznom… hogy ő nem… hogy ő nem… (kissé enyhébben) tudja maga azt. (oktatólag) Maga még új itt, de ezek a pénzek mind a közösség javát szolgálják. Nemrég éppen Béla lakásában cseréltük ki az ablakokat – mindenki érdekében, hogy a hőszigetelés jobb legyen.

Áron: De miért pont Béla lakásában?

Irma: (egy pillanatra elakad, majd mosolyogva) Azért… mert az ő lakása a legkritikusabb helyen van. Ha ott javítunk, az mindenki javát szolgálja. Te is megérthetnéd ezt, ha kicsit jobban figyelnél. Különben is, van egy barátom, aki jutányosan csinálta meg, mert így legalább kaptam kedvezményt a saját ablakaimra is.

Béla: Ez így igaz, Áron. Aki új, annak először bele kell tanulnia a dolgokba. Irma mindent a mi érdekünkben tesz.

Áron: És mi van a közös helyiségekkel? Miért bérlik ki mindig ugyanazok, szinte ingyen? A többieknek nincs miattuk tárolójuk, a limlomok a pincefolyosón vannak. Tegnap is, ottjártamkor rám támadt egy cirillbetűs egyetemi jegyzet, meg egy Révay-lexikon kötet. Vegyétek tudomásul, hogy ez tűzveszélyes, főleg, hogy még a Kollerék kisebbik fia is odajár bagózni. A versenybiciklimet is megrongálta valaki a pincében, pedig ezt zárjuk.

Irma: (mosolyogva, de érezhető feszültséggel) Azok, akik részt vesznek a közösség építésében, bizonyos előnyöket élveznek. Nem gondolod, hogy megérdemlik?

Áron: (határozottan) Nekem úgy tűnik, hogy itt csak a „belső kör” érvényesül. És a többiek? Miért kell nekünk mindig csak fizetni, anélkül, hogy bármit is látnánk cserébe?

Irma: Talán még nem érted, de a közösség egyensúlyának fenntartása áldozatokat követel. Ha nem vagy hajlandó részt venni ebben, az a te döntésed, de akkor ne is várj többet.

Áron: (keserűen nevetve) Szóval aki nem fizet, az kimarad. És mi ez a duma, hogy a takarítási díjat ne utaljuk, hanem csak „adjuk oda”, mert akkor nem kell adózni? De hát én, amikor érettségiztettem, még a javítási gázsit is leadóztam.

Béla: Én és a feleségem takarítunk. A kis nyugdíjam mellé kaptam a megbízást a közösségtől. Még ezt is sajnálnád tőlem?

Irma (szinte a szájához kapva a kezét, jól láthatóan tettetve): Dehogy is Béla, megérdemled. Ne idegesítsd fel magadat. (Áronhoz) Most komolyan, azt a havi pár garast sajnálod Bélától?

Áron (számolgatva – kissé eltávolodva a többiektől): Havi kétezer forint, egy évben huszonnégyezer egy lakásra és megszavaztattátok az emelést is egy órával ezelőtt. Két tömböt viszel, vagy 50 lakással. Ez több, mint egymillió egy évben – adómentesen. (visszatérve a témához, mély sóhajjal, dühösen) Az azért túlzás volt, amikor odajöttetek az ajtónkhoz, rugdosva és folyamatosan csöngetve… Miközben a féléves kisfiam aludni próbált. Mindezt csak azért, mert felvetettem, amit most is: ez nem fair a többiekkel szemben. Szívesen fizetek, de akkor adózzátok le: ahogyan mindenki. Ez konkrétan fenyegetés volt, ahogyan mindennek elmondtatok és végigjártátok a lakásokat, hogy „csak én nem tudom befogni a pofámat”. Ekkor törte be valaki a szélvédőmet és az autóponyvámat is szándékosan széttépte valaki a varrásainál. Jól megértettem az üzenetet.

Irma: (végre elveszíti a türelmét és gúnyosan felnevet) Ne játszd az áldozatot, Áron! Az egész közösség tudja, hogy csak bajt kavarsz. Ha valamiért mégis összetört az autód, talán elgondolkodhatnál rajta, miért fordulnak ellened a többiek. Nem mi tesszük ezt veled, te csinálod magadnak. Aki mindenbe beleüti az orrát, ne várja, hogy békén hagyják.

Béla: Igen, igen. Az emberek nem szeretik, ha valaki… különcködik. Mi itt mind egy csónakban evezünk.

Áron: (feszülten, szinte a fogát szívva) Ha ez a csónak, akkor ez egy rozoga lélekvesztő, ahol csak ti ültök a mentőmellényekben, mi meg lapátolunk, amíg el nem süllyedünk. Ti csak hajtogatjátok, hogy „közösség, közösség”, de én csak azt látom, hogy mindenki fizet, hogy ti jól járjatok. De ne féljetek, most már látom, hogyan működik itt minden. Tudom, hogy nem éri meg szólni, mert legközelebb talán már a kocsim sem lesz meg, vagy a babakocsi tűnik el a folyosóról. Mégis, tudjátok mit? Nem érdekel. Győztetek.

Irma: (hűvösen, összeszorított szájjal) Akkor talán ideje elgondolkodnod rajta, hogy valóban közénk tartozol-e, Áron. Mi itt együtt haladunk és ha te nem akarod ezt az utat járni, senki sem kényszerít rá.

Áron: Nem kell kényszeríteni, Irma. Az ember gyorsan megérti, hová is került, amikor ilyen „jóakarók” veszik körül. De ne félj, most már nem kérdezek. Csak figyelek.

(Feláll, végignéz Irmán és Bélán, majd kilép az ajtón. Az utolsó pillanatban visszafordul.)

Áron: (gúnyosan) De tudod mit, Irma? Inkább összeteszem a kezem, hogy még megvan a négy kerekem!

(Az ajtó halkan becsukódik mögötte. Irma és Béla némán bámulnak utána, a feszültség tapintható marad a levegőben.)