Keletkezési történet: Az írás 2024-ben, a „Júdás Tádé létrája” című kötetem szerkesztési munkálatai során, kifejezetten „előszóként” született. Egy olyan elbeszélést akartam írni, amely rövid és felvillantja az olvasó számára a kötet hangulatát. Úgy hiszem, hogy sikerült.

Az álom ismét eljött. A létra ott magasodott előtte, mint egy ismerős idegen, amelynek minden fokát ismerte már, de sosem tudta megérinteni. Egy sötét éjszakán találta magát, egy sivár, elhagyatott téren, ahol a hold csak tompa fényt szórt a földre. A levegő hideg volt és minden lélegzetvétele olyan, mintha jéggel telt volna meg a tüdeje. A létra ott állt előtte: hosszú, végtelen, fából készült, melynek fokai egyre magasabbra vezettek. Valahol fent, talán a csillagok mögött volt a célja. De sosem érte el.

Ez a létra mindig visszatért. Talán azért, mert sosem kezdte meg a mászást. Mindig ugyanott állt előtte, bénultan, a döntés és a cselekvés között rekedve.

A valóságban Tádé élete szintén valami ilyesféle volt. Egyhelyben toporgás. Képtelen volt továbblépni, mert valami visszatartotta. A múlt. Egy árulás. Egy szó, amit kimondott akkor, amikor nem kellett volna és ami most a létezésének minden pillanatát mérgezte. Ez a szó mindent megváltoztatott és azóta is ott keringett benne. A nevét is magán viselte: Júdás. Júdás, az áruló. És mégis ott volt mellette Tádé is, a másik név. Egy név, ami talán megmenthetné.

De az árnyak nem könnyen engednek.

Tádé aznap este egy bárban ült, ahol csendesen itta a whiskyt. A pohár jéghideg volt és a folyadék lassan folyt le a torkán, mintha valami fojtogatná. Nem sokat beszélt az utóbbi időben, de most valami különös érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki figyelné. Az ablak felé nézett és megpillantotta.

Ott ült egy alak, alig felismerhetően, a homályban, a kinti utcán, mintha várna valamire.

Tádé belül tudta, ki ez. Ő volt az, akit egykor elárult. A férfi, akinek a tekintete olyan szúrós és hideg volt, mint a hűvös szél, ami az ablak résein át betört. A múlt mindig megtalálta őt és most sem hagyta békén. Ahogy odanézett, az alak felállt és lassan sétálni kezdett az utca végébe, mintha csalogatná Tádét.

Talán most itt a lehetőség. Talán most kellene szembenéznie mindennel. Kiürítette a poharát, felhúzta a kabátját és kiment a hideg éjszakába.

Ahogy közeledett, az alak eltűnt egy régi, elhagyatott épületben. Az ajtó kissé nyitva állt, mintha meghívás lenne. A levegő sűrű volt, mintha a falak magukba zárták volna az elmúlt évek minden nyomasztó emlékét. Belépett és a csend fájdalmasan feszült körülötte. Egy keskeny lépcső vezetett fel a sötétbe. Lassan haladt fel, mintha minden lépés egy újabb súlyt tenne a vállára.

A legfelső szinten megpillantotta a létrát. Ugyanazt a létrát, ami álmában mindig visszatért hozzá.

Most előtte volt, a valóságban.

Felnézett a létrára, amely a sötétségbe veszett. Minden lépés fából készült és régi nyikorgással fogadta a súlyát. Tádé keze izzadt és a tenyere csúszott a fokokon, de felmászott. Lépésről lépésre. Minden egyes foknál az árulás emléke tért vissza. Egyre nehezebb lett, mintha a létra fokai életté váltak volna és saját akaratukból próbálták visszatartani.

A tetején egy ajtót látott. Nyikorgott, ahogy kinyitotta. Egy üres szobába lépett, ahol semmi sem volt, csak a saját tükörképe egy törött, régi tükörben. Ott állt szemben önmagával és minden, amit valaha tett, ott volt a szeme előtt.

A tükör mögül lassú léptek hangja hallatszott. Tádé megfordult és ott állt előtte az a férfi. Az árulás áldozata.

De nem szólt semmit. Csak nézte. Egyre közelebb lépett, míg végül Tádé olyan közel volt hozzá, hogy érezhette a férfi lélegzetét.

– Most itt vagy. – suttogta a férfi. – Mit akarsz?

Tádé nem tudott válaszolni. Nem voltak szavak, amelyek megoldást hozhattak volna. Csak álltak ott, a csendben, a férfi kérdő tekintetével, amely minden bűntudatot és fájdalmat visszatükrözött.

A létra ismét ott volt mögötte. Felnézett rá. Talán most visszamehetne. Talán most visszafordulhatna. De valami visszatartotta. Egy lépés előre vagy egy lépés hátra, mindegy volt. Mert a múlt árnyai örökre vele maradnak.

A férfi elfordult és lassan elhalványult a sötétben. Júdás Tádé egyedül maradt a szobában. Az ajtó nyitva állt mögötte, a létra pedig megint ott magasodott előtte.

De ő nem mozdult.

Júdás Tádé ott állt, mozdulatlanul, a döntés küszöbén. A létra, amely felé emelkedett, ismét elérhetetlennek tűnt. Talán sosem érte volna el. Talán nem is ez volt az igazi célja. Vagy talán csak az út volt a fontos, nem a vége. Tádé nem tudta és talán soha nem is fogja.

A hold fénye lassan eltűnt az égről és az éjszaka mindent elnyelt.