Első fejezet

Qualis rex, talis grex

(Amilyen a király, olyan a nyáj)

Jól rendelték az égiek, hogy mindenki csak elszenvedője, és nem cselekvő részese élete kezdetének. Ha nem így lenne, akkor írásunk helyszíne, a Baranya megyei Árvafa minden bizonnyal pusztaság maradna az idők végezetéig. Máskülönben nem lett volna gond a falucskával: rendes, gondos emberek lakták a meseszép vidéket.

Páratlan esztétikuma mellé Árvafa azonban egy „társat” is kapott, s ez a körülmény nem igazán volt ínyére a helybeli béketűrő férfiaknak és nőknek, szám szerint négyszáznak. Az említett település tudniillik körülbelül két kilométerre feküdt Árvafától. A neve Tizennegyediklajosd volt, s hatszázötvenegy, úgyszintén kifogástalan szerzet lakta.

A két szomszédos falu elöljárósága – hogyan is tagadhatnánk? – nem szívlelte egymást.

Nem volt ez halálos ellenségesség, sokkal inkább valamiféle paraszti dac, a „mi jobbak vagyunk” érzése feszült a szembenállás hátterében. Egyik alkalommal például Erhardt Abacil, Árvafa vezetője „piperkőc, tunya dunyhának” nevezte Tizennegyediklajosd első emberét, Lyukrafut Pétert. A megsértett elöljáró földijei nem maradtak közönyösek: ők a polgármesterasszonyt Árvácskának bélyegezték.

Írói kötelességünk közbeszólni, még mielőtt a Kedves Olvasó azt hinné, hogy valamiféle vállveregetést kapott ezzel Abacil: a helyi népnyelv e fogalom alatt a disznópiszokkal beszennyezett bakancsot érti.

Nem is tagadhatjuk e meglepő kitérő után, hogy a mérhetetlen rivalizálás a mindennapi élet mindmegannyi területén folyt. Egy valamit azonban senki sem vett figyelembe: a Teremtő a legmakacsabb tervező a világegyetemben. Amit ő összekötött, azt halandók nem tudják megbontani. Utólag belátni kényszerüljük, hogy a két település közös végzete is az elve elrendeltetett dolgok sorába tartozott.

Ez a mozzanat irreális szituációkban nyilvánult meg, mind kisebb, mind nagyobb ügyekben: Árvafának például volt halastava, de a benne levő halakat mind egy szálig a tizennegyediklajosdiak fogták ki. Nem gondolkodtak a hivatalos szervek sem másként a környékről: elvégre, ami évtizedek óta együtt van, azt széjjelfejteni felesleges lenne – gondolták. Így aztán a túlzott „integráció” a tömegközlekedésben is érvényesült.

A járattérképek mindkét falut úti célul ejtették. A buszjáratok menetrendjében Árvafa következett előbb, azonban jelentékenyebb utastömeggel a következő megállóhely, Tizennegyediklajosd bírt. A vidéket a várossal összekötő „bűzkoffer” gyérsége miatt kivétel nélkül tömve volt utazni vágyókkal: a vándorlási kedvnek csak a ritkás busz és a vonatközlekedés szabhatott gátat. Busz csak reggel hatkor, nyolckor illetve délután ötkor járt erre.

A vasúttársaság – szolidaritásból, vagy csak puszta babonából – szintén ezekben az időpontokban indított járatokat Csicseriváracs, a legközelebbi nagyobb város felé. Egyetlen kivétel akadt: a vonatok csak Tizennegyediklajosdot keresztezték, mivel Árvafán nem volt állomás a szerelvények számára.

Félve általánosítunk: a városban, ahol tízpercenként járnak a helyi járatok, nem okoz problémát, ha valaki lekési a „kettest”, de Árvafán és Tizennegyediklajosdon a nehézkes tömegközlekedés és a ritka járatsűrűség miatt komoly problémákat kellett megoldania annak, aki utazni szándékozott.

Nem túlzunk, ha azt állítjuk: a hatalmas erőfeszítéseket a helyi folklór mondákban örökítette meg, ezek pedig szájról-szájra szálltak. No, nem a hallgatók erkölcsi nemesedése miatt, hanem azért, hogy az emberek jót bazsalyogjanak azon a szerencsétlenen, aki már megint fordítva vette fel a nadrágját a vonatállomáson.

Mondhatnánk persze a „nemes, jó írók” palástjába burkolódzva, hogy a „népi vadság és önfeláldozás méltó példái ezek a történetek”, de valójában semmiféle tanulsággal nem szolgálnak. Talán csak egy hasznuk van: általuk átérezhetjük a környékbeli virtust… És mondjuk meg őszintén: lehetne ennél jobb kezdete a regényünknek?

De szószaporítás helyett mindjárt mondunk is egy igazi falusi parabolát, amelynek pénzbeli értéke nem kifejezhető: nincs alumíniumból, mégis értékes számunkra.

*

Történt egyszer Árvafán, valószínűleg jó régen, mert a „Bicajkormány-császár” Arisztid bácsi akkor még első bűntényesként szabadlábon védekezhetett… szóval, hogy Arisztid bácsi be akart menni Pécsre a reggeli vonattal. Sietve tegyük hozzá: harmincöt esztendős lehetett ekkoriban, nem több.

Hősünk fel is kelt fél ötkor, majd eszmélete visszanyerése után nem sokkal gyémánttiszta kisüstivel bélelte ki gyomrát.

Szóval, ezután, ahogyan illik: felvette ünnepi öltözetét, barnás haját varkocsba fonta, majd táskájába pakolta útravalóját. Magával vitte az imbuszkulcs-készletét, pár darab alkoholos filcet, pogácsába kozmált hamut, amiről később váltig állította: bundáskenyérnek készült előző nap az istenadta. A nagy készülődés közepette azonban nem figyelte az órát: egyszerre a baranyai atyafi azon vette észre magát, hogy késésben volt.

Sietve biciklire pattant, ez egyszer a sajátjáéra, hogy pokoli gyorsan letekerje a két és fél kilométeres távot házától a legközelebbi tizennegyediklajosdi állomásépületig.

A férfit könnyen felismerte bárki, aki csak látta: ő volt az, aki indulatos káromkodások közepette igyekezett megtartani a balanszot a kerékpáron és eközben viharos sietséggel hajtotta járgányát. Ám, miközben teljes erejével noszogatta a rozsdás drótszamarat, figyelmét elkerülte, hogy megkapó kitartással és lankadatlannak tűnő szorgalommal szomszédja: Gindos, az alig dolgozó könyvkötő lélekszakadva futott mögötte.

Csak akkor sikerült beérnie ismerősének, amikor Arisztid bácsi ereje fogyatkozván kissé lassított az iramon: a verejtéktől csatakos futó talán jobban meglepődött a példátlan légyotton, mint a nemrégen ébredt gazember. Nem tanakodtak sokat, elég volt egy pillantás, s Gindos a maga finom modorában máris közölte Arisztid bácsival nem mindennapi testmozgásának okát:

– Asztidká’! Szal’ junk! Jön… a malac…

Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a sebtében összeverődött retyerutya mindkét tagja azonnal tudatára ébredjen valaminek. A felfedezés azonnal megerősítetett. Egészen bizonyos, hogy a Rezsőék másfél mázsás kandisznaja loholt szorosan a nyomukban. Bárhogyan is cáfolnánk: a tény pillanatnyi életcélt adott mindkettejüknek.

Ma sem értjük, hogy hogyan történt, de amikor a gazdája után Rezsőnek elkeresztelt állat veszélyesen megközelítette a már lihegő Gindost, amaz emberfelettit cselekedett. A férfi atlétákat megszégyenítő ügyességgel, egy vakmerő pillanatban felugrott Arisztid bácsi még mozgó járművének vázára, így pár méternyi előnyre tettek szert.

Körülbelül tizennyolc perc múlva a két jó barát az ereje végén járt: már tisztességesen elkámpicsorodtak, amikor szerencséjük megkönnyítette a dolgukat.

Épp időben érkeztek.

Amikor feltűnt a tizennegyediklajosdi állomás ütött-kopott épülete, már látni lehetett, hogy a vonat is bent állt már az állomáson.

A kalauz éppen indította volna a szerelvényt, amikor meglátta a hevesen integető emberpárt, akik egy rossz kempingbiciklin egyensúlyoztak a vonat felé. A szemtanúk szerint reakciója döbbenetes volt. Akik látták, azt mondják, hogy kis híján tragédia történt: a jegykezelő a hirtelen elkezdett röhögés miatt majdnem megfulladt. Csak néhány perc után szerezte vissza eredeti színét, s annyira kapálódzott a földön a hahotától, hogy közben belerúgott az egyik vonatkerékbe. A bal kislábujja elég csúnyán eltört.

Eközben – a fáma szerint legalább is – Rezső körülbelül félúton letett Arisztid bácsiék további üldözéséről, és inkább úgy döntött, hogy máshol élvezi a hirtelen jött szabadságot. Hőseink, mivel érthető módon nem mertek hátranézni, így mit sem tudhattak erről a kicsit sem elhanyagolható tényről: ők továbbra is lélekszakadva izgultak magukért.

Hogy, hogy is nem: Arisztid bácsi az utolsó ötven méternél elfáradt, így megállította a biciklit. Gindoshoz intézett hősies mondatát mind a mai napig idézik Árvafán:

– Gindoskám, én kifáradtam, te viszont szállj fel a vonatra!

Mivel a kalauz még mindig teljes erejéből röhögött, így Gindos ezt minden további nélkül megtehette. Csak körülbelül a harmadik állomás után jutott eszébe, hogy nem is ő akart utazni, hanem a biciklikormányok réme, Arisztid bácsi.

*

Ez a szép kis történet – úgy hisszük – tökéletesen reprezentálja mindazt a tulajdonsághalmazt, amellyel rendelkeznie kell egy magára valamit is adó környékbelinek: minden szembejövő lehetőséget ki kell használnia, lehetőleg ellentmondva a józanésznek. Az sem árt, ha az itt lakónak van egy jó adag humorérzéke is, hogy tudjon a saját nyomorán nevetni.

De folytassuk a mondókánkat: nem lenne pontos, ha valamiféle tökfilkónak festenénk le Arisztid bácsit. Az igazat megvallva a férfi a falu „okosemberei” közé tartozott – ha éppen nem ült börtönben. Röstelkedve valljuk be: szabadlábra-helyezése elég ritkán történt meg, mivel betegesen vonzódott a biciklikormányokhoz. A környéken egyetlen kétkerekű sem lehetett biztonságban tőle, mivel imbuszkulcsaival a legismeretlenebb márkájú kerékpárról is képes volt leszerelni az irányítóeszközt.

Legendás volt arról, hogy reggel általában gyalogszerrel indul el otthonról – leszámítva a fentebbi esetet – este azonban mindig biciklivel, hátizsákjában biciklikormányokkal tér haza.

Így a rendőrség – ahogyan mondani szokták – „nem a szomszédba kopogtatott be” eredményekért. Azonnal tegyük hozzá, hogy ha mégis félrecsöngetett volna a szerv, akkor Gindos szintén kitapogathatta volna a maga tégláját a sitten.

Az egyébként jóindulatú lókötőt nem csak a falubeliek szerették, hanem a rendőrök is valósággal istenítették. Utóvégre, Arisztid bácsinak köszönhetően nőtt meg a csicseriváracsi rendőrőrs hatékonysága: a felgöngyölített ügyeket tekintve az arány megközelítette a nyolcvan százalékot, amit megnövelt büdzsével dotált a Belügyminisztérium. Hálásak is voltak neki a rendőrök: az egyikük felesége minden vasárnap frissen főzött húslevest küldött be Arisztid bácsinak a börtönbe, ha éppen a legendás rendőri vendégszeretet élvezte.

A viszony az „öreg” és a Rendőrség közt szimbiotikus volt. Ha Arisztid bácsit kiengedték –hogy adósságát törlessze –, elképesztő vehemenciával és gyorsasággal lopkodott össze annyi biciklikormányt, amely elég volt ahhoz, hogy félévnyi börtönbüntetése alatt erősen pozitív színben tüntesse fel a rendőrőrsöt.

Mondogatják, hogy a rendőrkapitány egyszer már tiszteletbeli rendőrré akarta fogadni őt, Arisztid bácsi azonban szerénysége miatt ezt ékesszólóan elutasította.

            A sitten szinte beköltözött a börtönkönyvtárba, ahonnét veretes tudását szerezte. Bár az „öreg” agya eleinte nehezen fogadta be a tudást, de mivel az élete nagyobb részét a dutyiban töltötte, volt ideje elsajátítani és újra meg újra felidézni a tananyagot. Arisztid bácsi, akit ismeretlen okokból már tizenhat éves korától fogva „bácsiztak” emiatt komoly antik műveltségre tett szert. Folyékonyan olvasott latinul és ógörögül, sőt szanszkritul is megtanult.

Hatalmas intelligenciáját sokáig titkolta a falu közössége előtt. Csak akkor leplezte le hatalmas tudásanyagát, amikor egy vita folytán Abacil és Lyukrafut – Árvafa és Tizennegyediklajosd polgármesterei – megrovóan beszéltek Arisztid bácsival és őt kerek-perec „közbiztonságot és közerkölcsöt súlyosan mételyező személynek” titulálták. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen súlyos dolgot lenyeljen: rögvest meg is felelt az előjáróknak.

– A malis vituperari laus est. – vetette oda foghegyről a csodálkozó sokaságnak.

– Hátammemmámi? – kérdezték őt kórusban.

Arisztid bácsi az igaztalanul bántottak teljes dicsőségével válaszolt:

– Azt jelenti: „a gonoszok gyalázkodása dicséretnek számít.”

Az „öreg” gaztevő nem is sejthette, hogy ezzel a mondatával egy új érát indít majd el a két falu közötti rivalizálásban. Ezentúl a két falu lakosai minden egyes sértést dicséretként fogtak fel. Így például, amikor az egyik árvafai marhának nevezte Tizennegyediklajosd polgármesterét, rá egy hónapra „megrendezésre került az első tizennegyediklajosdi marhafesztivál”. Ebben az sem rettentette vissza a helyi képviselőtestületet, hogy Gyulafi Danin kívül senkinek sem volt marhája a faluban. Zuhé, a magyar szürkemarha ezzel szemben félistennek érezhette magát, hiszen ő volt a rendezvény kabalaállata: sőt, egyedüli indulóként, nagy fölénnyel ő nyerte meg a marhaszépségversenyt is.

Mivel mind a papírosunk, mind olvasóink figyelme elcsorog lassacskán, mint a havi apanázs, fontosnak tartjuk azt, hogy – míg egyiknek sem vagyunk híján – szó essék a környék polgármestereiről is. Elvégre „amilyen a mosdó, olyan a törölköző”, tartja a szólásmondás. Nem is lehetne ettől jobb zárlata könyvünk legelső fejezetének, amelyben megpróbáltuk legalább vázlatosan felskiccelni a történet helyszínét. Elsőként talán Tizennegyediklajosd polgármesteréről, Lyukrafutról lenne ildomos szót ejtenünk, aki oroszlánrészt vállalt a piciny konglomerátum életében, majd eláruljuk, hogyan szerezte példátlan elnevezését Tizennegyediklajosd.

Bölcsen megállapíthatjuk, hogy valamennyi „nagyember” – miután tényleg híressé vált – elvesztette a keresztnevét: talán a végzet így „árazta be” a nevezetességet, ki tudja? Nem volt ez másképpen a tizennegyediklajosdi kiskirállyal, Lyukrafuttal sem. Miután tényleg elérte a „siker” hulláma, ellenei egyre inkább megszűntek őt Péternek hívni, s egyre inkább megvetéssel kezdték úton-útfélen nagyozni, pontosabban… de mindent csak szépen sorjában.

Mint utólag kiderült, a siker számára csak helyi szinten volt elrendelve. Bár a falusiak nem politizálnak, de egyesek azt suttogják: a polgármester ingatag és messziről sem eredményes politikai pályafutást tudhat a háta mögött, bár mindkétszer a kormánypárt színeiben szerezte meg mandátumát.

Felsülését az állandó késéseinek tudhatta be: minden egyes alkalommal lemaradt azokról a „Parlament melletti” beszélgetésekről, amelyeken a jól fizető bizottsági tagságokat osztogatták szét egymás között a képviselőtársai.

Hanyagságának köszönhetően delegálták őt „szakértőként” az alföldi uránbányászat lehetőségét vizsgáló bizottságba. Politikai karrierjének mélyrepülését azonban nem ez okozta: Lyukrafutnak jelentékeny szerepe volt a házi baromfitartásra vonatkozó állategészségügyi törvénytervezet kidolgozásában. Talán pályája mélypontját a cukrászsütemények szénhidrát- és tápanyagtartalmának szabályozására hivatott Európai Uniós rendelet érdemi megszövegezésével érte el.

Summa summarum: anyagi kudarcai és meggondolatlan késései miatt az akkor még Nagy Péterként ismert képviselőt munkatársai egyre inkább „Hugrabugnak” nevezték a népszerű Harry Potter regényfolyam egyik szereplője nyomán.

Köztudomású dolog, hogy a szatíra gyorsabb, mint a pisztolygolyó: végül alig néhány hétnek kellett csak eltelnie, míg Nagy Péterre véglegesen ráragadt a gúnyneve. Megpróbálta ugyan először szelíden, máskor erőteljesebben „kikérni magának” a hecceléseket, de végül néhány nap után feladta. Úgy tűnt, hogy beletörődött új nevébe.

Mi tudjuk persze, hogy hősünk nem hagyta annyiban a dolgot.

Egy valamit nagyon jól megtanult a politikusi pályája során: visszavágni. Gondosan, a legteljesebb titokban gyűjtögetett. Összeszedte az őt gúnyoló blogbejegyzéseket, rögzítette a nyelvüket rajta élezők párbeszédét, és hangyaszorgalommal dokumentálta a rajta esett sértéseket. Amikor úgy érezte, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű az összekuporgatott anyag, egyenest a magyar szerzői jogvédő irodához fordult, és pert indított a „brand-ot nem jogszerűen használók ellen”.

Hatalmas per kezdődött, amelynek során számtalan szabálytalanságra és visszaélésre bukkantak a vizsgálóbiztosok. Sőt, szerénytelenség nélkül állíthatjuk: végső soron ez volt annak az oka is, hogy a Zurják-kormány lemondani kényszerült.

Igaz ugyan, hogy Nagy „Lyukrafut” Péternek is le kellett lépnie a színről, ám a későbbi polgármester bibliai hősnek érezhette magát. Egészen pontosan: a pürrhoszi győzelmet arató Sámsonnak. A sors iróniája, hogy a saját megpróbáltatására Sámson történetének vége is ráillett: „Rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében.” (Bírák könyve 16:30)

A precedensértékű ítélet után a polgármester látszólag elégedett volt az eredményeivel, ám aki ismerte, tudta: nem nyert végleges gyógyírt bajaira. Volt munkatársai nem hagyták abba a gúnyolódást, állandó telefonos zaklatásaik csak egy dologban különböztek a parlamenti heccektől: az újabb pert elkerülendő, gúnynevét „átírták” Lyukrafutra.

Regényük egyik főszereplője, hogy mentse maradék becsületét, úgy döntött, hogy hivatalosan is nevet változtat, és családnévként használja a gyűlölt szót, hogy ezzel elejét véve a további csúfolódásoknak. Nem volt üresfejű – teljes mértékben: egy okos csellel szakmai múltját még mindig „legénykori nevén” jegyezte, amellyel megtévesztette az eredményeit firtatókat.

– Elvégre – gondolta Lyukrafut – sokkal jobb, ha valakiről semmit sem találnak, mintha előásnák az általa kreált baromfitörvényt.

Számítása bevált: lakóhelyén szépen-lassan emelkedni kezdett a presztízse, sőt valamiféle tisztelet is kialakult irányába. Ennek okairól semmi többet nem mondatunk. Elég annyi hozzá, hogy Lyukrafut alig két évvel a balsikerű incidens után úgy gondolta: eljött számára azt idő, hogy ezt a kétes tekintélyt jelentős összegű fizetésre váltsa. Kapóra jött számára a választás, amelyet fölényesen megnyert. Mondjuk ki: sikeres, ám kevéssé legális küzdelemben, amelyről ehelyütt jobb nem szólni.

Ő mégsem erre volt a legbüszkébb az élete során. Lyukrafut álma az újságban való megjelenés volt.

Ezt könnyen megérthetjük. Azt mondják, hogy jelentéktelen politikusi karrierje során egyetlen sajtóorgánum sem kért tőle riportot. Éppen csak beadta a névváltoztatási kérvényét, amikor kitörő elragadtatással vette tudomásul, hogy a Varanyai Bájár erősen baloldali bányászlap hajlandó volt – másfél flekkben – riportot készíteni vele. Mindezt annak apropóján, hogy Lyukrafut Péter a legtöbb bányászőssel rendelkező helyi politikus.

Mennyire csalódott volt a riportalany, amikor rájött arra, hogy „beszélgetésüket” már a tervezett találkozóhoz képest egy héttel előbb megjelentette az újság! Az csak hab a tortán, hogy a riport egy életrajzból „kotyvasztatott” össze. De mind közül a legelkeserítőbb volt, hogy az újságíró hölgy másik Nagy Péter életrajzát töltötte le az internetről, hiszen a megjelent cikk szerint hősünk főállásban gyermekpszichológus a vajsajti kórházban, és a nyáron egy afrikai község meglátogatását tervezi.

Hiába is hallgatnánk el: Lyukrafutban ekkor valami megszakadt. A falucska lakói szerint innen datálható a látens elmebaj kialakulása a politikusban.

A mentális nyavalya hatására számos visszás dolgot tűzött zászlajára, amelyeket a falu szempontjából pontosan betartatott. A készcsótányosi Kázmér bácsi azt hallotta, hogy egy időben Lyukrafut Péter biciklivel körözött a faluban, és minden alufelnivel felszerelt autókereket piros festékkel „igazított ki”. Meglátása szerint az ezüst színről a felesleges pazarlásra asszociálnak az emberek, a piros ellenben nemzeti kincsünket, a paprikakrémet juttatja eszünkbe.

Hogy tényleg érzékeltessük észjárása furcsaságait, hitelt kell adnunk az árvafai „Jótündér” szavainak. A mindenről tudó asszony mérget vett volna rá, hogy tizennegyediklajosdi polgármester megbecsülhetetlen gyűlölettel viseltetett a pirosra festett kapuk iránt, ezt pulykaméreggel büntette. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt felelte, hogy a piros erősen emlékezteti az embereket a nepáli zászlóra, így ezt a színt egy magyar kapura festve „nemezgyalulászást” követünk el.

Így, szó szerint.

De cifrább dolgok is történtek már a környéken. Ha ezek közül kellene egyet megneveznünk, rögvest tudnánk válaszolni. Abban teljesen bizonyosak vagyunk, hogy Lyukrafut Péter számtalan groteszk rendelete és ötlete közül talán a falu átnevezése váltotta ki a legnagyobb ellenszenvet a lakosoknál.

A polgármester tudniillik elégedetlen volt az általa vezetett Barkafa nevével, így kieszelte, hogy átnevezi a falut. Nem hánykolódott fejében sokáig céltalanul a gondolat: a férfi ismét követte az Országházban megismert módszertant. De hogy pontosabban fejezzük ki magunkat: Lyukrafut Péter egyik napról a másikra pályázatot íratott ki a község új nevének meghatározására.

Nem állíthatjuk, hogy a férfi nem ismerte a „tenderezés” jellemzőit: a szakmai bírálóbizottság szerepét saját maga töltötte be, a tender díjazását a pályázati kiírásban nem közölte, így azt szabadon változtathatta.

De ne mindig a hibákat vegyük észre legelőször! Inkább vessük egy pillantást a kiírásra! „A pályázat célja Barkafa új arculatának kidolgozása (új név, esetleg újdonságszámba menő címer vagy szokatlan zászló). Kritika szempontjából kedvezőbb elbírálásban részesül az, aki előtérbe helyezi Barkafa dicső múltját, és ennek jelentékeny részt juttat koncepciójában.”

Nem túlzunk, ha azt állítjuk: a pályázatot megyeszerte leírhatatlan figyelem kísérte. Vállalkozói kedvből nem volt hiány, a kiírásra a szerencsevadász egyetemistától a nyugdíjas vegyészmérnökig szinte mindenki elküldte saját ötletét. A pályázók száma meghaladta a tízezer-háromszázat.

Egy probléma akadt csupán: Barkafa „dicső múltjáról” az sem talált semmit, aki vette a fáradtságot, és helytörténeti kutatásokat végzett a levéltárban.

Tapasztalt megyei levéltárosok izzadták át a pulóverüket kutatás közben, s némelyüket már a sírás kerülgette a témától. Végül csak két dolgot sikerült összeszedni Barkafáról. Az első egy 1583-ban keltezett török nyelvű rendelet volt, amely a helyi bor silányságára való tekintettel pénzben kéri az adó többi részét a lakosságtól. A második egy felettébb rossz állapotban levő, XVIII. Századi pör jegyzőkönyve volt. A papírtöredékek csak minimális információt árultak el: ha igaz, akkor a barkafai Csehörghőssy Dávid Endre perelte Olassay Demeter sírköves mestert, aki „fehérnépének csalfasága mián felindulásában bunkójával agyonüté amaz egyik jószágát”.

Beláthatjuk, hogy a hozzáférhető anyagokból nem lehetett felépíteni egy megfelelő eredetmítoszt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pályázók sokkal inkább hittek a képzeletükben, mint a kutatómunka sikerében. Azt mondják, hogy a levéltári vizsgálódást csak egyetlen idős történelemtanár kísérelte meg, a többiek – szintén eredménytelenül – az interneten próbáltak forrásokat gyűjteni.

Ötletből nem volt hiány.

Volt például, aki a Törökfa nevet javasolta. Indoka szerint törökök csak ürügyként foglalták el Pécset 1543-ban. A pályázó szerint az oszmánok igazi indoka az volt, hogy Péccsel együtt Barkafa is a kezükre juthasson. Mindennek a végső célja a falu határában található értékes akácfaerdő birtoklása volt, amelyekből végül magának a szultánnak készítettek trónust.

A javaslatok között volt például olyan is, amely a Nemzeti Összefogás Faluja címet ajánlotta. Ez a pályázó égre-földre esküdözött, hogy Magyarország csak azért kezdett hadmozdulatokba Oroszország ellen a második világháborúban, mert az oroszok vagy a németek Barkafát bombázták legeslegelőször 1941. Június 26-án. Ezt azonban nem adhatták tudtára a közvéleménynek, nehogy a felbőszült tömeg azonnali offenzívát követeljen a bűnösök ellen, amelyre az adott helyzetben nem volt mód.

A pályázók kreativitása még Lyukrafutot is meglepte, ő azonban nem volt elégedett az eredményekkel. Hosszas bosszankodás és tanakodás után privát állásfoglalást nyújtott be saját magának, az egyszemélyes „szakmai vizsgálóbizottságnak”.

A beadvány alapos áttanulmányozása után úgy határozott, hogy mivel egyik pályázó sem alkotott olyat, amely megnyerte volna a „szakmai vizsgálóbizottság” tetszését: a pályázat fölényes győzteseként önmagát hirdeti ki. A bajnokot, azaz saját magát pedig tízmillió forinttal és egy dzsippel jutalmazta.

A díj átvételéig azonban számtalan órát töltött önmagába roskadva. Elhúzódó kutatásokat végzett a témában: alaposan átnézte gimnáziumi tankönyveit, így több lehetséges személy is felmerült a település névadójaként. Rögtön I. „Nagy”Péter orosz cár jutott az eszébe.

– Hát van ettől gyönyörűbb név? – gondolta ex-Nagy Péter.

A remek ideának azonban gátat szabott az a tény, hogy Nagypeterd község már „lecsapott” a tehetséges reformer cár nevére. Ez leírhatatlan depresszióba kergette Lyukrafutot: számolatlan órán keresztül átkozta magát, hogy miért nem volt gyorsabb vagy nyolcszáz évvel!

A pályázat kihirdetésének dátumához képest csak hetekkel később „csókolta homlokon” a múzsája. Az ő manifesztuma szerint Nagy Péter cáron kívül természetesen csak egy olyan fenséges személy élt a történelem folyamán, aki méltó lehet arra, hogy nevét Barkafa viselje: ez a személy pedig XIV. Lajos francia király, más néven a Napkirály. Elképzelése szerint a legendás hírű király csak azért kezdett hódító hadjáratokba, hogy végül Barkafát megszerezze, és igéző aszúját poharakba töltve kvaterkázzon. Lyukrafut ezt az állítását komoly filológiai apparátussal bizonyította be, amelyet az internetről töltött le.

Kezdetben persze komoly ellenállás fogadta a hóbortos ötletet a lakosság részéről, de ennek legnagyobb oka az volt, hogy egész egyszerűen nem ismerték a mesteri stratéga életművét. Emiatt aztán Lyukrafutnak el kellett hívnia a Pécsi Egyetem Középkori és Koraújkori Történeti Tanszékének egyik oktatóját, hogy – szigorúan társadalmi munkában – előadást tartson XIV. Lajosról.

Bár a kiváló szakember alig három – három és fél óra alatt tökéletes mélységeiben megvilágította a hatalmas életmű főbb pontjait a falubeliek előtt. Kiváltképpen a devolúciós háborút, a spanyol örökösödési háborút emelte ki, és nagy hangsúlyt fektetett az 1685-ös fontainebleau-i ediktum és az 1598-as nantes-i ediktum különbségeire. Felháborodva kell leírnunk: a lenyűgöző szónoklat ellenére némelyek nem átállották félhangos horkolással megzavarni a jól képzett történész előadását! A rossznyelvek szerint a szakembert nem rendítette meg különösebben a dolog, mert ilyen reakciókhoz már az egyetemen is hozzászokott.

Tizennegyediklajosd sorsa így – legalább is a név tekintetében – eldöntetett.

*

– Nomen est omen. – foglalta össze velősen Arisztid bácsi az árvafai tanács lenéző véleményét a névváltozásról.

A közöny más érzelmet takart: Abacil, Árvafa polgármesternője szívből irigyelte Lyukrafutot teljhatalmáért, ezt azonban büszkesége sohasem mondatta ki vele. Inkább próbálta ő is kialakítani a saját „kis ügyeit”, amelyekben más megkérdezése nélkül dönthetett. Elérte például, hogy a község falubusza, amely rendeltetésének megfelelően kilenc személy szállítására volt használható, kizárólag csak őt vigye be Csicseriváracsra.

Ez azért is volt rendkívüli fontosságú a számára, mert Árvafa első embere, Erhardt Abacil nem tudta letenni a jogosítványt, s miután a forgalmi vizsgáján tönkretette Csicseriváracs híres márványkútját, már nem is akart újabb próbát tenni. A történelmi hitelesség kedvéért tegyük hozzá: a szökőkutat azóta sem tudták helyrehozni.

Bár szerepköre meg sem közelítette Lyukrafutét, azonban Abacil mindig ügyelt arra, hogy presztízsben ne maradjon el mögötte: látszólag sikerrel járt. Több helybeli állítja: a fehér falubuszból rendszeresen úgy integet földijeinek, mintha csak az angol királynő indulna délelőtti promenádjára. „Alattvalói” ilyenkor válogatott sértéseket sziszegtek a foguk között.

Abacil, az alig hatvanesztendős polgármesterasszony a koraújkor megszállottja volt: ez nem csak a gesztusaiban, hanem öltözködésében is tetten érhető volt.

A korszak imádata teljes mértékben átalakította Abacil életvitelét: önmagát erős jellemű főnemesasszonyként definiálta, akinek feladata az, hogy elsősorban magával törődjön. Ruhái és cipői annyira ódivatúnak számítottak, hogy azokat csakis iparművész és textíliarestaurátor javíthatta. Ez az idejétmúltság egyszer-másszor beszédén is meghallatszott: szóözönébe sokszor szőtt avíttas verbumokat, s az ajkáról csordogáló beszéd sokkal nemesb’ volt, mint azt jobbágyi’ ítélhették volna, s mennél inkább felajzatott kedvében becses személye, annál szívesb’en idézte fel Kisfaludy egy-egy sentetiáját, amelyt’ rajt’ kívül egyik sem érte’.

Amikor állapota ilyen súlyos stádiumba jutott, akkor csak egyetlen megoldás kínálkozott hogylétének javítására. Nevezetesen az, hogy a falu muzsikusa, Urbánus Szabolcska, akit a helybeliek egyszerűen csak Művészként emlegettek maguk között, rákezdett hegedűn a „Stux, maga vérbeli párizsi lett” című sanzonra. Ennek hatására általában Abacil rögvest talpra pattant, majd árkon-bokron keresztül pánikszerűen elrohant a helyszínről. Végül néhány óra múlva tért csak vissza: teljesen gyógyultan.

A különleges metódus hatékonysága nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a Művész csak gitáron és szintetizátoron tud játszani. Rögvest illesszük ide az írói hitelesség kedvéért: abban sincs köszönet, ha ezeket a hangszereket használja.

A koraújkor iránti rajongás többek között egyetemi éveinek köszönhetően alakult ki nála. Nyugodtan kibökhetjük, mert a polgármesterasszony erre különösen büszke: Erhardt Abacil polgármester asszony közéleti tevékenysége előtt történelem és sóhajtás szakon végzett a Janus Pannonius Tudományegyetemen.

Bármennyire is az ellenkezőjét diktálja a jóízlés, mégis el kell mondanunk: Abacil második szakját sokkal sikeresebben végezte el, mint az elsőt. Történelemből több energiát kellett volna mozgósítania az eredményes vizsgákhoz – amit ő nem tett meg.

Ellenben sóhajtásai kifogástalanok voltak: ezeket a bölcsészkar irodalmárai még Arany-balladák illusztrálására is felhasználták. A mély lélegzetek okairól csak annyit: egészen mostanáig nem tudta kiheverni, hogy szülei – akik szintén történészek voltak – őt Nyék vezér leánya, Árpád vezérünk első felesége után nevezték el.  

De hogy egyik szavunkat a másikba öltsük: Abacilnak, Árvafa diktátorának csak egyetlen ősi riválisa akadt az egész faluban: a horvát származású menye. Az amazon becsületes megnevezése egyébként Helena Nadražujuće volt, de nevezetének bonyolultsága miatt csak egyszerűen Nadrazsának becézte mindenki.  Magunk sem értjük az okát, de Nadrazsa mérhetetlen ellenszenvvel viseltetett anyósa iránt: minden lehetőséget megragadott arra, hogy keresztbe tegyen férje anyjának.

Ez a visszatetszés egyébként tettlegességben is manifesztálódott. Körülbelül három éve valamin úgy összekapott az anyós és a meny, hogy végül a testes Nadrazsa jól eltángálta a polgármesterasszonyt. A történet azonban nem állt meg itt: Ernő bácsi mesélte kuncogva, hogy miután Nadrazsa tulajdon férje az édesanyja segítségére kelt, őt is helyben hagyta „kékítővel”, ahogyan az asszony a szilvafabotot nevezte.

Bár az eset folyományaképpen mind a ketten megúszták nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel, azonban ez az incidens remek figyelmeztetésnek bizonyult Abacil számára: felgyógyulása után megritkította unokáinál tett látogatásait, és csak azután lépett ki a falucska főutcájára, miután alaposan szemrevételezte az utcát függönye takarásából.

De térjünk vissza történetünk valódi mondanivalójához!

Abacil, idestova huszonöt éve tölti be a tanácselnöki, majd a rendszerváltás után a polgármesteri tisztséget. Túlzás lenne azt állítani, hogy a posztért minden ciklusban véres harcokat folytat, de azt bátran állíthatjuk, hogy a célért minden felhasználható eszközzel küzd. Susogó pletykák szerint különösen nagy motiváló erőt jelent számára az, hogy ha hatalomban marad, akkor legalább a lányát állásban tarthatja.

Hogy ki ez a hölgy? Erhardt Editke a falu „marketing-menedzsere”. Munkaköre – szerződése szerint – abból állt, hogy nap, mint nap „kapcsolatot tart a megyei és országos hivatalokban állásban levő kollegákkal”. Mit is kertelünk? Gyakorlatilag semmi dolga nem akadt: egyesek szerint annyira unta magát a céltalan telefontrécselések közben,hogy  felborzolta a karján  lévő szőrszálakat, és unalmában a számolgatásukkal ütötte el az időt.

Nem szabad azonban csak a rossz dolgokat észrevenni: azt is el kell mondanunk, hogy Editke hatalmas munkatempóval „gürcölt” és lelkiismeretesen túlórázott, ha éppen arra volt szükség: legutóbb éppen akkor, amikor a hányja-veti munkaerő elhagyta a saját slusszkulcsát és órákon keresztül kereste azt az iratok között. Amikor Géza, az árvafai falubusz sofőrje észrevette ezt, fennhangon megdicsérte Editkét:

– Minden elismerésem, kollegina! Nem láttam ilyen keményen dolgozni, mióta itt vagyok.

Egy szó, mint száz: a legesleghalkabb pusmogások szerint, Editke irodai szakértelme és kézügyessége egy meztelen csigáéval és egy százlábúéval vetekszik. Fogalmazzunk kevésbé határozottan – édesanyja nyugdíjba vonulása után „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán” mint Editkének állást szerezni.

Abacil nyugdíjba vonulásáról belátható időn belül persze szó sem lehetett: nagyon jól tudta, hogy őt a hivatali asztalától viszik majd ki a temetőbe. Abban is biztos volt, hogy ha érzi, hogy közeleg a vég: akkor utolsó erejével magával viszi majd a kincstári tűzőgépet.

De ne temessük idő előtt hősnőnket, Kedves Olvasó! Szóljunk inkább pár dolgot a kampányáról.  Mert azt teljesen bizonyosnak tekinthetjük, hogy Abacil tisztában volt azzal, hogy milyen kellékek szükségesek egy választási győzelemhez.

Kétségbevonhatatlan, hogy Abacil és Lyukrafut erősségeit felsoroló listán több volt az üres hely, mint Lyukrafut képviselői „üvegzseb-beszámolóján”. Sőt, talán csak egy óriási előnyük volt a riválisaikkal szemben: pontosan tudták, hogy mit szeretnének tőlük a választók. Ám annak módjával is tisztában voltak, hogy hogyan hitessék el az emberekkel, hogy nem ahhoz ragaszkodnak, amiért előzőleg a mellüket verték.

Pletykálják, hogy mindkét polgármester képes volt olyan kompromisszumokra kényszeríteni választóit, amelyeket eleve meg sem kellett volna kötniük. Egyszer például, Gindos és édesanyja azt szerette volna, hogy a polgármester kaszáltassa le a házuk előtti területet. Tették ezt abból a megfontolásból, mivel az elmúlt másfél esztendő viharaiban a tűzszerészek eltűntek, de a ház előtti virágoskertben felszínre került, második világháborús bomba és a tűzszerész-szalag megmaradt. A fűnyíráshoz való bátorságuk viszont az inukba szállt.

A polgármesterasszony nyájas hangján azonnal biztosította Gindosékat, hogy közmunkást nem tud erre a célra biztosítani, Editkének pedig „papírja van az asztmájáról”. Ám, ha az számukra megfelelő, mivel most kapott tíz zsák cementet, a házuk melletti vízelvezető árkot készséggel kiönteti betonnal. Így ott már nyugodtan nyársalhatnak, ha szeretnének.

Így is tett.

Abacil mindenekelőtt eredményesen használta ki az idős lakosság csökkent igényeit. Számtalan esetről tudnak a falubeliek, amikor a polgármesterasszony úgy nyert szavazatokat, hogy olyan területekre küldött ki közmunkásokat kaszálni, ahová – nehogy máskor is elvárják – négy évig nem.

Egyébként a voksért adott ellenszolgáltatás tekintetében a legigénytelenebbnek talán Arisztid bácsi számított, hisz ő – amíg nem tiltották el a közügyektől – mindig Abacilra voksolt. Mint állandó szavazóját, a polgármesterasszony rendre egy csomag szaloncukorral és egy doboz gitárhúrral lepte meg. Arisztid bácsi ilyenkor persze fel volt háborodva, hiszen a csomagjaiból rendre hiányzott a G-húr. Amikor panaszt tett, kiderült, hogy az egyik börtönőr egy folk bandában „gityózik”, és neki kellett a „szajré”.

Végül, amikor visszaesőként ideiglenesen megvonták a szavazati jogát, megszűntek a beküldött ajándékok.

De Lyukrafut Péter sem maradt adósa Abacilnak. A szóbeszéd szerint, vagy két éve néhány feldühödött tizennegyediklajosdi polgár a polgármesteri hivatal elé vonult tüntetni: új gyógyszertárat szerettek volna.

A volt képviselő megőrizte hidegvérét, s panaszkodók számára csattanós replikát rittyentett. Azt tartják: minden panaszosnak juttatott egyet-egyet a Soul Asylum zenekar 1993-as kislemezéből, a Runaway Train-ből. A polgármester úr e lépését a következőképpen interpretálta: „Akinek nem tetszik az itteni helyzet, az felül a vonatra és elmenekül.”

*

Mindkét faluban tündérszép napok, hetek, évek teltek el bámulatba ejtő mozdulatlanságban, s talán még ma sem történne semmi említésre méltó esemény sem a környéken.

Ám a tespedtségnek egy forró, nyári napon véget vetett valami. Történt ugyanis, hogy minden előzmény nélkül, egyszer csak egy-egy szigorú hangvételű levél érkezett Árvafára és Tizennegyediklajosdra. Senki sem tudta mire vélni a dolgot: egészében véve egy árva lélek sem szokott a környékre levelet, vagy csomagot küldeni. Mert nem érdemes: nem volt biztosítás arra, hogy bármilyen küldemény ide is ér. Bár a postás, a babaarcú Leonardó igyekezett megmenteni a postászsákot a vérengző jegyzőtől, Dr. Kovács Leontintól, de sokszor kudarcot vallott. Erről a sajnálatos támadási sorozatról később fogunk beszámolni.

De ha a babarcú Leonardó meg is mentette az aznapi postát, akkor sem lehetett mérget venni arra, hogy a leveleket el is olvassák a hivatalban. A legutóbbi paksaméta például felbontatlanul hevert Erhardt Abacil íróasztala alatt, megelőzve annak billegését.

Mondjuk: kész csoda, hogy ide bármilyen hivatalos levél, okirat eljutott. Ez a mord kinézetű papírdarab azonban másformának tűnt: nem olyannak, amelyet csak úgy el lehet veszejteni a hivatali kacatok között. Szinte tiszteletet parancsolt. Több, egymásba illesztett borítékba volt bugyolálva az írás. – Nehogy valamit is elolvashasson belőle, akire nem tartozik. – dohogott magában a környék postása, a babarcú Leonardó.

A polgármesterek, amint a kezükbe vették a papírköteget, tátva maradt a szemük-szájuk. Na, nem a küldemény súlya okozott sérvet a hivatalnokoknak. Sokkal inkább a legfelső borítékon szereplő címzett miatt ütköztek meg. A levelet a „Munkaügyi-, Szarvasvadászati- és Tésztaszűrőkért felelős Minisztérium” adta postára!

Szívük eszeveszett dobogása még jobban felgyorsult, amikor végigolvasták a hivatalos iratot. A kormány embere tudniillik alapos dorgálásban részesítette Erhardt Abacilt és Lyukrafut Pétert. Az indoklás szerint egy általa ismert, még ezerkilencszáznyolcvanháromban keletkezett dokumentum szerint e két falucskában a legnagyobb a munkanélküliségi ráta az országban.

Homlokukra csak akkor ültek ki igazán az izzadtságcsöppek, amikor a levél végére értek.

Feketén fehéren ott volt.

Talán csak ez a mondat volt egyértelmű a négyoldalas, vessző nélküli szövegben. „A statisztika szerint a két lakóterület lakosságának mintegy kilencvenhat százaléka az adóhatóság számára nem hoz bevételt, vagyis a MSZTM 1998/472.E rendelete alapján „foglalkozás nélküli” kategóriába sorolható. Minisztériumunk ezúton pedig ennek kilencven százalékkal történő csökkentését írta elő egy éven belül.”

Még mi sem tudjuk, hogy mi vezethette erre a diktatórikus lépésre a legfelsőbb hivatalnokokat? Talán a legvalószínűbbnek az a magyarázat tűnik számunkra, hogy újabb költségeket akartak megspórolni az önkormányzatok büdzséinek megnyirbálásával. Ezeket a községek lakóira hárítottak volna át „cipőfűző- és törölközőadó” néven.

Ez azonban csak egy spekuláció a sok közül.

Néhány árvafai felvetette: biztos valami „kon-cepót” szerettek volna országosan is megvalósítani, és a végső törvénytervezet „sarokkövét” az árvafai és tizennegyediklajosdi tapasztalatok alkotják. Ebben nem lehet igazságot tenni.

Akárhol került is elő téma, valahogyan sehogyan sem „lett kerek” a levél a beszélgető felek szerint. Való igaz, több dolog is hibádzott a levélben. A két polgármester például egyáltalán nem értette, hogy miért dolgoznak „fenn” ezerkilencszáznyolcvanhármas adatokkal?

Sutyorogják, hogy a harmincéves statisztikai adatokat azért porolták le, mert az utolsó hat összeírás fájljait Cilike, az alapos takarítónő megsemmisítette, amikor rongyával letörölgette főnöke számítógépének billentyűzetét.

A gond ezzel csak az volt, hogy a komputer még működésben volt a törölgetés folyamán, s állítólag a billentyűzet „Delete”, „Shift” és „Enter” gombjai különösen koszosak voltak, amelyeket csak hosszas sikálással sikerült Cilikének vállalhatóvá tennie.

Nem tudta, hogy ezzel egyszer s mindenkorra törölte a merevlemezről az adatokat.

A bajt csak tetézte, hogy a miniszter úr akaratlanul leöntötte kávéval az amúgy is avíttas dokumentumot. Emiatt összeragadtak a lapok, szétnyitáskor az oldalak szétszakadtak, és bizonyos darabkái egymásra tapadtak.

Ez pedig teljesen koholt adatokat eredményezett: Árvafa lakosságát például a helyes négyszáz fő helyett négyezer-huszonnégyes lélekszámban határozta meg, Tizennegyediklajosdon pedig papíron annyian éltek, mint egy kisebb megyeszékhelyen. Mindez különösen káros volt hőseink szempontjából, mert a minisztériumi rendelet pedig az új, jócskán túlzott lakossági értékek alapján várta el az önkormányzat bevételeinek növekedését.

A határozat ellen fellebbezni nem volt hova, és nem volt kinek: a minisztérium egész egyszerűen nem akarta elfogadni tiltakozásukat. A negyedik ideges telefonhívás után a miniszter úr titkárnője kihúzta a telefonzsinórt a falból, ezzel vetve gátat a további akadékoskodásnak.

Abacil és Lyukrafut halálra voltak rémülve: ha nem teljesítik a felsőbb utasítást, akkor viszonzásul könnyen „szétcincálhatják” a községek hivatalos papírjait, s akkor addig keresnek a szakemberek, amíg nem találnak valami kompromittálót.

Mindketten tudták, hogy a revizoroknak nem kellene megerőltetniük magukat a bosszúért: elég lenne az is, ha a falvak költségvetését akarnák megvizsgálni, amelynek tartalma már 1956-tól nem változott, csak a benne szereplő tételek sorrendje volt felcserélve a látszat kedvéért.

*

Ez volt az a pillanat a környék történetében, amikor az eddig egymás riválisaként viselkedő Abacil és Lyukrafut belátta azt a tényt, amit már Arisztid bácsi is elmondott a bíróság előtt védőbeszédjében. Abírósági gépírónő ezt így gépelte a jegyzőkönyvben: „Lássuk be, a kicsinyes bosszú szele talán a legjobb motiváló erő a munkára és a bűnszövetségre.”

Így esett meg, hogy a kezdetben tétlenül ücsörgő Abacil, s a tizennegyediklajosdi irodájában passzívan lézengő Lyukrafut hamarosan egymás társaságát kereste. Tisztában voltak azzal, hogy akarva-akaratlanul egymás szövetségesei lettek. Abban is biztosak voltak, hogy szorult helyzetüket nem mondhatják el „alattvalóiknak”. Az anarchiától jobban ugyanis semmitől sem tartottak.

Nem cáfolhatjuk ugyan, hogy először fanyalogva, kimérten jártak össze, ám azt is ki kell jelentenünk, pár hét elteltével már nagyobb kedvvel dolgoztak együtt. Igaz, a feszült légkör oldódásában nagy szerepe volt az egri „válságstáb összehívásának”. A két vezér a fogalom eredeti szemantikájával nem volt tisztában: azt sejtették, hogy valami politikai dolog lehet. Számukra azonban azt a folyamatot jelentette, amikor Géza, Abacil sofőrje beugrott Csicseriváracsra két üveg vörösborért.

S tényleg: miután párszor „megfelelően ismertették a helyzet komolyságát” máris jobban ment a munka. Ó nemes egyszerűség!

Ezt azonban ne irigyeljük tőlük! Feladatuk gigászi mivoltát mi sem jelzi jobban, ha elmondjuk már a megoldás megtervezése sem volt egyszerű.

Abban nevezetesen nem tévedett a minisztériumi irat, hogy Lyukrafut és Abacil birodalmában a segélyből élők, vagy ahogyan a bőrt rugdosó kölykök nevezték a bús képpel a postást váró tömegeket, a „seregélyek” száma messze meghaladta a „véletlenül” munkát vállalókét.

Emberemlékezet óta csak egyetlen olyan esetről tudnak az öregek, amikor sikerült szinte valamennyi munkanélkülinek alkalmi munkát adni. Akkor egy történelmi filmbe kellett olyan légi felvétel, amelyen a tömeg „szavakba rendeződve” leírja a kommunizmus élharcosainak a nevét a tizennegyediklajosdi futballpályán.

A filmrendezőnek csak hosszas kutatás után sikerült olyan településre találni, ahol egyszerre ennyi embernek parancsolhat. Mekkora volt aztán a megdöbbenése, amikor még a szomszédos Árvafáról is Csepel teherautókkal jöttek emberek, mert hallottak a munkáról!

A vágóasztalnál a végeredmény biztatónak tűnt. Mindazonáltal, a rendező kissé megorrolt a társaságra, hiszen Rákosi Mátyás nevének ipszilonjába végül csak négy embert tudott „betenni”, mert „kifutott az emberkeretből”. Végül mégis pórul járt: az  elszámolásnál jól megverték, mert ennyi embernek fejenként nem pénzt, csak egy üveg sört és egy sósperecet tudott csak adni.

De még mielőtt véglegesen belevesznénk Árvafa és Tizennegyediklajosd történelmébe, talán térjünk vissza Lyukrafut Péter irodájába, ahol általában a két határidőpatkány fáradhatatlanul ontotta az ötleteket. Rengeteg elképzelés merült fel, ám ezek legtöbbje már a papírra vetéskor sem tűnt megvalósíthatónak.

Első nekifutásra a hőseink három-három futballcsapatot terveztek a sportpályázatok „lefölözésére”, majd rájöttek arra, hogy ez nem célravezető. Nem az egészséges életmód rettentette vissza őket, hanem az a tény, hogy a futballpálya kapuit már évekkel ezelőtt leadták a vastelepen.

Azután újabb tervvel álltak elő.

A következő koncepció szerint jelentős ellenszolgáltatásért cserébe a falvak területén radioaktív hulladékot helyeztek volna el. Első körben Árvafa „Kisutcájában”, Teri néniék tábori vécéjében ástak volna el tíz kilogramm tórium-dioxidot. Bár az elgondolást a két település lakosságának háromnegyede támogatta, az mégsem valósulhatott meg. Időközben kiderült, hogy Teri néniék latrinája nem elég nagy az előszerződésben meghatározott radioaktív anyag tárolásához, a reterát bővítésébe pedig az idős néni már nem akart belekezdeni.

Nem tudni, hogy végül kinek a fejéből pattant ki az isteni szikra, de az ötlet éppen időben érkezett: a szociális szektort kell „meglovagolniuk”!

Támadhatott volna-e ettől jobb ötletük?

Maga az állam fogja őket megmenteni, a saját pénzén. És mindez már pár nappal a levél kézhezvétele után eszükbe jutott! – lelkendeztek. Az elképzelés nem volt elvetni való: elvégre a kormány számtalan pályázatot hirdet az elmaradt települések megfelelő szociális felzárkóztatásához. Vagy legalábbis valami ilyesmit mondogatott a tévében a kormányszóvivő.

– Új iskolákat és bölcsődéket kell tehát nyitni! – fejtette ki gondolatát Tizennegyediklajosd polgármestere. Abacil lelkesen helyeselte az ötletet, bár tisztában volt vele, hogy a két faluban együttvéve sem akadt annyi gyerek, hogy megérje akár egy iskolát, vagy egy bölcsödét nyitni.

De ne legyünk ünneprontók! Mondjunk csak annyit elöljáróban: ettől az ünnepi pillanattól számíthatjuk az Á.T.O.K, tehát az „Árvafai és Tizennegyediklajosdi Oktatási Központ” létrejöttét. Ez a társulás településenként egy bölcsődét, egy óvodát, és egy-egy általános iskolát foglalt magában.

Bármennyire is fenséges ötlet volt ez, az építkezésekre pénzt nem tudtak szerezni, s ez jelentősen lelassította a megvalósulást. Telt-múlt az idő, s végül tehetetlenségükben úgy döntöttek, hogy mindkét falu megpróbálja az intézményeket a  már meglevő épületekbe beköltöztetni. Tizennegyediklajosdon például a település két kocsmájának helyére telepedett át a bölcsőde és az óvoda, az iskola pedig a már jó ideje üresen álló téeszirodában kezdte meg működését. Csak a berendezkedés után derültek ki igazán a furcsaságok: a már húsz éve üresen álló téeszirodából például még az iskola alapításának második hónapjában is találtak üres üvegeket a tanulók. A hajdanvolt késdobálókból ellenben a nevelők nem győzték kihordani a szalmát, összesen vagy kétbálányit gyűjtöttek össze.

Árvafán pedig a bölcsődét a posta helyére költöztették, az óvoda telepítésekor kiverték lakásából a körzeti megbízottat, az iskolát pedig Abacil kifejezett utasítására Nadrazsa házának tőszomszédságába helyezték át.

Ekkor volt csak igazán nagy az öröm! Mindkét falu valamennyi munkanélkülije végre állásban lehetett!

Igaz ugyan, hogy Árvafán összesen kéttucat gyermek élt, míg Tizennegyediklajosdon számuk körülbelül negyven lehetett, mindez azonban nem okozott zavart az elgondolásban. Annak örüljünk legalább, hogy valódi demokratikus rendszer épült ki a helyi oktatásban: a nevelői állások betöltését nem kötötték diplomához. „Plakátos” Loiz például nyolc általánossal tanított nyolc darab általános iskolást.

Lyukrafut és Abacil kellemes mosollyal nyugtázta azt a tényt is, hogy végre sikerült meggyógyítaniuk a magyar oktatásügy legnagyobb rákfenéjét is: a „pedagógusok” száma sokkal több volt, mint a gyermekeké. Mindkét településen egy gyermekre átlagban három-három és fél nevelő jutott, amely valljuk be, igen tisztességes arány.

Bár mind Árvafán, mind Tizennegyediklajosdon megvalósulatlansága miatt szívesen hallgatnak róla, azonban nekünk kötelességünk megemlíteni, hogy az alapvető kulturális beruházások közé tartozott mindkét faluban a könyvtár létrehozása. Ez a fontos intézmény – noha foglalkoztatási szempontból elhanyagolhatónak számított – azonban a művelődés szempontjából elévülhetetlen érdemekkel rendelkezett. Tisztségének fontossága miatt fel sem merülhetett, hogy a környék legrátermettebb emberein kívül mást osszanak be ottani munkavégzésre.

Árvafán csak egy valaki jöhetett szóba: a falu mindenesének kikiáltott Ernő bácsi, aki a régi paplakban élt. Tizennegyediklajosdon ezzel szemben „Csillagszemű” Bözsi és kevés foggal rendelkező párja „Jantika” felváltva töltötte be az állást.

A lehető legkomolyabban kell kifejeznünk abbéli véleményünket, hogy mindhárom könyvtáros megfelelő végzettséggel és eltökéltséggel rendelkezett a poszt betöltésére: az Árvafán szolgálatban álló, nyolcvanéves Ernő bácsi például ügyvédi doktorátust birtokolt, amelyet még a két világháború között szerzett meg.

Igaz, azóta sokat felejtett, s a többéves szibériai fogság is kikezdte kissé idegrendszerét, azonban munkájában – mint életvitelében mindig – pedáns és lelkiismeretes volt. Referenciaként elég megnéznünk a helyi református templomot, amelyet szintén ő tartott rendben.

Sokoldalúságát dicséri, hogy a templom takarításán kívül ő látta el a kántori teendőket is. Ámbátor orgonálnia már elég régóta nem kellett, pontosabban azóta, mióta szétszedte Árvafa lassan száztízéves Angster-orgonáját.

Bár ez a történet félreviszi írásunk eddig sem katonás rendjét, de jellegzetessége miatt mégis megéri ide csatolni Ernő bácsi és az orgona esetét.

Szóval, az egyik vasárnap történt az ominózus incidens, mikor is orgonajátéka közben Ernő bácsi kifinomult hallása segítségével megállapította, hogy az egyik F hangra hangolt billentyű fiszre állt. Az idős mindenes ebből azt a tanulságot vonta le, hogy a „hangszerek helyi királynője” nem szuperál tökéletesen: javításra szorul.

Pont a felénél járt éppen a zsoltárnak, amikor abbahagyta az orgonajátékot. Akik ott voltak, azt mondják, hogy odaintett magához három markos legényt az istentisztelet közepén, akik segítettek neki az orgona szétszedésében, majd valamivel később a szekrény átfestését is végrehajtották – mise alatt.

A balsors csak akkor csapott le Ernő bácsiékra, miután elhatározták, hogy össze is rakják a darabjaira szétszedett hangszert. Bánatukra nem rendelkeztek orgonaépítői tapasztalattal, így a sípok beállításának nagy precizitást igénylő műveletét nem tudták végrehajtani.

A félresiklott javítás ellenére Ernő bácsi szilárdan birtokolta a közösség tiszteletét: ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy az öreg az ifjúság nevelésének feladatát is nagy örömmel töltötte be, mivel egészen a legutóbbi időkig nem volt iskola Árvafán.

Az utcán tartott rövid eszmefuttatások alkalmával a kint kerekező gyerekek elragadtatással gyűltek az idős ügyvéd köré, aki tanulságos történetekkel és egyszerűbb kísérletekkel szórakoztatta a fiatalokat – kisgatyában. Ezzel a tevékenységével csak akkor hagyott fel, miután végrehajtotta a híres neves árvafai gólyakísérletet.

Ez a nem mindennapi bonyodalom akkor pergett le a suhancok előtt, amikor az egyik gyerkőc – a Rezsőék kisebb fia – azt kérdezte Ernő bácsitól, hogy mi kelepel a gólyában? Bár az idős ügyvéd sokat tapasztalt ember volt, de erre a kérdésre ő sem tudott válaszolni.

– Nosza, akkor fogjunk meg egy gólyát, és nézzük meg! – vágta rá.

Előkerítette hát a parittyáját, s mivel éppen a paplak előtti villanyoszlopon élt egy gólyapár, rögvest le is szédített egyet és gyümölcsoltó késével elkezdte a vizsgálatot…

Az ezután következő eseményekről semmi biztosat nem lehet tudni, állítólag azonban Ernő bácsi a gólya tüzetes analízise során sem találta meg azt, amit keresett. Az eset súlyos következményekkel járt: emiatt hagyott fel az utcai pedagógia gyakorlásával. Sugdossák, hogy ekkor sem önszántából hagyott fel az oktatással, hanem kiütést kapott a színektől: elverték a zöldek.

Ernő bácsi bohémságával szemben, Tizennegyediklajosd könyvtárosainak története távolról sem ilyen tréfás. „Csillagszemű” Bözsi és itókás párja „Jantika” – ha hinni lehet a pletykáknak – valaha tanári diplomát szereztek: senki sem tudja már, hogy vajon mit taníthattak.

Hanyatlásregény az övék: anyagi gondjaik miatt gyorsan lesüllyedtek a szegénység mocsarába. A legrosszabb ebben az, ha lehet hinni az utcájukban lakóknak, hogy ők életvitelük minden aspektusát élvezettel viselik.

Minden, ami megmaradt számukra a rengeteg bizonytalanság közepette: a tánc szeretete. „Csillagszemű” Bözsi, aki nem titok, hogy kancsalsága miatt érdemelte ki a nevét ringó csípőjével kereste meg a kenyerüket: táncot tanított a környékbeli érdeklődőknek. Férje, „Jantika” titáni erőfeszítéssel kábeleket lopott Csicseriváracs eldugottabb utcácskáiból, amelyeket aztán – a megfelelő helyeken – értékesített.

Lyukrafut Péter egy pillanatig sem titkolta, hogy csak azért vette fel könyvtárosnak a párt, hogy legalább a könyvtár nyitva tartása alatt melegben legyenek. Egyébként sem számítottak sok olvasóra egyik falu könyvtárában sem: ezt a következtetést a polgármester egy „anonim és önkéntes teszt” összegzése után vonta le.  

Rebesgették egyesek, hogy a teszt neve távolról sem sugallta valódi mivoltát: az igazság szerint az adatlapot az Ezredesre bízták, aki vasszigorral íratta alá mindenkivel az általa kitöltetett lapokat, és esély sem volt arra, hogy valaki kihúzza magát a feladat alól.

Az Ezredes nem volt katona: a neve csak a szavahihetőségét tükrözi, nevezetes volt arról, hogy csak minden ezredik szavát lehetett elhinni. Egyszer például azt állította, hogy otthonában maga nevelget egy dzsungáriai harci macskát, aki bármelyik betörőnek elrágja a torkát. Másszor az autója csomagtartójából előkerült ócska plédjéről állította, azt hogy a saját lipicai lovának volt a lópokróca.

De nehogy illegális kőművesmunkával: azaz köntörfalazással vádolhassanak minket, máris összefoglaljuk röviden a könyvtár sorsát. Szóval, az összesített statisztika szerint a két falu negligálta a könyvtárat: a lakosok nagy része be sem iratkozott, és kilencven százalékuk nem is tudta, hogy mi is az a könyvtár. A könyvkölcsönzés csúf eredménye magáért beszél: a tizennegyediklajosdi könyvtárba mindössze két olvasó iratkozott be, míg az árvafai könyvtár egyetlen olvasóval büszkélkedhetett.

Valamennyi esetben maguk a könyvtárosok iratkoztak be azért, hogy gyakorolhassák a beíratás műveletét.

*

Néhány hétig csakugyan úgy tűnt, hogy a környék lakossága jólétben élhet az idők végezetéig.  A szociális intézmények – bár rengeteg problémát okoztak – egy ideig mégis biztosan állásban tartották a környék állástalanjait.

A vidéken mindenkinek virágos jókedve volt, csak Abacilnak és Lyukrafutnak főhetett a feje: az intézmények szélsebesen vitték a pénzt, s még egyik önkormányzat sem nyert pályázatot a költségek fedezésére. Elképzelésük szerint azonban – amíg a felszínes minisztériumi küldöttséget beültetik a saját elegáns sportkocsijaikba – fogcsikorgatva fenn tudják tartani az aranyélet látszatát.

Ezzel persze csak az őket ellenőrző delegációt tudják megtéveszteni, a közvetlenül minisztériumba felküldendő költségvetést – amelyet valószínűleg ötvenöt év után végre el is olvasnak majd – nem tudják beugratni: a minisztériumi deficit fennmaradó ezerháromszáz százelékát pedig kevésbé óvatos pénzügyi manőverekkel még elő kell teremteniük.

– Ez azonban legyen csak a jövő gondja! – vélték egy követ fújva.

Hónapok teltek el az Á.T.O.K létrejötte óta, s bár senki sem kérte erre, de Editke mégis  megírta az eredményeket összefoglaló jelentését. Árvafa „marketing menedzsere” munkaidejében fáradhatatlanul gépelte penzumát, naponta másfél-két sort. Amikor a munkatempóját firtatták, azzal védekezett, hogy ő csak James Joyce-ot mímeli, aki néhanapján napi nyolc szót termelt ki, amelyeknek sorrendjén egész nap tűnődött.

Majd olyan hirtelen, ahogyan az ötlet előtűnt a semmiből, el is párolgott. A kudarc bő kilenc hónapot vitt el a határidőből.

Úgy hallottuk, hogy a huncut szemű libapásztor, Tapi bácsi szemtanúja volt az esetnek. Az öreg éppen az árvafai hivatal körül terelgette az állatait, amikor látta, hogy Nadrazsa betoppant anyósa irodájába. Nem szólt az egy szót sem, csak egy pecsétes papírt lobogtatott. Az öreg állítja, hallotta, hogy hosszasan kilincselt érte a debella.

Erhardt Abacil olvasás közben egy pillanatig azt hitte, hogy nem lát jól: a papíron egy hivatalos végzés szövege volt, amely a lehető legmagasabb helyről jött. Az illetékes szerv kerek-perec közölte, hogy az Á.T.O.K intézményeit mindkét faluban haladéktalanul be kell zárni. A tízoldalas levél egy éjszakai, titkolt ellenőrzés tanulságaira épült.

Az indoklás is meglehetősen furcsára sikeredett: az okmány több, súlyos mulasztást is felsorolt. A csaptelepek és kilincsek minőségének elégtelensége, a kötelező tisztasági festés hiánya is súlyos bűn volt. Legkomolyabb vétekként viszont a padok anyagának nem környezetbarát mivoltát rótták fel a vezetőségnek.

Abacilt szinte a sírás kerülgette: a torkában hatalmas gombóc feszült. Hogy szilvás, vagy barackos volt-e,  azt bizony nem tudjuk.

Elég az hozzá, hogy a testes horvát asszony, meg sem várta a polgármester reakcióit, máris kárörvendő kacagással kísérve lépett ki az ajtón. Nem maradt utána semmi, csak a csúfondáros némaság.

Jó néhány percbe telt, mire Abacil összeterelte kalandozó gondolatait:

– Újra elkezdődött a vesszőfutásom! – futott át az agyán.

Azt egyetlen pillanatra sem feledte, hogy tennie kell valamit, s annak is tudatában volt, hogy az idő is sürgeti őket: már csak három hónapjuk maradt a minisztériumi küldöttség megérkezéséig, és néhány hónap alatt mindkét falu deficitét tizenháromszoros haszonra kell változtatniuk, különben…

Ettől a felelősségtől zihálva szedte a levegőt, majd a telefonja után nyúlt…

Lyukrafut körülbelül húsz perc múlva érkezett meg. Tajtékzott, amikor megtudta a tényeket. Majd hosszas csendben ültek egymás mellett. Sokáig.

– Találjunk ki valamit, kollegina! – csattant fel hirtelen Lyukrafut, s egyenest ősi ellenfele szemébe nézett.

Szövetségük ekkor vált véglegessé: ezt mindketten tudták.

Abacil arcára egy pillanat erejéig mosolyt csalt Lyukrafut határozottsága, majd váratlanul ő is új erőt érzett magában. Némán bólintott, majd az ajtó felé indult.

Kitárta az ajtótáblát aztán vékony hangján hatalmasat rikkantott:

– Géza! Bemégy Csicseriváracsra, és hozol nekünk két üveg egri „válságstábot”! Ma egész nap dolgozni fogunk!

Második fejezet

Avaro omnia desunt, inopi pauca, sapienti nihil

(A zsugorinak minden, a szegénynek kevés, a bölcsnek semmi sem hiányzik)

Bár Árvafa és Tizennegyediklajosd házait már egy hete forrósággal öntözte  a naptenger, ettől függetlenül  a két polgármester még sem élvezhette az időjárás jótékony hatását,hisz végig Abacil elsötétített irodájában üldögéltek. Órák hosszat értekeztek a munkanélküliség maradéktalan kiirtásáról, látható teljesítmény nélkül. Bár az egri „válságstábból” naponta kettő is fogyott, azonban a tudós elöljáróság még mindig nem tudott épkézláb ötlettel előállni a probléma megoldására.

Ezt onnan tudjuk, mert a szigorúan zárt ajtók mögött zajló tárgyalások, akár csak a pápaválasztás, nem maradtak titokban. Ennek legfőbb oka Tibi bácsi, az egykori a pécsi operaénekes volt. A jó öreg szokásává vált, hogy mély, öblös hangján a világba kiabálta az általa hallottakat.

Tibi bácsi távolról sem fukarkodott csak a legszükségesebb információk „kiszivárogtatásával”, hanem valamennyi nyűgét és örömét, mindennapi életritmusának összes rezdülését átadta a külvilágnak. Gondjainak többsége abból származott, hogy hajdanán, amikor még jól keresett, az Árvafán lakó Gindos gondjára bízta megtakarítását, amelynek aztán lába kelt.

A nyugdíjas kor eljöttével aztán Tibi bácsi végül teljesen eszét vesztette: defenesztrált információival akarva-akaratlanul mindenkit bombázott.

Szokása volt például, hogy hangos közvetítést adott vasárnap hajnalban az általa megfigyelt kóbor kutyák párzási szokásairól. Ennek legkevésbé az utcában levő csemegebolt tulajdonosnője örült, aki megfenyegette, hogy „menten kikapja a szájából a bélést, hogy ha nem hagyja abba” a zajongást.

Tibi bácsi – mint egy lelkiismeretes riporter – azonban fittyet hányt a fenyegetésre. Továbbra is tudatta mindenkivel, ha éppen aranyere volt. De azt sem rejtette véka alá, ha cigarettát, kávét, egy szelet kenyeret, vagy éppen kiherélt kandúrmacskát kívánt meg.

Az áldatlan helyzet körülbelül másfél hete ért véget, amikor is a „Kisutca” lakosai vettek egy olcsó mobiltelefont Tibi bácsinak, aki így végre emberi időpontokra koncentrálhatta híradásait. Beszélik, hogy az öreg már aznap belevágott a telefonbetyárkodásba: ennek legnagyobb előnye az volt, hogy csak egyvalakit zavart.

            A valamikori operaénekes neve egyébként felmerült a polgármesteri értekezleteken is, nemcsak, mint „újságíró”, hanem mint lehetséges pénzkereseti lehetőség is. Ezt egy régebbi történet „tanulsága” indokolta. De hogy a Kedves Olvasót meg ne zavarjuk a tébolyult iramú sorainkkal: illendő hát, hogy megadjuk e tekintetben a szükséges felvilágosítást.

Körülbelül tíz éve történhetett: néhány héttel azután, amikor az idegesítő atyafi második szomszédja, az Urbánus Szabolcska, a „Művész” elektromos gitározni kezdett. A falubeliek úgy emlékeznek, hogy a pécsi születésű operaénekes még a szokásostól is nyugtalanabb volt. Állandó bekiabálásaival még a mellette lakó süket Misi bácsit is bosszantotta. Igazság szerint a nagyothalló férfit elsősorban az bosszantotta, hogy állandó társa Puhuntzi, a göthös perzsamacska a zajoktól félve rendszeresen belekapaszkodott Misi bá’ nadrágjába. A macska nevét egyébként egy újságcikk félreolvasott sora ihlette.

Szóval, hogy szavamat ne felejtsem: a Művész éppen a D-moll lefogását gyakorolgatta, és sűrűn olvasta mellé az instrukciókat: „Középső ujjadat a G-húrra teszed a második bundon, a mutató ujjadat a vékony E-húrra helyezed az első bundon, míg a gyűrűssel lefogod a H-húrt a harmadik érintőn. Pengetéskor a D basszushúrtól kezdjük sikálni.” Szabolcska szorgosan pengette a már említett akkordot, amikor Tibi bácsi újabb „körre” kezdett rá:

„Gindoskám! Fáj a végbelem, adjad vissza a pénzemet!”

Művész egy pillanatra megdöbbent: mintha kántálást hallott volna. A fiú pár minutumig csöndben maradt, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem akadályozza a gitározásában a jól torzított hangszerből újabb akkord – ezúttal egy G-dúr – vágtatott ki. Tibi bácsi azonnal dühbe gurult, amikor észrevette, hogy senki sem figyel rá, azonban ez a tény nem vette el a kedvét attól, hogy újabb rosszallását a világ elé terjessze:

„Százezermilliárddal tartozol, hozom a késemet!

Urbánus Szabolcska – meghallván az alkalmi énekest, aki őt „kísérti” – egy C-dúrt eresztett szabadon. A válasz ezúttal sem váratott magára:

„Huszonötezerbő’ élek, olyan vagyok, mint a kódísok.”

A Művész érezte, hogy egy aranybányára bukkant. Már csak egy akkord kellett ahhoz, hogy új típusblúz születhessen. Ekkor – fájlalván az ujjait – egy beteges A-moll megszólaltatásába kezdett. Tibi bácsi erre pedig:

„Ne hallgassá’ Gindos, mer’ nem lódítok!”

A Művész szélsebesen lejegyzetelte az elhangzottakat, és hozzálátott ahhoz, hogy megírja a többi strófát is a „Gindos-blues”-hoz. A kész dal végül páratlan népszerűséghez juttatta a környéken, Urbánus Szabolcska fellépéseinek száma a sanzonnak köszönhetően a többszörösére duzzadt. Még mi sem értjük a miértet, de még a lagzikon is ezt énekeltették vele nyakló nélkül.

Nem volt tehát alaptalan ötlet az események szolgálatába állítani a kevésbé képzett muzsikást, de Abacil és Lyukrafut ezúttal nem a szórakoztatóiparban látták a kiutat, így Tibi bácsi ilyen irányú szolgálataira nem tartottak igényt.

Ezúttal egy kevésbé törvényes, ám rendkívül gyümölcsöző lehetőséget kerestek.

*

Bizonyára csodálkozva kérdezi a Kedves Olvasó: hol voltak a képviselőtestület tagjai, amikor ennyi hagymázas ötlet forgott közszájon? Miért nem akadályozták meg a polgármestereiket a képviselők?

Pirulva valljuk be a tényeket. Árvafán és Tizennegyediklajosdon a polgármester már a választás után gondoskodott arról, hogy a képviselőség ténylegesen ne legyen képes megakadályozni őket semmiben sem. Bár Abacil és Lyukrafut módszerei különbözőek voltak, azonban végeredményben mindegyik út járhatónak bizonyult.

Abacil például az árvafai képviselőtestület tagjait egész egyszerűen állatokra cserélte.

A falu lakossága ebből semmi érdemlegest nem vett észre, csak néhányan dicsérték meg az új összetételű képviselőtestület aktivitását, amely messze meghaladta az előzőjét. Lényegét tekintve a három kányából, egy csirkéből és két kutyából álló „testület” ugyanazt a funkciót látta el, mint a homo sapiens sapiensekkel teletűzdelt hivatal. Pontosabban: csak ugatni, „vércsogni” és kotkodálni tudott, de azonnal elhallgatott valamennyi, ha kapott pár finom falatot.

Tizennegyediklajosdon ezzel szemben más módi uralkodott.

Lyukrafut a képviselőtestületet feltűnés nélkül madárijesztőkre cserélte, s a hivatal hús-vér tagjait megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe kiküldte a földekre elűzni a madarakat. Beszélik, hogy Lyukrafut még ebben a helyzetben is vérre menő vitákat tudott folytatni a szalmafickókkal. A babaarcú Leonardó mesélte „Plakátos” Loiznak, hogy egyszer látta, hogy a polgármester úr még diagramokat is mutogatott a bábuknak.

Így látta meg a napvilágot a széles körben elterjedt káosz a tájékon.

A megfelelő ellenállás hiányában „mindenki nyitott volt mindenre”. Legalább is így kommentálta a helyzetet Tizennegyediklajosd első embere.

De hogy szavamat ne feledjem: fejezetünk eleje óta nem sok minden történt a történetünkben. A tanácskozások továbbra is folytak a két polgármester között, csak annyi változott, hogy az „agyvihar” helyszínét most már hivatalosan is át kellett tenni a tizennegyediklajosdi polgármesteri irodába.

Akkor még senki sem értette, hogy Abacil irodáját miért árasztották el a békák? Tagadhatatlan, hogy a polgármesterasszony már messze földön híres volt rendetlenségéről. De rögvest pontosítanunk is kell. Ha csak azt állítanánk, hogy az árvafai polgármesternő rendetlen volt: nem mondanánk eleget. Azt is hozzá kellene tennünk: Árvafa lakosai szájhagyomány útján örökítették meg azoknak a szerencsétleneknek a sorsát, akik Abacil irodájának tisztítását vállalták. Az egyiknek – a szakértői vélemények szerint a szabadon hagyott ételmaradéknak köszönhetően – egy hód rágta el a bal nagylábujját. A másikat – hivatalos találgatások szerint egy távol keleti parfümminta miatt – hónapokig kezelték hastífusszal a pécsi kórházban.

A csúf balesetek azonban nem szolgáltak magyarázattal arra vonatkozóan, hogy miért lett halastóvá az irodája? A legtöbben ekkor talán a rosszmájú Mohikánnak, a helyi „amerikás” magyarnak adtak igazat, aki azt állította: a matrónának így vallanak szerelmet egykori hercegei.

*

Egy szó, mint száz: Abacil és Lyukrafut találkozóhelyének főbázisa a tizenenegyediklajosdi polgármesteri iroda lett.

Egy valami azonban a régi princípiumokat követte: a módszerük, hogy pénzt szerezzenek. Ám közelebb járunk a valósághoz, ha azt állítjuk, hogy ők ketten hasonlatosak voltak azokhoz a tizennegyediklajosdi öregasszonyokhoz: név szerint Kati nénihez és Margit nénihez, akik mindenképpen telefonálni akartak egyikük lányának.

Tudták ugyan a megfelelő telefonszámot: azonban egyikük süket volt, a másikuk pedig nem látott rendesen szemüveg nélkül, amit természetesen aznap otthon felejtett.

Magától értetődően így meglehetősen nehezen ment a kapcsolatfelvétel, amelynek apropója a redőnyhúzó heveder, más néven a gurtni helye volt.

A nagyothalló Kati néni elhatározta, hogy ő fogja erről megkérdezni lányát, míg a telefonszám betáplálását a látási problémákkal rendelkező Margit nénire bízta. Az alig látó néni derekasan belevetette magát a feladat megoldásába: ő meg volt győződve arról, hogy manapság még mindig a tárcsás telefonok korszakát éljük, és nem hagyta magát megtéveszteni a telefongombok által. A biztonság kedvéért hüvelykujjával óriási erővel tekerte a gombokat.

Ezzel nem is lett volna probléma, de emiatt az aprócska cetlin szereplő telefonszámot konzisztensen félretárcsázta.

A két idős asszonynak egy fiatal férfit sikerült felhívnia, majd miután a sükebóka Kati néni észrevette, hogy a vonal másik végén is van valaki azonnal rákezdett:

– Feleki Zsófia! Hun’ van a gurtnyi?

Ez a mondat több ponton is megsértette a társalgási maximákat. Egyrészt valóban Feleki Zsófia volt a gyermeke lánykori neve, de azt már több, mint húsz éve nem használta, másrészt a néni süketsége miatt nem vette figyelembe a másik fél válaszát.

Így végül két percig tartó monológ kerekedett a telefonhívásból. Kétség sem fér hozzá, hogy a „Hun’ van a gurtnyi?” –áradattal feltöltött beszélgetést elég nehéz komolyan venni, ráadásul a helyzet jelentőségét Margit néni még szívből jövő kacagással is csorbította.

Végül az ismeretlen férfi megelégelve a zaklatást lerakta a telefont.

Ami ezután következett, arra egész egyszerűen nincsen racionális magyarázat. Az újratárcsázásnál a rosszul látó Margit néni ugyanazt a férfit hívta vissza. Nem is tudjuk konstatálni a ficsúr meglepődöttségét: eleinte ugyan gorombaságokkal felelt, de aztán néhány perc után ő is kuncogni kezdett a helyzeten és udvariasan elmagyarázta, hogy nála egyetlen gurtni sincsen, sőt ő még azt sem tudja, hogy az micsoda.

Bár az idős asszonyok a „gurtnyi” lelőhelyét később megtalálták, ellenben a polgármesterduó az eset után sem lelte meg a logikus gondolkodás eszköztárát.

Pénzszerző-statégiájuk a „vak vezet világtalant” tipikus esete volt.

Éppen ebből kifolyólag: ne is kérje tőlünk a Kedves Olvasó, hogy vezessük le, hogyan jutott ilyen következtetésre a két főszereplő! Legyen elég annyi, hogy Abacil és Lyukrafut úgy érezte, sörfőzdét kell nyitnia.

Meghiszem azt!

Abacil és Lyukrafut rájöttek arra, hogyan fogják kihúzni magukat a csávából: ők fogják az ország legolcsóbb sörét gyártani!

Ernő bácsi szerint az ideára a „másztói pancsolt viszki” fantázianevű termék marketingterve ihlette őket. Úgy hallani, hogy a termék rövid időn belül hússzoros hasznot termelt ki a forgalmazójának, mivel olcsó volt, és néhány pohár még a „legjobban képzett” szesztornászt is ledöntötte a lábáról.

A termék hosszabbtávú forgalmazása azonban sajnos nem lehetett eredményes, mivel a rossz minőségű fejdurrantó kukoricaolajjal erjesztett bányászcsizmából készült. Bányák és vájárok híján ennek beszerzése hosszas és emelkedő költségű logisztikai manővereket követelt volna meg. Így másfél évvel az első palack ital elkészítése után a gyártást le kellett állítani.

Abacil és Lyukrafut ezt azonban nem tartották rossz ómennek: egyébként sem hosszútávra terveztek.

Első lépésként gondos és alapos piackutatást végeztek arról, hogy melyik „tintát” keresik a legtöbben. Ennek érdekében szegény Gézát, Abacil sofőrjét beküldték Csicseriváracsra az egyik hipermarketbe, adtak neki egy jegyzettömböt, s arra utasították, hogy jegyezze fel, hogy melyik piából mennyit vásárolnak az emberek. A nyolcórás kísérlet kis híján meghiúsult, amikor a túlbuzgó biztonsági őr azt hitte, hogy Géza amőbázni akar, és saját tollával összefirkálta a sofőr jegyzeteit.

Az apróbb gondok ellenére másnapra sikerült összegezni a végeredményt: holtversenyben volt a „kevert”, és a nagyon olcsó, dobozos sör. Géza számításai szerint nyolc óra alatt a kommersz piából hétszáznegyvenhárom üveggel fogyott, míg a „bicskanyitogató” sörből hétszáznegyvenhat dobozzal adtak el. A kísérlet után Géza – jó alkalmazott lévén – mindkét „vizsgálati anyagból” hozott termékmintát, amelyért nem fizetett: cserébe csak a biztonsági őrnek adta oda firkafüzetének még üres lapjait, amelyért az unatkozó munkaerő végtelenül hálás volt.

Az újdonsült „főhadiszálláson” aztán tüzetes vizsgálatoknak vetették alá az eredményeket: s arra jutottak, hogy két fontosabb paraméternek kell megfelelnie az általuk gyártott portékának.

Egyrészt olcsónak kell lennie, amelynek lélektani határa harminc forint. Ez azért fontos, mivel a megcélzott vékonypénzű vevőkör számára ez az összeg jelenti azt a „lélektani határt”, amelyet még nem sajnálnak élvezeti cikkekért.

A második fontos jellemző, amely választásukat meg kell, hogy határozza: a termék szesztartalma. A túl gyenge alkoholtartalom a potenciális férfi vevőkörben a „nőies pia” tévképzetét keltené, a túl erős agydurrantó pedig az „ezt csak az alkoholisták isszák” előítéletet vetítené elő.

Világos volt a kutatás végeredménye.

A sört mindkét nem fogyasztja, nem túl erős, és előállításában jelentős árrést tudnak érvényesíteni. További számottevő előnyt jelentett, hogy a környék lakossága minden bizonnyal szívesen dolgozna egy ilyen helyen. Ráadásul mivel lehetőségeik, úgymond „találkoznának férfi dolgozóik igényeivel”: ki is lehetne fizetni őket a legyártott készítmény egy részével.

Ez volt csak a logikai mesterremek!

Abacil és Lyukrafut töviről hegyire megtervezte a gyártási folyamatot, amelynek csak egyetlen mutatója volt: minél kevesebből minél többet gyártani.

A költségek megkímélése miatt, no meg azért, mert semmit sem tudtak a sörfőzésről, inkább a „helyi erők” segítségére számítottak. Remélték, hogy él még néhány „öreglegény” a tájékon, akik már az orosz „felszabadítás” előtt is „sört” főztek fakéregből és vizeletből.  Leginkább az ő segítségükre akart támaszkodni a két határidőpatkány, hiszen a szűkös költségkeret nem tette lehetővé azt, hogy minőségi alapanyagokat használjanak fel.

Egy gond azonban még így is adódott: Abacilnak és Lyukrafutnak nem akadt felhasználható tőkéje a szükséges eszközök és alapanyagok beszerzéséhez, így a terv néhány napra kútba esett.

Szomorú, borongós hangulatú napok árnyékolták be a határt, miután a terv ideiglenesen parkoló pályára került. A legjobban talán a polgármesterasszonyt viselte meg a tétlenség. Mindenki szemtanúja lehetett Abacil mély depressziójának, de annak okáról senki sem tudott.

Levertségéből még Urbánus Szabolcska hegedűjátéka is alig tudta kihúzni. A vég kezdete volt, amikor Abacil teljes bekezdéseket kezdett idézni Kisfaludy Károly Stibor vajda című drámájából, emellett kinézete a lelkéhez hasonlóan zilálttá vált. Kerülte az emberek társaságát, még Csicseriváracsra sem ment be.

A tétlenségről nem sokat írhatunk.

Ha azt mondjuk, hogy nem történt semmi akkoriban, nem túlzásból tesszük. Minden ment a maga útján tovább, mindenki végezte megszokott elfoglaltságát, csak Erhardt Abacil hűséges sofőrje, Géza eresztette búnak a fejét. Munka nélkül maradt, és főnökasszonya sem beszélt vele: ezekhez pedig nem volt hozzászokva.

Ki tudja, hogy mi lett volna a vége a hosszú ideig tartó búskomorságnak, ha a dolgok másként nem történnek? De a véletlen mindig remek meseíró, és közbeavatkozásainak szükségessége tagadhatatlan.

Ebben az esetben is a végzet sietett a szereplőink segítségére.

Egy lanyha szerdai napon történt, hogy váratlanul megcsörrent a telefon az árvafai hivatalban. A vonal túlsó végén Lyukrafut volt. Ahogyan Editkétől tudjuk, a tizennegyediklajosdi oligarcha remek hírekkel szolgált Abacil számára, az idős asszony szinte azonnal felderült, amint a füléhez tette a készüléket.

Miután letették a telefont, még egy perc sem telt belé, és a polgármesternő máris hívatta Gézát.

Tizennegyediklajosdra mentek.

Amikor Géza benézett az irodába Lyukrafut szinte majd’ kicsattant az örömtől. Fennhangon csak annyit közölt kollégájával: sikerült megszereznie a szükséges pénzmagot a vállalkozás beindítására!

Néhány perccel később aztán színről-színre minden kiderült…

De talán kezdjük szépen sorjában az elején, Kedves Olvasó!

Szóval Lyukrafut Péter éppen a csigáit, Csücsit és Rücsit etette aznap reggel, amikor Mohikán, az „amerikás” magyar hívta őt telefonon az új önkormányzati vállalkozással kapcsolatban.

Kétségbevonhatatlan, hogy Abacilnak elkomorult az arca, amint meghallotta Mohikán nevét. A környéken már mitikus volt a milliomos vállalkozó – mondjuk így – etikátlan magatartása. Pletykálják, hogy számtalan üzlettársát börtönbe vitték már, míg ő minden alkalommal busás hasznot zsebelhetett be az ügyesen megszövegezett szerződések miatt.

Ezúttal azonban egy szót sem szólt.

Mindketten tudták, hogy ennek az üzletnek meg kell köttetnie. A pénzre nekik sokkal inkább szükségük volt, mint a lófarkas Mohikánnak. Igaz, nem tűnt bizalomgerjesztőnek a tény, amit Jótündér közölt néhány hete Abacillal: szerinte a vállalkozó azzal szolgálta meg a nevét, hogy minden üzlettársát, aki csak az útjába került anyagilag „megskalpolta”.

A hírközlő is érdekes ember volt.

Eddig sem katonás rendben szőtt történetünk szövete nem sínyli meg, ha néhány dolgot nyilvánosságra hozunk Jótündér „keresztanyáról”. Minden józaneszű, barázdált agyú kétlábú tudta errefelé: Jótündér volt a környék falurádiója. Ő mindenki ismert, és mindennel tisztában volt. A közvélemény azonban nem hálálta meg törekvéseit: mondják, hogy a kövérkés híradó vezetéknevére már a saját férje sem emlékezett.

Ő azonban remek emlékezőtehetséggel rendelkezett.

Pontosan feljegyezte a környékbeli asszonyok ciklusát, s minden lényegtelen információmorzsát eszébe vésett, hogy később, ha már szükségessé válik, képes legyen felidézni. Mondanunk sem kell, hogy Jótündér mindenhol ismerték és mindenhol ott volt.

Igazi epidemiológiai kockázati tényező volt a környéken. Rendszeres reggeli háztűznézőiben az sem akadályozta, ha éppen hányásos-hasmenéses vírust hordozott magában. Rendszeresen végigfertőzte mindkét falut. Dr. Gulipán Antal, Tizennegyediklajosd háziorvosa pontosan tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy az iskolás gyermekek ne legyenek betegek a tél közepén. Csak rá kellett parancsolnia Jótündér kecses járású férjére, Fenékferencre, hogy tartsa ágyban az asszonykáját.

Jótündér Abacil ritkán kivallatott kémje volt.

Igazi csoda volt kettejük kapcsolata: a polgármesterasszonynak Jótündér jutalmazására nem is kellett gondolnia, hiszen Fenékferencnek volt mit a tejbe aprítania. A jólét azonban nem látszódott meg az idősödő házaspáron. Állítólag leveleiket még mindig írógéppel írták, és tárcsás mosógéppel mosták ki koszos ruháikat.

Ők voltak a „gazdag szegények”.

A tűzrőlpattant asszony anyagi helyzete is azok közé a keserédes történetek közé tartozik, amelyeknek keletkezéséről csak a Teremtő mondhatna valamit. Bármennyire is nyersen hangzik, de fiuk és menyük teljesen kisemmizte őket. Mindent elvittek tőlük, amelyet gazdag földjeik behoztak.

Jólétük egyetlen jele egy batár terepjáró, amelynek tankolása elvitte a maradék pénzük nagy részét is. A csekély bőségük csak nyomorúságos étrendet tett lehetővé számukra. Csak zöldbabot ettek kenyérrel, illetve kenyeret zöldbabbal. Néhanapján, ünnepkor tarkabab is került az asztalra, és palacsinta készült a sparhelten. Fenékferenc ugyanis gyermeki lelkülettel viseltetett étrendje után: ha valami ízlett neki, akkor hónapokon keresztül azt rendelte magának.

Bármennyire is szeretnénk tovább fecsegni Jótündérről, sajnos meg kell zaboláznunk elbeszélésünk makacs szamarát, s újfent Mohikánt kell fókuszpontba állítanunk. Merész váltással máris önvallomásra kényszerülünk. Be kell ismernünk egy szörnyű narratív tévedést, Kedves Olvasó! Úgy látjuk, hogy történetünkben túl feketén, s túl durva ecsetvonásokkal ábrázoltuk vállalkozónk képét. Úgy véljük, hogy egy igazán modern regényben ezt mindenképpen el kell kerülnünk. Éppen itt az ideje, hogy közhírré tegyük a tényálladékot: Mohikánnak nem csak gaztettei voltak. Egyszer jót is cselekedett. Néhány éve elhatározta, hogy kipróbál egy kevéssé veszélytelen rovarirtót saját magán, de többek őszinte sajnálatára csak a mellkasszőre hullott ki tőle.

Mohikánról – akinek igazi neve szintén a múlt homályába veszett – sokat elmond az, hogy nem volt hajlandó közösséget vállalni Árvafa és Tizennegyediklajosd lakosaival. Köztudomású volt, hogy egyetlen öröme a falu határában fekvő üzeme volt, amelyben hol papírzsebkendőt, hol vécépapírt csomagoltak a kizsákmányolt munkások. Mindez attól függött, hogy a hét adott napjának nevében volt-e „r” betű: így  szerdán, csütörtökön és vasárnap papírzsebkendőt, más napokon vécépapírt dobozoltak nála.

Nem hisszük, hogy újat tudnánk mondani Mohikán alapadottságaival kapcsolatban, csak azt erősíthetjük meg, amit már a Bölcs Olvasó amúgy is kiolvasott sorainkból.

Általános közutálatnak örvendett a környéken, amiért alaposan meg is dolgozott. Bármennyire szeretnénk megokolni, elemezni a tetteit, képtelenek vagyunk rá. Talán a legpontosabban a hírharang Jótündér elemezte a mozgatórugókat.

Ő kerek perec kijelentette, hogy Mohikán természete hasonlatos volt motorjához. Pontosabban a sisakjához: míg a védőfelszerelés bukó, addig a gazdája bunkó volt.

Eközben eszünkbe jutott, hogy a falubeliek közében is elterjedt egy pletyka az akarnokról. Úgy hírlik, hogy az újgazdag gyáros egyszer egész egyszerűen lerúgott egy munkást a targoncáról, amikor a szerencsétlen flótás az egyik papírbálát néhány méterrel odébb rakta a kelleténél.

Az is köztudomású, hogy a hosszú hajú főnök legendásan takarékoskodott – másokon: amikor például az egyik alkalmazottját kirúgta, arra kérte a nőt, hogy legyen szíves személyesen átvenni a felmondólevelét. Csak azért, hogy megspórolhassa a postaköltséget.

Többet írhatnánk a témáról, de mást nem.

Úgy véljük, hogy Mohikánról már így is több szót vesztegettünk, mint szükséges lett volna. Kisstílűségét talán az ajánlatának második fele fejezi ki legjobban.

Ennek bemutatásához viszont vissza kell térnünk Lyukrafut irodájába!

Abacil egyik bámulatából a másikba esett.

Már az a hír is meglepte, hogy Mohikán és csendestársa, az amerikai származású Rava Tarner hajlandóak beruházni a tervükbe. Még hihetetlenebbnek látszott a felajánlás, miszerint az úriemberek megszerzik a sörfőzéshez feltétlenül szükséges eszközöket is. Azt mondták, hogy kéz alatt átvennék a pécsi sörgyár egyszer már felhasznált nyersanyagait, amelyeknek újabb felhasználásával lehetővé válna a dobozonkénti harminc forintos vételár kialakítása. Végül helyszínt is biztosítottak a „vállalkozásnak”: a tervek szerint a sörfőzdét Mohikán csomagolóüzemének hátsó részében rendezték be.

Abacil idáig egykedvűnek tűnt, de gondolataiban már a hasznot számolgatta.

Ő is tudta, amit a környék szinte minden lakója. A helyszín biztonságos. Ennek oka, hogy az üzembe vezető betonút olyan rossz állapotban volt, hogy csak harckocsival lehetett megközelíteni. Halkan jegyezzük meg: ilyen módon történik a munkások mindennapi szállítása is. Mindannyian sejtették, hogy nem létezik olyan ellenőr, aki kockáztatná a hivatali kocsija épségét egy ilyen vizsgálatért.

Híresztelték, hogy egyetlen egyszer volt arra példa, hogy az út borzalmas állapotán javítsanak, vagy öt éve. Akkor a MÁV hozott betontalpfa-darabkákat a borzalmas méretű kátyúk feltöltésére. Ennek oka az volt, hogy a tizennegyediklajosdi vasúti átjárót éppen javították, és elterelő útként csak ez az egyetlen útszakasz jöhetett szóba.

A vasút lelkiismeretességét dicséri, hogy amint elkészültek a felújítással, a felhasznált betondarabokat azonnal visszaszállították a telepükre, így minden maradt a régiben, az „üzletemberek” és a fiatalok nagy örömére. A kihalt útszakasz ugyanis más funkciókat is betöltött a környékbeliek életében. Ezért kapta nem hivatalosan „Liezon-köz” nevet.

Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter csak morzsolt szét néhány káromkodást fogai között, miután Mohikán és Rava Tarner minden kertelés nélkül elmondták, hogy mit kérnek a szolgálataikét cserébe.

A legfontosabb feltétel a haszon tetemes részének átruházása volt. Abacil és Lyukrafut feladatává tették azt is, hogy szerezzenek „szakképzett” személyzetet, tovább minden szervezési, értékesítési és marketingfeladatot el kellett látniuk.

– Többletmunka, semmi pénzért! – morgott Lyukrafut Péter.

A feltételek rigorózussága csak olaj volt a tűzre. Mindketten biztosra vették, hogy üzlettársaik valami rosszban sántikálnak. Egy percre sem bíztak meg az akcentussal beszélő, lófarkas vállalkozóban és a bérgyilkos kinézetű társában. De legyünk őszinték, Kedves Olvasó! Milyen más választásuk lett volna? Mi állítjuk: nem akadt egyéb alternatíva a két határidőpatkány számára. Két rossz felől kellett ítélniük, s ők igyekeztek a kisebbiket választani.

*

Elképzelheti a Kedves Olvasó, hogy milyen felindult lelkiállapotban egyeztek meg Mohikánékkal. A feldúltságuk akkor sem csillapodott, amikor néhány nappal később aláírták az Ablak-Zsiráf borítóba kötött szerződést. A nem mindennapi alkotást Mohikán a környezettudatosság jegyében rendelte meg Gindosnál. Az alig dolgozó könyvkötőről azt mondják: Mohikán volt az egyetlen ügyfele. Az öreg Amorózó állítja: Gindos számtalanszor vállalta már Mohikán szerződéseinek bekötését, a világirodalom szinte minden nagyobb irodalmi művének borítójába kötött már, nemtől-nemzettől függetlenül.

Az események innentől gyors egymásutánban záporoztak.

Miután Abacil és Lyukrafut kézjegyükkel látták el a kontraktust máris azon főhetett a fejük: hogyan trombitálnak össze megfelelő munkásgárdát?

Ez rendkívül nehézkes feladatnak tűnt, hiszen a környék nem volt bőségesen ellátva szakmunkásokkal. Ilyen speciális munkára embert találni pedig egyenesen lehetetlennek látszott.

Volt ugyan egy zugszeszfőzde Árvafán, amelyet egy nincstelen kéményseprő, név szerint Darázsi Róbert üzemeltetett, itt azonban csak pálinkafőzést folytattak. Az Ősember – mert csak így hívták Darázsit a faluban – rászolgált a nevére: ápolatlansága miatt tényleg kiköpött mása lehetett a neandervölgyieknek. Oroszlánsörénye zsíros csimbókokba állt össze. Kosztól mocskos overallja valaha kék lehetett, de abban a pillanatban gyászfekete volt, és a szaga olyan borzasztóvá vált, hogy – a rossznyelvek szerint – egereket tudott fogni vele.

Igaz ugyan, hogy a higiéniára keveset adott az Ősember, azonban az általa összetákolt szeszfőző szerkezet már hosszú évek óta látta el etilalkohollal a környék szomjas torkú embereit. Arisztid bácsi szerint már az is csoda, hogy nem szenvedett senki sem öngyulladást a kerítésszaggatótól. A masina által kigőzölt folyadékról sokat elárult, hogy míg egyesek a torkukon döntötték le, mások esküdtek arra, hogy ettől jobb ablakmosót még az életben nem láttak.

Nem hiába mondják, hogy egy zseni sokoldalú!

Abacilék szerint nem tűnt butaságnak felkérni az Ősembert, hogy vállalja el a sörfőzőmesteri teendőket. Erősítésként felkeresték a környék idős férfijait, Tapi bácsit Árvafáról és az Amorózót Tizennegyediklajosdról, hogy kamatoztassák a második világháború idején szerzett kényszerű sörfőzési tapasztalataikat.

Mindez azonban nem volt elég a gyártási folyamat beindításához.

Szükség volt vállalkozó kedvű emberekre is, akik szívvel-lélekkel segítenek az apróbb segédmunkák elvégzésében. A feladatok csak sorjáztak, és minden munkafázishoz legalább két ember kellett: kívánatos volt felvenni valakit a maláta bejuttatásához az őrlőgépbe. Aztán kellett személyzet, aki a cefrézés során figyeli a gépet. El kellett végeznie valakinek a komló elkeverését, és még számtalan kulimunka igényelt munkást, amelynek leírása is verejtékes, az elvégzéséről nem is beszélve.

Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter számára azonban egy dolog volt lényeges csupán. Hogy, hogy is nem, de végül a környék összes mozdulni képes embere a vállalat előmozdításáért fáradozott. Úgy látszott ekkoriban, hogy a minden a legnagyobb rendben megy: Mohikánék tartják a szavukat, s hőseinknek felesleges volt annyira bizalmatlannak lenniük.  

Abacil és Lyukrafut először a fontosabb posztok vezetőit választották ki, majd csak ezután vették fel a segédmunkásokat. Az első három munkafázis: az őrlés, a cefrézés, és a komlózás kisegítő feladatainak ellátásáért „Plakátos” Loiz és csapata volt a felelős.

Meg kell mondanunk, hogy erre a feladatra keresve sem találhattak volna jobb embert, mint a női ravaszság és a feminin cselszövés koronázatlan királynőét. Hősnőnk neve ugyanis „foglalkozásából” vezethető le: no, nem a reklámiparban dolgozott a mindig csapzott Loiz.

Ennek cifrább sora van.

A Tizennegyediklajosdon tanyázó, de egyébként hajléktalan Loiz – fogalmazzunk így – „ágyrajáró” volt. Azaz előszeretettel lépett könnyelmű nemi kapcsolatokba a környék férfijaival annak érdekében, hogy egy-egy éjszakát náluk tölthessen. A csicseriváracsi kórház egyik orvosa, a röntgenszemű Dr. Bagoly Balabán döbbenten fogalmazta meg embergyógyászati véleményét „Plakátos” Loiz tevékenységével kapcsolatban. Tanúk vannak rá, hogy ezt mondta: „ez a luvnya olyan rusnya, hogy férfi legyen a talpán, aki megkotorja, mégis tele a kuncsaftjaival a váró.”

Bár a tudós doktornak ezúttal is mélységesen igaza volt, azonban Árvafa és Tizennegyediklajosd hímjeit nem olyan fából faragták, akik csak úgy megfutamodnának a kihívás elől. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően aztán akadt jelentkező bőven, aki lakásába fogadta Loizt: így a fedél nélküli asszonyka újabb és újabb éjszakákat „bekkelhetett” így  ki.

Senki sem mondhatja azonban, hogy hálátlan lett volna: ajándékul mindig hagyott valami csekélységet vendéglátója számára. Pletykálják, hogy csak egyetlen férfi vonta kérdőre a tűrhetetlen „adomány” miatt. Ezt a párbeszédet mind a mai napig idézik a víg borozgatások közepette:

– Loiz! Mi a franc ez itt? – fogta kezébe az egyik élősdit az aktuális „bak”.

– Lapostetű. Miért mit vártál egy éjszakáért, aranyhalat? – vágott vissza az éles eszű asszonyka.

De hogy egyik szavunkat a másikba öltsük, Loiz bukását az a tulajdonsága okozta, hogy nem csak nőtlen férfiaknak ajánlkozott fel, hanem családosaknak is. Másfél éve lehetett, hogy szerencsétlenségére egy olyan nős pasasra is kivetette a hálóját, akinek asszonya messze földön híres „hírharang” volt.

Mondogatják, hogy Loiz és a férfi találkozgattak egy pár hétig, s mind a mai napig is büntetlenül folyna a viszonyuk, ha egyszer a feleség – tudtán kívül – nem zavar bele a „hírközlőrendszerükbe”. Jótündér állítja, hogy a begerjedt párocska egy egyszerű trükk segítségével bizonyosodhatott meg a „szabad útról”.

Persze ez is a leleményes Loiznak volt köszönhető.

A fortély az volt, hogy ha a kotnyeles feleség eltűnt a színről, akkor férje az ajtó mellé letámasztott seprűt lefelé fordította, így ha arra ment, akkor Loiz tudhatta, hogy nyugodtan becsöngethet hozzá, csak a férfi fog ajtót nyitni. Ámde, ha a seprű felfelé volt fordítva, akkor tisztában volt azzal, hogy a pletykafészek otthon van, így a biztonság kedvéért még várnia kell a légyottra.  A „szerelmeseknek” egyébként szokatlan szerencséje volt: a feleség jó összeköttetései ellenére sem buktak le, a férfi sem lett a bőr- és nemibeteg gondozó osztály betege. Loiz is bűntelenül tölthetett el néhány estét a szeretője garázsában.

Igazán jól működött ez a szimbiózis.

Ügyesen lavíroztak tehát az illegalitásban, egészen addig, míg a mázli szériának vége nem szakadt. Egy reggelen a feleség a bejárati ajtó becsukásakor egy szerencsétlen mozdulattal leverte a felfelé fordított seprűt, s ösztönszerűen megigazította, amely így már lefelé mutatott.

A férje ennek nem volt tanúja, s nyugodtan nézte a tévét, amikor a közelben tanyázó Loiz becsöngetett. A férfi kissé meglepődött, amikor ajtót nyitott, hiszen ő nem hívta a nőt, de ha már ott állt, akkor bentebb invitálta, majd – hogy az illem határain belül maradjunk mondjuk úgy –  „nyugodtan, hosszasan megkávéztak”.

Ezzel nem is lett volna gond, ha a feleség otthon nem hagyott volna valamit, s így félútról véletlenül vissza nem fordul.

Ez azonban így történt.

A máskor mindig vérmes asszony nem szólt egy szót sem, amikor a tett pillanatában találta a két „kávézó” személyt. Egyszerűen csak sarkon fordult, és bement a munkahelyére, a csicseriváracsi nyomdába.

Munkatársai állítják, a feleség munkaidejét arra fordította, hogy körülbelüli arcképet rajzoljon a gaz csábítóról. Ezután – önkényesen kisajátítva a gépeket – plakátokat és szórólapokat gyártott, összesen kétezer-nyolcszáz darabot. A röpiratokban hosszasan ecsetelte Loiz bűneit, családfáját részletesen kitérve az  édesanyjára is.

Állítólag két délután alatt végzett a terjesztéssel.

A falubeliek csak a végeredménnyel voltak tisztában: mind Árvafán, mind Tizennegyediklajosdon valamennyi háztartás kapott egy-egy szórólapot. A felszarvazatott hölgy még a helyi boltokba eljuttatott egy-egy tucatot belőlük. Végül az összes villanyoszlop, buszmegálló és szabad tér ki volt plakátozva.

Az üzenet egyértelmű volt: a feleség felhívta az asszonyok figyelmét arra, hogy vigyázzanak Loizzal. A kéretlen gerillamarketingnek két következménye lett a csábító számára: egyrészt elnyerte a „plakátos” előnevet, másrészt sokkal kevesebb lehetősége volt arra, hogy ne a szabad ég alatt éjszakázzon. 

De, hogy előregördítsük történetünk sárba ragadt kerekét, el kell, hogy mondjuk, hogy melyik szerencsés környékbeli töltötte be a második segédmunkáscsoport vezető tisztségét. A csapat feladata az erjesztés, az ászokolás, és a palackozás közben felmerülő problémák megoldása volt.

A burokban született asszonyt Vakud Örzsinek hívták, és Abacil és Lyukrafut feltétlen bizalmát élvezte. Ennek fényes tanúbizonysága volt az, hogy külön feladatként kapta a sör marketingstratégiájának kidolgozását is.

A környéken élők úgy tudják: Vakud Örzsi, a Palócföldről ideköltözött vénlány, elévülhetetlen érdemeket szerzett a falu területén áruló mozgóboltok nyitva tartásának összehangolásában.

A Kedves Olvasó szemében mindez csak csekélységnek hathat, ám fel kell világosítanunk arról, hogy az ő agilis fellépése előtt milyen állapotok uralkodtak. Szervezőmunkáját megelőzően gyakran előfordult a környéken – amely pályázhatna a legtöbb, egy főre jutó mozgóbolt díjáért – hogy rengeteg árus körözött egyszerre a két faluban. Nem egyszerűen sok, de annyi, hogy teherautók, amelyek különböző szignálokat kürtöltek, két forduló alatt teljes egészében lejátszották Mozart Kis éji zenéjét.

Minden vitán felül áll: a falusiaknak nem kellett arra panaszkodniuk, hogy nincsenek elkényeztetve zenei téren. Igaz ugyan, hogy a falunap, és az ezzel járó koncertek túl drágának bizonyultak mind Abacil, mind Lyukrafut számára. Pótlékként azonban a fagyit és jégkrémet áruló autók, a gázpalackot szállító járművek, a pékáruval felszerelkezett kocsik, a „tejestragacsok” és a végtelen számú mozgóbolt szignálja még a rádió kínálatától is színesebb zenei kavalkádot szolgáltatott számukra. Kevéssel egymás után hangzott fel például a „Híd a Kwai folyón” főcímdala, a „Kincs, ami nincs” című film jól ismert dallama, majd Scott Joplin The Entertainer-jének első négy taktusa.

A pontosság kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy egyik mozgóboltról sem vásárolt még soha senki sem a pimaszul magas árrés miatt. Még mi sem értjük: miért járnak mégis a kocsik rendületlenül, minden nap a környékre, hogy ha egyáltalán nem szereznek bevételt?  Ezt a kérdést mind a mai napig vizsgálja egy tudóscsoport az egyetem közgazdasági tanszékén.

Beláthatja a Kedves Olvasó, nem kis dolgot végzett el az ősz hajú asszony. Terve végtelenül puritán volt: először is – Abacil jóváhagyásával – azonnali statáriumot hirdetett, s a renitenskedőket rögvest megdobálta a helyi boltokból származó, kőkemény szárazkenyérrel. Az akciójával a polgármesteri hivatalokhoz beérkezett kárigények szerint majd’ hétmilliós veszteséget okozott.

Örzsi következő lépése a tervszerű kiszállítás megtervezése volt: pontosan két fordulót, fordulónként húsz percet adott a lerázhatatlan árusoknak arra, hogy portékáikat értékesítsék. Terve gigászi mivoltát hirdeti, hogy még ezzel az ésszerű lépéssel is majdnem fél napig tartott az árusítás.

A történetet nem önmagáért meséltük el.

Célunk az volt, hogy érzékeltessük: éppen a keménykezű lépések sorolták Vakud Örzsit a környék fontos emberei közé. Valamint kimondottan emiatt bízták rá a sörfőzési- és marketing feladatok egyidejű végrehajtását is.

A mostani megbízás sem volt szimplább, mint a mozgóboltok összehangolása. Vakud Örzsi sokat törte a fejét azon, hogy milyen „köntösbe” csomagoljon egy olyan terméket, amely valószínűleg eleve ramaty minőségű. A fogyasztói ráadásul olyanok lesznek, akiknek teljesen mindegy, hogy mit írnak rá a csomagolásra, úgysem fogják elolvasni. Mindebben a legrosszabb, hogy előreláthatólag állagra nem lehet majd különbséget tenni a gyártott sör és a motorolaj között.

Végül olyan hirtelen, mint egy fényképezőgép vakujának villanása, beugrott neki a sör „márkajelzése”. Azt gondolta: nevezzük a sört, utalva a fogyasztók egyre csökkenő értelmi képességeire Napfogyatkozásnak. Ez a gondolatmenet határozta meg a csomagolás megtervezését: elsősorban a fekete és a sárga színek váltakozása dominált benne.

Vakud Örzsi pillanatok alatt lefirkantotta az ötleteit, és egy mappába tette a márkajelzés terveit.

Egy nagyszerű ideától ihletve szinte azon nyomban megírta a dobozon levő szöveget is. Mivel valószínűsítette, hogy csak néhány fogják átfutni, ezért a szöveget a XII. század végi Halotti beszéd és könyörgésből kölcsönözte. Úgy hitte, hogy az ÁNTSZ úgyis jó néven veszi, ha hosszas figyelmeztetést iktat az alumíniumdobozra. Ráadásul a klasszikus nyelvemlék szövege még a „hozzávalók” részt is pótolja. Elvégre nagyobbrészt „isából”, porból és hamuból kotyvasztják majd össze Tapi bácsiék és az Ősember a Napfogyatkozást. Nem is beszélve arról, hogy megtetszett neki a sör „gyimilcsként” való azonosítása: ezt a metaforát nagyon költőinek találta.

Mindezek miatt végül úgy döntött, hogy nem kívánván megtéveszteni a vásárlót: nem betűhíven, de a valamikori olvasatnak megfelelően másolja a csomagolásra a nyelvemlék rövid részletét. A végső felirat ez lett:

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por es homou vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüköt Ádámot, es odutta volá neki paradicsumot házoá. Es mend paradicsumben valou gyimilcsektül mondá neki élnie. Heon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mondoá neki, méret nüm eneik: isa, ki napon emdöl az gyimilcstűl, halálnak haláláal holsz.”

Vakud Örzsi ekkor jó kedvre derült.

– Már csak a marketingtervet kell kidolgoznom, a lehető legolcsóbban. – csettintett nyelvével félhangosan.

Az idős palóc asszony otthoni tapasztalatai alapján mélyen hitt a szájreklám erejében, így a Napfogyatkozás sör népszerűsítését elsősorban erre a módszerre építette fel. Azonban további elgondolásai is voltak. Azt vette tervbe például, hogy a gyárban dolgozók gyermekeinek-unokáinak zsírkrétákat vesz, és azokkal rajzoltatja meg azokat a keménypapíros plakátokat, amelyek általában a boltok belépőjénél szoktak lenni.

Az is keresztülvihető ötletnek tűnt például, hogy a termékből legtöbbet fogyasztó emberek hátára – mivel ők feltehetően elég sokat maradnak egy helyen – szintén rá lehetne tűzni a márkajelzést egy újabb doboz sörért cserébe. Akik már ülni sem képesek, azoknak a kezére lehetne erősíteni a sörösdobozt, így is népszerűsítve a terméket. A hagyományok ápolására is lehetne utalni úgy, hogy a méregdrága óriásplakátok helyett madarak, kisállatok lábára erősíthetnénk egy-egy kézzel írott szórólapot, amely a Napfogyatkozás sört hirdeti.

Abacil és Lyukrafut szinte szárnyaltak a boldogságtól, amikor elolvasták javaslatait: el is fogadták azokat az utolsó szálig.

Már csak a terjesztés folyamatát kellett tökéletesíteniük a határidőpatkányoknak.

Időt és energiát nem sajnálva hosszan tartó tárgyalásokba kezdtek a csicseriváracsi hipermarketekkel és a helyi boltokkal.  Az egyéni átvevők névsorát is papírra vetették.

Bár nem hinnénk el, de mégis így van. A magánszemélyek megrendelései tették ki a kapacitás nagyobb hányadát. Ennek oka viszonylag egyszerű volt: a környékbeliek a lustaságukról híresek, boltba járni sem szeretnek. Néhány előrelátó gazda – Lyukrafuték legnagyobb szerencséjére – két évre előre gondoskodott sörkészleteinek feltöltéséről.

A terjesztés során a legnagyobb gondot az jelentette, hogy nem volt egyetlen doboz sörük sem, amit megmutathattak volna: ezt azonban egy ügyes lépéssel hidalták át.

Nem a terméket hozták el a megrendelőkhöz, hanem a „tesztereket”.

Kóstolni vágyóból pedig nem volt hiány, hiszen – érthetetlen módon – a vidéken leginkább erre a munkakörre jelentkeztek a legtöbben. Abacil és Lyukrafut őket azonban nem sörrel, hanem az Ősember által főzött zavaros lével itatta meg. Beszélik, hogy a rendszeres alkoholfogyasztó réteg nagy részének fel sem tűnt a csere.

A dolog könnyebbik fele ezzel el volt végezve.

Abacilnak és Lyukrafutnak már csak arra kellett rávennie őket, hogy egy olyan sörről beszéljenek, amelynek ízét még egyikük sem érezte. Kezdetben a két polgármester cetlikre írt olyan szavakat, mint „zamatos”, „jellegzetesen borostyánszínű”, illetve „a sör habja éppen megfelelő nagyságú”, s ezt osztották szét a nem létező terméket tesztelők között. A megtanulandó szavakat Abacil tulajdonította el egy konkurens sörreklámból.

Bármennyire szeretnénk állítani az ellenkezőjét, sajnos csak azt mondhatjuk: az első demonstráció dugába dőlt. A galiba oka az volt, hogy a terméket kóstoló szakasz időközben elfelejtette a saját szóösszetételét és a segítő cetlit pedig rendre elhagyták.

A későbbiekben azonban már biztosra mentek: a teszterek a mondandóját a karjukra tetováltatták. Kétségbevonhatatlan, hogy ez a felidézési mód sem volt tartós: több környékbelitől hallottam, hogy a masszív teszterek másnap reggel nem tudták mire vélni, ami a karjukon volt.

Félve suttogjuk, Kedves Olvasó: felesleges volt ennyit törniük magukat hőseinknek. A megrendelők legtöbbjét nem a kevéssé megszervezett demonstráció győzte meg, hanem a felkínált sör ára. Mindenki pontosan tudta, hogy dobozonként harminc-negyven forintot még a legkisebb pénzű vevő is megengedhet magának.

A rendelések pedig csak gyűltek és gyűltek.

Abacil és Lyukrafut majdnem elájult az örömtől, amikor összegezték az igényeket. A gyár jelenlegi kapacitásával majdnem másfél évre el voltak látva munkával! Még jobban elkerekedett a szemük, amikor kiszámolták a haszon negyven százalékát: a jókora összeg miatt kis híján kísértésbe estek, s már-már fizetést is akartak adni az alkalmazottaknak. Ezt a szándékukat viszont hamar elvetették.

Úgy tűnt tehát, hogy minden rendben lesz, s az önkormányzatok képesek lesznek megtermelni azt a profitot, amelynek meglétét néhány hónapon belül ellenőrizni fogják a hivatal emberei.

*

Bármennyire is szeretnénk csak diadalról, egyedül a győzelemről írni, sajnos történetünkben eljutottunk arra a pontra, amikor számot kell vetnünk a szomorkás kimenetelű konstellációval. A vég kezdeteként interpretálhatjuk, amikor alig néhány nappal a zugsörgyár beindítása után előtűntek azok a rejtett problémák, amelyek előre vetítették a sikeres üzlet csődjét.

A valamikori dolgozók állítják: az őrlőgépből kétóránként halásztak ki egy-egy ujjpercet. De a cefrézőben is megfürdött pár melós, akik ezután sokkal vidorabb hangulatban közlekedtek, mint egyébként.

Bár a részleg vezetője, „Plakátos” Loiz máskülönben értett a férfiak megregulázásához, azonban ilyen körülmények között nem győzte a kiképzés nélküli hímek leszidását. Egy idő megunta az állandó hegyi beszédet: innentől Tibi bácsit alkalmazta erre a célra  erre, aki ahogyan azt már leírtuk imádta a hangját hallatni.

Vakud Örzsi is számtalan problémával kellett, hogy megbirkózzon: az erjesztés munkafázisában dolgozó munkások szisztematikusan lopták a félig kész nedűt, a „fickósört”. Még súlyosabb malőrnek bizonyult, hogy az üres dobozokat rendszeresen piszoár és hamutartó helyett használták egyes elvetemültek.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a sörgyártás a kisebb malőrökkel együttvéve is rendkívül jól haladt. Abacilék állítják: egy délután alatt kitermeltek egy nagyobb hipermarket számára elegendő készletet.

Ennek titka néhány munkás szerint az volt, hogy a több napnyi érlelést igénylő sörbe Tapi bácsi és az Ősember beültette néhány órára a volt postás Amorózót. A férfi életritmusában is rendkívül ráérős volt: azt beszélték róla, hogy danolászás közben annyira elnyújtotta a nótát, hogy amikor a többiek a harmadik sornál tartottak, ő csak akkor fejezte be az elsőt. Lomhaságának komoly hasznát vette a levelek kiszállításakor, hiszen már-már mindenki lemondott a várva várt küldeményről, amikor az végre megérkezett: emiatt szinte mindig kitörő örömmel fogadták őt, különösen az asszonykák. Amorózó a helyi gazdaság alappillére volt. Róla állították, hogy öt családot tartott el egy fizetésből.

Egyesek különös gondolkodásmóddal következettek a sörben fürdés okára: bizonyára már a sör sem képes elviselni ezt a komótosságot, így inkább behódol az öregnek és előbb válik késszé. Néhány kaján kópé viszont úgy vélte, hogy csak az öreg postás lábgombáival magyarázható az íz változás. Mi nem tudunk igazságot tenni a kérdésben: annyi bizonyos, hogy a vénség fürdőzése a gyártás folyamán igazi szimbólummá, el nem hagyható forgatókönyvvé vált.

Úgy véljük, hogy a legnagyobb probléma inkább a csapat összetartásában, az emberek összehangolásában jelentkezett. A sokmúltú és teljesen más képzettségű dolgozók gárdáját viszontagságos kaland volt egyetlen célnak, a sörgyártásnak alárendelni.

Egyes férfimunkások sokkal inkább szerették fogyasztani, mint gyártani a sört, így aztán rendszeressé váltak a szükségszerű átcsoportosítások a gyártott kotyvalék védelme miatt. Ez az eszköz azonban csak ideiglenesen óvta meg a „sört” a dolgozóktól. Beigazolódott mindaz, amit „Plakátos” Loiz jósolt: ha nem lesznek feszültségcsökkentő, csapatépítő események a gyáron belül, akkor a következményt hamarosan meg fogják érezni a termelésben is.

Ezt Abacil és Lyukrafut is kénytelen volt elismerni. Hosszas mérlegelés végül úgy határoztak: megrendezik az első „céges” bográcsozást.

E rendelkezésüket akkor bánták meg, amikor utánaszámoltak: a babgulyás hozzávalói elvinnék a két önkormányzat megnőtt bevételeinek nagy szeletét. Mégsem tehettek mást, meg kellett rendezniük a munkásdzsemborit: ha a bejelentett eseményt elhalasztották volna, annak egész bizonyosan skandalum lett volna az eredménye.

Tegyük hozzá: nem „voltak rosszban” saját érdekeikkel sem, így a kiírást így módosították: „bográcsozás csak akkor lesz megtartva, ha valaki olyan nagy bográcsot hoz, amelyben egyszerre lehet meg lehet főzni a babgulyást az összes embernek.”

A legkevésbé sem számítottak arra, hogy az elmés falubeliek ezt az akadályt is sikerrel veszik majd: az egyik tizennegyediklajosdi alkalmazott úgy oldotta meg a bográcsozás gordiuszi csomóját, hogy a köz szolgálatába állította az udvarán álló, „kibelezett” Zsiguliját.

Végül az autó csomagtartójában megfőzték az ételt, amelynek összetevőit természetesen Abacilnak és Lyukrafutnak kellett állnia. Elmondhatjuk: az első szabadtéri rendezvény aránylag jól sikerült, csak Arisztid bácsi késett el.

Többen is látták az eseményt.

Úgy történt a dolog, hogy már éppen csomagoltak össze, amikor az idősödő biciklikormány-tolvaj megjelent. Állítólag gond volt az szabadon bocsájtási papírjaival. Késedelme miatt éhes maradt. Emiatt annyira búnak eresztette a fejét, hogy még aznap, melegében visszakerült a sittre. Azt mondják, megint lebukott, amikor ősi ellenfelét, a „Hirtelennek” nevezett kerékpárt próbálta meg ellopni. 

*

A rögtönzött stresszoldó „falunap” igazán jól sikerült, ami szép teljesítménynövekedést hozott a gyártás során is.

Csakhogy a bekövetkező jólét csak vihar előtti csendnek bizonyult.

Mi már pontosan tudjuk a következményeket, ám Abacil és Lyukrafut a temérdek munka közepette nem sejthették az ómeneket. Példának okáért elkerülte a figyelmüket az előjelek legnagyobbika: fel sem tűnt a két határidőpatkány számára, hogy Mohikán és Rava Tarner már napok óta nem jelentkezett a sörgyárban. Túlzás lett volna azt állítani, hogy a polgármestereket nagyon elkeserítette volna ez a körülmény.

Úgy gondolták, hogy ha a Lófarkas nincsen itt, akkor ártani sem tud nekik. Meggyőződéssel vallották, hogy ők mindent megtettek, hogy megvédjék magukat az agressziótól. Még a szerződést is átnézették a valamikori ügyvéddel, Ernő bácsival.

Ettől azonban még nem nyugodtak meg.

Máskülönben elmondhatjuk, hogy mind a gyártás, mind a terjesztés kiválóan működött. Leszámítva azt, hogy a nagy kátyúk miatt a dobozok körülbelül negyede selejtesen érkezett a célállomására.

De miért is akadékoskodnánk ilyen aprócska dolog miatt? A megrendelők szinte úsztak a boldogságban, amikor a harminc forintos áru megérkezett a boltjaikba. Egyes viszonteladók másfélszeres haszonnal zárták a hónapot, míg mások végre belekezdhettek a már régen áhított üzlethelyiség-bővítésébe.

A hirtelen jött lehetőségnek csak egyetlen kellemetlen mellékhatása volt: a hipermarketek parkolói szinte teljesen telítve voltak „napozó” emberekkel. A földön fekvő, bódult embertömeg eleinte csak a mozgássérült polgárokat akadályozta abban, hogy megközelíthessék a boltokat. Később azonban, akárcsak a sűrű havazások idején, szinte teljesen elszigetelték az üzleteket a vevőktől.

Ezt több módon próbálták kezelni Csicseriváracs élelmiszerboltjaiban: volt, aki egész egyszerűen lesózta az útban levő szeszkazánokat, míg más a quadra szerelt hólapát áldásos hatására esküdött. Ernő bácsi ellenfelei, a helyi „zöldek” azonban még ebben az áldatlan állapotban is meglátták az egyetlen pozitívumot. Az öntudatlan lakosok ugyanis komoly segítséget nyújtottak a parkok, közterületek trágyázásában, így az elkövetkező két évben Csicseriváracs nyerte meg a „legzöldebb város” és „a leggyönyörűbb köztéri virágokkal rendelkező település” címeket.

De nehogy azzal vádolhassanak bennünket, hogy mindig csak a bajokról értekezünk, lap-lap után, most kellemetesebb vizekre evezünk. Mi másról is körmölhetnénk, ha nem a helyi alkotószellemről és az egyre inkább égő újrahasznosítási-vágyról? Elvitathatatlan, hogy a környékbeli, nagytételben rendelő emberek eleinte nehezen alkalmazkodtak a meghatározhatatlan összetevőkből főzött sörhöz. Viszont néhány nap után már örömmel hajtották fel az italt. Sőt, nagyrabecsülésünkre méltó, hogy más alkalmazási területeket is találtak a dobozok számára.

Például az egyik tizennegyediklajosdi fogyasztó a silány minőségű dobozokat heves lángon megolvasztotta. Ennek utána a masszát a rozsdásodó traktora oldalára kente, amely teljes mértékben megvédte azt a korróziótól. Más ezzel foltozta gumicsizmáját, amely szintén ellenállt a beázásnak. Valaki pedig odáig merészkedett, hogy összegyűjtve a környéken fellelhető Napfogyatkozás sör dobozait abból építette fel a csűrét.  A „Napfogyatkozással” kapcsolatos megfigyelések tetőfoka minden bizonnyal a petróleum-kísérlet volt. Nem tudjuk, hogy hogyan, de valaki rájött: hogy ha a sokak számára élvezetet nyújtó löttyöt fűrészporral vegyíti, majd leszűri, akkor vegytiszta petróleumot kap.

Az újrahasznosítási kedvet csak az lohasztotta le, amikor kiderült: a dobozok azbesztet is tartalmaztak.

*

Bármennyire is szerettük volna elkerülni a pillanatot, mégis elérkeztünk ahhoz a ponthoz történetünkben, amikor el kell mondanunk, hogyan jártak túl Mohikánék hőseink eszén.

A másfél hétnyi idilli állapot után történt valami eget rengető.

A fiktív iratok és az apró betűs szerződések mestere, a lófarkas Mohikán, és a nagybajuszos Rava Tarner vészjóslóan lassan lépkedtek a gyár felé. Már távolról is látszódott gondterhelt arcukon, hogy valami jelentékeny lépésre szánták el magukat. Azt mondják, hogy Abacil és Lyukrafut éppen a munkásvécék problematikájával foglalatoskodott, amikor a két beruházó faarccal belépett az irodának kinevezett takarítószertárba.

A két zsivány a köszönést mellőzve rögvest a lényegre tért. Erhardt Abacilt és Lyukrafut Pétert két gondolat közben érte a váratlan attak.

Nem is tudtak érdemben reagálni.

Eléggé fojtogató helyzet volt, Kedves Olvasó. El sem tudjuk képzelni azt a helyzetet, amikor az egyik pillanatban még azon vitatkoznak hőseink, hogy a piszoár, vagy a vécécsésze a gazdaságosabb, a másik minutumban pedig felelősségre vonó hangszínnel faggatják őket ilyen formán:

– Miért csökkent az árvafai tó vízszintje? Ha így haladunk a sör gyártásával, a halak mind egy szálig elpusztulnak! – csattant fel legkevésbé sem barátságos hangon Mohikán.

Lyukrafut egész egyszerűen transzba esett.

Abacil sem számított a támadásra, hiába készült rá már napok óta. Abacil próbálta összeszedni magát, s valami kísérletet tett arra, hogy valami védekezésfélét reagáljon az átmenet nélküli rohamra.

– Kedveseim! – habogta Abacil. – Mindenki tudja, hogy abban a tóban már öt éve nincsen egyetlen hal sem. Az utolsót a tizennegyediklajosdi Amorózó fogta ki a pincéjében található dinamitrúddal: az egy kilós amur volt, azóta semmi.

Tudvalevő, hogy csak az megy ki oda horgászni, aki el akar szabadulni otthonról.
Ha jól tudom, akkor a tó eddig csak egyetlen célt szolgált: a magukkal nem bíró tinik használták „kúróplaccnak”. Ezt az információt onnan veszem, hogy még hétfő reggel is tökéletesen lehet látni a péntek este a tóba hajigált óvszereket.

Eddig tehát a tónak más haszna nem volt: csak mostanában kezdtük újra felhasználni a vízkészletét a sörgyártás alapanyagként.

Abacil egy gyors hajtincs igazítás után nyugalmat erőltetve a hangjára, így folytatta:

– Ezt mi…miért kérdi? Mi maga, környezetvédő?

Rava Tarner és Mohikán egy pillanatra összenézett, majd kipukkant belőlük a nevetés. Végül az idáig rejtélyes csendestárs ragadta magához a szót:

– Mi? Dehogy! Csak ugye a szerződésben az volt, hogy a gyár nem megfelelő működtetése esetén a gyár vezetőit el kell távolítani posztjukról, amely – egy másik cikkely értelmében – egyet jelent a tulajdonukba került részesedés és haszon azonnali elvesztésével.

Majd pár másodpernyi hatásszünet után így folytatta:

– Természetesen a visszamenőleges hasznot is vissza kell majd fizetniük.

A két határidőpatkánynak leesett az álla. Vagy a karja, ezt nem tudjuk biztosan.

– Hol van ilyen a szerződésben? Sehol sem láttam ilyesmit! – kezdett méltatlankodni Lyukrafut.

– Tudják, hogy mi az az akrosztikon? – kérdezett vissza kajánul Mohikán.

– Már hogyne tudnám! Történelem-sóhajtás szakon végeztem a pécsi egyetemen!

Maga sem értette, hogy hogyan is kapcsolódik ez ide.

– A görögül névrejtést jelentő szó szemantikája egy olyan vers, amelyben a sorok kezdőbetűit összeolvasva egy újabb fogalmat kapunk.

Mohikán megdörzsölte a tenyerét, és bólintott.

– Ebben az esetben is erről van szó. Legyenek szívesek összeolvasni a 16.oldaltól a 21.oldalig minden bekezdés kezdőbetűjét.

Ekkor néhány percnyi eszeveszett kutatás következett, amelynek minden egyes másodpercében egyre komorabb lett Abacilék arca. Az elmúló pillanatok egyre mélyebb ráncokat véstek a két polgármester arcára. Végül a kezdeti borongós arckifejezésük állandósult: pontosan tudták, hogy Mohikánéknak igazuk van. Azzal is tisztában voltak, hogy – bár ezt a rohamot visszaverték – de az előttük álló férfiak addig fognak próbálkozni, amíg végül teljesen  kisemmizik őket.

Tisztában voltak vele, hogy ezt a háborút elvesztették: csak abban voltak biztosak, hogy nem fogják magukat könnyen adni. Bírósághoz nem fordulhattak. Már az elején belementek az alvilági játszmába. Ebben pedig sajnos Mohikánék élvezték a „hazai pálya” előnyeit. Ennek ellenére mindkét polgármester érezte a tehetetlen dühöt magában: rengeteg munkájuk veszett oda, és szervezésük gyümölcseit ez a két semmirekellő fogja emészteni.

 Végül Lyukrafutból kiszakadt a sóhaj.

– Miért teszik ezt velünk?

– A hatalmas haszonért: mi másért? Gratulálnunk kell maguknak: az előirányzotthoz képest háromszoros hasznot termeltek. Ilyen őrülten rövid idő alatt is. Mit gondoltak, hogy hagyjuk azt, hogy maguk meglopjanak bennünket?

– Mi megdolgoztunk ezért! Maguk mit csináltak a részükért? – sziszegte fogai közül Abacil.

Rava Tarner csak nyugodtan mosolygott, miközben beszélt:

– Írtunk egy jó szerződést. Azonban, mi is van azzal a huszonöt százalékos szállítási selejttel? Mi tudniillik úgy véljük, hogy maguk alkalmatlanok a gyár vezetésére: ez pedig abból adódhat, hogy nem optimalizálták a termelést, így pedig több a ráfizetés, mint amennyi szükséges lenne.

Abacil és Lyukrafut tisztában volt vele, hogy itt vége a játszmának. Nincs értelme küzdeniük egy náluknál furfangosabb hatalom ellen. Ha észérvekkel győzni lehetne, még mindig Mohikánék oldalán áll a nyers erő, amely ellen tusakodniuk felesleges lenne.

Méltóságteljesnek tűnően felemelkedtek az asztaltól, és felhívták Gézát, aki néhány perc alatt mindkettejüket hazavitte.

*

A két határidőpatkány szégyenteljes kiűzetése után természetesen minden megváltozott a sörgyárban. A „tisztogatás” szót csak kellemetlen mellékzöngéi miatt nem használjuk a kialakult helyzet leírására. Bárhogyan is nevezzük azonban a folyamatot, annak végeredménye attól még adott marad. Mohikán és Rava Tarner nem csak a két gyárvezetőt távolította el a posztjáról, hanem az általuk kinevezett, és hozzájuk lojális vezetőket is.

Emiatt aztán Vakud Örzsi és „Plakátos” Loiz is munka nélkül maradt.

Talán a fátum igazságtételeként aposztrofálhatjuk, hogy a gyár nem sokkal élte túl első vezetőinek leváltását. Ha hinni lehet a híreknek Abacil és Lyukrafut üzemvezetői helyére Mohikánék a tehetségtelen Gindost nevezték ki, aki híján volt minden szervezőerőnek. Elég volt hozzá pár nap, hogy érzékelni lehessen a figyelem lazulásának első jeleit.

Úgy látszik, hogy Mohikán nem ismerte a közmondást: ami jól működik, azt nem kell bolygatni.  Ha ismerte volna, minden bizonnyal nem cselekedi az ellenkezőjét. A végzetes tudatlanság és hanyagság számlája írható, hogy a sör ára kezdetben csak harmincöt forintra ment fel, majd alig két hét múlva a fogyasztóknak már ötven forintot kellett fizetniük egy doboz Napfogyatkozásért.

Ez pedig súlyos logisztikai baklövésnek bizonyult.

Ilyen árfekvésben ugyanis több, valamivel jobb minőségű szeszesital volt a piacon, mint például a Harangi Heringölő, valamint a Pusztapéteri Pálpukkantó. Ám velük szemben nem csak színvonalban, hanem a marketingstratégiában is alulmaradt a Napfogyatkozás. „Az olcsó borra nem jut cégér” közmondással okolható reklámhadjárat nem volt eredményes ebben az árfekvésben.

Ráadásul a boltosok az egyre csak dráguló sörrel a legrosszabb dolgot tették, amit csak tehettek: a polc alsó részére „száműzték”. Emiatt a termék eladása jelentékenyen visszaesett. Hihetetlennek látszik, azonban mégis így vagy: a tapasztalat azt mutatja, hogy a célközönség inkább háromszor végigjárja a polcokat keresés közben, mintsem lehajoljon érte.

Egy valamit azonban elhallgattunk a történetből. Be kell vallanunk, hogy bármennyire elképesztő, de az eddig felsoroltak nem a legfőbb előidézői a gyár bezárásának.

A falusiak mondták el nekünk a valódi okot: a figyelem lazulásának közvetlen apropója Vakud Örzsi szabotázsa volt. Történt ugyanis, hogy a palóc asszony, amikor megtudta, hogy kipenderítik a „sörgyárból”, utolsó intézkedésével visszahelyezte az átcsoportosított munkásokat a csomagolórészlegre.

Az eredmény máig közszájon forog.

A három árvafai munkás olyan ütemben hátráltatta a kész termékek elszállítását, hogy az még a gyár bezárásáért drukkoló Abacilt és Lyukrafutot is meglepte. A szeszkazánok átlagosan három karton sört ittak meg fejenként, amely miatt hangos duhajkodásban törtek ki. Mondják, hogy vad tombolásuk közben egyszer az egész „gyárat” eláztatták, amikor egy véletlen incidens miatt kinyitották az egyik öthektós kádat.

S hogy mi lett az utózöngéje a szorongató epizódnak?

Mohikánék szerencséje a sörgyár után elillant. A dekadencia visszatarthatatlanul megpecsételte sorsukat. Meg kell jegyeznünk, hogy akaraterejük bámulatos volt: foglalkoztak majomtenyésztéssel, mosógépjavítással és méhészettel is. Ám egyik sem hozta meg számukra az anyagi érvényesülést. A sorozatos baklövések miatt idővel teljesen elvesztették a vagyonukat. Pletykálják, hogy Mohikánt és társát a hatalmas kár teljesen felőrölte idegileg, s alig egy évvel a „gyár” bezárása után mindketten beköltöztek az erdőszamosi elmegyógyintézetbe, két kevésbé vidám évre.

Gindos egyszer meglátogatta egykori kenyéradóját.

Amikor visszatért, azt mondta: Mohikánék tökéletesen elsajátították a fúrás-faragás művészetét. Mohikán például verhetetlen facocákat farag, míg amerikai társa az eredetiekre hajszálpontosan hasonlító hadihajó-maketteket készít.

De ekkor már Árvafa és Tizennegyediklajosd is sikerrel átvészelte a pénzügyi átvilágítás koloncát.

Harmadik fejezet

Omnis est rex in sua domo

(Mindenki király a maga házában)

Bármennyire is kétségbeejtő és baljóslatú fordulatnak tűnik a sörfőzde bezárása, megnyugtatásul közölhetjük: történetünk még nem ért véget ezen a ponton. Kedves Olvasónk hangulatát nem hagyjuk elkomorulni: máris vidámabb vizekre evezünk, esélyt sem hagyva a szükségtelen bűnbánatra.

Elbeszélő tehetségünk egy pont felé űz minket: két hetet kell szökkennünk az időben, hogy históriánk fősodrába kapcsolódhassunk vissza.

A kudarc után nem sokkal az élet lassan visszacsordogált megszokott sodrásába. Igaz ugyan, hogy néhány kedélybeteg hang a környéken felerősödni látszott, ám meseszövetünk két főhőse, a két legnagyszerűbb határidőpatkány kiegyensúlyozott maradt.

Optimizmusuk talán opportunizmusukból fakadt. Ki tudja?

Nem vagyunk tisztában a jókedvük okaival.

Arra azonban nagyon jól emlékszik az árvafai Ernő bácsi, hogy körülbelül ekkortájban bízta meg őt Abacil azzal, hogy meszelje ki a hivatal helyiségeit. Az elaggott ügyvéd viszont egész életében a maga ura volt. Most nem „dőlt be” a polgármesteri utasításnak, így ezúttal is belátása szerint cselekedte meg a feladatot. Igaz, ami igaz: a nehézfejűségére jelentős mértékben hatott, hogy sem pénzt, sem meszet nem kapott a feladat teljesítésére.

De hogy egészen pontosak legyünk, ezt kell mondanunk: Erhardt Editke, némiképpen félreértve Ernő bácsi kérését neki adta az irodai hibajavítóját.

Az ezeregy-mester, hogy viszonozza a jó humort, önálló akcióba kezdett: előszedte unokájának vízfesték-készletét, s harminc liter vízben keverte el annak tartalmát. Amikor a néhány napnyi pihentetés után készen lett a meghatározhatatlan színű egyveleg, Ernő bácsi komótosan a hivatal épületéhez battyogott, majd egy pemzlivel és egy létrával körbefestette a homlokzatot. Meg sem lepődhetünk azon, hogy néhány hónap múlva a hivatal épületén eddig ismeretlen mohafajták kezdtek nőni, amelyekért nagyvárosi szakemberek jöttek le.

De nem is fárasztjuk Kedves Olvasónkat ilyen kicsinység részletekbe menő leírásával, mikor nagyobb jelentőségű dolgokról is értekezhetnénk. Hiszen jól tudták a falubeliek, hogy erre az időszakra esett Tizennegyediklajosd átnevezésének hatodik évfordulója is, amelyet hagyományosan ünnepi műsorral tiszteltek meg a helybeliek.

Idén a hetvenen felüli, nyugdíjas pedagógusnak, az állandóan postásszínű kosztümbe öltözött Uborkánénak kellett megszerveznie az ünnepséget. A megfelelő versek kiválasztása aránylag könnyen ment: tapasztalatai alapján sejtette, hogy senki sem fogja végighallgatni ezt a műsorrészt. Ebből a megfontolásból Uborkáné előszeretettel nyúlt egy kevéssé ismert helyi költőnek, Bíbor Manónak a posztstrukturalista, posztmodern, posztamens verseihez. Mondják a mindig elégedetlen szamarak, hogy más hasznosítási területei is akadtak a lokális, modern költészetnek: a költő köteteit mosógépbe rakva még a legmakacsabb foltok is kimúltak.

Keményebb diónak bizonyult viszont a műsorban szereplő dalbetétek kiválogatása. Itt ugyanis csak egyetlen, zenésznek csúfolt férfiú képességeire támaszkodhatott,az árvafai Urbánus Szabolcskáéra.

A Művész repertoárja, hogy kevésbé elítélő véleményüket ilyen formán fejezzük ki, igencsak rapszodikus volt. Dalválasztásait kizárólag az ízlése határozta meg, így sok alapvető zeneművet nem tartott fontosnak megtanulni. A negligált listában a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal, valamint a Szamárinduló is szerepelt. Ennek ellensúlyaként képes volt hangszerén úgy-ahogy megszólaltatni néhány korai jazz klasszikust: mint például a „St. James Infirmary” című örökzöldet, de nem kerülte el a figyelmét Scott Joplin munkássága sem, amelyet különösen tisztelt.

A repertoár miatt Uborkáné nem sok jóban bízhatott. Egyetlen mentő körülményre számíthatott: arra, hogy nem csak a Művész, hanem a hivatali dolgozók sem ismerték fel az ünnepélyen szokásosan eljátszandó dallamokat.

E körülményeket figyelembe véve három nap alatt kialakult a végleges dalok sorrendje, amelyeket a Művésznek kellett előadnia villanyzongoráján. A magyar Himnuszt kottaolvasás hiányában nem sikerült bemutatnia. Ellenben Urbánus Szabolcska javasolt valami mást. Azt állította, hogy ha igen lassan játssza le a jazz-blues műfajában tartozó klasszikust, a „Swanee River Boogie-t”, akkor az már majdnem úgy hangzik, mint Erkel Ferenc dallama. Gondolatmenete nem is volt butaság. Ha jól tudjuk, a „Swanee River” című nóta az Egyesült Államokbeli Florida állam himnusza volt 1935-től 2008-ig „Old Folks at Home” címmel.

Az ünnepély gordiuszi csomójának átvágása után már egyenes út vezetett a megvalósulás felé. A terv végső formájában Lyukrafut beszéde után a Művész rögvest játszotta a „Szállj már el! Szállj szárnyas!”-t, amellyel a túlságosan hosszúra nyúlt hivatali beszédet illette kritikával. A műsor legvégén a Szózatot próbálta előadni, gyakorlat hiányában ez azonban annyira lassan ment neki, hogy unalmában néhány odavalósi ott helyben megtanult héberül.

A hivatalos műsor legvégén pedig az ünnepélyes zászlófelvonás következett – volna. Azonban a környéken falugondnokságot vállaló Ernő bácsi Árvafa agg bölcse időközben kimosta a nemzeti trikolort, mert a fehér részét piszkosnak találta. Így – más lehetőség nem lévén – három, előre felbérelt, izmos férfi egy zsák krumplit húzott fel a zászlórúdra, majd mellé az Európai Unió zászlaját is felvonták, szigorúan vigyázva arra, hogy az lentebb helyezkedjen el. A valódi zászló eközben Ernő bácsi szárítódrótján lengedezett, s csak három órával később került megfelelő helyére. Valaki állítólag még szalutált is neki.

A nem mindennapi ünnepélyről még a tévé is beszámolt.

Egy egész percet kapott a Pécs TV-ben. Igaz, a hírblokk legnagyobb részét a dagadó mellel nyilatkozó Lyukrafut Péter töltötte ki, míg záró képnek bevágták a rudat elhajlító krumpli tömeget. Csakhogy ennyi is elégségesnek bizonyult, hogy elindítson valamit hírverést. Ennek volt köszönhető, hogy a műsor utáni napokban számtalan megkeresés érkezett a polgármesteri hivatalba. Számos érdeklődő nézte volna meg az újonnan megtervezett lobogót, ez azonban már nem volt lehetséges.  Tudniillik a zsákot Pini Rózsi, az idős, fusi cukrász vette meg, aki egy tyúkot adott a csemegéért, amely végül krumplispogácsaként végezte.

A hirtelen jött érdeklődés adta Lyukrafutnak a következő terv ötletét. Zseniális elképzelése abból állt, hogy valami látványosságot kellene „gyártaniuk” maguknak, amelyet a távoli népek majd megnéznek, s ha már itt vannak, akkor miért ne fogyasztanának?

Abban senki sem kételkedett, hogy a helyi üzletek, bármilyen kis számban is léteztek rendkívül fontos funkciót töltöttek be a falvak életében. Árvafán két csemegebolt is működött, míg Tizennegyediklajosdot egy üzlet választotta székhelyéül. Bár tisztázhatatlan tulajdonosi háttér állt mögöttük, egy dologban azonban valamennyi vállalkozás hasonló volt: az árak színvonalában. A környék jellegzetessége volt, hogy ide nem értek el a modern közgazdasági alapelvek. Hiába adta a „Százforintos” bolt háromszázért a felfújható vécépapírt, a mellette levő „Kaja” cégérjelzésű kereskedés ugyanannyiért vesztegette a nélkülözhetetlen árucikket. Mindennek tetejébe még a másik faluban levő közért is hasonló árréssel dolgozott.

Józan ésszel azt gondolhatnánk, hogy a mozgóboltoknak sikerült „ledolgozniuk” a kétszeres árakat, ez azonban nem így volt. Ebből vezethető le a vevőkör visszafordíthatatlan elkényelmesedése. Értelmetlen volt egyik boltból a másikba járkálni az árakat figyelve, hiszen minden ugyanannyiba került. Csupán egyetlen emberről tudtunk, aki sportszerűen űzte az árak lejegyzését és összehasonlítását: őt Pancsalincsának hívták a faluban. Bár még él, de hobbija értelmetlenné válása miatt keveset mozog, s annyira elhízott, hogy már  ki sem tudja tenni a lábát a házából.

De hogy ne éljünk vissza Kedves Olvasóink figyelmével, rögvest a tárgyra is térünk. Lyukrafut nem tudta sokáig magában tartani remek elképzelését a falusi turizmus fellendítéséről.

Telve volt tetterővel.

De Abacil is ujjongott, amikor meghallotta a turizmus révén megerősödő falu koncepcióját. Lelkesedésük nem hagyta, hogy a tervezőasztalnál vesztegessék az időt. Abban a pillanatban még a „válságstábra” sem volt szükségük ahhoz, hogy munkába álljanak. Bármennyire is szeretnénk azonban olajozottnak tekinteni az ötletparádét, ez nem fedné a valóságot.  Nagy elánnal indultak, de már  a lehetséges célpont kiválasztása is kemény diónak bizonyult a kreatívkombinátnak. Ne bántsuk őket ezért, Kedves Olvasó! Bármennyire könnyűnek is tűnhet nevezetességet választani, ám ha már úgy érezzük. Véghezvittük feladatunkat, a felelősség súlya nem hagy számunkra bizonyosságot döntésünk felől. Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter is órák hosszat törték a fejüket, de egyetlen megfelelő célpontot sem találtak, amely a turisták figyelmére érdemes lenne.

Templomok? Szobrok? Műkincsek? Mi csalogathatja ide a turistákat? Vegyünk minden lehetőséget szépen sorjában, Kedves Olvasó! Ha nem bánod, segítsünk gondolkodni hőseinknek!

Írtuk már: Árvafának volt egy református temploma, amely egy zseniálisan felépített Angster-orgonával rendelkezett. Ezt azonban Ernő bácsi úgy kinyírta, mint a papírkutyát.

Tizennegyediklajosdon is volt egy kápolna, de ott meg a kántor bizonyította be, hogy csapnivaló Szent Péter lenne. Amidőn egyszer a kelleténél több misebort vett magához elhagyta a templomkulcsokat. A míves barokk zárat nem volt szíve felfeszíttetni a hitközségnek. Egy kasszafúró felfogadása pedig azzal lett volna egyenlő, mintha a galád törvényen kívüli ténylegesen felfeszítette volna az egyház pénzes kazettáját. Így végül is maradt a „status quo”. Fél éve egyik atyafi sem tudott bejutni Isten házába. Ezt a problémát viszont nem fogjuk megoldani ezeken a lapokon, Kedves Olvasó. Sokkal inkább a kedvünk szerint való lenne a következő stáció vizsgálata.

Másik lehetőségként felmerült egy-egy szobor feltupírozása is.

Néhány jól elhelyezett hangszóróval már el lehetett volna hitetni azt, hogy szellemek járnak a kőhalom körül. Műemlékkel azonban egyik falu sem bírt. Némi ellenszolgáltatás fejében azért lettek volna páran, akik testüket ezüstfestékkel lefújva pózoltak volna egy fatőkén. Ez a vállalkozó szellem addig tartott csak, amíg meg nem tudták: „a csúnyájukat is meg kell mutatni”.

Hasonlóan meddő elgondolásnak bizonyult a tájház berendezése is. Bár a települések rendelkeztek népművészeti kincsekkel, de az egyik környékbeli település, Készcsótányos jól kiépített régiségfelvásárló hálózatot működtetett. A galád falu lakosai a „Szandi” márkájú hurkatöltőtől a Seress Rezső bakelitig minden összevásároltak Baranya megye területéről, ami nem mozgott.

Hozzá kell tennünk, hogy bár a begyűjtés igen szervezetten ment végbe, azonban az értékesítés hatékonysága csorbát szenvedett. Mindössze csak arról volt szó: kitették a „szajrét” a ház elé, majd egy műanyag kerti székben ücsörögtek mellette a vevőket várva.

A fentebb felvázolt alternatívák közül tehát egyik sem valósulhatott meg bizonyos tényezők miatt. Nem tagadhatjuk: minket nagyon bánt ez a felsülés. Bármennyire is próbáltunk segíteni a két határidőpatkánynak, sajnos egyetlen lehetőség sem volt megvalósítható.

A leggyötrelmesebb kín, hogy nem csak mi, hanem a díszes társaság is búnak eresztette a fejét. Nem volt mit tenniük: a falusi turizmus kellékei nem álltak rendelkezésre a környéken.

Nem volt itt más csak szegénység és panasz.

No, és persze fogadóóra, amikor a lamentálás meghallgattatik. Ám mielőtt keserédessé válnának soraink, cselekszünk valami átlagtól eltérőt. Megígérjük, utolsó alkalommal tesszük félre írói elveinket, és végezetül indítjuk távolabbról a helyzet megoldásának leiratát. Ha mégsem tartanánk be az ígéretünket a továbbiakban, elnézést kérünk érte.

Szóval, ha előbb a kesergésekről beszéltünk, bizony haladjunk tovább ezen a nyomon. Nem dőreség ilyesmit tenni, mert a tájékon szépszerével voltak állandó „siratóemberek”. Az illetők sportot űztek abból, hogy másokat felidegesítsenek egyéni galibáikkal. A szerencsétlenek közé tartozott Rácember is, akinek becsületes neve Rácz Hugó volt. Csúnya, csapzott ember volt ez a Rácember, éppen olyan rút, mint amilyen egy viharvert flanel zokni lehet télen a hóviharban.

Nem szokásunk részletesen leírni szereplőink vonásait, nehogy korlátozzuk Kedves Olvasónkat egyéni fantáziájuk használatában, azonban az árvafai Rácember tekintetében ez egyszer kivételt teszünk. Tévedne, aki azt hinné, hogy összekuszált ismertetőjegyei férfias rondaságot sejtettek. Aki látta, inkább azt gondolhatta: egészen lányos, lágy színezetű arca volt. Szőkésbarna, loknis tincsei szinte verekedtek a koponyáján, s erre kontrasztként csapódott kis kefebajusza, amely hogy megcáfolja asszonyias ismertetőjegyeit huncutul kacsintott a vele szemben állóra.

E férfiról azt beszélték, hogy különleges képessége van.

Editke állítja: Rácember szaglás alapján meg tudja különböztetni a majdnem romlott tejet a még fogyaszthatótól. Bár ez mindennapinak tűnhet, azonban a pontosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy erre a mutatványra, rajta kívül csupán egyvalaki volt képes: Petricsésze, a csicseriváracsi nyomozókutya. Az állat már-már helyi hírességnek számít, oly’ annyira, hogy külön asztal volt fenntartva a számára a helyi Metropolisz étteremben. Rácember rendkívüli szaglása állítólag a cserpákméretéből eredeztethető. A környékbeliek a karvalyorrú embertársaikat valami fura logika miatt egész egyszerűen csak „tokmánynak” hívják.

Ezt azonban igen nagy sértésnek tartják errefelé, s már nem egy embernek rendezték át az arcát egy ilyen mondásért. De nem csak ezért ütöttek meg már valakit. Arisztid bácsi azt hallotta a börtönben, hogy egyszer még a hirtelen beszélgetésbe csúszott „mosogatórongy” szóért is szúrtak meg valakit,itt ez azonban most nem lényeges.

De hogy az Igazság ösvényére vezessük a sorok között tévelygő Olvasót, el kell mondanunk néhány dolgot. A férfiú állandó panaszait a rossz szomszédi viszony ihlette. Mindenki tudta Árvafán, hogy Rácember és Ernő bácsi nem igazán szívlelhették egymást. Kettejük szembenállása már mindenkit idegesített. Az általuk vívott „közmondásháború” következményeiből boldog-boldogtalan kapott már ízelítőt az utcájukban.

A véleménykülönbség valamiféle, az átlagemberek számára érthetetlen vendettán nyugodhatott, amelyet aligha lennénk képesek ehelyütt kifejteni. Legyen is elég belőle annyi, hogy talán még maguk az érintették sem értették a haragszomrád okait, mégis rendületlenül kiabáltak egymásra kígyót-békát.

A rendszeres bosszantások okozatáról azonban már  nem akarunk ilyen szemérmesen hallgatni. Emiatt lett például három kereke leszerelve Rácember autójának, mondván: „úgy sincs ki mind a négy kereke”. Saz ellenlépés következtében zúzta össze magát Ernő bácsi a kapuja előtt egy aljasul, éjjel kiásott lyukban. Rácember nevetve kiáltotta oda a mindenét fájlaló Ernő bácsinak: „aki másnak vermet ás, az maga esik bele”.

Egy bizonyos tevékenységet azonban még egymás idegesítésétől is jobban szerettek: nyavalyogni fűnek-fának a másik miatt. Külön szintjét képezte ennek az elfoglaltságnak a feljelentgetés, amelyhez mindketten Abacil segítségét vették igénybe, hetente akár több alkalommal is. Még mielőtt lankadni kezdene Kedves Olvasóink figyelme, megnyugtatásul közöljük: e tényállás ismertetésekor lassacskán visszacsordogál medrébe történetünk kiáradt folyója.

Bár nem hinnénk, de az alaposan elfoglalt polgármestert sem ejtették a feje lágyára. Ha neszét vette annak, hogy valamelyik lókötő meg akarja őt látogatni, már jó előre felkészült. Szándéka végtelenül egyszerű volt. Amikor a sértett fél leült az íróasztalához, az idős Abacil csak ennyit mondott: „Mondja csak nyugodtan, kirakom a diktafonomat!”. Amikor ezt kijelentette jó határozottan, egy fura alakú cigarettatöltőt csapott le az asztalra, végül egy óvatlan pillanatban kiugrott irodájának nyitott ablakán.

Mivel általában egyik panaszlót sem érdekelte, hogy figyeltek-e rá vagy sem, a kényszerített inkvizítornak fél óra múlva bőven volt ideje irodájába visszasettenkedni. Utána csak annyit mondott: „Majd kivizsgáljuk!”

Így esett meg egy panasz-periódus Árvafán, amelynek folytonossága az évszakok változásához hasonlatos volt. Bármennyire restelkedünk érte: hogy földre bukott históriánkat felsegítsük, ismét e folyamatot kell lelki szemeink elé képzelnünk. Ezúttal is Rácember alakját kell látnunk, ahogyan panaszkodni sietett a hivatalba.

A leírt minta azonban nem érvényesült.

Ennek okát mindannyian, töviről-hegyire ismerjük már.

A két határidőpatkány ez idő tájt már javában tárgyalt „az iringáló vendéglátás javítása mián”, ahogyan Abacil nyájas modorában összefoglalta a gyűléseik tematikáját. Hogy viszonyítani tudjunk, el kell mondanunk: ez volt az időszak az árvafai tanács életében, amikor még megpróbálták Abacil irodájából elhessegetni a benne tanyázó békákat, egyre kevesebb sikerrel.  Azért a szőnyegbe ivódott mocsárszag és néhány széttrancsírozott brekegő baljós előjele volt a költözésnek.

Szóval, hogy szavamat ne feledjem: Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter a kérdéses pillanatban túlságosan elmerültek saját gondolataikban. Ezért nem vették észre, hogy számukra nem kívánatos személy közeledik az iroda felé, így hát nyugodtan folytatták tanácskozásukat. Elképzelhetjük főszereplőink meglepődöttségét, amikor a nem éppen szokványos kinézetű androgün határozott, de nem erőszakos mozdulattal kinyitotta irodájának ajtaját, s bebocsájtást sem kérve elé lépett. Abacil abban a minutumban pontosan látta végzetét: ezúttal nem alkalmazhatja a már jól bevált trükköt. Most kénytelen lesz végighallgatni a falubeli mondanivalóját.

Rácember pedig, hogy meg ne hazudtolja magát, vett egy hatalmas levegőt. Amint mellkasa fújtató nagyságúra dagadt, máris nyekeregte a magáét:

– Há’! Ez az Ernő milyen egy bolondos ember! Tennap’ ste’ is a nyúlaknak furullyált a palláson’! Aligságosan tuttam alunni!

Abacil és Lyukrafut a rögtönzött panaszló beszédét hallva egymásra néztek, de nem mertek nyeríteni.

Nem kívánjuk olvasóinkat kitenni annak az idegpedző balgatagságnak, amelyet Abacilnak és Lyukrafutnak kellett kiállnia hosszú percekig. Talán az lenne elegáns a részünkről, ha csak a blődli-beszéd hatásait konstatálnánk. A hosszas monológ után a polgármesterasszony homlokát tenyerébe rejtette, s kivárni igyekezett. Egyre fogyatkozó béketűréssel remélte, hogy hamarosan eljön az a rész a Rácember mondókájában, amely után azt mondhatja: „Jól van, majd utánanézek!”

Ez a pont azonban távolabb volt, mint hitte.

Lyukrafut érezte, hogy ha így megy tovább, akkor képtelen lesz uralkodni a belein. De nem akart kimenni a teremből: félt attól, hogy ha visszatér, a kuncsaft megismétli mondókáját.

Az áradó sopánkodás folyama pedig szűnni nem akaróan tört utat magának…

De ne is foglalkozzunk Rácember gondjaival! Ugorjunk néhány percet az időben, Kedves Olvasó, s térjünk rá arra a felismerésre, amely meghatározza az egész fejezetet. Szóval, elbeszélésünkben ott tartottunk, hogy mindkét határidőpatkány magában már meggyónta a bűneit, már-már a lelkük is készült elhagyni a testüket, amikor érdekes mondat ütötte meg a fülüket:

– Oszt’ még az a vín hülye Ernő miket csinyál! Beleengedi a kúttyába’ a rádjót, oszt’ visszahangzik, mintha zenéne’ a kút. A sok kis taknyos kölyök me’ ottan visongat a kút mellett, mer’ asziszik, hogy csoda történt.

Abacil és Lyukrafut egyszerre pattantak fel a székükből, mintha csak láthatatlan rugók lökték volna őket. Pontosan tudták, hogy ebben a pillanatban lelték meg a megoldást mindkét település fájdalmasan szorító anyagi problémáira. Érezték, hogy ez az a turisztikai lehetőség, amelyet kerestek. Ennek megvalósításához nem kell anyagi tőke, nem kell kiképzett személyzet, nem kell hozzá állami támogatás. Csakis pár, könnyen beszerezhető dolog szükséges hozzá. Tehát, hozzávalók: egy darab kút, egy zsebrádió, pár elem a zsebrádióhoz, valamint egy jó hosszú damil és persze sok pénzes turista, akik kifizetik a drága belépőjegyet.

Úgy érezték, hogy ez volt számukra az a motiváló erő, amely meghozza a szabadulást szorult helyzetükből: minden értelemben. Udvariasan próbáltak elhátrálni Rácembertől. Nem is akarták tovább húzni az időt azzal, hogy értékes másodperceket vesztegetnek el az irodában. Abacil türelmetlenül, a folyamatosan beszélő Rácember szavaiba vágott.

– Köszönjük, Hugó! Utánanézünk majd… sőt, tudja mit? Menjen haza nyugodtan, mi most azonnal beszélni fogunk az esetről Ernő bácsival!

A nőies férfi látván, hogy panaszáradatával milyen nagy hatást sikerült kiváltania a település első emberéből, széles mosollyal az arcán lépett ki az irodából. Ezután az elégedett emberek nyugodtságával bensőjében, széles lépésekben ment az otthona felé.

A polgármesterek néhány perccel utána léptek ki az utcára, és elindultak ugyanazon irányba, ahová előbb Rácember tartott. Most azonban nem hozzá igyekezte. Az úti céljuk Ernő bácsi lakása volt, a valamikori paplak.

Abacil és Lyukrafut ígéretükkel ellentétben nem megfeddni mentek Ernő bácsit. Sokkal inkább azért, hogy hozzájárulását kérjék ahhoz, hogy kútját – Abacil megfogalmazása szerint – „a köz szolgálatának szentelje, amiatt pedig méltán elvárhatja eztán a jótevők glóriájának dicsfényét.” Szerencséjük volt: a környék mindenesét otthon találták. Amint hadarva elmondták neki szándékukat, döbbent csend volt a válasz.

Az öreg azonnal átlátott a szitán.

Itt most valamiféle hivatalos kelepcébe akarják zárni. Annyi mindent feladott már, feladattak vele. De az már a pofátlanság határát súrolja, hogy még a szocializmus alatt kifusiztatott kútját is el akarják kobozni a „dolgozó nép” nevében!

 – Hát abból nem esznek! Pontosan az ilyenek miatt hagytam abba az ügyvédkedést.  – dörrent egyet magában.

Az öreg tudta, hogy nem bír felhagyni azzal, hogy elvei szerint éljen: fájós dereka túlságosan is egyenessé görcsösödött a börtönévek folyamán. A benne élő ügyvéd mégis megpróbált egyezkedni ellenfeleivel. Tudta, hogy közvetlenül nem mondhat nemet a két gazembernek. Nem mondhatott ellent szóval, így csak egyetlen dologban bízhatott: a csavaros eszében.

A hirtelen visszavágás helyett inkább furfangos cselt eszelt ki azért, hogy Abacil és Lyukrafut tervének fogaskerekei közé franciakulcsot dobhasson.

Dühének gátjai ekkor még vissza tudták tartani a tajtékos habokat.

Bármennyire is nehezére esett, de megpróbált Nyájasan, fejét kissé meghajtva így szólni az előtte álló határidőpatkányoknak:

– Drága polgármestereim! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt a megtiszteltetést: vidékemet szolgálni mindig tisztességgel fogom. Egy dolog azonban nem hagy nyugodni engem. Bizonyára önök is hallottak már a „Rázatós emberről”. Úgy vélem, hogy merész tervüknek ez az idegen a legnagyobb kerékkötője, így ildomos lenne talán először őt magát kiiktatni a vendégfogadás útjából.

Ernő bácsi ezzel aligha adhatott volna nyomósabb érvet a művelet időleges szüneteltetésére. Ezt még a két polgármester is belátta.

*

De nehogy a Kedves olvasó azzal kárhoztasson bennünket, hogy lapokat kótyavetyélünk el kötetünkből, ismét mesélni kényszerülünk. Történetünknek – szándékaink és ígéretünk ellenére – ismét más irányt kell vennie, hogy a Rázatós ember történetét feltárjuk Kedves Olvasóinknak.

Jóval történetünk kezdete előtt esett meg, hogy Árvafa és Tizennegyediklajosd utcáit egy ismeretlen autó járta, amelynek harminc év körüli sofőrje arcpirító hajlamokkal rendelkezett. Olyanokkal, amelynek még a létéről sem tudtak idáig a környékbeliek.

Aljas, perverz kiruccanásainak egyetlen célja az volt, hogy idős asszonyokat rémisztgessen hatalmas korbácsával, amelynek végén ráadásul még bolyt is volt. Azt rögvest tisztáznunk kell: a tájék nem kedvez a lótenyésztésnek, éppen ezzel magyarázható az újtól való félelem. Az idevalósi asszonyok „még soha” sem láttak korbácsot. Mivel a fickó állandóan más színű és márkájú autóval közlekedett, s kiszámíthatatlan volt az is, milyen időközönként „tette tiszteletét” a környéken így, igen nehezen lehetett beazonosítani a brigantit. Az idegen társadalmi megítélése erősen negatív volt, de néha, egymás között az asszonyok gyakorta sutyorogtak ezt-azt. Az egyik fiatalabb menyecske például nehezményezte, hogy az ő részére nem pattogtatja fürge ostorát az idegen, akit a falu közvéleménye jellemző tevékenysége miatt csak Rázatós embernek nevezett.

Egyes találgatások szerint az idegen különösen kedvelte az árvafai Uborkánét.

A környékbeliek pedig nem csak úgy a levegőbe beszélnek, amikor ilyesmit állítanak. Többen mondják, hogy akarva-akaratlanul a tisztességben megőszült asszony több ízben is szemtanúja volt a közerkölcsöt sértő esetnek. A zaklatás azonban tovább gyűrűzött. Pontosan Arisztid bácsi volt fültanúja: miután Uborkáné hangosan kifejtette a véleményét a beteg férfiról, és az viszonzásul az asszony húgának háza elé parkírozott le. Az illető elmondása alapján annak „szemeit is megszeplősítette”.

Ám hiba lenne azt képzelnünk, hogy csak Uborkáné és a húga voltak szemtanúi a beteges ostorcsattogtatásnak. A környék idősebb asszonyai egy idő után valamennyien tisztába kerültek a fiatalember különös hobbijával. Bár akkoriban még nehezteltek egymásra: Abacil és Lyukrafut egymástól függetlenül is megtették a szükséges feljelentést.

A rendőrség azonban tehetetlen volt a láthatatlan kísértet ellen. Azért bátorkodunk így nevezni őt, hiszen valamilyen rejtélyes módon egyik öreg hölgy sem tudta megfigyelni az autója márkáját vagy rendszámát, azonban különösen részletező vallomást tettek az idegen „szerszámával” kapcsolatban. Többek között kiderült róla, hogy igen méretes és jól kidolgozott darab. Jegyzőkönyvbe került továbbá az is, hogy „a férfi szemei fennakadtak, s nyakán kidagadtak az erek tette közben”. Érdemi információt viszont nem sikerült összegyűjteniük a járőröknek. A rendőrség egyetlen említést érdemlő lépése az volt, hogy minden érintettnek elmondták: ha még egyszer jelentkezne az idegen, akkor azonnal hívják a százhetet.

Az első időben a látogatások heti-kétheti rendszerességgel történtek, majd nagyjából fél év elmúltával megritkultak. Aztán már csak havonta járta a környéket a férfi. Rejtélyes módon azonban – egyesek nagy bánatára, míg mások örömére – jó pár hónapja már nem tisztelte meg jelenlétével sem Árvafát, sem Tizennegyediklajosdot.

Erre célzott tehát Ernő bácsi, amikor furfangosan felhívta a két határidőpatkány figyelmét a problémára. Mert nem csalatkoznánk, ha úgy hinnénk: a helyi turizmusnak egy cseppet sem tenne jót, ha egy ilyen idegen kénye-kedve szerint „csattoghatna” a vendégek előtt.

– Hosszabb távon szinte egészen biztosan tönkretenné üzleti reputációnkat. – gondolta Lyukrafut.

Az esetet fejben felidéző Abacil és Lyukrafut arca szinte azonnal elkomorult, amikor a különös jöttmentre gondoltak. Egyedül Ernő bácsit töltötte el földöntúli elégedettség azért, hogy mégsem kell a közkútra mennie, ha egy ital vizet akar húzni állandóan szomjas állatainak. Az öreg bízott benne, hogy a polgármesterduó jócskán el fog időzni a probléma megoldásával, s így pillanatnyi békét hagynak neki.

Erhardt Abacilnak és Lyukrafut Pétenek azonban nem ez volt a végső célja.

Mint mindig, most is Abacil ragadta magához a kezdeményezést. Az idős, kissé bogaras asszony gondolkodásmódját, akárhogyan is szeretnénk megérteni: nem megy. Előre figyelmezettünk a regény elején, Kedves Olvasó: írásunkban néhány helyen úgy elveszik a logika, mint tót gyerek a metrón. De őszintén kérdezzük, hogyan is lehetne ilyen gondolatmenetet megfelelően bevezetni? Mert a polgármester asszony fejtetejét vakarva imígyen latolgatta a helyzetet.

Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel. Továbbá vitathatatlan, hogy ha a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Ebből következik, hogy a lagzis kutya minden bizonnyal igazat mond. De aki másnál falra hány, maga meszel benne. És ne feledjük a végkövetkeztetést: a karhatalom a legfőbb hatalom, mert az meszel le mindenkit.

Valószínűleg most már mindenki számára teljesen világossá vált, hogy Abacil ebből a megfontolásból küldette a környéken lődörgő Géza sofőrt Béláért, az árvafai körzeti megbízottért.

Béláról, a közegről már nagyobb magabiztossággal beszélünk. A falu rendőre egy huszonöt éves srác volt, akit a helyiek utalva egyik hobbijára „lövőlegénynek” hívtak. No, persze nem lőfegyverével küldözgette céltáblára a golyóbisokat, hiba lenne ezt hinnünk.

Mindössze arról volt szó, hogy a férfi élvezettel hajkurászta a vidék fiatalabb hölgytagjait üres idejében. Mondják-mondogatják, hogy egyszeri választottjait és tizennégy és fél éves szeretőjét még a munkájánál is nagyobb becsben és használatban tartotta. A különös kapcsolat még a lányok szüleinek sem szúrt szemet, mivel néha egyszerűen elfeledkeztek arról is, hogy van gyermekük.

Tegyük hozzá, ha ilyen irányú tevékenységeinek hatékonyságát vették volna figyelembe a munkája során, bizony hamarabb kitüntették volna. Azonban a környék egy szem fegyveres ereje felettébb szerencsétlennek bizonyult a bűntények felgöngyölítésében. Szerencsétlensége talán még férfiúi erejétől is nagyobb volt. Az Ősember hallotta az akkor még létező lebujban, hogy állítólag amikor Bélát Árvafára helyezték, Arisztid bácsi már másnap reggel ellopta a kétkerekűjét.

A sikertelenség azonban nem szegte kedvét a rend megvesztegethetetlen őrének, hisz minden nap elvégezte a szokásos rutintevékenységeit: járőrözött, „lövöldözte” a környék bakfislányait, majd üres idejében csellózott. Mert bizony az árvafai rendőrőrsön volt egy cselló is. A hangszert még Béla elődje, a vasszigorú Igor kobozta el vagy harminc éve egy illegálisan játszó cigányzenésztől, még a valamikori barkafai bögrecsárda előtt. Az ellentmondást nem tűrő férfi a hangszerben legelőször dohányt szárított, majd a cselló az idők múlásával az írógépszalagok tárolási helye lett.

Béla meglepve vette tudomásul vidéki karrierje kezdetén, hogy ellátási készlete kettő darab golyóstollból, egy rozoga íróasztalból, egy székből, egy jól megrágott szalonnabőrkéből, és egy tokkal-vonóval rendelkező csellóból állt. Eleinte még húzódozott az általa buzisnak titulált hangszer használatától, de amikor zsinórban három hétig nem volt egyetlen riasztása sem: bizony „ráfanyalodott”. Akárkivel beszéltünk büszke volt rá, hogy alig másfél évvel ideköltözése után a rendőrük már remek átéléssel játszotta el Claude Debussy Tenger című opuszát a csicseriváracsi rendőrbálon.

De hogy ne legyünk saját történetünk kerékkötői, megígérjük: hogy mostantól csak a lényeg közlésére szorítkozunk. Szóval: a rendőr hamar összekapta magát, majd Gézával együtt megkeresték a két határidőpatkányt. Hőseinknek nem is kellett hosszú, nemesi szónoklatot tartania ahhoz, hogy meggyőzzék az együttműködésről. Elég volt csak megemlíteniük a Rázatós embert ahhoz, hogy Béla keze ökölbe szoruljon.

A rendőrünk szívből gyűlölte az idegent. Erre nem csak a munkájából adódó ellenszenv késztette, hanem jelleméből fakadóan nem tudta tolerálni a bűn útját.

Bármennyire is szerette volna, azonban idáig nem tudott rács mögé juttatni egy bűnözőt sem Arisztid bácsi kivételével. Beszélik, hogy ez nem is volt baj, mert Béla még a bilincsét is önös céljaira használta fel, így komolyabb hahota nélkül egyik falubeli sem bírta volna ki, ha egy spárgával vagy gyorskötözővel likvidálta volna a sittre való embereket.

Azt a Lővőlegényt is belátta, hogy egy ilyen horderejű eset felgöngyölítése panaceát nyújthat karrierjének kínzó fogyatékosságaira. A fiatal titán rögvest elhatározta: megkettőzi eddigi erőfeszítéseit, hogy elejét vehesse a kéretlen „ostordurrogásnak”. Erős hittel megfogadta Abacilék előtt, hogy járőrözései alatt minden gyanús dolognak utána fog nézni, legyen az bár meztelen csiga vagy ruhátlan zaklató.

Csak látszólag tűnik könnyűnek a feladat, Kedves Olvasó! A kis, vidéki rendőrsök sanyarú sorsában osztozott a helyi szerv is: egyetlen járművel sem rendelkezett. Rendőrautót Csicserváracs nem utalt ki számára, saját használatú kerékpárját pedig Arisztid bácsi „idegen lakcímre költöztette”. Ilyen körülmények között még azt is a kéményre írhatjuk, hogy az „apostolok lován” képes volt ellátni kötelességét. Ez is félelmetes kínokat okozott számára. Tévedés ne essék, nem a lustaság béklyózta Béla tagjait! A fájdalom azért nyilallt a lábába, mert a bal bakancsa sarkából valami besurranó suhanc pengével levágott három centiméter vastag gumiréteget, amely miatt a helyiek céltáblája lett.

S, hogy tovább keserítsük a körülményektől már most sem felhőtlen kedvű olvasóinkat, máris folytatjuk a részletek leírását.

Béla szolgálati fegyverében csak kettő darab kilencmilliméteres lőszer foglalt helyet. A többit a postás Leonardó után dobálta, amikor az nem adta be neki a képes újságot. Ilyen szituációban nem engedhette meg magának még azt sem, hogy szorult helyzetében figyelmeztetőlövést adjon le. Csinált azonban magának U-szöges csúzlit, amelyhez ha ideje engedte, lövedékeket hajtogatott. Legfőbb fegyvere azonban nem ez volt. Szükség esetén még be tudta vetni elődjének, Igornak rámaradt trikóját is. Ezzel még a legagresszívabb támadót is le tudta fegyverezni.

Bár túlzás lenne azt állítani, hogy minden gond egyszeriben elpárolgott a környékről, ellenben végre nagyobb igazságértéke volt annak az állításnak, amelyet már évek óta szajkóztak hőseink: „a fokozott készültség hatására a tájék biztonsága megnőtt”. Béla önként vállalt többletmunkájának talán egyedül csak Abacil és Lyukrafut örült, hiszen így végre nem kellett tartaniuk rettegett ellenségüktől. Végre-valahára Ernő bácsi kútját a falu szolgálatába tudják állítani.

*

Ernő bácsi álla kis túlzással földre pottyant, amikor konstatálta, milyen gyorsan is tettek megelőző pontot az általa felvetett ügyre a határidőpatkányok. Késő délutánra járhatott akkor az idő, amikor Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter újra ott álltak Ernő bácsi előtt.

Mindannyian ismerték már a másik álláspontját a kérdésről.

Bármennyire is szerették volna amazok, az öreg továbbra sem engedett a negyvennyolcból. Makacssága ellenére tisztában volt vele, hogy a Rázatós továbbra is megjelenhet a környéken, de azt is tudta, hogy nem várhatja ki, amíg az ismeretlen megmenti a kútját. Valami nagyobb hatásfokú tervre volt szüksége abban a pillanatban. Az ellenállás szüksége nem hagyta nyugodni az öreget.

Azzal tisztában kell lenned, Kedves Olvasóm, hogy Ernő bácsi lelkipásztorszülők gyermekeként jól tudta, hogyan is kell engedelmeskedni egy felsőbb akaratnak és önmagát háttérbe tolva szolgálni azt. Ám ötvenhatos fogolyként azt is megtapasztalta, hogy milyen az, amikor a „feljebbvaló hatalom” ok nélkül ízzé-porrá töri a csontjait. A megtapasztalt ellentmondás miatt nem találta a helyét szabadulása után a társadalomban. Végül oda ment, ahol még az élete játékszabályai érvényesek voltak. Ezerkilencszázötvennyolcban oda sántikált, ahol még minden fekete vagy fehér volt.

Szülőhelyére, az árvafai paplakba.

Megtanulta, hogy még egyszer nem engedhet a tekintélynek. Nem kótyavetyélheti el vagyona egy részét egy félhülye asszony, meg egy olyan korrupt politikus számára, akinek becsületszavát még a szél is kikezdi. Elhatározta, hogy ha arra kényszerítik, ugyanúgy fog viselkedni, mint a méhek. Amikor a náluknál nagyobb darazsak felfalják őket, a kisebb állatok összefognak, és több tucatnyian összekapaszkodnak, hogy testük melegével öljenek meg egy behatolót. Bár közülük a belsők maguk is meghalnak, de ők is ölnek, mielőtt maguk is az agresszió áldozataivá válnának.

– Eszerint fogok én is cselekedni! – jelentette ki magában az öreg ügyvéd. A hosszú, belső monológ után megpróbált szóba elegyedni az előtte állókkal. Ajkaiba harapott, így próbálva palástolni belső ingerültségét.

– És mondják csak meg: megtalálták a brigantit?

A kérdés hatására pillanatnyi hűvösség nyilallt beléjük, megtorpantak. Érezték a feléjük áramló ellenszenvet.

– Sajnos még nem. De Béla úgy gondolja, hogy már nem is fog előkerülni a Rázatós. Felesleges tehát tovább várnunk a valószínűleg már nem is valós veszélyre, illendő lenne tehát cselekednünk. Ugye megengedi, hogy kölcsönvegyük a kútját, Ernő bácsi? – kérlelte Abacil.

Ernő bácsi idegrendszere a nyájas kérés ellenére felmondta a szolgálatot. Az elméjében felépített gátak áttörtek, s a haragos tajtékok visszavették birtokukat, a Büszkeség Mezejét.

Szinte hallani lehetett a robajt, ahogyan mindaz az indulat, amely már évek óta gyűlt össze benne, egyszerre csak megtalálta a felszínre vezető utat. Egyszerre saját hangja idegen lett számára. Tudta, érezte, hogy ezzel semmit sem fog elérni. De hisz lehet talán még …

– Már pedig erről tegyenek le! Évek szemtanúja vagyok annak, ahogy maguk tönkreteszik ezt a környéket. Háládatlanul visszaélnek az emberek bizalmával, és olyan dolgokat tesznek, amelyek jócskán meghaladják a hatáskörüket. Az én kutamat nem fogom odaadni holmi turisztikai látványosságnak, és ezután nem kérek magukból többet. Én annyit láttam már maguk fajtából az életem során, hogy álmomból fölkeltve is kifaragnám a képmásukat, ha ugyan értenék a szobrászathoz.

– De… de hát, mi csak segíteni akarunk! – motyogta Lyukrafut.

Az öreg megmakacsolta magát. Továbbra is kitartott.

– Maguk elsősorban magukat akarják megmenteni. Erről pedig annyit, hogy köszönöm, de nem kérek ilyesfajta „segítségből”! Inkább a nyugdíjamat emelhetnék fel! – mondta dacosan.

Abacil – mint egy profi bokszoló – egy pillanat alatt visszanyerte lelki egyensúlyát, és ellentámadást indított. Az eddigi negédes hangnem egyszerre a múlté lett.

– Maga komolyan azt gondolja, hogy hagyjuk, hogy egy elaggott ruhásszekrény a falvak boldogulásának kerékkötője legyen?

Ernő bácsi ekkor szerzett teljes bizonyosságot arról, hogy ez a hatalom sem különb az elődjétől. Ugyanúgy a tulajdonára fáj a foga, s azonképpen megtalálja azokat az eszközöket annak megszerzésére, mint a Rákosi-rezsim.

A megnyugtató azonosság megtalálása önbizalmat adott neki.

Egyszerre kijózanodott.

Feneketlen keserűsége lassan, de biztosan húzódott vissza, hogy annak iszapjából egy új dolog nőljön ki: a Fortély fája. Hogy időt nyerjen, hátrament állataihoz. Bedobott pár odakészített, csörgős almát a malacoknak. Közben nagyokat nyelve gondolkodott.

Az ÁVH-s legények ütlegeinek emléke még tisztán élt benne. Eszébe véste már akkor: nem fejthet ki közvetlen ellenállást. Aki haragos, önmagát emészti. A lehetőségein belül maradva kell megakadályoznia a káros műveletet. Ehhez azonban sodródnia kell az árral.

Meglepően könnyedén törtek elő belőle az évtizedek óta elnyomott túlélési mechanizmusok. Valami azt súgta neki: dühe csak hátráltatná, legfeljebb szívrohamot kapna, igazságot nem.

Visszakóválygott a türelmesen várakozó határidőpatkányok elé. Próbált kedvesen mosolyogni, de lelkének viharai az arcvonásain is megmutatkoztak.

Máris kifundált valamit.

– De ugye azt tudják, hogy „csak így” nem lehet önöké a kutam? Ne értsék félre, nem ellenkezni akarok Önökkel: ez távol álljon tőlem. Komoly állami konstrukciók működnek itten…

A két polgármester egy pillanatra tanácstalanul összenézett. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egyikük sem ért egy árva szót sem, Erhardt Abacil egy mozdulattal nógatta az öreget, hogy folytassa:

– Szóval arról van itt szó, hogy a Rácember hivatalos panaszt nyújtott be a polgármester asszonyhoz még két éve, tavasszal.

Abacil elővette díjnyertes sóhajtását, majd komoran bólintott:

– Hogyne. Persze, hogy emlékszem. Az… az…  az van benne… az… – nyekergett.

Ernő bácsi elégedetten bólintott. A palimadarak önként a kalickába vándoroltak.

– Nos, itt arról lenne szó, hogy szomszédom, a Hugó azt állítja, hogy nem volt jogom kerítést húzni a birtokom köré, mert ezzel akadályoztam a kutyáját, Döncit. Az állat így nem tudja szabadon elvégezni a dolgát reggelente a birtokomon.

A panaszt a legeslegkomolyabban vették az állatvédők is, akikhez az iratok egy példányát is eljutatta. Végül kaptam egy papirost, hogy a határozat kézhezvételétől számított hat éven belül bontsam le a kutya alkotmányos jogait korlátozó dróthálót. Én ezt még nem tettem meg.

Lyukrafut arca egyszerre felderült: egy ilyen probléma nem akadályozhatja meg a hatalmas terv véghezvitelét.

– Hát ez végtelenül egyszerű! Lebontjuk majd, azt’ kiépítjük a kút körül a pihenőhelyet. A paplak környéke olyan modern lesz, hogy az is megfiatalodik, aki meglátja.

Ernő bácsi annyira elégedett volt a megvezetett hatalmasságok reakcióival, hogy nem volt képes véka alá rejteni örömét: egy széles mosoly szaladt szét arcán.

– De nem ilyen egyszerű a helyzet! Ha nem tévedek, akkor Dönci, a sárgafogú állat igen rosszul viseli az idegeneket. Nem harap persze, ilyet sohasem tenne egy rosszul nevelt jószág. Hanem akire haragszik, azt az eb bizony… hogyan is mondjam ki… „megjelöli”.

Abacil megvakarta a homlokát, és tanácstalanul így szólt:

– A kerítést mindenképpen lebontjuk. A kutyát meg… altassuk el, a számlát meg küldjük ki Rácembernek.

Az öreg ájtatosan hajtotta oldalra a fejét, majd összedörzsölte a tenyerét.

– Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Nem foszthatjuk meg szegényt az életétől, még a fenséges terveink miatt sem! Továbbá jogunk sem lenne hozzá, még a végén valaki felnyomna bennünket az állatvédőknél, hogyisne! Aztán mehetnénk életünk végéig a hűvösre élvezni a börtön-kosztot… Mi lenne, ha áttelepítenénk valahova?

– Deportálni egy kutyát? Hová? – kérdezte Lyukrafut.

– Miért hangzik ez furcsán? Hiszen emberekkel is megtették már ugyanezt! – mondta Abacil.

– No, még csak az kéne! Ez a kutya egy staffordshire bull terrier, Angliából származik. Még a végén kérdezősködni kezdenének. Miért pont angol származású kutyát helyezünk át? Miért diszkrimináljuk az állatot?  Még csak az kellene, hogy embargót kapjunk egy korcs miatt. – kontrázott rá az idős ügyvéd.

– De mit kellene tennünk? – így Lyukrafut.

Az öreg Ernő bácsi úgy látta, hogy itt az idő a visszavágásra. A legérzékenyebb pontjukon találta el a két zsugori polgármestert.

– Egyértelmű: adjunk munkát Döncinek! – bökte ki némi egyhangúsággal a hangjában.

Abacil és Lyukrafut őszintén meglepődött.

– Adjunk munkát! Miért? – kiáltották kórusban.

Ernő bácsi szinte már-már pedagógusi nyugodtsággal magyarázta elméletét:

– Egészen biztos vagyok abban, hogy nem tudunk ártani az állatnak. Nem bánthatjuk alapos indok nélkül, és nem is vitethetjük el innen. Valahogyan azonban el kell távolítani a helyszínről, mert jó pár vendéget „meglocsolna”. Szinte teljesen biztos, hogy előbb-utóbb csökkenne a látogatottság. Egy módon tüntethetjük el innen: ha a kút nyitvatartási idejében, körülbelül nyolc órában elküldjük dolgozni.

A megdöbbentő érvelés gondolkodóba ejtette Abacilt és Lyukrafutot.

– És milyen alkalmazási kört tudna elképzelni egy jól képzett staffordshire bull terriernek? – kérdezték szinte egyszerre.

Az öreg erre is tudta a választ:

– Mi lenne, ha kiküldenénk a tizennegyediklajosdi állomásra, őrizni a bicikliket és a kocsikat? Eddig ott a Kancsal Rózsi unokája ült, de annyi ideje volt olvasni, hogy most csinálja a doktorátusát irodalomtudományból. Ezért most nincs kint senki sem.

Odaküldhetnénk Döncit, meg esetleg a Rácembert is: a kutyát azért, hogy vigyázzon arra, hogy az az állat lelkiismeretesen végezze el a feladatát. A költségkímélés jegyében mindkét falu alkalmazhatna egy embert a tervezett akcióból.

– Ez legalább tíz százalék mínuszt jelent az év végi költségvetésben. – szívta a fogát Lyukrafut.

– Mit tehetünk kolléga? Legyen így! – határozta el magát Abacil.

Ernő bácsi győzelme vitathatatlan volt.

*

Nem is értjük miért, de Ernő bácsit szinte teljesen kicserélték, mióta megvívta a maga harcát. Bár a kútját időlegesen elvesztette, s a drótkerítését is lebontották, de mióta a flúgos szomszédja és a hülye kutyája fél napig nem voltak otthon, az idős ügyvéd szinte majd kicsattant a jókedvtől.

Tisztában volt vele, hogy helyzete ideiglenes: a kút nem lesz idegeneké. Amint belátta ezt, szokatlan nyugalom szállta meg az idős ügyvédet. A hidegvér lehűtötte indulatait, és újra azzá vált, ahogyan megismertük: a falu gondnokává. Persze tudjuk, hogy valójában más oldalon állt: a sajátján.

De abban az időben Ernő bácsi, a „nagy emberek” kívánalma szerint Gézával együtt a kút mellett felállítandó emlékhely szuvenírjeiről kellett, hogy gondoskodjanak. Ők vállalták a feladatot. Akkor úgy érezték, hogy mindennel megbirkóznak, amit csak a sors eléjük vet.

Legelőször extravagáns pálinkát akartak lefőzetni az Ősemberrel. Ennek alapanyagait Elek, a zebracsíkos kecske bogyói szolgáltatták volna. A Napfogyatkozás sörgyár kudarcából okulva Abacil és Lyukrafut kifejezetten megtiltotta ezt az akciót.

De a tipp-apparátus már megállíthatatlannak bizonyult.

Nem sokkal a pálinka ötlete után Géza fejéből pattant ki valami. Senki sem gondolta volna, hogy a nyúlszívű sofőrben ilyen finesz lakozzék. A jó Géza egy új módot proponált a pénzszerzésre. Egy kósza gondolatként hozta fel a azt,hogy: szedjenek össze köveket, áztassák be paradicsomlébe és rézgálicba, majd a megszíneződött kavicsokat hazudják „római kori pénzérméknek”.

Mondtuk már: az eredményes ötletbörze lendületlenül folyt tovább. Ennek hatékonyságát csak fokozta, hogy Géza most nem a főnökének, hanem maguknak hozott két üveg egri „válságstábot” Csicseriváracsról.

A következő, könnyen elkészíthető emléktárgyat a két tudós férfi szinte külön munka nélkül készítette el. Ernő bácsi ugyanis, miután ezerkilencszázötvennyolcban kiszabadult a börtönből, meg volt róla győződve, hogy hamarosan el fog jönni a harmadik világégés.  Nem volt akkoriban az valami őrültség. Ebből a megfontolásból az ügyvéd úr megszámlálhatatlan konzervet halmozott fel, amelyekhez nem nyúlt többet. Bár szerencsére nem kellett felhasználnia az összegyűjtött árukat, azonban most jó szolgálatot tett a falunak az elővigyázatosság.

De megint csak adósok maradtunk a felfedezés körülményeivel!

Szóval úgy történt a dolog, hogy Géza elnézegette az Ernő bácsi pincéjében levő, alig kétmázsányi konzervkupacot. Ahogyan ott vizsgálódott, kíváncsiságból felbontotta az egyiket, amely a csomagolás szerint 1967-ben lejárt. A fémdoboz a felirat szerint valaha pacalt, pontosabban, hogy az akkori dolgozókat véletlenül sem érje az a vád, hogy idegen, imperialista leírást tartalmazó címkét használnak fel: „pakalt” tartalmazott.

Mostanra azonban a tartalma úgy nézhetett ki, mint egy alig két éve mosott, elegáns, bézs színű, klasszikusan szabott ekrüfüggöny, amelyre egy illetlen gyerkőc ráborította a tegnapelőtt lejárt pálpusztai sajtot.

Géza bácsi szemeibe könnyek szöktek a konzerv felbontása után. Az ismeretlen összetételű, hallucinogén gombákkal fertőzött „étel” bűzének hatására régen meghalt édesanyját látta maga előtt. Szóval innen származott az az idea, hogy a felhalmozott készlet, bár emberi- és állati fogyasztásra alkalmatlan, ám kiválóan értékesíthető, ha illóolajként kínálják az ajándékboltban.

Nem győzzük megtölteni a lapokat a felfedezések körülményeivel. A két zseni ugyanis sorra állította elő a használhatatlan, ámde rendkívül ötletes szuveníreket. Hogy ne lépkedjük a Kedves olvasó idegein, még pár ilyen remek elgondolásukat papírra vetjük, a többiről pedig bölcsen hallgatni fogunk.

De hol is kezdjük? Talán azt ildomos legelőször elrecitálni: a skiccet Ernő bácsi furcsa életritmusa ihlette.

A környék mindenese ugyanis – talán paraszti származása miatt – nem szerette a felesleges költekezést, így mindent felhasznált, ami megtermett a kertjében. Beleértve a gyomnövényeket is. Legendás akciója volt Ernő bácsinak, hogy a másra nem jó gazból furcsa illatú és állagú „befőtteket” készített. Ezeket gyakorta vitte ajándékul, ha meglátogatta az utcában élőket.

A zöld, kocsonyás valami szinte mindent tartalmazhatott. A boróka, dudva, gyomlálás során összeszedett csoki papír, cigarettacsikk mellett rengeteg olyasmit, amelyet még az utca embere sem ismert fel. A szerencsések csodálattal áldoztak az anyag gyönyörű jáspis színének, többen még dekorációként is felhasználták Ernő bácsi meglepetését disznóóljukban. Ezzel szemben egyetlen ember sem unta meg annyira az életét, hogy bele is kóstoljon az azonosíthatatlan összetételű matériába.

Innen eredt a lehetőség, Kedves Olvasó. A turizmus szempontjából az eddig haszontalannak tűnő befőttek busás hasznot hozhatnának. Úgy okoskodtak: ha az anyagot nem lehetne eladni lekvárként vagy befőttként, akkor némi pluszköltséggel át lehetne címkézni a természetszínű valamit. Akkor biztosan nem marad a nyakukon, mint légyirtó.

Ernő bácsi egyébként felvetette, hogy a falu érdekében hobbiját, a dísztöktermesztést is fel lehetne használni. Eleinte fékek akadályozták az ötlet megvalósulását. Aztán Lyukrafut Péter látott egy műsort a tévében: ami a biokertészetről szólt.

Ez győzte meg az illetékeseket.

Hogy ne szaporítsuk a szót: elhatározták, hogy árusítani fogják az ügyvéd Frankenstein-szerű növényeit. Ezek saját „nemesítési” munkájának gyümölcsei voltak. Bizony, az ezerarcú Ernő bácsi ugyanis fáradhatatlan kedvvel hozta létre maga keresztezte gyümölcseit. Példának okáért ilyen volt a ribizli-körtéből előállított „rikörte”, amelyet a helyi alkoholfogyasztó réteg tévesen hitt likőrnek. De még nagyobb sikert aratott az alma és paradicsom keresztezéséből létrejött „alpari”, amelyet az éles nyelvű asszonyok fogadtak különösen kedvezően.

Hosszas ötleteléseik eredményét Géza és Ernő bácsi a két határidőpatkány elé terjesztette.

Ezzel az utolsó akadály is elhárult a zenélő kút terve elől.

*

Nem állíthatjuk, hogy a tájékra könnyű lett volna turistákat csalogatni. De miért is vagyunk rosszmájúak ismételten, Kedves Olvasó? Ha hasonlóképpen okoskodunk, mint hőseink tették, be kell látnunk: ilyen jól kidolgozott üzleti terv nem vallhatott kudarcot. Mindössze pillanatnyi rövidzárlatról volt szó. Azt mindenki belátja, hogy „be kell lökni a hintát, mielőtt felülnénk rá”.

Tény, hogy a sikeres vendégfolyam kialakítása sokkalta nehezebbnek bizonyult, mint ahogyan elsőre azt hitték. Bár a sikeres vendégforgalom érdekében még a valamikori operaénekes Tibi bácsit is a kút reklámozására szólították fel, azonban a mélyhangú férfi bárhogyan is szerette volna, nem ért el számottevő eredményt a falusi turizmus fellendítésében. Aztán impozáns hirdetési szövegeket fogalmaztak meg. Valljuk be: olyan távol álltak az igazságtól, hogy a biológusok talán másik fajba is sorolták volna őket.

De hát így kell eladni, nem?

A népszerűsítő stratégia részeként először is az „üzletsorok” ellátottságát emelték ki, amely részben fedte is az igazságot. Arról azonban nem szólt a fáma, hogy az „üzletsor” kifejezés csak egyetlen módon állná meg a helyét: ha a környéken levő három élelmiszerbolt készletét libasorba pakolnánk ki az út két oldalán.

Igaz, ami igaz, az ellátás folyamatos volt. Az ittas vezetésért elítélt, majd nemrég szabadult „Csülök” fehér tragacsán minden nap fáradhatatlanul hordta a boltokba a friss pékárut, amelyet saját hasznára természetesen először ő rostált át. Kéthetente járt a cigarettáskocsi, s havonta az édességet pótló jármű.

A közbiztonság is példa nélküli volt: a boltokat már évek óta nem rabolták ki. Ennek egyetlen, de jelentős oka volt. Az, hogy a helyi vagányok tisztában voltak azzal, hogy a saját kezükbe harapnának. Ha nincs bolt, akkor a megszokott dolgokat sem tudnák helyben megvenni, Csicseriváracson pedig egyikük sem kapna hitelt.

Akárhány bekezdésen keresztül is parodizálhatnánk a kialakult helyzetet, nem tudnánk olyan tökéletesen érzékeltetni az abszurditást, mint ha az egyik napilap apróhirdetési rovatába suvasztott hirdetésből szemezgetnénk. A kifogásolt mondat így hangzott: „a szállás remeke minőségű és Baráti áronl elérhető”.

Bátran kimondjuk: ez a reklám a dezinformáció új szintjét jelentette.

A sokat tapasztalt kirándulók szemöldöke fel sem szaladt a semmitmondó kiírás olvastán, pedig ezúttal az ördög tényleg a részletekben lakozott.

Valójában Abacilék, hogy spórolni tudjanak a hirdetési költségeken nem törekedtek a környékbeli szállások részletes bemutatására. Csak legfontosabb jellemzőiket írták le a reklámozás során, ezt teljesen helyénvaló. A baj ott kezdődött, hogy a rövidke sorban több helyesírási és értelmezési hiba akadt, amely erőteljesen félrevezette az ide látogatókat.

Helyesen a fenti sor így hangzik: „a szállás remete minőségű és Baráti Áronnál elérhető”.

Bármennyire is szeretnénk részleteiben megvilágítani a problémát, sajnos tovább kell görgetnünk történetünk szikláját. Talán elégséges, ha elmondjuk: maga a kiadó szoba az egyik tizennegyediklajosdi gazda, Baráti Áron házában volt. Nem teketóriázunk: az idős bácsi azért, hogy alacsony nyugdíja miatt idegeneket kénytelen saját hajlékába fogadni, igencsak borsos árat kért.  Szerény, jólelkű férfi volt Baráti bácsi. Visszavonultan élt tehenei között, másokkal nem is nagyon beszélt.

Így talán érhetővé válik, hogy lakhelyének puritanizmusa még a legalacsonyabb látogatói igényeket is alulmúlta. De ki is akar a szobában maradni, amikor a környék tömve van nevezetességekkel?

Mert arról már beszámoltunk, hogy Árvafán volt a híres-neves zenélő kút, amely Ernő bácsi birtokán helyezkedett el. A forrás megszólaltatásáról az öreg gondoskodott: az ajándékbolt gondos és lelkiismeretes vezetése mellett. Maga a metódus a következő volt: az élemedett korú ügyvéd egy hasonló korú Szokol rádiót már jó előre vékony damilra kötött, majd „ejtepattantyú” kiáltást hallatott, miközben az ég felé mutatott. Ekkor kihasználva a pár másodpercnyi csöndet, bekapcsolta a műszert, majd azt leheletfinoman a kút sötétségébe eresztette.

A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ezt a technikát Ernő bácsi egyébként az ezerkilencszázhatvanas pécsi orvosbálon megtörtént baleset tanulságait felhasználva alkotta meg. Pletykálták, hogy az egyik belgyógyász főorvos a tánc hevében és az elfogyasztott alkohol bódultságában elbotlott és „beleült” az éppen útban levő vödörbe. Hogy teljes legyen a hecc, a férfi lendületből hatalmasat „köhögött alulról”, amely visszhangzott a teremben.

Hiába, ami egyszer működött…

*

A két falu polgármesterei a szájreklám és a visszhang nélküli újsághirdetések után komolyabb lépéseket fontolgattak. Az újszerű stratégia részeként megkérték Bélát, a rendőrt, hogy igazoltatás címén hozzon magával pár „érdeklődőt”. Őket aztán kötelező jelleggel itt fogták. Megnézették velük az újdonsült üdülőparadicsomot, amely az „érdeklődők” kérdései nyomán egyre tetemesebb „extrákkal” rendelkezett.

Még az ellendrukkerek sem tudták tönkretenni a kút népszerűségét.  

Hála az erőszakos vendégfogásnak, alig két hét alatt sikerült olyan váltást fogadni, amelyet érdekelt is a környék megunhatatlan változatossága. A turisták szájtátva csodálták az üzletsorokat, amikor pedig a zenélő kúthoz vezették a csoportot, többen elájultak a gyönyörtől. A látogatók természetesen ideális otthonnak ítélték Áron bácsi vendégszobáját. A dolog aprócska szépséghibája az volt, hogy ezt a csoportot egy falka, alaposan eltévedt eszkimó alkotta, akik Ludányhalászit akarták meglátogatni.

Bár Abacil és Lyukrafut egy szavukat sem értették, azonban a mindenre rácsodálkozó külföldiek busásan megfizettek a vendégszeretetért. Harminc kilogramm fókazsírral lettek gazdagabbak a határidőptkányok.

A sikeres turnus után, azonban mintha elvágták volna a forgalmat: egyetlen illető sem tévedt ide. A bajt csak tetézte, hogy Abacilék hírt kaptak arról, hogy vendégcsalogató taktikájukat más község is magáévá tette. Csak az volt a szerencséjük, hogy ott nem lett sikeres a dolog. Az utánzó falu lakosainak – direkt nem nevezzük meg őket – nem sikerült rájönniük Ernő bácsi nagy titkára. Ott, a cél elérése érdekében egy ember mászott le egy kötélen a kútba, így csiholva hangot a nyavalyás miskulanciából. A majmolás negatív eredménye kevéssel az árvafai turizmus összeomlása előtt jelentkezett. Mint utóbb kiderült, a bajok forrása hivatalos közlemény szerint az volt, hogy „a szivar túlságosan hamisan énekelt, ráadásul egy ízben elvesztve az egyensúlyát majdnem kizuhant a vödörből. Aztán nem átallott segítségért kiabálni, amelyet a látogatók végképpen nem tudtak hova tenni”. 

Hiába, nem mehet mindenkinek a kútzenéltetés! Tegyük hozzá, hőseink is e tábor létszámát gyarapították. Mert azt bárhogyan is tagadnánk, Abacilék elképzelésében több lyuk volt, amennyit be tudtak foltozni. Nem lehetne regényünk teljes a maga nemében, ha a kínos felsülés további tényezőit elhallgatnánk.

Több olvasónk most bizonyára megsejtett valamit. Ők már tudni vélik azt, hogy fejezetünk eddigi sikertörténete most őszszínű balsiker taglalásába vált át. Bárhogyan is szerettük volna tollunkkal a helyes irányba terelni hőseinket: ők nyakas módon kitartottak saját butaságaik mellett. Nem kívánjuk mentegetni a bandát, távol állna ez tőlünk. Bár igaz, hogy a zenélő kút sikertelenségével nem csak Abacil és Lyukrafut okolható, hanem a kellemesnek ígérkező nyári időjárás is. Illetve maga az időjárás nem, hanem…

De miért is fecsegnénk össze-vissza, amikor az elejétől is elmondhatnánk a tragédiát?

Szóval aznap, amikor a zenélő kút sorsa végleg megpecsételődött, Nadrazsa és Abacil szokásos, ötvenöt perces, nyilvánosságnak szóló grimbuszukat vívták éppen. Ennek időkereteit onnan lehetett tudni ilyen pontosan, hogy akárcsak a profi bokszmeccsek esetében, itt is szigorú szabályok működtek. Annyi különbség azért akadt, hogy ennek a dolognak Abacilék esetén praktikussági okai voltak. Hiszen pontosan ennyi időbe telt, amíg Bélát, a rendőrt el tudták rángatni egyik szeretője mellől. Legfőképpen azonban a két asszony tüdőkapacitása szabta ilyen tág korlátok közé a veszekedést.

Szóval éppen aznap érkezett végre egy magyar turistacsoport, akinek – legalább is első ránézésre – volt némi pénzmagja. Ami ennél is fontosabb volt: nem kellett őket Béla rettegett szolgálati pisztolyával fenyegetni azért, hogy körbenézzenek.

A helybeliek örömét az is tetézte, hogy az idegenek, akik vagy egy tucatnyian lehettek, Áron bácsi felkínált szállásával is elégedettek voltak. Mindennek tetejébe abba is beletörődtek, hogy a bogaras öregúr egyetlen szobájába valamennyien beköltözzenek. Jótündér, nem tudni honnan, de még abban is biztos volt, hogy a vándorok örömüket lelték az egyszerű tájban, s a boltok szegényes tartalmát is a környék előnyei közé sorolták.

Egy szó, mint száz: végre, valahára optimizmus költözhetett Árvafára és Tizennegyediklajosdra. Hétágra sütött a nap, teljes kihasználtsággal működött a környékbeli turizmuskombinát, Abacil sem beszélt félre. Mi kellhetett volna még?

Természetesen a csoport „idegenvezetése” a nap elején még zökkenőmentesen ment. Ernő bácsi – mivel a kút kivételével más látnivalóval nem tudott számukra szolgálni – igen lassan és vontatottan beszélt a frissen kikiáltott nevezetességről.

Szalonképtelensége miatt nem merte elmondani az ezerkilencszázhatvanas pécsi orvosbálon történt fiaskó részleteit.

Így nem maradt más választása, akár csak a nemzetiségek a tizenkilencedik század derekán, eredetmítoszt költött a kútnak. A turistáknak elmondott verzióban az szerepel, hogy valaha háromszáz forintot és egy rekesz sört fizetett a munkásoknak a kiásás miatt. Akkor, abban a pillanatban „nyilatkozott” meg a kút, amikor az egyik iszákos „sitnyík” belevágott ásóval a saját lábába. A fájdalomtól a munkás egy szinte tökéletes lá hangot adott ki, s a kút olyan tisztán rezonált, mintha ő is énekelt volna.

Ernő bácsi kitalált meséje szerint a forrás nem járt zeneiskolába. Néhányan – köztük mi is – tévedésből „zenélő kútnak” nevezik, azonban a kút csak énekel. Nem tanult sem szolfézst, s nem tudott játszani egyetlen hangszeren sem. Csak énekelt, de azt égi tökéllyel. Elmondása szerint a kút kedvenc nótája magától értetődően a „Pancsoló kislány” volt. Ernő bácsi állította, hogy további jellegzetessége volt a nem mindennapi „jószágnak”, hogy hangfekvése koloratúrszoprán, de ha kellett, könnyedén megváltoztathatta azt.

Ilyen fenséges bevezető után Ernő bácsinak nem maradt más választása: éneklésre kellett bírnia a kutat. „Ejtepattantyút” kiáltott, s a beálló pár másodpercnyi káoszban észrevétlenül a mélybe eresztette ósdi Szokol rádióját, amely éppen egy komolyzenei műsort közvetített. A kút Mozart Varázsfuvolájából „énekelte”, éppen az Éjkirálynő áriáját. A megdöbbent nézőközönség tapsolni kezdett, majd néhányan a kútba néztek, de annak fenekére nem láthattak.

Az idős ügyvéd ekkor tiszta szívből nevetni kezdett. Hátra volt még a fekete leves, Kedves Olvasó. Ernő bácsi jellemében egyébként is erős vonás volt a derűre és a tökéletesre való törekvés. Büszke volt saját alakítására, minden egyes alkalmat megragadott, hogy előadását tökéletesítse.

Most például felül akarta licitálni a csoport eddigi csodálkozását. Bejelentette, hogy Urbánus Szabolcska, az egyetlen ember, aki a környéken konyít valamit a zenéhez, leszámítva természetesen Bélát, a rendőrt, most tubán fogja kísérni a kutat.

Félve igazítjuk ki szereplőinket, de mégis meg kell tennünk. Egyrészt – amint azt már elmondtuk – a Művész csak gitáron és szintetizátoron volt képes játszani, tubán nem. Másrészt a hangszerrel is voltak gondok. Tudniillik, Ernő bácsinak nem sikerült tubát felhajtania, így saját maga kreált valami ehhez hasonlót. A hangszernek alig kinéző valamit az idős ügyvéd kályhacsőből, vasszegekből, és smirglipapírból tákolta össze. A végeredmény sokkal inkább hasonlított egy gőzmozdony miniatűr makettjére, mint zenész-szerszámra.

De nem is akadékoskodunk tovább, máris tovagörgetjük a történetünk szikláját.

Urbánus Szabolcska kezdetben egyáltalán nem akarta elvállalni a rendhagyó koncertet. Aztán emlékezetébe tolult: az öregnek képtelenség nemet mondani. Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt addig űzi, addig hajtja, amíg valamiféle eredményt nem ér el benne. Így hát fogcsikorgatva igent mondott.

Jó zenészhez illőn későn érkezett a helyszínre és már azelőtt megtapsoltatta magát, hogy egy hangot is játszott volna. Ernő bácsi homlokán kidagadtak az erek az izgalomtól. A kút folyamatosan „duruzsolt”, nem véve tudomást a zenészről. A Művészt ez nem is érdekelte. Karjaiba fogta az ormótlan kályhacsöveket és türelmesen várt arra a pillanatra, amikor „beléphet” a nótába. A kút azonban továbbra sem akart énekelni. Inkább abban lelte örömét, hogy reklámokat mormolt, majd az egyik rádió szignálját fütyülte.

Aztán végre dalra fakadt, olyan váratlanul, hogy többen összerezzentek. A kút az egyik divatos, ámde butácska sanzont énekelte. Néhány taktus zenei kíséret nélküli dúdolásból állt, majd egy negyed szünet után felharsant a minden vendég számára jól ismert refrén.

A Művész ekkor tervezte azt, hogy valamiféle hangot csal ki a számára teljesen ismeretlen eszközből. Közel a belépési ponthoz, vett egy nagy levegőt, majd hatalmasat fújt a kályhacsőbe. A légmozgás hatására a tubának csúfolt csőből fájdalmas csikordulás kíséretében koromfekete füst lövellt ki.

A vendégsereg szinte egy emberként gúnyos kacajban tört ki. Nem telt el azonban egy fél perc sem, s ajkukra fagyott a nevetés. Égi igazságosztásként, hirtelen tűntek elő a kövérkés lódarazsak a hangszerből. Hangos zümmögésük mindennél vészjóslóbbnak hatott. Nem telt bele sok idő, s ahogyan várható volt a feldühödött „martalócok” a csodálkozó turisták közé rontottak és sokakat megsebeztek. Csak később, a tűzoltók hatásos közbelépése után derült ki, hogy a darazsak az idős ügyvéd portáján telepedtek meg. Az egyik melléképület külső falán építettek maguknak egy méter hosszú és fél méter széles fészket, amelyet a ház tulajdonosa egész egyszerűen fecskefészeknek nézett.

Szégyenteljes, arcpirító felelőtlenségnek lehettünk tanúi, Kedves Olvasóm! De pimasz hőseink még ebből sem tanultak. Minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy a történetet minden részletével együtt elmondjuk a világnak, de a következő momentumot nem tudjuk eszünk földhözragadt talaján megfelelően megokolni. Sokan azt gondolták, hogy itt és most lezárjuk e baljós fejezetet, s végre más esetről számolunk be. Ám nem lett igazuk. Akik azt gondolták, hogy ilyen könnyen tovalendülhetünk Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter turizmust fellendítő tervén: bizony, tévedtek.

Hogy ne is szaporítsuk tovább feleslegesen a szót, csak annyit mondunk szenvtelenül: Abacilék újabb turnust szerettek volna fogadni a méhes baleset után is. Csak hosszas utánajárás és intézkedés után sikerült még egy esélyt kiharcolniuk a „varázslatos” kútnak. Először Ernő bácsi kapott öt liter „folyékony okmánybélyeget”. Baráti Áronnak is ingyen ki kellett utalniuk öt évre azt a legelőt, amelyért már évek óta hiába pereskedett.

A Művész fájdalomdíjként egy puttony körtét kapott.

A környék lakói azonban nem feledték el egyhamar a kudarcot. Még sokáig emlegették a sikeres „danolászást”, aztán akadt volna valami sokkalta nagyobb szenzáció, amely – visszás hasonlattal élve – méhkasként bolydította fel a két falu életét. De, hogy mindent világossá tegyünk, el kell mondanunk: alig egy héttel a hatalmas felsülés után újabb csoport érkezett a kúthoz, hogy csodálatos képességeinek tanúja legyen.

Bár Abacil és Lyukrafut mindent megtettek azért, hogy fizetőképes, szórakozni vágyó emberekből álló váltást szervezzenek, ám most is, mint általában felsültek. Jelentősen leredukálódott nimbuszuknak köszönhetően csak a hallássérültek megyei szervezetének néhány tagját sikerült idecsábítani.

A vendégek, érthető okokból a remek énekhanggal rendelkező kút kvalitásainak csekély jelentőséget tulajdonítottak. Az elnök állítólag látta a regionális híradót, amelyben beszámoltak a szerencsétlen esetről, azonban unokája elrakta valahova a tévé távirányítóját. Elképzelhetjük elragadtatását, amikor észrevette az olcsó kirándulóhelyet hirdető reklámot a helyi lapban. Szinte azonnal telefont ragadott: éppen aktuális lett volna a vezetőségi választmány éves megutaztatása.

A tagok fogyatékossága azonban kívül esett az elnöki szervezőkészség fókuszán. Ezt főleg Ernő bácsi érezte rendkívül sajnálatosnak. Elvégre vendégei így nem élvezhetik teljes mértékben fenséges történelmi előadását, s a kút zenéjét sem tapasztalhatják.

A szokásostól eltérő helyzet a „zenéltetés” technikájában is újszerűséget követelt az ügyvédtől, hiszen a jól bevált „ejtepattantyú” kiáltás ebben az esetben nem járt kimutatható eredménnyel. Bárhogyan is törte azonban a fejét az idős falugondnok, nem tudott rájönni a megoldásra. Annyira félt a lebukástól, hogy végül csak egyhelyben állva történelmi fejtágítót tartott a kútról. A csökkent hallású vendégek persze egyetlen hangot sem érzékeltek az egyébként cirádás beszédből, s egyikük-másikuk még azt sem tudta, hogy miért is jöttek ide?

A figyelem éppen ezért rohamosan csökkenni látszott. Az első tíz-tizenöt percben még valamennyi választmányi tag türelmesen ácsorgott, azonban fél órával később már a birkatürelmű elnök is tekergetni kezdte a fejét. Ernő bácsi persze mindebből semmit sem vett észre: csak mondta a magáét.

Az agitáció szövegéből egy sort sem kívánunk ide iktatni. Fejezetünk legvégén már nem kívánjuk terhelni feleslegesen a Kedves Olvasót. A tapintható unalom leírásához amúgy sem értünk. Sokkal inkább kedvünk szerint való, ha arról a fordulatról írunk, amely végleg megpecsételte az árvafai zenélő kút sorsát. Mert nem maradhatunk adósai olvasóinknak a végső fejleményről.

Szóval, az idős ügyvéd fáradhatatlanul bombázta információval a turistákat. Beszélt, dumált, levegővétel nélkül mesélte élete történetét, s mesélné most is, ha a távolban nem bontakozott volna ki egy vörös Ford képe.

Amint közelebb ért a jármű, már látni lehetett a vezetőjét is. A sofőr egy harmincas éveiben járó férfi volt, s úgy látszott: félmeztelenül ült az autójában. Ahogyan ki lehetett venni: Tizennegyediklajosdra igyekezett, de amint észrevette az árvafai kút körül kialakult tömeget, egyenest a csoport felé vette az irányt.

Ernő bácsi továbbra sem nézett körül, csak folyamatos beszéddel tartotta fenn saját érdeklődését. Az idegen azonban nem tétlenkedett egy pillanatig sem. Csak néhány ember vette észre a közeledő autót, a többiek csak nézelődtek tovább.

Az események azonban sokkal gyorsabb fordulatot vettek, amikor az idegen odaért a turistatömeghez, s egyetlen szó nélkül durrogtatni kezdte az „ostorát”. A meglepődöttségéből felocsúdott csoporttagok megbűvölten bámultak. Néhányuk ajka némán mozgott.

A Rázatós ember látva sikereit, tovább folytatta műsorát.

Borzalom! Szörnyűség! Iszonyat! Emlékezetünk a históriánk e pontján kihagyni látszik.

El sem tudjuk képzelni, hogy mi történt volna, ha nem vet véget az akciónak a közelben járó Nadrazsa? Az egyébként ellenszenves asszonyt most dicséret illeti: tekintélyes termetével azon melegében a földre kényszerítette a támadót, és nadrágszíjával megkötözte annak kezeit.

A Rázatóst a későn érkező Béla rendőr vitte be Csicseriváracsra az ötös buszon. 

A körzeti megbízott elment a tárgyalásra is.

Tőle tudunk a Rázatós további sorsáról. A gonosztevő néhány hónapnyi elzárás után szabadult. Pletykálják, hogy amint kikerült a karcerből, nem kellett megváltoznia. Történetét hallva egy országimázzsal foglalkozó központ azonnal állást kínált neki csikósként, így szabadon használhatta híressé vált „ostorát”. Csak egyetlen dolgot kellett elsajátítania: ruhában „csattogni”.

A zenélő kút azonban a Rázatósnak köszönhetően véglegesen bezárt.

Pár óra leforgása alatt minden visszakerült a régi kerékvágásba. Döncit és Rácembert kirúgták, s már másnap újabb vita robbant ki Ernő bácsi és közte.

Ez azonban már egy másik történet.

Negyedik fejezet

Ordo est anima rerum

(Rend a lelke mindennek)

Hogyan is palástolhatnánk túláradó búsongásunkat azért, hogy rajongva szeretett hőseink ismét csak elbuktak az élet iskolájában? Hogyan leplezzük mélabús hangunkat a megtörténtek miatt? Bánatunkban már az is felmerült bennünk: folytassuk-e így mondókánkat?

De aztán megráztuk magunkat, letöröltük ajkainkról a szertelen cinizmust, s újra tintába mártjuk billentyűzetünket.

Írunk tovább.

Legutóbb kétségbeejtő pillanatban hagytuk el hőseinket. A Rázatós a baranyai nagyothallók szervezetének vezetőségét zaklatta fel kéretlen „ostordurrogtatásaival”. Igazi botrány kerekedett az esetből: a lóvá tett elnököt csak egyetlen dolog akadályozta meg abban, hogy ne tartson Béla rendőrrel az ötös buszon a csicseriváracsi rendőrőrsre.

Szóval, Abacil és Lyukrafut szerencséjére a turistákat szállító sofőr annyira ledöbbent a „műsorszám” láttán, hogy elinduláskor rükvercbe tette a buszt. A gyors iramú tolatás végtermékeként az iszkoló vendégek magukkal vitték az utca végén lakó, süket Misi bácsi fáskamráját is.

Ez a momentum azonban lehetetlenné tette a hivatalos lépések megtételét. Az elnök végül egyezkedni kezdett hőseinkkel. Nem volt könnyű folyamat, meg kell hagyni. Meg aztán az odatévedő „Csillagszemű” Bözsi és a kevés fogú Jantika még táncolt is, hogy oldja a feszültséget. Ez sem segített a helyzet komolyan vételében. Nem is lehet egy szavunk sem azért, hogy elég sok időbe telt, míg a megegyezés jeleként Abacil és Lyukrafut egy üveg egri „válságstábot” hozathatott Gézával.

Ilyen előzmények után azt gondolnánk, hogy nincs több mód arra, hogy kijátsszák a minisztérium parancsát. Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter azonban egy pillanatra sem hagyott fel szándékával. Vékony jégen táncoltak, ezt nagyon jól tudták.

Biztosak vagyunk benne, hogy nem furcsállja senki sem azt a kicsinységet, hogy ilyen idegfeszültség mellett Abacilnak orvoshoz kellett mennie Tizennegyediklajosdra. Pedig ez a sajnálatos mementó adja fejezetünk savát és borsát. De még mielőtt a Kedves Olvasó hatalmas fájdalmában, indokolatlanul továbblapozna, meg kell nyugtatnunk. Erhardt Abacil orvosi vizitációjának oka nem volt más, minthogy lábujjkörmei annyira megnőttek, hogy még Géza sem tudta őket megrövidíteni metszőollóval.

Nem volt egyedi dolog ez a tájékon.

Az orvosi beszámoló szerint ez a „vészhelyzeti típus” esett meg a környék lakóival a legtöbbször. Valószínűleg azért, mert a vidék dolgos népének bokros teendői miatt nem jutott ideje a pedikűrre. Egyébként sem csak a polgármesterasszony volt az, aki az elfoglalt doktor urat ügyes-bajos dolgaival zavarta. A tájék híres volt arról, hogy a lakosság – a hivatalos jelentés szerint – „az indokoltnál gyakrabban veszi igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat”.

Talán épp a sokrétű elvárások miatt csiszolódott tökéletesre az orvosgárda. A rendelő és az ügyelet személyzete gyakorlottan váltott pénzt, oldott meg matematika házi feladatokat, és mondott tollba halászlérecepteket. Mindez bőven belefért munkaidejükbe: betegeik legnagyobb része ugyanezekért fordult hozzájuk.

Ha netalántán mégis betévedt volna egy valódi páciens tévedt a rendelőbe, akkor a többiek szúrós tekintetekkel kísérve intették őt csendre. Elvégre ők is sorban állnak!

Egyes tapasztaltabb páciensek arra is találtak módot, hogy a többiek előtt juthassanak be az orvos elé. A trükköző betegek egy része tipikusan unatkozó, kisgyermekes anyuka volt, aki „beprogramozta” a gyermekét arra, hogy parancsra kezdjenek el bömbölni.

Az ügyeskedők másik csoportja még aljasabb módszert talált ki arra, hogy ne kelljen ücsörögnie. Testszagának félelmetes fegyverét vetette be a környékbeliek ellen. A szóbeszéd szerint „némely elvetemültek” már a tervezett látogatás előtt egy héttel abbahagyták a fürdést. A falusi többesszám miatt bár egy emberről van szó, mégis úgy mondjuk el történetünket – sértődés ne essék – mintha többről szólna a fáma.

Hogy kik is ezek a felelőtlen, elviselhetetlen elemek? Bizony nem kötjük az orrodra, Kedves Olvasó! Elég legyen hozzá annyi hogy, az „illetők” neve gével kezdődik, és indás a vége.

E technika egyetlen buktatója csak az volt, hogy ha túl „jól sikerült” az akció, akkor maga az orvos sem vizsgálta meg az illetőket. Egyetlen ilyen híres esetet idéztek fel újra és újra a tizennegyediklajosdiak. Szóval „valamelyik” a már elmondott fogást használta, s az orvos 96%-os alkohollal próbálta megtisztítani a mellkasát. De a delikvens olyan jól „edzett a várakozás ellen”, hogy még ez a fogás sem járt sikerrel.

A falusiak jót derülve az eseten „igazi lovagoknak” nevezték az illetőket. No, nem azért, mert annyira okos és morális lettek volna, sokkal inkább azért, mert havonta egyszer fürödtek, mint a középkoriak.

Szóval történetünk erdejében ott vesztünk el, amikor kellemetes szavainkkal elbeszéltük, hogy: Abacil orvoshoz ment. Elmulasztottuk viszont bemutatni a környék virágát, a gyógyítás mesterségének szántóvetőjét, Dr. Gulipán Antalt. Ez a férfiú – áldott legyen mind a húsz ujja – Tizennegyediklajosd, Árvafa és Készcsótányos háziorvosa volt. A praxisát az édesapja hagyományozta rá, aki szintén háziorvostanra és a clavicula sérülésére specializálódott. Igaz ugyan, hogy választása annyira sikeresnek bizonyult, hogy több évtizedes gyakorlatában mindössze húsz esetet kezelt kulcscsontsérüléssel, de mindez persze semmit sem von le választásának értékéből.

Végre egy pionír! Ezernyi agysebész tanyázik a világon, de olyan orvos egy sem, aki életét a kulcscsont fájdalommentes gyógyításának szentelné!

A megboldogult, idősb Gulipán doktor saját maga anyagi erejéből szerezte meg a diplomáját, s ezt a fiától is elvárta. Így nem volt mit tenni: az ifjabb Gulipán az egész orvosi egyetem alatt dolgozni kényszerült. Először csak egy csemegeboltban éjszakázott, majd később egy izzógyárban vállalt esti műszakot, végül a megélhetés miatt mellékállásban éjjeliőrként dolgozott egy baromfifeldolgozóban.

De nem múlt el nyomtalanul a végtelennek tetsző éjszakázás.

A doktor úr túlhajszoltsága miatt először csak karikás szemeket szerzett, majd véglegesen lelassult: emiatt kellett felhagynia a sebészi karrierjével. Végül annyira kimerítette magát, hogy már az előadásokon sem tudott figyelni. Bár a vizsgáit anyagi segítséggel és amfetaminokkal átvészelte, de a doktori címére a legkevésbé sem érezte magát feljogosítva.

Nem tudjuk elhinni azt, amit egyesek állítanak. Kételkedünk benne, hogy a nobilis Gulipán orvosi ismeretei az „extremitas superiornál” azaz a felső végtagok latin nevének bebiflázásánál véget érnének. Ha így is lett volna, ebből jó ideig nem akadt volna problémája, hiszen édesapja mentorkodása alatt megfelelő szakértelemre tehetett volna szert. Ettől bonyolultabb dolgokat azonban nem tudott volna megtanulni.

De higgyünk egy pillanatra a sustorgásoknak. Tagadhatatlan, hogy ekkor pár olyan dolog értelmet nyerne, amelyről már hallottunk: de ezt persze most csak feltételezünk.

Még akkor sem került volna kellemetlen helyzetbe, amikor megnyitotta saját praxisát és átvette a betegeket apjától. Magunk is tapasztaltuk gyógyításának egyszerűségét: az apjától tanulva minden betegnek ugyanazt az antibiotikumot és köhögéscsillapítót írta fel, függetlenül a bajtól.

Tény, hogy amely betegséget pedig nem ismerte fel a pácienset kórházba utalta. Mint például Olga nénit, akinek egész karját megfogta radiátorfestés közben a zománcfesték. Bár az idős néni váltig állította, hogy ő csak kontrollra jött, de Dr. Gulipánt nem olyan fából faragták, aki hagyja, hogy csak úgy elmenjenek a betegei vizsgálat nélkül.

Amint meglátta a különös fehér foltokat a néni bőrén, rögvest mentőt hívatott, és három vérvétel, valamint egy mellkasröntgen után engedte ki az öreg hölgyet a csicseriváracsi kórház belgyógyászatáról. Ilyen az eszményi orvos! Gulipán doktorokat szeretnénk szerte a világban, hogy alaposságukban kioldják a betegségek gordiuszi csomóit!

De hogy egyik szavunkat a másikba öltsük: az idők folyamán a betegek némelyike meggyógyult, némelyikük rosszabbul lett, ahogyan más kollegája esetén is így történt. A gondok igazán akkor váltak fojtogatóvá, amikor már a gyógyszerészek sem tudták, hogy mit adjanak az olvashatatlan recepttel érkező betegnek. Ezeket gyorsan kórházba paterolta a gyógyító.

Karrierjének rosszra fordultát több tényezőnek is köszönhetjük. Talán mindannyian emlékszünk, hogy a kilencvenes évek vége felé egyre inkább elterjedtek hazánkban az orvosi sorozatok. Az emberek sokkal többet tudtak meg az orvostudományról, mint eddig, s annak miszticizmusa is köddé vált.

Ennek következmény azonban nem jelentkezett azonnal.

Dr. Gulipán Antal csak a kétezres évek elején kezdett félni. Kettőezer-háromban „Rácember” apósát egyik reggel holtan találták az ágyában, s annak rendje-módja szerint azonnal szalasztottak valakit a tudós doktorért, aki már csak a halál beálltát tudta konstatálni. Pár nappal azután, hogy az idős elhunytat elvitte a mentő a csicseriváracsi hullaházba, a feldühödött feleség öklét rázva fenyegette meg Dr. Gulipánt. „Há’, mér’ nem hasznátták az üttetőt a Józsiná’ is?” – kérdezte végül könnybe lábadt szemekkel az asszony.

A háziorvos tudta, hogy ez volt a vég kezdete. Most már mindenki orvossá vált a környéken, s mostantól kezdve olyan profizmust várnak el tőle, amelyet a tévében láttak. Erre azonban ő nem volt képes. Gyanúja akkor igazolódott be végleg, amikor egy eltört kezű taknyos kölyköt hoztak be hozzá, s a kis tacskó nem átallotta ezt mondani neki!

– Doktor bácsi! Nekem valószínűleg haránt humerus fracturám van, ennek biztos jele a hallható crepitatio és a jól látható haematoma. Legyen szíves, gipszelje be a kezemet! – kérte illedelmesen a gyerkőc.

– Aztán honnan tudod ezt te tejfelesszájú? – háborodott fel az orvos.

Az emberünk jól kezelte a helyzetet: beküldte az „okoskát” a csicseriváracsi traumatológiára. Innentől kezdve azonban nyugtalanul aludt, s attól tartott, hogy ha a média még jobban „kiképzi” a betegeit, akkor kénytelen lesz megengedni nekik azt, hogy önmaguknak írjanak fel gyógyszert.

De az orvosunk számára történt még valami borzalmas, kettőezer-négyben. Olyan könnyfakasztó és bús dolog, amelyről még mi sem tudunk elfogultság nélkül írni. A csicseriváracsi kórház, majd’ százévnyi működés után bezárt. Illetve nem zárt be. Hivatalosan csak „jelentősen csökkentett osztály- és ágyszámmal üzemelt tovább”.

Ez persze mellékes tényező volt, mivel a pár éve teljesen felújított kórházat – miniszteri engedéllyel – egyszer s mindenkorra „kirámolták” a környékbeli intézmények. Kártalanítás nélkül vittek el mindent: orvosi szikéket, fogókat, röntgengépeket, zsákba csavart főnővéreket.

De még mielőtt ismét a rosszmájúság bűnébe esnénk, szabatosan fogalmazunk. Egyetlen egy dolog azonban előkerült a későbbiekben. Egy láda szennyes lepedő, amely valaha az onkológiáé volt – ezt valaki a kórház bejárata elé pakolta le.

Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy a gyógyintézetből – a kórházigazgató szavai szerint – „vigyorgót” csináltak.

Az igazgató, hogy tiltakozását kifejezze a nagyarányú leépítés miatt, saját aláírással és a kórház pecsétjével is hitelesített petíciót juttatott el az egyik országos közéleti lapba. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy az előre megfogalmazott dokumentum helyett az ismeretlen okokból szintén szignózott és pecsételt belső „memót” juttatták el a szerkesztőségbe. A fecnin a műtőt takarító hölgy idomait elemezték a megmaradt főorvosok – szigorúan anatómiai szempontok szerint. Az újság persze az „olvasói levelet” változtatás nélkül leközölte.

Ebből aztán akkora csúfság kerekedett, hogy a vezetés lemondani kényszerült.

De ebből csak annyi érdekel minket, hogy Dr. Gulipán Antal a környékbeli klinika teljesítményének nem várt leredukálása miatt még jobban kétségbe esett. A pécsi „Négyszázágyas” majdnem félórányira volt. Így már nem küldhetett mindenkit nyakló nélkül – vagy ahogyan Arisztid bácsi mondaná: „habókra” – máshoz.

Szóval ez a szükségmegoldás ihlette aztán azt az ötletet, amely a rendelőbe látogató Abacil és a most is kórosan kialvatlan Gulipán doktor beszélgetése során pattant ki. A mindig panaszkodó doktor valami ilyesmit mondhatott a keménykörmű Abacilnak:

– Érdemes lenne helyben is kórházat nyitni, hiszen olyan távol van Pécs, s annyi a páciens! Ez mindenkinek javára válna. Hiszen a betegek is bármikor orvoshoz mehetnének, s nekem sem kellene dolgoznom.

Az tanácskozást rendelési időn kívül, Lyukrafut beavatása után hármasban folytatták.

Bár az apróbb részletek kidolgozása még hátra volt, az azonban biztosnak látszott, hogy a gondolatkommandó ismét „sikert” aratott. Új lehetőséget tártak fel, s így kilátást nyertek arra, hogy még épp időben megmentsék saját hatalmukat a minisztériumtól.

Lyukrafut Péter szögezte le azt a direktívát, amelyet mindannyian alapkőnek tekintettek. Tudták, hogy nem számíthatnak a TB támogatására, így saját zsebből kell majd megoldaniuk az intézmény fenntartását. A valamikori honatya önkényesen megállapította azt is, hogy a betegek hajlandóak fizetni azért, hogy ne kelljen harminc-negyven kilométert utazniuk azért, hogy Pécsen ellássák őket.

Aztán számolgatni kezdtek, de nem hittek a szemüknek. Aztán újrakalkuláltak mindent. Az eredmény mégis helyes volt. Ha Csicseriváracs lakosságát és a távolabbi településeket is idesoroljuk, majd’ hatezer ember ellátását vállalhatnák magukra!

– Ez pedig őrült összeg lehetne! – csillant fel egyszerre a két polgármester négy szeme.

– Már csak orvosokat kellene gyűjteni, akik ide jönnének gyógyítani, ez az egyetlen feladat, amelynek megoldása nem várhat. – javasolta az orvos.

Maga a felvetett tanács nem volt hátsó szándék nélküli. Dr. Gulipán ugyanis abban reménykedett, hogy ha egy megfelelő minőségű intézmény veszi majd át a betegeket, akkor sokkal kevesebb pácienssel kell majd foglalkoznia. Így végül visszavonulva élvezheti majd a nyugdíjas éveit. A polgármesterek azonban rögtön elkeserítették. Tudatták vele, hogy mindenképpen számítanak majd az ő szolgálataira is.

A szervezés a vártnál könnyebben ment. Igaz ugyan, hogy a jó Géza naponta tankolta a fehér falubuszt, de a lótás-futás meghozta az eredményét, s minden környékbeli orvosdoktor a terv előremozdításán dolgozott. A szervezésről többet elmondani nem kívánunk, mivel a két határidőpatkány hol mézzel, hol ostorral láncolta magához orvosainkat. E tekintetben több balgasággal nem kívánjuk szaporítani fejezetünket. Ha máshol nem is, de ehelyütt követnünk kell az ősi elvet: ha jót nem tudsz mondani hőseidről, rosszal nem pótold azt.

Elégségesnek látjuk, ha arról írunk, hogy az egészségügyi személyzetet három orvos és három nővér alkotta. A tagok közé tartozott a már bemutatott Gulipán Antal, aki így csalódottan beletörődött a sorsába; a másik járásban szolgálatot teljesítő Dr. Gólyatöcsi Ifigénia, végül a Gulipán doktort általában helyettesítő Dr. Bagoly Balabán. Talpig becsületes ember volt valamennyi, így tehát nem is várhatna ránk megbecsültebb feladat, mint e derék gyógyítók jellemrajzának rövid leírása. Bocsássa meg a Kedves Olvasó, ha néhány helyen elidőzünk a két levente és egy leventina bemutatása során. Nem önös érdekeink, hanem az általuk érzett mérhetetlen tisztelet késztet bennünket arra, hogy orvosaink jócselekedeteiről számot adjunk.

A bemutatást legelőször talán ildomos lenne helyi orvosunk helyettesével, Dr. Bagoly Balabánnal kezdenünk. Bár neve alapján meglett, tapasztalt férfiút képzelnénk lelki szemeink elé, azonban el kell, hogy mondjuk, hogy a fenséges gyógyító alig múlt harminc éves. A falusi doktor jó viszonyt ápolt Gulipánnal, sokszor segítséget kért tőle, ha az adott helyzetben nem látta tisztán a probléma megoldását. Megállja a helyét a megállapítás, hogy orvosi ismeretei körülbelül megegyeztek Gulipánéval, ám vele ellentétben a fiatal szakember múlhatatlan munkabírással pótolta hiányosságait. A készcsótányosi Kálmán bácsitól hallottuk, hogy szeretve rajongott doktorunk gyakran tartott „viziteket” csinos fiatal menyecskéknél, akik az előírtnál gyakrabban kérték a zsenge dokitól az „influenza elleni injekciót”.

A doktor úr egyébként legendás volt gyorsaságáról, éppen emiatt esett rá Lyukrafut Péterék választása. Ha igaz, a gyógyító hármasával hívta be a betegeket a rendelőbe, nemtől függetlenül. Ennek leginkább a férfi betegek örültek a legjobban, hiszen így komoly részt vállalhattak a koedukált gyógyítás folyamatából.

Váltig állítjuk: az orvos egy vakszimultánt játszó nagymester gyorsaságával „dobálta ki” a betegeket a rendelőből. Valaki lemérte, hogy egy „nyavalyás” átlagosan huszonkét másodpercet töltött bent, s ebben az időben benne foglaltatott a recept megírása is.

Nem is csodálkozhatunk tehát azon, hogy az orvos a köznyelv által megkapta a „Röntgenszemű” melléknevet. Hiszen milyen más indokból töpörödött ilyen rövidre az egy betegre fordított időegység, ha nem azért, mert emberünk csodadoktor volt?

A sebes iram mellett Bagoly Balabán profizmusban sem maradt el kollegái előtt. Szakértelmének köszönhetően olyan váratlan helyzeteket is sikerrel kezelt, amelyek képzésétől távol estek.

Egyszer például őt kérték fel egy öngyilkossági kísérlet megakadályozására. Nem volt egyszerű eset. Valami bakfis fenyegetőzött azzal újdonsült szeretőjének, hogy ha nem veszi feleségül, isten bizony felköti magát! Az újságcikkek szerint az elkeseredett lány egy szobába zárkózott be, és – hasonló tapasztalat híján – senki sem merte rátörni az ajtót, a rendőrség pedig egy árva lélek sem értesítette.

A riadt szülők egyetlen esélye a falu orvosa volt, aki némi vonakodás után magára kapta fehér köpenyét, s a tinédzserhez sietett. A helyszínen aztán megtapasztalhatta, hogy a szülők egy cseppet sem túlozták el a helyzet komolyságát. Kezdetben megilletődve csak semleges mondatokat küldött a zárt ajtó felé. A semmitmondó kérések azonban nem jutottak el a lány tudatáig.

Többen mondják, hogy ekkor valami irtózatos közjátéknak voltak tanúi.

A furcsa helyzetben kimelegedett orvosdoktor éppen a köpenyét akasztotta volna fel a szegre, amikor elbotlott a lába elé tett táskájában, s ezzel a mozdulattal, hatalmas koppanással beverte a csuklóját a falba. A fájdalom hatására az idáig csendesnek hitt szakértő olyan cifrát káromkodott, hogy annak gondolatától még a mi bőrünk is lúdbőrzik.

A rettenetes átkokat hallva a depressziós lány abbahagyta a jajveszékelést, majd riadtan várta, hogy a doktor úr lecsillapodjon. Az orvos azonban nem higgadt le. Sőt, ami azt illeti, egyre csak ingerültebb lett. Végül ezt kiáltotta be az ajtón:

– Kit érdekelsz, te kutya! Ott van nálam egy vastag kötél a pincében, majd elküldöm neked levélben, akkor majd felkötheted magadat!

A bakfis ezen annyira meglepődött, hogy önmagától kinyitotta az ajtót. A doktor urat az eset után még nagyobb becsben tartották a faluban a szaktudása miatt.

Ilyen sikertörténet után örömteli szívvel írunk az új kórház egyetlen női orvosáról, Dr. Gólyatöcsi Ifigéniáról is. Minden kertelés nélkül valljuk be: az orvosnőről bizony keveset lehetett tudni. Abacil és Lyukrafut sem ismerték őt, de amit visszahallottak a környéken élőktől, megnyugvással töltötték el őket.

A doktornő – ha hinni lehet a híreknek – az orvosi egyetem elvégzése után nem kezdte el a praktizálást, hanem apácának állt, s majd tíz évig ellenállt a világ kísértéseinek. A pálfordulás okairól senki sem tudott semmi konkrétat. Némelyek azt állítják, hogy a doktornő azután kezdett eredeti szakmájában dolgozni, miután az utcán rendjének kék apácaruhájában összekeverték a sarkon posztoló rendőrrel. Az udvariatlan illető végül neki jelentette a kisállat-kereskedésből elrabolt mosómedve ellopását.

Talán emiatt állt orvosnak, ki tudja?

Abban azonban teljesen biztosak vagyunk, hogy a sok évet kihagyó gyógyító nem tudott egyik napról a másikra „visszarázódni”. Szinte egyetlen gyógyszer nevét és hatását sem tudta megjegyezni, de mindez nem gátolta őt meg abban, hogy megváltsa a praxisát. Funkcionális rövidzárlatára betegei szerint egyetlen megoldást ismert. Az apácakorában elsajátított gyógynövények használatát ajánlotta betegeinek, mert úgy gondolta, hogy ezekkel nagyobb gondot nem tud okozni annál, amely már úgy is fennáll.

A doktornő viszont egy dolgot mindennél jobban megtanult az orvosin: a helyes életmód fontosságát. Pácienseinek nem mulasztott el életvitelükkel kapcsolatos jobbító megjegyzéseket megfogalmazni. Nemhiába, ragaszkodtak a határidőpatkányok az asszonyhoz! Szóval, az egyik bárányhimlős gyermeknek például azt javasolta, hogy felesleges gyógyszerek helyett sétáljon inkább egy fél órát a kertben.

Kezdeti tapasztalatlanságát a betegek mindenre kiterjedő kivizsgálásával orvosolta. Alaposság mindenekelőtt! A kötelességtudat miatt eshetett meg, hogy néhány szerencsés másfél óra hosszat tartózkodott az orvosi rendelőben, s kitüntetettsége okán a doktornő percenként megmérte a vérnyomását. Mondják a nyavalyások, hogy a doktornő a vérnyomásméréstől csak a vércukorszint mérését szerette jobban. Ki tudja, talán annyira imádott ujjakat szurkálni, hogy ez motiválta az orvosi elvégzésében is.

Pletykálják, hogy amikor megnyitotta a rendelőjét, volt olyan beteg, aki három és fél órát is várakozott. A rutinosabbak még hordozható sátrat is vittek magukkal.

De ekkor sem feledkezett meg a betegeiről, a drága lélek! A rettentő üldögélést, s az ezzel járó csapnivaló közhangulatot azzal próbálta csitítani, hogy az orvosírnokát ki-kiküldte: idézzen egy-egy passzust néhány Babits versből. A hálátlan vadak persze semminek se örültek! Gólyatöcsi doktornő kénytelen volt szokásával felhagyni, amikor ágrólszakadt asszisztensét egy esernyővel fejen dobták a „Fekete ország” című vers „fekete, fekete, fekete világ” sora közben.

Mondják, hogy néhány beteget felidegesített a költemény monotonitása.

*

A professzionális orvosgárda és a koncepció ilyenformán csiszolódott. Remekbeszabott ötlet szökött szárba, amelyet a bizakodás öntözött.

Már csak a pénz tápoldata hiányzott.

Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter úgy próbált úrrá lenni az égető szükségen, hogy az önköltségi egészségturizmus mellett az adóból leírható egyszázalékok gyűjtését is zászlajukra tűzték. Ezt az Abacilért és Lyukrafutért Kiemelten Közhasznú Alapítvány létrehozásával kívánták megvalósítani. A szervezet – adománygyűjtésen kívül – jövedelmének kiegészítése érdekében sutyiban öngyújtók kis- és nagykereskedelmével is foglalkozott.

A szervezettség ellenére az alapítvány sorsát igen csak rövidre szabta a Teremtő. Mondhatnánk nyúlfarknyira a kórház diadalmenetéhez képest. A balsikert a hű Géza követte el, amikor a közben felhalmozott dokumentumokat, beleértve az alapító okiratot is egész egyszerűen elégette egy kevéssé sikeres lomtalanítási művelet során.

De bármennyire is szeretnénk még szaporítani a szót, tovább nyújtanni mondanivalónk hosszát, ezzel most fel kell hagynunk. Tovább kell haladnunk az általunk kiszabott úton. Úgy hisszük, hogy a továbbiakban mindenképpen szót kell ejtenünk a kórház struktúrájáról, s a benne dolgozó „egészségügyi szakmunkásokról”.

Árvafán és Tizennegyediklajosdon – a lakók tudomása szerint – néhány szerencsés illetőt leszámítva nem sok olyan ember volt, aki egészségügyi képesítést kapott volna. Beszélték, hogy valaha a tizennegyediklajosdi Blaha Erzsi dolgozott nővérként, de ő már eltávozott az élők sorából. Nem is volt öreg. Éppen csak túl volt a rendezetlen válásán. Egy gyermeke, a Joli maradt utána.

Lánya, Jolánka hamarosan mutatta az anyanélküliség jeleit. A figyelem hiánya hamarabb kergette rossz társaságba, mint el tudnánk képzelni. Igaz ugyan, hogy hajdanában-danában még ő is átbukdácsolt azon az iskolán, amelyet az anyja kitűnően végzett el. Azonban a képzés terméketlen földet próbált meg öntözni, hiszen Joliban semmi sem volt meg anyja áldott természetéből. A köztudomású tényt csak két polgármester vehette semmibe, amikor a léha teremtést munkába hívták.

Húsz év züllés után Joli távolról sem hasonlított arra a lányra, aki anyja halálakor oly keservesen zokogott a kereszt mellett. Most prostituáltként, megélhetési bűnözőként a környékbeli alvilág egyik szereplője volt, akinek tetteiről Béla rendőr fáradhatatlanul aktát vezetett. Annyira elvesztette kapcsolatát az emberi világgal, hogy nem volt képes gondoskodni még magáról sem: télen például előre kitervelten elkövetett valami kisebb „balhét”, csakhogy ne kelljen fűtenie otthon. A kisebb stiklik általában egy fél évre biztosították a helyét a börtönben.

Joli, hála az ifjúkorában elsajátított ismereteknek, rendkívül ügyesen bütykölte meg a környékbeli házak zárjait. Szakavatott kezét azonban elhízott teste hátráltatta: a menekülés számára sokkalta nagyobb problémát okozott, mint a többi bűnözőnek. További nehézségei származtak zsíros, csimbókos hajtincseiből, amelyek szagát már több száz méterről érezték a házőrző ebek, s hangos csaholással hívták fel érkezésére gazdáik figyelmét.

E kevéssé figyelemre méltó asszony azonban rendelkezett egy különleges képességgel, amelyet még a hűvösön fejlesztett ki: képes volt szájával borotvapengét kilőni, amely sok esetben mentette meg életét szorult helyzetekben.

Arisztid bácsi, az árvafai biciklikormány-császár mélyen megvetette ezt a lecsúszott alakot. Gyűlölete abból táplálkozott, amikor a kiszámíthatatlan nő kis híján végzett vele… de ez tényleg nem tartozik a tárgyhoz. Joli azonban nem csak Arisztid bácsit haragította magára. Kiállhatatlan természete temérdek ellenfelet adott neki. Ősi ellenlábasa viszont csak egy volt, „Plakátos” Loiz.

Ennek okai legfőképpen muzikális természetűek. Tudniillik valamikor, amikor még az egyébként ágyrajáró Loiz is be-besurrant néhány házba, mindkettejük szerencsétlenségükre ugyanazt a csicseriváracsi lakást szemelték ki maguknak. Szó szót követett, majd a helyzet megoldása gyanánt Loiz az elbirtokolni kívánt, 1967-ben gyártott, sunburst színű Federer Statoroscope típusú elektromos gitár hangzását némiképpen átalakította a pengeköpő Joli koponyatetején. Ennek hatására a rendőrségi jegyzőkönyvet idézve: „a sértett commotio cerebri jeleit mutatta”. Meg kell jegyeznünk, hogy a remek hangszer a trauma hatására javíthatatlanul tönkrement, ám Joli még aznap megszökött a kórházból, ahonnan – ismeretlen módszerrel – magával vitte a kincstári tulajdonban levő éjjeliszekrényt is.

Itt azonban pontot teszünk pengeköpő Joli múltjának bemutatására, inkább a kórházzal kapcsolatos kötődéseit próbáljuk bemutatni. Örömmel jelenthetjük ki: a szívós asszony kevés győzködés hatására elvállalta azt, hogy a rendkívül alapos Gólyatöcsi doktornő számára segítséget nyújtson a rendelések alatt. Mélyreható és rendkívül szerteágazó munkájának köszönhetően az eddig rosszlányként dolgozó Joli idővel felelősségteljesebb munkát is kapott. A hozzá forduló tinédzsereknek szexuális felvilágosítást tartott, amelyhez csak egy mikrohullámú sütőt, egy ruhásszekrényt, és egy kinyitható ágyat igényelt.

Dr. Bagoly Balabán mellé „Dipankrin” Alajos szegődött el segédként, aki kitüntette magát szerteágazó gyakorlati ismereteivel. Igaz ugyan, hogy Alajos némi egyenes ági incesztus hatására erősen imbecillis magatartásformával rendelkezett, de egyébként semmi ellenségeskedő gesztussal nem illethetjük. Inkább együttérzést kell mutatnunk irányába, hiszen a mordnak tűnő férfit rendszertelen táplálkozása és egyesek számára felfoghatatlan életvitele miatt rendkívüli gyomorgörcsök kínozták. Ezek elmulasztására – meglátása szerint – csakis egyetlen módozat mutatkozott: a rendelőben folyadék nélkül bevett gyógyszer, amelyet pontosan hat és fél korty víz követett. Ha mogorvának tűnt néhanapján, annak csak egy oka volt. Ha a sok-sok fájdalommal teli éjszaka hatására Alajos reggelre még a maradék türelmét rendre is elvesztette. Ilyenkor menetrendszerű vehemenciával dobálta magát a rendelő padlóján a megdöbbent páciensek szeme láttára.

Alajosunk egyszerű lélek volt. Ha gyomorgörcsök kínozták, s végre sorra került – ami, higgyük el, kevesebb ideig tartott, mint gondolnánk – széles mosollyal az arcán követelte a Dipankrinját az orvostól. Hiába írtak fel bármit neki, a makacs öszvér már a rendelő kapujában galacsinná gyűrte a papírost és a fűbe hajította. Úgy hallottuk, hogy a számára megírt recepteket azért nem váltotta ki, mert meg volt győződve arról, hogy a pirulákat a gyógyszertárban manipulálják. Gulipán doktornak így nem maradt más lehetősége, mint a saját készletéből, egyesével adagolni Alajosnak a hatvanmilligrammos gyógyírt. Alajossal ellenkezni nem volt értelmes tett, mert a gyermeki lelkületű falusi egy szamár kitartásával kezdett el jajongani, mintha csak ütlegelnék.

Jelenlegi munkáját is a kitartásának köszönhette: Abacil és Lyukrafut Alajos szívósságáról több alkalommal maguk is meggyőződhettek. Egyszer például – valamikor február tájékán – az unatkozó férfi a fejébe vette, hogy a téli hideg ellenére krumplit fog ültetni. Szándékáról egyetlen utcabeli által sem hagyta magát lebeszélni. Bár a krumpli pár napon belül elfagyott, de az első pillanatok jóízű kacagása után a falu valamiféle tiszteletfélét érzett a férfi iránt.

Lyukrafuték persze tisztában voltak Alajos különleges rigolyáival is, de ezeket a saját különcségeikkel egyetemben természetesként fogadták el. „Dipankrin” például télidőn gyakran állt réges-régi Salgó sparheltje mellett, amelynek lapja felett intenzív csuklókörzést folytatott hosszú perceken keresztül. Ennek okáról senki sem tudott.

Másik rögeszméje végett vad gyűlölettel viseltetett az antik könyvritkaságok iránt. Mesélték róla, hogy egyszer, céltalan „padlássöprései” közepette ráakadt nagyanyja csatos imakönyvére és, gondolkodás nélkül szétmarcangolta.

Gyorsan váltani kényszerülünk, Kedves Olvasó. Amíg még figyelmedet bírjuk, néhány szót kell ejtenünk Gulipán doktor segítőjéről, Tóth Eszterről is, mielőtt a kórházunkkal közelebbről is megismerkednénk. Anélkül, hogy a hasonló vezetéknevű olvasóinkkal bármiféle párhuzamot vonnánk, le kell szögeznünk: a gyakori vezetéknevű szereplőnk azonosíthatatlansága miatt gyakran került kellemetlen helyzetbe.

Bár a hatóságok egyenlőségjelet tettek a hetvenhárom éves Eszti néni, és az ereje teljében levő harmincöt éves Eszter között, igazság szerint ez helytelen hozzáállás volt. Ha a hivatalos szervek nem is tudják pontosan, mi elmondjuk: az idős asszony valaha csaposként dolgozott a pesti Kék Lófarok vendéglőben, míg fiatalabb névrokona szociális munkásként működött a csicseriváracsi Dr. Martallóczy Ede Rehabilitációs és Sportszergyártó Intézetben.

E szerencsétlenség miatt aztán a legkülönfélébb sorscsapások érték az utcában élő Tóth Esztereket. Talán megengeded, Kedves Olvasó, hogy a legfurcsább esetet ide iktassuk. Ám mindezek megértéséhez el kell mondanunk, hogy a küldemények összecserélése mindennapos történés volt. Először csak a villanyszámlák és bankszámlakivonatok „költöztek el” valódi tulajdonosuktól, majd később az adóbevallások és hivatalos iratok is rendre elkallódtak.

A névrokonság miatt elkeveredett posta legkellemetlenebb szövődménye akkor történt meg, amikor a fiatalabb Eszter megpályázta csicseriváracsi állását, s a kötelező, nemi betegséget vizsgáló STD-teszt végeredményét várta. Igen ám, de ezt véletlenül a postás az idős hölgy fiának adta át, aki – miután tudatosult benne, hogy milyen papírt is tart a kezében – meglepődöttségében a szomszéd házba „ment haza”. Az igazi bosszúság azonban a teszt visszajuttatásakor mutatkozott.

Eszti néni úgy gondolta, hogy csakis egyetlen pozitívummal lehetett tompítani a kellemetlen helyzet élét. Ezért már az utcán elkezdte kiabálni, hogy „Esztikém! Nincsen trippered!”.

*

Most érkezett el számunkra az az elképesztő, ámde felelősségteljes feladat, hogy a rengeteg mellékfutam után megkomponáljuk fejezetünk főmotívumát. A megpróbáltatás miatt kísérletet teszünk arra, hogy precízen és kevés mellébeszéléssel tarkítottan írjuk le az Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter által létrehozott kórház világát.

Éppen ezért, ne is vesztegessük az időnket mellébeszéléssel, Kedves Olvasó!

Nem hisszük, hogy nóvumként hatna bárkire is a megállapításunk: az intézmény épülete nem vetekedhetett a magánklinikák fényűzésével, sőt nagyságra sem érte el azt a mértéket, amelyet egy kórháztól elvártunk volna. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a gyógyítás céljainak alárendelt lakás valaha az árvafai Sánta bácsié, a község egyik rég meghalt lakosáé volt.  A ház értékét csökkentette, hogy teljesen kiégett, így a tulajdonosok nem ragaszkodtak jussukhoz. A lángok nemcsak a lakás állapotában tettek kárt, hanem a tulajdonos életét is követelték. Rezső törte rá a földön fekvő öregre az ajtót. Sánta bácsiért állítólag még kiért a mentő, de már nem segített rajta az ellátás. Füstmérgezés.

A telek végül az árvafai önkormányzathoz került, de a romok elbontására nem volt pénze sem az örökösöknek, sem Abacilnak.

Most azonban a senki földjére ismét emberek teszik rá lábukat. Anélkül, hogy bármiféle pénzmagot fektettek volna az épület rendbehozatalára, Abacil és Lyukrafut azt vallotta: a parasztház romja tökéletes helyszínként szolgál majd a kórház számára.

– Bármiféle átalakítás, fúrás-faragás nélkülözhető. – vallotta Abacil. – Hiszen kész helyet hagyott ránk Sánta bácsi. Ez az ő öröksége.

Valóban így gondolták.

A berendezkedést egyetlen bonyodalom sem tarkította.

A romos, hajdani előszobában volt a recepció, a valamikori nappaliban kapott helyet a belgyógyászat és a szülészet. A kamra megmaradt téglái között a pszichiátria, a fürdőszoba csonkjában pedig a sebészet és a gyermekgyógyászat. Mivel a patológiának és a laboratóriumnak már nem akadt talpalatnyi hely sem, így Abacil és Lyukrafut hivatali tekintélyét vetette latba. Innentől fogva a szabályzat része volt, hogy senki sem halhat meg a kórházukban, s egyik betegnek sem lehet olyan betegsége, amelynek felismeréséhez labort kellene igénybe venni.

Azt a Kedves Olvasó is beláthatja, hogy a statikai gyermekbetegségekben szenvedő épületmaradványba hiba lett volna drága felszerelést vinni, ráadásul ezt Abacilék meg sem engedhették volna magunknak. A körülmények ismét csak cselfogásra kényszerítették ügyeskedő határidőpatkányainkat. Az infúziókat és ringer-laktát oldatokat a tizennegyediklajosdi menzán állították elő marharépa, só, és cukor oldatának lepárlásával. A fontos orvosi eszközöket Ernő bácsi szecskavágójából készítették. Azokat a gépeket pedig, amelyeket sehogyan sem tudtak elkészíteni, egész egyszerűen a csicseriváracsi kórházból „kölcsönözték”.

Az odaküldött „szerelők” állítólag nagyjavításra hivatkoztak, amelyet a cég telephelyén kell elvégezni, s ez akár egy évig is eltarthat – mondták. A kórházi személyzet nem is sejtett semmit sem. Amúgy is minden alkalommal ez volt a hivatalos eljárás, a gépeket pedig nem használják, mivel a fő profiljuk a rehabilitáció lett.

A hiányos színhelyet azonban nagyszerű alkalmazottak működtették. Nem kevés önérzettel hirdethetjük, hogy mesélőkedvünk mostani áldozatai, a három címzetes doktor lelkesen munkálkodott. A felhőtlen munkamenetet azonban nem lehetett volna fenntartani szigorú szabályok nélkül. Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter szigorú lelkülettel szabták meg a működésükhöz elengedhetetlenül szükséges szabályokat.

Az csak a kisebb jelentőségű rendeletek közé tartozott, hogy az orvosok „vetésforgóban” dolgoztak. Az egyezményes jel, hat rövidke füttyszó után mindenki a következő „osztályra” ment váltott, s – szintén megegyezés szerint – az éppen kezelt betegnek rácsaptak a hátára.

A legfontosabb direktíva magára az intézmény nevére vonatkozott. A tökkelütöttnek tűnő polgármesterduó úgy látszik, hogy tanult valamit a kudarcokból: ezúttal már a hivatalos következményekre is gondoltak. Megegyeztek arról, hogy az intézmény nevének nem szabad azt sugallnia, hogy ez a kórház engedélyek nélkül működik. Tisztában voltak vele, hogy ha nagyképűen, a mellüket verve hirdetnék az új kórházuk szolgáltatásait, hamar a hatóságok látókörébe kerülnének.

Így ravasz cselhez folyamodtak.

Tudták magukról, hogy a hivatalnokoktól lustább élőlényt a Mindenható nem teremtett. A fenti axióma szellemében, néhány kivételtől eltekintve az etikai vizsgálóbizottság nem kezd a „maga szakállára” vizsgálatokba, csak akkor intézkedik, ha bejelentést kap. Bejelenteni pedig csak rendelőt és kórházat lehet.

E felismerés vezette a bölcs vezéreket, amikor épületüket egy alternatív együttes és a polgármesterasszony saját neve alapján Boldog Abacil és az ugráló malackák kórráznak keresztelték el. Ezzel a mesteri fogással máris elkerülték a lebukás veszélyét. S hogy mi is biztosítsuk együttérzésünket Abacilék iránt: innentől mi is ilyen névvel hivatkozunk az intézményre.

De, hogy szavunkat ne feledjük, máris mesélünk tovább.

Abacil és Lyukrafut közös megbeszéléseik alapján lassan körvonalazódott a kórráz etikai kódexe, amely szigorú keretek közé szorította a betegek fogadásának rendjét. A memorandumban minden félreértést kizáróan szerepeltek a kórráz működési elvei, amelyek mind az orvosokra, mind a betegekre vonatkoztak.

Nézzünk meg néhány passzust az alig négyszáz gépelt oldalt kitevő dokumentumból!

„1. Intézményünk önköltségi működésű, egyetlen egészségpénztárral vagy egyéb társasággal sem áll szerződésben.”

 „4. Intézményünk önellátó kórráz, amely alapján mind a betegek, mind az orvosok saját maguk gondoskodnak önnön igényeikről. Az orvosok kávéjukat izzadtságukból főzhetik meg.

A spórolás minden átható igénye miatt nem biztosítunk betegeinknek sem gyógyszert, sem kötszert. Távolabbról érkező vendégeinknek hiba lenne azt hinniük, hogy elkészült leleteiket a kórráz fogja feladni címükre.

Vezetésünk egyetlen kivételt ismer a szabály alól: ha maga a beteg hozza be a borítékot, a levélre ragasztandó bélyeget, a papírlapot, s megfelelő ellenszolgáltatást nyújt az írógépszalag amortizációjáért is.”

Hogy a valóság tiszta hangjaival egészítsük ki regényünk zenéjét, hozzá kell tennünk, hogy a kórráz dolgozói e szabályt maradéktalanul be is tartották. Tudós doktoraink tökélyre fejlesztették a költséghatékonyságot.

Ezt természetesen a páciensek sem bánták.

Senki sem tette szóvá, ha altatás után haj nélkül ébredtek. Tudták, hogy az elvesztett hajkorona végső soron a kórráz adminisztrációs és kötélfonó részlegének büdzséjét növelte.

 „15. Intézményünk – jellegénél fogva – nem veszi figyelembe a modern orvostudomány eredményeit, mivel a vezetőség rendszabálya szerint kórrázunkban céhes gyógyítás folyik.

Ez az elv lehetetlenné teszi orvosaink számára, hogy összedolgozzanak. A gyógyítás során ideológiai vitára nincsen lehetőség a szakemberek között!

A beteg állapotának romlása esetén a következő határozat lép életbe.

Úgy döntöttünk, hogy a modern, demokratikus elvek szerint kell eljárni, amelyet kormányaink már a közoktatásban is nagy hatékonysággal működtetne. 

Ennek lényege, hogy csak maga az érintett tudja, hogy milyen kezelési módot kellene esetében alkalmazni, az gyógyításra kiképzett személyzet csak a beteg energiaközpontjait stimulálhatja. Éppen ezért nem tartunk gyógyszert vagy gyógyhatású készítményt intézményünkben. Ez az oka annak is, hogy állatokat tenyésztünk a kórrázi gyógyszertárunk helyén. 

Betegeink figyelmét tehát nyomatékosan felhívnánk arra, hogy ha az elavult, kemikáliákkal történő kezelést részesítenék előnyben, legyenek szívesek a megfelelő pirulákat magukkal hozni. Esetleges eszméletvesztésük esetére egy cetlire írják fel a gyógyszer nevét, azt tartsák a zsebükben. Ilyen esetekben a személyzet kísérletet tesz arra, hogy beszerezze a kívánt hatóanyagot, amelynek költségeit lábadozáskor a beteg saját maga fizeti ki.

A Vezetőség fenntartja a jogot arra vonatkozóan, hogy ha a páciens által óhajtott gyógyszert nem sikerül beszerezni, akkor – a gyógyszerész munkájának megkönnyítése érdekében – az ábécérendben az adott orvosság után következő anyagot adja be a betegnek.”

„60. Az új egészségügyi jogszabályok miatt a személyzet nem kötelezhető arra, hogy a beteg testnedveivel érintkezzen, még akkor sem, ha e nélkül munkája teljesíthetetlen lenne.”

*

A szabályokat pedig valamennyien be is tartották – volna, ha abból másolatok is készülnek, de ez nem történt meg.

A szabálykönyvet Lyukrafut csigái, Csücsi és Rücsi teljesen eláztatták nyálukkal, miután a valamikori képviselő, végleges hatállyal beleejtette azt a terráriumukba.

Éppen azidőtájt, amikor égető szükség lett volna a szabályok korlátozásaira, iránymutatására. A két határidőpatkány nem azért állította össze a kódexnyi dokumentet, hogy a betegek vagy az orvosok vetélytársaivá váljanak. Éppen ellenkezőleg. Ők elhatározták azt, hogy a többi magyar klinikával ellentétben, a kórráz nem fog deficitet felhalmozni. Ez, a gazdaságos kórház ötlete pedig éppen a sárba tiport betegjogokat szolgálta: hogy minél tovább tudjanak pácienseik szolgálatában állni.

Ezt a nemes szándékot azonban senki sem látta meg, hiába szúrta ki a szemüket. Az orvosok pazarlásáról pedig szót se ejtsünk. – Még, hogy minden beteghez új gumikesztyű dukál? – háborogtak a határidőpatkányok.

Most aztán nyugalmat kell erőltetnünk magunkra.

Nem is tudja elképzelni a Kedves Olvasó, hogy mennyi rendellenes, nyugtalanító dolog történt a megnyitó után az intézményben. Vállalva azt a következményt, hogy ismét előreszaladunk históriánkban, néhány kellemetlen kihágásról fogunk írni néhány bekezdésen keresztül. A szükségtelen tékozlásra nem is lehetett volna nagyobb példa annál az esetnél, amely rögtön az intézmény megnyitása után esett meg.

Történt akkor, hogy az egyik környékbeli terhes asszonyt ide hozták be, mert úgy tűnt, hogy gyermeke nem akar tovább várni, s még aznap meg akarja látni a világot. Nem mondjuk, izzasztó esemény volt, mind az orvosok, mind a kismama részéről, de azt nyugodtan mondhatjuk: a jövevény szerencsésen megérkezett.

A bonyodalom azonban nem ért véget a szülés fájdalmainak átélésekor. Mivel nem volt megírva, hogy ilyenkor mit a teendő, Abacil és Lyukrafut nem tudták eldönteni, hogy a költségeket egy vagy két személyre számolják-e. Ebből aztán hosszas vita kerekedett, amelynek végén, bölcs Salamonként „papíron” kettévágták a gyermeket. Végül „csak” másfél személy után fizettették ki az anyával a költségeket. De okulva az esetből megtiltották a környékbeli nőknek, hogy „csak úgy felelőtlenül szüljenek, s ide járjanak vajúdni a kórrázba”.

De nem dőlhettek hátra elégedetten hőseink a bölcs döntés után.

Csak pár óra telt el a bosszantó eset óta, és máris új talánnyal szembesültek. A kellemetlen eset a valamikori Napfogyatkozás sörgyár két fő munkaerejével: Amorózóval és országos cimborájával, Tapi bácsival esett meg.

Elég annyi hozzá, hogy a két örökifjú a női nem bolondja volt, s egyetlen alkalmat sem hagytak veszni a testi szerelemre. Vágyaiknak még az sem vethetett gátat, hogy megették már kenyerük javát: az egyikük a hetvennyolcadik, másikuk a nyolcvanharmadik esztendőt taposta. Az aggkorú nőcsábászok bizony nem sok asszonynak udvaroltak hatásosan, de lankadhatatlan kedvük nem engedte, hogy elkeseredjenek életkori gondjaik-bajaik miatt.

Tévedés lenne persze azt hinnünk, hogy alaptalan őket Casanovának bélyegezni: beszélték például, hogy a „sok-sok féldecit és kormányzatot” elemésztő Amorózó a környék postásainak gyöngyszeme volt. Lassú természete igazi félisteni magasságokba emelte a menyecskék körében. Valaki úgy számolta, hogy fénykorában öt családot tartott el, s némelyik balkézről született sarja manapság már a politikai karrierig vitte.

Tapi bácsi, a huncut szemű libapásztor idős korára egész egyszerűen elvesztette realitását. Igaz, hogy újkorában sem hullott túl sok hajszála a világ dolgai miatt: emberemlékezet óta mást sem csinált, csak a fehértollú állatokat istápolta.

De hagyjuk is a pompázatos múltat, inkább térjünk át Tapi bácsi dicstelen jelenére. Mondják, hogy a környéken azóta közröhej tárgya, miután az öreg hetven évesen elhatározta, hogy elhalt felesége helyére egy másik, tőle fiatalabb asszonyt hoz.

Választottja, Erzsike, az ötvenesztendős hajadon azonban urához hasonló, vérbő természetű asszonyság volt. Szabadszájúsága szinte legendássá vált a környéken. Szájára nem volt képes lakatot tenni semmi esetben sem. Egy különleges elszólása után már másnap szájára vette a falu az öreget: „A vén libász már csak tapogatni tud!” – mondogatta boldog-boldogtalannak. Így keletkezett a nem túl hízelgő titulus, amelyet a visszavonult libapásztor eleinte jelentős nehezteléssel, majd később némi apátiával viselt – gúnynévként.

De hogy összekössük elbeszélésünk elszakadt fonalát, vissza kell térnünk a kórrázba. A két öreg cimbora, amikor tudomást szerzett arról, hogy végre Árvafán is nyílt valami kórházszerűség, fejükbe vették, hogy régi problémájukat a tudós doktorok segítségével kikúrálják. A két lókötő a jövőbeli, vidám szerelmeskedésekre gondolva szinte bármit megtett volna. Bárhogyan is írnánk körbe: érezni akarták rég elmúlt ifjúságuk dicsőségét legalább egyetlen pillanatra.

Az egyszerű tervben csak egyetlen rosszul működő fogaskerék volt: maga az orvos.

Dr. Gulipán Antalnak ugyanis elképzelése sem volt arra vonatkozólag, hogy mit is tegyen a két öreggel. Egyetlen pirula, egy árva kence sem volt képes helyreállítani több évtizednyi alkoholizálást, és dohányzást. De elkeseríteni sem akarta a két embert.

Az orvos néhány percnyi kávészünetet kért. A nem mindennapi kívánság hatására pár pillanat alatt annyira elöntötte homlokát az izzadtság, hogy a zsebkendőből bőségesen verejtéket facsarhatott a kávéfőzőbe. Majd fejét tenyérébe temetve valami megoldást keresett a két jó barát kérelmére.

Rögtön sejtette, hogy a két úriember valamiféle panaceát vár tőle, így hát nem akart adósuk maradni. Doktorunkat nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen feladat kifogjon rajta: a kenceficéhez a szemetesből halászott ki pár dolgot, majd kotyvasztani kezdett. Az általa létrehozott kenőcs hozzávalói a következők voltak: kettő darab golyóbisformán összegyűrt zsebkendő, néhány erjedő banánhéj, kis etilalkohol egy félig üres kevertes üveg, s egy kidobott vajas doboz.

A kész matéria illatát, jobb híján kénytelenek vagyunk körbeírni. A bűze pontosan olyan volt, mint Liszt Ferenc Első Mefisztó-keringőjének, amelyet egy behangolatlan pianínón játszottak le. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az egyveleg hatása sem volt szokványos. A két öreg hőn áhított „tehetségét” nem kapta vissza, viszont a mixtúra tűrhetően kezelte öregkori távollátásukat. A nem várt hatás azonban nem kedvetlenítette el őket: a két idős ember hálásan köszönte meg a doktor úr fáradságát. Végül egy újabb, fiatal korukban gyakran űzött dologra lettek képesek: újra látták a sakktáblát.

Így történt, hogy vérre menő meccseket vívhattak egymással – ezúttal sakktáblán. Ennek az „aranykornak” azonban nagyon hamar vége lett, hiszen Tapi bácsi állandóan játszott szicíliai megnyitása ellen Amorózó rögvest megtette a szükséges ellenlépéseket.

De nem mindenki örült ennyire a végeredménynek.

Amikor Abacil tudomására jutott, hogy akarata ellenére gyógyszert adtak két betegnek, szinte azonnal elöntötte a pulykaméreg.  Hirtelen kialakult idegrohama miatt azonnal riasztani kellett a Művészt, aki a hatás kedvéért kétszer előadta a „Stux, maga vérbeli városi lett” című egykori sanzont. Ez azonban nem használt.

Végül Abacil gyenge idegrendszerének fricskájaként ráadásnak még elénekelte a „Baj van a részeg tengerésszel” című angol népdalt is. Vakud Örzsi mondta bosszankodva, hogy emiatt a környékbeli ebek szűkölve ugrottak neki a gazdáiknak. Néhány jobb érzésű illető azonnal térdre rogyott, s minden bűnéért bocsánatért esedezett.

A határidőpatkány bosszúszomja még ettől sem csitult. Végül Erhardt Abacil komoly szankcióval sújtotta a felelőtlenül gyógyszert osztogató Gulipán doktort. A tiltakozó egészségügyist két markos legény egy vastag anatómiai atlaszra ültette, majd száját kipeckelve fél barackokat préseltek ajkai közé. A válogatott kínzásnak csak akkor lett vége, amikor a cukros lé már a hevesen tiltakozó doktor galambszürke vászonnadrágját is birtokba vette.

Érthető módon a doktor ezután, ha tehette, kihúzta magát a kötelező rendelések alól, de teljesen nem szabadulhatott az önként vállalt egyezségből.

De hogy a következményekre is utaljunk: a példastatuálás tökéletesre sikeredett. Az orvosi személyzet tagjai közül ezután senki se mert többé gyógyszert adni a pácienseknek. Még a szívroham tüneteivel érkező Emi néni sem kapott egyebet, mint a felmosó szárát. Tudniillik az idős asszony korlátozott mozgáskoordinációja következtében fellökött egy lavór vizet, miközben levegőért kapkodott.

De miért is kalandoztunk el ennyire? Mindent érdemes a legelejétől kezdeni, de amikor ennyi történést kell az olvasóval megosztani, bizony mi is megtévedünk. Tökéletességre törekvő igyekezetünkben nem ejtettünk szót a kórráz megnyitásának ceremóniájáról. Ez pedig súlyos hiba lenne, hiszen a környék régen nem látott már ilyen ünnepet.

Abacil és Lyukrafut bár szítták a fogukat a kiadás miatt, de a megfelelő hírnév kialakítása érdekében a kórráz megnyitóünnepséget szervezett, amelyen bemutatkozott a gyógyintézetben dolgozó személyzet. Az esemény jelentősége miatt mind a hét dolgozó képviseltette magát. Mind a három orvos, a három nővér, és valamint Jótündér, a recepciós is eljött.

Mielőtt néhányan megkérdeznék, inkább elmondjuk ennek körülményeit. Jótündért rendkívüli memóriája és talpraesettsége miatt vették fel állásába. Fineszére – állítják – szüksége is volt. Egyszer, a jóhiszeműnek alig nevezhető asszony az unatkozó tömegnek húsz percen keresztül idézett finnül a Kalevalából, majd megsértődve abbahagyta, amikor valaki kijavította az egyik igeragozását.   Ám ismét csak elkalandoztunk elbeszélésünk tárgyától. Még mielőtt más felé irányítanánk történetünk hintóját, máris irányba igazítjuk azt, és elmeséljük a megnyitó történéseit.

Az ünnepélyen először Árvafa polgármestere, Abacil beszélt új, piros csizmájáról, s annak hatásáról a helyi gazdaságra. A négyórás szónoklatot Lyukrafut beszámolója követte felesége hulló hajszálairól és annak hatásáról a nemi életükre.

Ezután a környék dalárdái léptek fel. A szervezők kitartásának köszönhetően a rendezvényre látogatók pontos körképet kaphattak a tájék kórusairól: először a csicseriváracsi leventeraj még élő tagjai adták elő hatvannyolc perces nemzeti jellegű műsorukat. Aztán a készcsótányosi ex-téeszdalárda adott elő korai Sikláp-a és Zorb dalokat. Végül a „helyi erők” az Árvafai Fonó, és a Tizennegyediklajosdi Fronde-mozgalom együttes pezsdítette fel a hangulatot a Nógrád vármegyei népdalkincs „k” betűvel kezdődő dalaiból.

A műsor „megkoronázásaként” Abacilék meghívták a deklasszált olasz-örmény popénekest, Giorgio Ullipinno-t, aki valamikori népszerűségét már évtizedek óta elvesztette. Ápolatlanságának hála szinte az összes fogát elhullatta, emiatt fellépései is megritkultak, s egy időre visszavonulni kényszerült. Néhány év múlva azonban különleges képességet fedezett fel magában: pont abból kovácsolt előnyt, amely miatt a karrierjét is tönkretette. Árvafára is emiatt érkezett: fél órás műsorában egyetlen foga segítségével, szájjal „pánsípolt”.

A megnyitó teljes diadalt hozott.

*

Ha intézményünk mindennapi életét vesszük górcső alá, igazi győzelemként kell utalnunk rá. Az ellátásra nem lehetett panasz. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már az első héten megfeleződött a betegforgalom, amelyet megfelelő adatok hiányában Abacil és Lyukrafut a közegészségügy radikális fejlődésének tudott be. Mi azonban úgy ismerjük: éppen ellenkező tendenciáról volt szó. A kevéske forgalom azért csökkent tovább, mert a betegek éppen akkor lettek egészségesebbek, ha otthon maradtak.

Az orvosaink etikai hitvallása is gyökeres változáson ment keresztül.

Az eddig látszólag a földön járó szakemberek parányi idő alatt tették magukévá a főnökeiktől látott hülyeséget. A betegek beszámolóiból tudjuk, hogy Dr. Bagoly Balabán sportot űzött abból, hogy milyen gyorsan tud fogat húzni érzéstelenítés nélkül. Állítása szerint ez a virtus hasonlatos volt ahhoz, amikor a dühös bikát próbáljuk megregulázni. Ez a veszélyes szokás annál kellemetlenebbnek bizonyult, ha hozzátesszük: a kórráz nem rendelkezett fogászattal, s Bagoly doktor sem kapott fogászati képzést.

A betegek egyetlen szerencséje az volt, hogy a fiatal orvos nem gyakorolhatta sűrűn őrült passzióját, hiszen betegeinek legtöbbje már aggkorú volt: elvesztette fogainak javarészét.

De nemcsak az erősebbik nem képviselőinek, hanem a női orvosok naptól tündöklőbb liliomjának, Dr. Gólytöcsi Ifigéniának elméjét is bekebelezte az őrület. Erhadt Editke, egyik főhősünk lánya mérget vett volna rá, hogy a doktornő szabadon kezelte a kórházi eszközöket. Az eddig kizárólag gyógyászati célú szikéket és fogókat – némi fizetés kiegészítésért – a helyi kifőzdének adta bérbe. A konyhás nénik hálásak voltak a szívességért, hiszen így a zöldségek és húsok felaprítása sokkal könnyebben ment, mint egyébként.

A menzán dolgozókat azonban nem vádolhatjuk azzal, hogy nem vigyáztak volna a kórrázi tulajdonra. A sebészeti szakrendelés kezdetére-végére akkurátusan visszajuttatták az eszközöket. Ennek időpontja csak a kényes tisztítási folyamattól függött.

Valamennyi dolgozó beletörölte őket a kötényébe.

Ezekkel a bántó fordulatokkal kell kezdenünk fejezetünk lezáró eseménysorának taglalását. A fenti bekezdéseket olvasva bizonyára már mindannyiunk fejébe bántó világosság költözött. Utólag összefoglalva már akkor sejteni lehetett, amelyben most már biztosak vagyunk: a kórrázban szépen lassan eluralkodott a fejetlenség, s a dekadencia első jelei is megmutatkoztak – már akkoriban.

Hiába volt minden megelőző szabályozás, a betegek egyre elégedetlenebbek lettek. Bármennyire is fáj ezt leírnunk, de Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter bürokráciája lehetetlenné tette a gyógyítást.  A zúgolódást kezdetben csak a paraszolvencia összegében lehetett érzékelni, majd a páciensek egyre határozottabban juttatták a személyzet tudomására nemtetszésüket. Egyikük például odáig merészkedett, hogy a Vakud Örzsi által megregulázott mozgóboltokat a kórráz elé vezényelte. Az igazság az, hogy ez a szimpátiatüntés csak a kezdet volt. A környék birkatürelmű lakossága egyre kevesebb toleranciát tanúsított az erőszakszervezettel szemben.

Nem célunk pontos a pszichológiai mozgatórugókra felhívni a Kedves Olvasó figyelmét, ehelyütt sokkal célszerűbbnek látszik magáról a folyamatról tényeket közölni. Már Arisztid bácsi is megmondta, hogy „a békétlenség olyan alattomos betegség, amely előbb vagy utóbb, de mindenkit megfertőz”. Abacil és Lyukrafut azonban nem olyan polgármester volt, aki hagyja, hogy egy járvány kénye-kedve szerint tomboljon a birodalmában. A két diktátor a morgolódás ellenszerét a minél szorosabb ellenőrzésben és szabályozásban látta.

A morózus szabályok ennek szellemében tovább szigorodtak.

A példastatuálás érdekében kihirdették, hogy a kórrázban csak a névnaposokat látják el. Gyorsan hozzátették, hogy ennek persze a korlátozott kapacitás az oka, egyáltalán nincs összefüggésben a kimaradozott haszonnal. Ki tudja, talán ez volt az utolsó csepp a pohárban? Annyit azonban minden tévedés nélkül állíthatunk, hogy a lakosság nagy hányada a János, József, Béla, Margit és Mária keresztneveket viselte.

Mielőtt a két rajongva imádott főhősünkről rosszat gondolna a Kedves Olvasó, ismét csak javítani kényszerülünk önmagunkat. A mindent kézben tartani szándékozó akarat nem csak költségkímélő határozatokat hozott.

E megfontolásnak volt köszönhető az is, hogy a tudós doktorok néhanapján továbbképzésre mentek. Üres idejükben tökéletesen megtanulták Baráti Áron bácsitól a vajköpülést, valamint Ernő bácsi sem tartotta magában tudását, s mélyenszántó előadást rögtönzött a Corpus Juris Hungaricii legfontosabb sajátosságairól. Talán nem mondunk semmi meglepőt, ha ide iktatjuk:  a személyzet a kevéssé specifikus továbbképzéseket egyetlen beteg gyógyítása során sem tudta felhasználni. Ám azt mindenképpen tekintélyes teljesítményként kell elkönyvelnünk, hogy Jótündér emiatt jóval több témával tudta szóval tartani a várakozókat. Állítása szerint az így kapott bőséges elmetáplálékkal nyerte meg azt a fránya pezsgős vacsorát a Mátra Kávéházban, ez azonban nem lehet zsinórmértéke a több sebből vérző egészségügyi továbbképzéseknek.

A zűrzavaros viszony csak egyetlen alkalommal mérséklődött kissé.

A despotának bélyegzett határidőpatkányok egyszer még megcsillogtatták legendássá vált szervezőkészségüket. A zivataros időszak ellenére a kórráz kiépítette betegszállító szolgálatát. Hiába, az innováció feltartóztathatatlan folyamatát még a fokozódó ellenállás sem tudta letörni. Azonban bármilyen jó szándék is vezette hőseinket, a kedélyeket ezzel már nem tudták lecsitítani.

Mivel gépkocsit sem az önkormányzatok, sem a kórráz nem tudott fenntartani, így a rászorult vendégek kórrázba szállítását kezdetben „Rácember” végezte el egy taligával. A szállítóalkalmatosság mellett az egyik doktor bandukolt.

Igaz ugyan, hogy eleinte gyakran több időbe telt visszaérni a kórrázba, mint szabad lett volna, de a késés miértjére tudományos magyarázat született. E metódus hatására ugyanis néha már a kórházba érkezés előtt gondoskodtak a beteg altatásáról, akit így egyenesen a műtőbe vihettek. Későbbiekben azonban – a kórráz szigorúbb betegfogadási szabályait figyelembe véve –alaposabb ellátásban részesítették a beteget a saját házában, így a kórrázba szállítandó betegek száma drasztikusan lecsökkent.

*

Szeretnénk kitörölni, megsemmisíteni a most következő tényhalmazt. Nem jó szívvel írunk bomlásról és züllésről, sokkal inkább kedvünk szerint való lenne a fejlődés ábrázolása. De mivel jelszavunkká vált a pontosság és lényegre törő dolgok megfelelő leírása, így hát nem rohanhatunk túlságosan. Mindent el kell mesélnünk a Kedves Olvasónak.

A néma lázadás nagyobb méretet öltött, mint előre hinnénk. Mi sem gondoltuk volna, hogy a környék idáig birkatürelmű lakossága így ki tud vetkőzni emberségéből, s őrjöngő vadállatként képes követelni igazát. Mert erről volt szó: a lázadás több fronton is folytatódott, amelyek pénzügyi kárt nem, de tengernyi kellemetlenséget okoztak a kórráz vezetőségének.

Erhardt Abacilt és Lyukrafut Pétert végül leigázta a rettegés, ám amíg idáig eljutunk a históriánkban, más dolgokról is beszélnünk kell.  

Némelyek aljas módszerekhez folyamodtak. Nem célunk valamennyi sanyargatásról számot adni. De talán egyet mégis érdemes lenne leírnunk. Még mi sem tudjuk, hogy kik lehettek azok, akik egy hízott kacsáért, s egy liter kakaóért cserébe elénekeltették a csicseriváracsi óvodásokkal a kórráz előtt a „Cici Cili Célia, elfogyott a szépia” című gyermekdalt. Mondjuk, nem tudjuk ki volt a gaztevő, de egy dologban bizonyosak vagyunk: tettével nem lopta be magát az árvafaiak szívébe. A cérnavékony hangorkán miatt nem csak Abacil és Lyukrafut süketült meg kis híján, de mellékbüntetésül megőrültek a közelben élő kutyák, s úgy vonítottak, mintha valami ordas farkas törte volna ripityára a kertkaput, amelyet őrizni kényszerültek.

Abacil és Lyukrafut persze nem hagyták magukat, de ezzel csak olajat öntöttek a forrongó lángokra. Az ellátottak körét tovább szűkítették: már a tősgyökeres származást is igazolni kellett három generációra visszamenőleg.

De ez sem volt elég. A bosszú hajtotta polgármesterduó újfent meggondolatlant cselekedett. A további elégedetlenkedések miatt az aznap meggyógyítandó betegek jellemzőit egy szerencsekerékkel pörgették ki.

Rendkívül abszurd helyzetek keletkeztek így. Egyik nap például az orvosok csak azt voltak hajlandóak ellátni, aki szemüveges, vörös hajú, kék színű ruhadarabot visel, s rögtönzött böffkoncerttel képes szórakoztatni a személyzetet. Mivel ennek a szigorú kritériumhalmaznak csak egyetlen környékbeli, Fenékferenc tudott megfelelni, így a fellelkesült orvos sereg erőszakkal beráncigálta őt a kórrázba. Végül egész nap vizsgálatoknak vetették alá Jótündér férjét. A zárójelentésbe végül ezt gépelték be diagnózisként: „megállapítást nyert, hogy a páciensnek vagy epekövei vannak, vagy több méhen kívüli terhességen is túl volt. További kivizsgálás javasolt.”

Távol járnánk azonban az igazságtól, ha a fentebb elmondottakat vélnénk a végső oknak, amely miatt a kórráz végül is bezárta kapuit. Igaz ugyan, hogy egyszer Vakud Örzsi gyomorkeserűt kért az „ügyeleten”, amelynek hatását Gulipán doktor nem tartotta megfelelőnek, így végül is gyomormosást végezett a rémült asszonyon. Azt sem tagadhatjuk, hogy az egyik rossz tartású gyerkőcnek Bagoly Balabán azt javasolta, hogy „kenguruként hordja a táskáját, mert úgy helyére húzza gerincét a súly”, de egyik ok sem elégséges ahhoz, hogy azért a tudós orvosdoktorokat ilyen inzultus érje.

A valódi kázus sokkalta mélyebben gyökeredzett.

Történt ugyanis, hogy az erősen rövidlátó Utassy nénit, aki híres volt arról, hogy valamennyi orvosát megsimogatta és becézgette a vizsgálat végén – állítólag macskának nézte őket – egyszer taligával beszállították a kórrázba. Az ájult néni nem reagált.

Hogy pontosan mi is volt a baja, azt még az orvosok sem tudták pontosan. Mivel a szakemberek konzíliumát a kórráz szabályzata tiltotta, így külön-külön próbálkoztak a gyógyítással. Legelőször Gulipán javaslatát hajtották végre: szerinte a vénasszonyok nyara ártott meg a néninek. Így egyszerű kúrát ajánlott: fel kell tölteni elektródákkal a nénit, s akkor majd rendbe fog jönni. Valaha elektrolitnak tanulhatta még, de annak a fogalomnak semmi értelmét nem látta. Így valahonnan kerítettek néhány hegesztőpálcát, s azt az asszony szájába és hóna alá tették. Hogy teljes legyen a siker, még smirglipapírral is megdörzsölték az asszony karjait. Az inzultus hatására az idáig mélyen alvó néni felriadt, s nem értette, hogy miért hozták őt egy fáskamrába? Valljuk be, a kezdeti sokk leküzdése után azért Gulipán doktor fehér köpenyét végigsimította, majd megígérte, hogy ha hazajut, akkor „majd hoz neki fincsi tejecskét is”.

Bár látszólag meggyógyult a beteg, azonban a kórházi szabályzat pontosan előírta, hogy valamennyi orvosnak joga van ahhoz, hogy kipróbálhassa a saját kezelését. A hevesen tiltakozó asszonyt nem engedték haza.

Másodikként Dr. Bagoly Balabán látott neki a „meggyógyításának”.

Ő úgy vélte, hogy Utassy néni felébredése a véletlennek köszönhető, így nem kell figyelembe venni azt a diagnózis során. Véleménye szerint az elhízott asszony minden bizonnyal cukorbeteg, így az eszméletvesztése az előrehaladott hypoglycemia, magyarul alacsony vércukorszint egyik tünetének tudható be. Mivel gyógyszerkészletük – a kórházi szabályzat szerint – nem volt, így Abacil segítségét kérték a probléma megoldásához. A polgármesternő rögvest megdicsérte őket az alaposságukért, majd Gézát azonnal szalasztották Csicseriváracsra – ezúttal nem egri „válságstábért”, hanem szőlőcukorért és egy tábla csokiért.

Másfél órával később a betegségéről mit sem tudó páciens megköszönte vendéglátói kedvességét, majd jó étvággyal hozzálátott az édességek elfogyasztásához. A fenséges uzsonna elköltése után az asszony a fiatal orvos hátát kezdte simogatni, s neki is minden földi jót ígért, ha végre hazajut.

A „Röntgenszemű” doktor asszisztense, „Dipankrin” Alajos azonban visszanyomta az asszonyt a párnájára, s csuklójával a rémült néni felett körözött néhányat. Végül csak annyit sziszegett: „Itt marad, amíg mondjuk!”.

Ennek hatására Utassy néninek nem volt több kifogása a maradás ellen.

Az utolsóként, Dr. Gólyatöcsi Ifigénia gyógyított. Ő úgy látta, hogy Utassy néni legfőbb baja az úgynevezett „orthostaticus (függőleges) hypotonia”, amelynek veszélyeztetett korcsoportja az idősebb korú népesség. Mivel a néni eszméletvesztéssel jött a kórrázba, csakis erről lehet szó.

Gyorsan felállította a kezelés menetét: a néninek azonnal meg kell emelni a vérnyomását. Mivel kemikáliáról szó sem lehetett, s ennek a farmakológiában gyengécske orvosnő örült, rögtönözniük kellett: kávéval és cigarettával segítettek az idős asszonyon.

Miután „jobban érezte” magát, a doktornő végre hazaengedte. Búcsúzóul Utassy néni állítólag a doktornőnek még kilátásba helyezett egy csomag prémium minőségű macskaeledelt a Pazar vendéglátásért.

A közhangulat gyúelegyét végül Utassy néni „üzemben tartásának” híre robbantotta be. A fejedelmi vendéglátás beszámolója gyorsan elterjedt, s néhány napon belül szinte minden nyugdíjas társa olyanfajta „kezelésért” fordult a kórrázhoz.

Hasonló kezelésben azonban egyikük sem részesült. Egyiküket–másikukat durván elküldte a recepciós, némelyeket a szerencsekerék kritériumai akadályoztak meg a bejutásban. Azon szerencsések pedig, akik végül mégis a doktorok kezére jutottak sokkal radikálisabb „kezelésben” részesültek, mint Utassy néni. Az egyik idős férfit állítólag még „békázni” is elküldték. A bácsi zárójelentése úgy fogalmazta meg az esetet, hogy „a földmunka rendkívül hasznos az ízületi gyulladás kezelésében”.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy a tájék idősödő lakossága kivételezés szagát szimatolja a levegőben. Valamennyien érezték, hogy méltóságukban sértették meg őket, amiért nem kaptak ingyen cigarettát és kávét.

Zúgolódásuknak végül durvább módszerrel is tanújelét adták. Nem is kellett ahhoz sok idő, hogy Árvafa és Tizennegyediklajosd népe szembekerüljön saját igényeit kielégíteni hivatott, de időközben ellenük forduló intézménnyel: a Boldog Abacil és az ugráló malackák kórrázzal.

A békét kereső Kedves Olvasó bizonyára a passzív ellenállás híve, és fejében már az jár, hogymás településeken talán hagynák az emberek, hogy saját feleslegessége zúzza össze a nem használt hóbelevancot. Ám a környéken élő lakosok nem oly’ jóravaló teremtmények, mint jóságos olvasóink. Történetünk szereplői büszkén viselték őseik temperamentumát. No, és nem felejtették el Nadrazsa egyik gyakran idézett mondását sem, amelyet akkor alkotott meg, amikor először került konfliktusba anyósával egy mosatlan fazék miatt: „majd megmutatom én azt, amikor csinálni kell, hogy az kurvaélet!” Bár a mondás értelme mind a mai napig sötétbe burkolózik, azonban a szónok dacossága, elszánt tekintete miatt valamennyi környékbeli valamiféle aktivitásra felbujtó bölcseletnek hiszi az idézett frázist.

De még mielőtt a Kedves Olvasó felbőszülten csapná falhoz semmitmondó könyvünket, máris újsütetű összetevőkel trágyázzuk históriánkat. Ehhez csak néhány napot kell ugranunk a megnyitóhoz képest: máris számot adhatunk kórrázunk végnapjairól. Mindez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy fejezetünket keretbe foglalhassuk.

Se szeri se száma azoknak az oldalaknak könyvünkben, amelyeket a konspiráció előtörténetével töltöttünk meg. Éppen ezért merjük remélni, hogy a Kedves Olvasó nem veszi zokon, ha meseszövetünk pegazusát tovalebbenni hagyjuk, s egy merész húzással máris a kórráz előtti csődületet láttatjuk.

Tévedés lenne azt gyanítanunk, hogy a csőcselék verődött össze az intézmény előtt. A környékbeliek nem ostromra készültek kezdetben. A demonstráció eredeti célja az volt, hogy kifejezzék nemtetszésüket, ám a nagy felbolydulás szinte ördögi körként vonzotta az újabb és újabb embereket a helyszínre. Aztán egy ponton érezni lehetett: a békés megmozdulás egy szempillantás alatt visszájára fordult. Talán néhány heccmesternek, köszönhetjük az tömeg átváltoztatását, vagy esetleg a közhangulatnak? Ebben mi sem tudunk igazságot tenni.

Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy az emberek egyre durvábban, ellentmondást nem tűrően követelték saját igazukat. Annak ellenére, hogy néhány pofon is elcsattant, az arctalan sokaság vészjósló kegyetlenséggel szerveződött önkéntes csapattá.

Senki sem találgatott. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy a nap végére mi fog történni. A kórrázban levők eközben bénultan figyelték a kinti eseményeket. Csak az arcok megváltozását láthatták, olyan részletességgel, hogy akár meg is festhették volna. Abacil halálra rémült. Úgy sejlett fel előtte, mintha a földijei mintha már nem is magyarok lettek volna, hanem egy idegen ország alattvalói: a Terroré. Ők már nem beszéltek közös nyelvet a kórrázban levőkkel.

Abacil és Lyukrafut kétségbeesetten próbált segítséget kérni a hű Gézától, azonban a sofőr nem vette fel a telefont, hiszen munkaidejének legvégén járt éppen az idő. Egyetlen lehetőségük volt csupán, hogy elkerüljék az aggastyánok lincselését.

Állniuk kellett az ostromot.

Bár szerettek volna bezárkózni, azonban egyetlen ajtó sem volt épen, mivel a valamikori lakástűz legelőször a faanyagokban tett kárt. Valahogyan azonban útját kellett állniuk a kórráz elfoglalására szerveződött csürhének. Erre tökéletesnek látszott a kórráz előtti vízelvezető-árok, amely már emberemlékezet óta olyan száraz volt, mint a jófajta pezsgő. Szerencsecsillaguk magasan járhatott, mert az ostromló tömeg vezetője, Ríznyi-Siklós Ernő nyugalmazott egyetemi filozófia és verstanprofesszor, jelenlegi csicseriváracsi kisnyugdíjas éppen hatásosnak szánt beszédet intézett a sereghez, így ők suttyomban kisurranhattak.

Végül belátták: bármennyire elszántak, az árkot nem lehet feltölteni. A kórrázban fellelhető folyadékokat bevetve, s a testnedveiket is felhasználva csak negyedrészig voltak képesek megnedvesíteni a száraz barázdát. Ez ugyan nem akadályozta meg az ostromlókat abban, hogy megközelítsék az időközben teherré vált intézményt, azonban hatékonyan látta el a környékbeli kóbor kutyák itatását.

Aztán új módszerhez fordultak. A pszichológiai hadviseléssel próbálkoztak.

Dr. Gólyatöcsi Ifigénia és asszisztense, Joli először egy fiktív véreredmény magyarázatát eszközölték. Unalmukban először egy epeköves beteg laborleletét interpretálták, majd később véletlenszerűen ráböktek egy betegségre az egészségügyi lexikonból, s annak a vérvizsgálatra gyakorolt hatásait próbálták elmondani a feldühödött sokaságnak.

A kéretlen előadás megtette a hatását. Az amúgy sem vérbő téma maga is rettenetes hatással volt az idősekre. Néhányuknak annyira lelassult a szívverése a doktornő amúgy is érdektelen felszólalásán, hogy fel kellett locsolni a „várárokból” nyert folyadékkal, amelynek összetételét – szalonképtelensége miatt – nem kívánnánk tovább részletezni.

Az ellenlépés sem váratott magára sokat.

Mindez úgy történt, ha jól emlékszünk, hogy a doktornő és asszisztense éppen a bilirubin-szint és az aszkorbinsav egymásra gyakorolt hatását fejtette ki disputában, amikor az egyik szenvedő nyugdíjas hatalmas ásítás közepette egy régi-régi nótára gyújtott rá.

A doktornőnek megakadt a szava. Eleinte csak néhányan énekeltek ellenfeleik közül, de a két kórrázvédő tudta: ez pillanatokon belül meg fog változni. Valamennyi idős emberbe „bele van kódolva” az a dalhalmaz, amelyet rajtuk kívül senki sem tud meghallgatni ásítás nélkül.  Még jobban megrémítette a doktornőt a felismerés: ezek a slágerek „egy kaptafára” készültek, ráadásul a kombinálhatóságuk miatt számuk végtelen mínusz egy! Maguk a nóták olyanok, mint az „átkosban” a ruhaneműk. Rendkívül sokáig megmaradnak és sokrétűen felhasználhatóak. Énekelhetőek például esküvőkön, temetéseken, „érmanikűr” közben, disznótoron és – megfelelő technikai eszközök segítségével – a kerti munkák elvégzése során is.

A találékony aggastyánok most ezt vetették be a színtelen orvosi halandzsa ellen. A levegő szinte megdermedt a sanzonok hangjától, s az ostromlókkal együtt éneklő Abacil kivételével mindenki fülére tapasztott kézzel próbálta túlérni ezt a percet.

Végül a védők segítségére sietett Fortuna, a kancsal istennő. A dal véget ért, s az újdonsült dalárda tagjai pillanatnyi szünetet tartottak. Ezt a villanásnyi időt használta ki Joli, a pengeköpő asszony, amikor szájából abban a pillanatban nem borotvapengét, hanem először tízforintosokat, majd húszasokat, ötveneseket, míg végül százasokat lövöldözött a tömegbe. A ravasz alvilági hetéra tisztában volt vele, hogy a horda tagjai gyorsan képesek egymás védelme érdekében falkába szerveződni, de ugyanolyan gyorsan fel is bomlanak a soraik, ha ingyen dolgokat osztogatnak.

Ebben az esetben is ez történt: az idáig fegyelmezett bőgatyás aggastyánok sorai felbomlottak, a szörnyű káosz már-már az ostrom meghiúsulásával fenyegetett. A jótékony fejetlenség leple alatt azonban Dr. Gólyatöcsit és Jolit visszatérhetett társai közé. Hála Istennek, hogy egy hajuk szála se görbült meg. A népharag nem tett komolyabb kárt bennük.

Eközben bent a kórrázban a védők saját esélyeiket latolgatták. Nem vidultak fel túlságosan. Felmentő seregre nem számíthattak. Valószínű, hogy a szolgálatban lévő Béla rendőr nem vette észre, hogy Árvafa és Tizennegyediklajosd apraja-nagyja az orvosokat és a személyzetet akarja meglincselni. Nem hittek abban a csodában sem, hogy a körzeti megbízott járőrözni induljon. Egy valamiben azonban biztosak voltak. Nem adják könnyen a bőrüket.

Hosszú összecsapásra készült mindkét fél.

Talán ezen a ponton kell a Kedves Olvasó bocsánatáért esedeznünk. Ha úgy látod, nem vagyunk elég pontosak a hadiesemények leírása során, vagy ha esetleg a sietségtől elmosódott kontúrokat veszel észre, igazat kell adnunk Neked.

Arról van szó, hogy a hátborzongató események ránk is hatást gyakoroltak: a véres, szatírába nem illő ütközet, amelyről tudósítanunk kellene bennünket is ledermesztett.

Bocsássa meg nekünk a Kedves Olvasó, ha a borzalmakról csak összefoglalót adunk, részletes leírást nem.

*

Mint mondtuk már, Joli ravasz csele után a támadók összhangja felbomlani látszott, ám Ríznyi-Siklós Ernő mesteri stratéga volt. Minden erejét össze kellett szednie azért, hogy újra hadra fogja seregét. Titáni erőfeszítése természetesnek hatott a kórrázból nézve. Abacilék meg mertek volna rá esküdni, hogy amilyen hamar a nyugdíjassereg elvesztette az egyensúlyát, olyan hamar lendült újra támadásba.

Aztán csend.

Az ostromlók felől jövő, szavak nélküli morgás vészterhesnek hatott.

A professzor egyetlen intésére a saját testőrsége, a derékhad „speciálisan kiképzett egysége”, a kockásinges, flanel zoknis férfiak léptek elő. Erre a pár pillanatra, még a folyamatosan kőkemény zsemlét dobáló tüzérség is felhagyott az akcióval.

A derékhad balsejtelmet keltően szétnyílt a gaz harcfiak előtt, majd rendkívül gyorsan hátrálni kezdett. A szakasz, amely mindösszesen csak tizenhárom harcost számlált, gyorsan támadásba is lendült. Aztán olyan váratlanul, mint ahogyan a villanyszámla megérkezik, a különleges egység katonái egészen addig a pontig nyomultak, amíg a várárok bűzölgő kipárolgásai ezt lehetővé tették. Az orvosi személyzet megdöbbent a támadók merészségén. A „jól kiképzett” aggastyánok nem teketóriáztak egy pillanatig sem.

Amint hallótávolságba értek, azonnal elkezdték bomlasztó hatásukat.

Eleinte csak bőszen heccelni kezdték a bentieket. Ez azonban hatástalan maradt. Néhány percnyi csend után új hadműveletbe kezdtek. Egy idő után ápolatlan szájuk orrfacsaró leheletét az időközben előkerült lufikba fújták. A gömböt egy kisebb darab, szintén náluk levő gyurmadarabra erősítették, majd bedobták a rémült kórrázvédőknek. A bentiek velőtrázó üvöltése biztosította az egység tagjait: arról,hogy sikerrel jártak.

A következmény félelmetes volt. Doktor Bagoly Balabán és hűséges, ám néha megbízhatatlan asszisztense, „Dipankrin” Alajos azonnal megadták magukat az ellenségnek. Hogy mi történt velük, azt bizony csak a Mindenható tudhatja. Azóta sem hallott felőlük senki sem.

Ríznyi-Siklós Ernő elégedett volt egységének aknamunkájával. Fellelkesedve a kórrázvédők részleges kapitulációja miatt, keze intésével elindította a támadás második hullámát.

Egy percet sem akart várni.

Az idáig is rettegő orvosok még félelmetesebb fegyverrel kerültek szembe. A különleges „jancsi-kár” egység most tornászni kezdett. Ezt a nevet Gulipán doktor találta ki számunkra, amikor meghallotta, hogy egyikük így vigasztalta társát, amikor az megpróbálta bekötni kioldozódott cipőfűzőjét.

Nem kellett hozzá megfeszített torna, hogy az agg harcosok kimelegedjenek és elkezdjenek izzadni. A nehézkesen tisztálkodó aggastyánoknak a frissen előtörő verejtékkel azonban céljuk volt. Azt, egy már előzőleg kidohosodott, kellemetlen szagú frottírtörölközővel fogták fel, majd hadicéljaik érdekében vetették be. A végtermék penetráns büdösségét csak egy öreg tehénistálló és egy egyhetes, ágy mögé esett omlett darabka mixtúrája tudná csak leírni – már ha tudna beszélni.

A roham majd egy órán keresztül tartott.

Amint kámforrá vált a bűz, az ostromlók a romos épületből két alakot láttak kirohanni. Gólyatöcsi Ifigénia és asszisztense kapitulált feltétel nélkül.

Eközben Abacilék ereiben megdermedt a vér, s ha nem lett volna mindkét határidőpatkány teljesen ősz, most minden bizonnyal galambfehérré vált volna hajkoronájuk az irtózatos megrázkódtatások hatására. Félremagyarázhatatlanul ismerték kilátásaikat: biztos kudarc lett volna, ha a sokkal jobban szervezett, kedvezőbb ellátmánnyal rendelkező sereg ellen fordulnak.

A hosszú távú ellenszegülés, feltartóztatás nem lehetett alternatíva számukra.

Abacil és Lyukrafut pontosan tudta, hogy a néhány órája hirtelenjében feltöltött várárok már nem sokáig tartja vissza Ríznyi-Siklós Ernő nyugalmazott egyetemi filozófia és verstanprofesszor fenyegető hadseregét. Ráadásul a nap, az istenadta nap is ellenük fordult: még ő is siettette végzetüket. Sugaraival bontogatta le védelmük utolsó bástyáját. Egészen addig munkálkodott, míg végül a várárok többé már nem jelentett visszatartó erőt az ostromlók számára.

A körülmények miatt a megmaradt védők cselekvésre szánták el magukat. Tudták, meg kell előzniük ellenfeleiket: különben dicstelen vége lesz a kórráz történetének. Nem is tehettek másképp. Megesküdtek, hogy derekasan fognak harcolni, s vitézi becsületüket egy megelőző rohammal védik majd meg.

Az eskü után a még bent maradottak leporolták ruháikat és zsebeikbe tömködték megmaradt élelmüket: emlegesse föl őket, aki majd zsákmányul szerzi. Gulipán fejébe csapta homlokreflektorát. Kezébe fogta orvosi pecsétjét, a bélyegzőpárnát derekára kötötte egy darab madzaggal. Betegnaplóját pajzsként tartotta maga elé. Gulipán doktor végsőkig ragaszkodó asszisztense, ifjabb Tóth Eszter pedig jólelkű ura sztetoszkópját himbálta maga előtt, így vonulva a csatába. De Abacil és Lyukrafut sem ment felkészületlenül az ellenségnek. A két hős polgármester a torok vizsgálatakor használt nyelvlapocokat hegyezte ki, s elhatározta, hogy azokat fogja használni fegyverként.

Nehéz leírnunk, mi járhatott a fejekben ekkor. Az önmagukat feláldozni kívánó Abacilékéban talán a megdicsőülés kétes gesztusa fészkelhetett, míg az ellenfeleik talán csak szerettek volna szusszanni egyet. Ki tudja?

Abban azonban biztosak vagyunk, hogy senki sem akart itt veszni. Nem élünk már a tizenhatodik században, amikor egy maroknyi védő, lelkét az Úristennek ajánlva kirontana a hamuvá lőtt várból, s vad harci kiáltással törne rá a meglepett törökökre.

Most más idők járnak.

Vakmerőség tekintetében azonban nem maradtak el Abacilék a dicső végvári katonáktól. Hiába választotta el ötszáz év a két korszakot egymástól, a vakbuzgó kórrázvédő sereg ugyanolyan derekasan küzdött, mint a várháborúk korában élő őseink tették. A bajnok hadacs egy oroszlánfalka erejét birtokolva küzdött.

Nem vagyunk biztosak benne, de talán látva hőseink nagy vakmerőségét, egy pillanatig még maga a Teremtő is a védők mellett állt.

Gulipán doktor például egymaga húsz nyugdíjast pecsételt homlokon, s olyan gyorsan stemplizte az ellenséget, mint a BKV lyukasztó a kettes metró bejáratánál. Az ifjabb Tóth Eszter vitézségében egymás után három ellenfelének mérte meg a pulzusát, ráadásul a megszeppent időseket még le is ültette a földre. Abacil és Lyukrafut is erején felül viaskodott. A tűhegyesre kihegyezett fa spatuláikat fortélyos ravaszsággal forgatták, amelynek eredményeképpen még a zsemledobáló „tüzérséget” is képesek voltak ideig-óráig megfékezni.

Ám hiába volt a csapat mindenre elszánt, hasztalanul volt a hősies áldozat. Egy fertályóra után tisztán látszott: a számbeli fölényben levő ostromló had körbefogta a védők maroknyi emberét. Ám azok nem hagyták magukat. Bár nyílt terepen harcoltak, mégsem adták fel a csatát. Patthelyzet alakult ki.

Ám ekkor egy pillanatra megdermedt a roham.

Az történt, hogy Ríznyi-Siklós Ernő nyugdíjba vonult egyetemi filozófia és verstanprofesszor mesteri stratégához méltóan keze egyetlen jelzésével visszavonulást parancsolt a gyalogságnak. Hogy megóvja embereit, a jancsi-kár egységét vetette be azért, hogy távolról tegyék ártalmatlanná a védőket. A hadmozdulat után a vezér elégedetten konstatálta, hogy az védők egyre jobban összeszorulni kényszerülnek.

A csata végkimenetele eldőlt.

Hacsak…

De az igazalomtól összeszorult torkunk még most is habozva közli szavainkat. Mégsem veszett el minden… De hogy is magyarázzuk el? Szóval, már éppen beteljesülni látszott a kórrázvédők végzete, amikor a távolból két alak bukkant fel, s mozgásuk alapján úgy tűnt, hogy sietve erre tartanak. A nem várt fordulat hatására a támadás néhány minutummal később megtorpant. Ordítás hallatszik: jön valaki. A fojtogató szagú, de amúgy érdeklődő természetű harci egység, hitetlenül kémlelte a horizontot. Valóban. Tényleg volt egy sötét pontocska a látóhatáron. A támadás megállt.

Senki sem mert mozdulni.

Néhány pillanattal később a fürkészek megállapították: nem egy ember tart erre felé, hanem kettő. A közeledésükből sejteni lehetett: a két illető nem sétál, hanem fut. Aztán, ahogy jöttek, már többet lehetett gyanítani. A kémek jelentettek. Az egyik üldözi a másikat.

Aztán már a saját fülüknek is hasznát vették. Az üldöző fél válogatott trágárságokat kurjongat a menekülő után.

Alig kétszáz méterre lehettek, amikor az igazság színről-színre megmutatkozott. Béla, a rendőr kergetett egy kövérkés figurát. Ekkor, már tisztán látszott a bűnöző kinézete is. A sörhasú, hosszú, szőke hajú, borostás férfin angyalszárnyak voltak. Maga előtt valami csillogó vacakságot. Igen, egy trombita volt.

A meglepő látvány hatására valamennyien tanácstalanul figyelték a közeledőket.

Amikor a messziről jött férfiak elérték a harcolókat, az ismeretlen menekülő, mint ha tudomást sem akart volna venni a sokaságról, csak rohant tovább. Csak az égiek tudhatják, hogy meddig nyargalt volna, ha meg nem botlik egy kőben, amelynek hatására elterült a földön.

De így történt.

Az ismeretlen akkorát nyekkent a földön, mint egy jól szituáltságot sugalló perzsaszőnyeg. Az értékes hangszer pedig egyenesen Abacil kezébe szállt.

Nosza, csak ennyi kellett a helyi rendőrnek! A hirtelen nyert előny hatására lihegő Béla utolérte a menekülőt, majd gyorsan kihúzta derékszíját, s megbilincselte az emberét. A ziháló rendőr pihegett néhány pillanatot, majd – még mindig levegő után kapkodva – magyarázatot adott a látottakra a csodálkozó Abaciléknak.

– Ez a hapsi valami eszelős, aki meglógott otthonról. Állítólag „nimfomán” vagy mi, szóval elcsórja a csillogó tárgyakat, meg ilyesmiket.

Képzeljék el, ez az őrült fél napig lézengett a csicseriváracsi főutcán…

A széplegény kisebb világvége hangulatot keltett, így be kell vinnem az őrsre rémhírterjesztésért, de ez csak menekült… Először az általános iskola szertárába tört be, de nem vitt el onnan semmit sem, csak a karácsonyi iskolai darab egyik kellékét, ezt az angyalszárnyat. Aztán berohant a plébános házába, s onnan ellopta a trombitáját.

Majd felszállt egy buszra, de az a mimóza buszsofőr egyetlen szót sem szót neki, mert úgy hitte, hogy ő az az angyal, aki a „végső csata” előtt megfújja a kürtjét. A busz ezután negyven percig állt egyhelyben, mert a vezető várta az Apokalipszis négy lovasát, majd amikor kissé megnyugodott, akkor elindította az autóbuszt.

De az az istenadta nem adta fel téveszméjét. Egyre csak kereste a jeleket. Végül, amikor útja során egy csont sovány koldus, egy temetkezési vállalkozás kirakata, egy verekedő kölyökfalka, s egy, a köztérre kiállított ágyú mellett haladt el, teljesen eszét vesztette.

Árvafa elején leállította a buszt, majd a haját tépve gyalogszerrel elmenekült a helyszínről, s minden szembejövőnek azt hirdette, hogy itt a világvége.

Ez meg, ez e… ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy nyugodjon meg. Ő inkább leszállt a buszról, és tébolyulva szaladgált a faluban. Ekkor szóltak nekem, hogy kezdjem meg a személy előállítását. – fejezte be mondanivalóját: majd, hogy még nagyobb tekintélyt adjon saját szavainak, bokáját összecsapva szalutált a sokaságnak.

Égi segítséggel, végül béke köttetett.

Az eddig ellenfelekként viselkedő emberek most egyszerre nevettek az „angyalon”, s emberünk elért valamit, amelyet egészen idáig senki volt képes nyélbe ütni: szavak nélkül kibékítette a szembenállókat.

Mi is lehetne fejezetünk végső mondanivalója?

Talán csak annyi, hogy nem kérdőjelezhetjük meg a gondviselés létét. A felsőbb hatalom ebben az esetben is tette a dolgát, s a maga módján elcsendesítette az ellenállás vad hullámait.

És persze végleg elnéptelenítette a kórráz egyébként is romos épületét.

Ötödik fejezet

Qui habet commoda, ferre debet onera

(Aki az előnyöket élvezi, viselnie kell a terheket is)

Hogyan is folytathatnánk írásunkat egy ilyen rémes kitérő után? Milyen módszerrel lehetne visszaterelni az erőszaktól megcsömörlött Kedves Olvasót? Sokat morfondíroztunk rajta, s talán azzal tennénk a legjobbat Kedves Olvasóinknak, ha in medias res indítanánk ezt a fejezetet.

Igazi szociográfiai premisszaként egyszerűen annyit állítunk: Árvafán és Tizennegyediklajosdon borzasztó nincstelenség nyomasztotta az embereket. Bár nem illendő ilyen témát feszegetnünk egy regényes történetben, mi mégis dacolunk az elutasító-pörlekedő hangokkal, s leírjuk azt, ami mindenki számára nyilvánvalóvá vált már.

Bizony elterjedt nézet az, hogy az ínség saját magát beteljesítő balszerencsét képez az emberekben. A szabály alól nem volt kivétel Árvafa és Tizennegyediklajosd sem. Az éhes ember kedvetlen, agresszív, s lakóhelye híven tükrözi a mentális állapotát.

A nincstelen ormánsági környék sok írót megihletett már, de az általunk bemutatott falvakról még nem született írás. Úgy gondoljuk, hogy most jött el az ideje annak, hogy bemutassuk az itt székelő fakó nyomorúság értelmet beszűkítő természetét.

De ismét csak hibát követnénk el, ha egyszerűsítenénk. A nincstelenség ugyanis fura, kétarcú lény. Egyszerre kétségbeejtő és komorú, és egyszerre bohókás. Ha az előbbit szeretnénk „csodálni”, bizony rengeteg formában találkozhatnánk vele a tájékon. Számtalan példát iktathatnánk ide, de hangulatunk ezúttal csak egyet engedélyez. Példának okáért élt Árvafán egy olyan család, aki annyira híján volt a betevő falatnak, hogy a néhanapján a saját lábujjaikat ették. Miután e korántsem kifogyhatatlan élelemforrást is kimerítették, nem maradt más lehetőségük, mint fácánra vadászni a környékbeli csalitosban.

Ha azonban az ínség bohémizmusát szeretnénk megérezni, hát akkor sem kell messzire mennünk. Mert legyen akármilyen szegény is a környék lakossága, az emberek megtalálták azokat a hobbikat-umbuldákat, amelyek ingyenesen hozzáférhetőek voltak számukra. Ezek remek foglalkozást nyújtottak elcsüggedt lelküknek és a túlélésüket is segítették.

Ha Te, Kedves Olvasó, a könnyelműség eszményi megvalósulását kutatnád, bizony remek helyre tévedtél.

Szinte alig bírják követni ujjaink agyunkat, annyi írnivalónk lett hirtelen. 

Mindent összevetve, unos-untalan emlegetett emberünk, Arisztid bácsi például bőséges mennyiségben leledző szabadidejében biciklikormányok eltulajdonításával töltötte idejét. Amikor elfogták – ami elég gyakran fordult elő vele – a priccsen tovább képezve magát intellektuális fogódzókat gyártott önnönmagának. Ezekkel az volt a célja, hogy mind a világot, mind saját magát meggyőzze a társadalmat hobbijának szükséges mivoltáról.

Szenvedélyét például úgy okolta, hogy ő nem, hogy bűnt követ el, hanem egyenesen jót tesz az idáig tévelygő „sértettel”, amikor magához veszi annak biciklikormányát. Saját filozófiája szerint ugyanis mindennek a fokmérője az ember. Annak legfontosabb feladata az, hogy képes önmagát belehelyezni a világba azáltal, hogy világosan körülírható célokat fogalmaz meg maga számára. A környezetünkben azonban csak akkor ismerhetjük ki magunkat, ha minél nagyobb szeletét láttuk már. Nem vitatható, hogy a biciklizés – indokolta az időközben filozófussá avanzsált Arisztid bácsi – a világ megismerésének egyik módja. Nem lenne helyes tehát, ha a biciklizés irányát kormánnyal szabályoznánk, hiszen az a világ megismerésében is korlátozna, s egyúttal gátolna bennünket abban, hogy kialakítsuk céljainkat s szubjektív nézőpontunkat.

Ez az okfejtés végül kettős célt ért el. A véletlenül a tárgyalóterembe tévedt Ríznyi-Siklós Ernő, nyugdíjas filozófia és verstanprofesszor felállva éljenezte a gyönyörű argumentációt. Ám a kissé nehézfejű bíró „jogilag interpretálhatatlannak, s nem a tárgyhoz tartozónak” vélte a gondosan felépített szónoklatot, s nyolc hónap börtönbüntetésre ítélte a jólelkű gazfickót.

Arisztid bácsi egyébként igazán a végletek embere volt. Ha valaki megkérdezte, mindig megfontoltan, a körülmények figyelembevételével válaszolt. Valamennyi környékbeli komoly „észkombájnnak” tartotta. Még elvi vitapartnerei, Abacil és Lyukrafut is elismerték értelmi képességeit.

Volt azonban egy olyan oldala is, amelyet csak nagyon kevesen ismerhettek. S akkor végre témánál vagyunk végre.

A látszólag kiegyensúlyozott, a világot sztoikus nyugalommal szemlélő Arisztid bácsi lelkében komoly viharok dúltak. Egyetlen dolgot szeretett volna még elérni, mielőtt lelke elhagyja ezt az árnyékvilágot. Vétség, ha úgy gondolod Kedves Olvasó, hogy az „öreg” egy asszony szerelmére, vagy szép summára vágyott volna.

Az egyetlen dolog, amely Arisztid bácsi gondolatait materiális síkra terelte: egy bicikli volt. No, nem egyszerű kerékpár volt, amely a biciklikormány-császár mániájává vált. Ez Nadrazsa fiának, a kis Egonkának piros bringája volt, amely időről-időre kicsúszott a mestertolvaj kezei közül. A gyönyörű, rubinvörös kétkerekű tizenkét sebességes, hegyvidékre is megfelelő váltóval volt felszerelve, s a felnin kívül még a küllők is speciális kezelést kaptak, hogy ne tapadjon hozzájuk a sár, vagy a piszok. Nyerge olyan kényelmes volt, mintha hintaszékben ülne az ember, s úgy száguldott, hogy lehetetlen volt utolérni.

Arisztid bácsinak ezek a hívságok azonban csak mellékes dolgok voltak, őt sokkal inkább a kormány érdekelte. Különleges fémből készítették, hihetetlenül könnyű volt, mégis olyan biztonsággal lehetett vele irányítani a félelmetes „paripát”, mintha olvasna a gazdája gondolataiban. Arisztid bácsi abszurd tisztelettel beszélt a jószágról, s még nevet is adott neki: Hirtelennek nevezte el. Úgy hitte, hogy a jármű páratlan gyorsasága különleges vadsággal is párosul. Hirtelen azonban – mintha tényleg lelke lenne – nem kedvelte Arisztid bácsit. Sokkal inkább kötődött a tizenkét éves Egonkához, Abacil unokájához.

Szóval, a nem gyógyítható mánia akkor alakult ki a tolvajban, amikor az engedetlen Hirtelen leeső lánca negyedszer is Béla rendőr kezeire juttatta. Ez volt a végső elhatározás ideje. Ekkor lakásában, a keresztet formázó beázás előtt ünnepélyesen megesküdött, hogy addig nem lesz nyugodalma sem az életben, sem a holtak között, míg Hirtelen kormányát a gyűjteményébe nem illeszti.

Jelenleg úgy tűnik, hogy Arisztid bácsi vesztésre áll a nemes „állattal” szemben. A csodakerékpár idáig másfél évébe került a sitten, de – ahogyan mostanában beszélik – még mindig nem tett le az elhatározásáról.

Ballépés lenne azonban azt hinnünk, hogy Arisztid bácsi volt az egyetlen, akinek fura allűrjei alakultak ki a mindent bekebelező szegénység hatására. Ahogyan Hirtelen, a jól húzó bicikli Arisztid bácsi tudatalattijába fészkelte be magát, addig például a hű Géza gyermeki lelkülettel imádta a galambfocit. Ezt majd húsz évig művelte is: egészen addig, amíg egy szolgálatban levő rendőr be nem mérte a rúgás lendületétől a kelleténél gyorsabban haladó állatot.

A galambot előállították, majd pimasz modora miatt le is tartóztatták. Géza szerencsétlenségére a rendőr tudott galambul. Az őrszobán, a megkínzott madár panaszt tett az agresszív sofőrre, akit felelőtlensége miatt megbüntettek.

De amilyen a mosdó, olyan a törölköző: tartja a közmondás.

Lehet, hogy nem kellene elmondanunk, de a közhangulat arra ösztönöz bennünket, hogy megosszuk Kedves Olvasóinkkal: nem csak regényünk mellékszereplői, hanem imádott hőseink: Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter is hasonló defektusban szenvedtek.

Kevesen tudják, hogy a mostanra komoly polgármesterré kupálódott Abacil fiatalabb korában szintén hódolt egy hobbinak: egy zenekarban énekelt. A fiatal, történelem-sóhajtás szakos egyetemista szabadidejében a VezeTőke nevű folkegyüttesben vokálozott. Társaival elsősorban rendszerellenes, kapitalista dalokat adtak elő, amelyeket – nehogy feltűnő legyen valakinek – kommunista köntösbe bújtattak. Abacil azonban tartva attól, hogy felróják neki ezt az engedetlenséget, később megsemmisítette a hozzáférhető hanganyagokat. Mostanra csak egyetlen, nyávogó felvétel maradt meg az adott időszak tanújaként. Ennek invokációja hízelgő volt: „John, a burzsoázia egyetlen kifogástalan irányát mutató, helyesen szocialista érzelmű amerikai pasi, aki ráadásul még helyes is”.

E dalcím annyira találó volt, hogy azzal még KISZ-versenyen is indultak. Ám, mivel a verseny előtti este valaki lehúrozta az együttes acélhúros gitárjait, és ellopta a drága Melinda-húrokat: végül nem tudtak fellépni.

Lyukrafut nem tudott kolleganője múltjáról, hiszen egészen a teljesíthetetlen ukáz megérkézéséig nem is voltak beszélő viszonyban. De ha tudott volna, valószínűleg akkor sem kötötte volna az orrára, hogy ő is hasonló „szégyenletes” dolgokat követett el a múltban.

Igaz ugyan, ez jóval a politikusi karrierje kezdete előtt történt. Bár egyetlen ember sem tudta a környezetében, csak hűséges csigái, Csücsi és Rücsi halhatták néha játszani. De Tizennegyediklajosd első embere valaha bárzongoristaként kereste kenyerét, s néhány nóta erejéig még a zeneszerzésbe és a dalszövegírásba is belekóstolt.

Legsikeresebb szerzeményének címét, a „Nyúlj ide, ha fázol”-t mind a mai napig idézik a pécsi nyilvános vécék falain. Bár a félreértelmezett dal szerelmes hangulatú melódiaként született, de a begerjedt heccmestereknek nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy teljesen más kontextusba helyezzék át a zongorista alkotását. A félreértést még vulgáris kézmozdulatukkal is megerősítették.

A szöveg rosszindulatú interpretációjának nagy szerepe volt abban, hogy Lyukrafut végleg abbahagyta a zeneszerzést, bár klasszikus zeneműveltséggel bíró elméje gyakorta követelte az összhangzatok esztétikai gyönyörét.

*

Úgy látszik, elfogyott a mondanivalónk. Magunk sem tudjuk, hogy mit is tehetnék, mit írhatnánk azért, hogy a környék depresszióját tovább palástoljuk? Elkerülhetetlennek látszik a tényekkel való szembenézés.

Nem bírálhatjuk rajongott polgármestereinket, ez vitán felül áll. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyakra-főre érkező sikertelenség kiábrándította a környékért gőzerővel dolgozó főhőseinket. Rengeteg munkájuk veszett már kárba. Tömérdek ember energiája oldódott fel az univerzumban.

Úgy tűnt, hogy nem lehet mást tenni, csak kényszeredetten nyugtázni a kimerültségüket és időhiányukat. Minden reggel, amikor Lyukrafut Péter a naptárra vetette tekintetét egyre gyászosabbá vált hangulata.

Ez a felhős időszak addig tartott, amíg észre nem vették: egy hónap múlva le fog járni a megoldás keresésére fordítható idő, s a minisztériumi ellenőrök végképp felforgatják Árvafa és Tizennegyediklajosd idáig oly csendes életét.

Fásultságukban ezentúl semmivel sem törődtek. Ernő bácsi mesélte aggódva, hogy Erhardt Abacil már napok óta nem akart Csicseriváracsra bemenni, s még csak el sem küldte az újra panaszkodó Rácembert.

Mondjuk: úgy látszott tehát, hogy az idáig fáradhatatlan lelkülettel és kimeríthetetlen munkabírással rendelkező Abacil és Lyukrafut feladja a harcot, és enerváltan beletörődik a leváltásába.

Nem tudjuk remegő ajkainkkal elmondani, hogy mit éreztünk akkor, amikor meghallottuk a hírt. Régóta nem hallottunk már semmit sem hőseink felől mi sem. Szóval éppen a sezlonon ültünk és gépeltük napi penzumunkat, amikor csöngött a telefon.

A hű Géza telefonált. Hangja remegéséből arra lehetett következtetni, hogy vagy légkalapáccsal dolgozik, vagy nagyon fél valamitől. Gondolatai csapongását nem tudtuk követni. Fél órába telt, amíg valahogyan megértettük a mondanivalóját.

Kétségtelenül a megmásíthatatlan vég kezdete volt – legalábbis a hű Géza így értelmezte a dolgot – amikor Abacil könnyes szemmel felvetette hű társának, Lyukrafutnak, hogy hívjanak össze falugyűlést, s vázolják fel szorult helyzetüket.

Az áldott asszony nem bírta többé magában tartani azt, hogy már nincs mit tenni, harminc rövidke nap múlva a minisztériumi ellenőrzés végképpen konstatálja a költségvetés hiányát. A következményeket még megjósolni sem lehetett. A legrosszabbul Erhardt Editke fogadta a hírt, állítólag úgy kellett fellocsolni.

Nem kételkedhetünk abban, hogy ez a legelkeseredettebb lépés volt, amelyet csak megtehettek. Nem tudjuk, mert a jó Géza sem tudta, miért döntöttek a gyűlés mellett? Csak sejthetjük, milyen nehéz volt magukon erőszakot tenni, de végül – úgy hallottuk – kiplakátozták a rendkívüli falugyűlést, amelyet összevonva Tizennegyediklajosdon tartottak meg.

Elég, ha belegondolunk abba, hogy tettük kockázatos mivolta vetekedett a minisztériumi küldöttség veszélyével. A gyűléstől való aggodalmuk nem volt alaptalan. Félő volt, hogy a kisemmizett tömeg vezérei ellen fordul, az elmúlt hónapok eszeveszett kapkodásai és a nyugtalan közhangulat miatt „Az emberek mindig is szerettek volna hinni valamiben: ha ezt megtagadjuk tőlük, indulatuk megrendszabályozhatatlan lesz.” – írta Arisztid bácsi egyik levelében Abacilnak. 

De hogy tovább mélyítsük történetünk barázdáját, máris mesélünk tovább. Mert az idő soha sem áll meg. Sőt, talán az idő sokkalta gyorsabban kipereg annak kezéből, aki vigyázni szeretne rá. Még mi sem tudtuk akkoriban, hogy milyen véget szán a Teremtő hőseinknek a gyűlés után. Ám, végül eljött az a nap is, amelyen mindez kiderült.

Főszereplőinknek végre valahára színt kellett vallaniuk a földijeik előtt.

Bárcsak mondhatnánk, hogy különleges nap volt a falugyűlés időpontja, de valójában nem volt az. Nem volt sem hidegebb, sem melegebb akkor, mint a többi szeptemberi napon. Csak hőseink, Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter érezte mégis hideg télnek: fagyos téli temetésnek.

Ha hinni lehet Vakud Örzsinek, akkor mind Abacil, mind Lyukrafut megindító beszéddel készült az esti eseményre. Idegességük mindenkire átragadt, aki csak látta őket.

Előre vetíthetjük: senki sem tudhatta, hogy mi lesz a gyűlés témája. Ennek oka jórészt az, hogy Jótündér a héten olyan súlyosan megbetegedett, hogy még az ágyban sem tudott felülni.

A „falurádió” néhány napig teljesen elnémult. Mind Árvafa, mind Tizennegyediklajosd kommunikációs csatornái teljesen bedugultak. Végül mindenki számára kendőzve maradt az érv: miért is kellene részt vennie ezen a gyűlésen? A kíváncsiság azonban egyre csak fúrta az oldalukat. Már nyolc éve nem volt gyűlés a tájékon. Mindenki biztos volt abban, hogy csattanós meglepetést tartogat majd a számukra az esemény.

Úgy hallottuk, utoljára az esemény annyi embert érdekelt, hogy a szűk kultúrházban még egy légy sem tudott volna zavartalanul repkedni. Pletykálják, hogy a teremben szinte levegőt sem lehetett kapni. Egyetlen aprócska momentumot nem tudunk értelmezni a suskusban. Ha annyian voltak, akkor miért volt üres az első két sor szinte teljesen?

Mert többen állítják, hogy csak egyetlen idegen nő ült a szónokok előtt.

Talán a környék lakossága így szeparálta el teljesen az új jövevényt? Vagy csak Lyukrafut legendásan „köpködő” beszéde ellen védekeztek így? Bizony nem tudjuk elmondani mi sem. A tény viszont tény maradt: az emberek viszont inkább álltak, mintsem, hogy az első sorokba üljenek.

A köz érdeklődését csak fokozta, hogy a két szónok késve érkezett a helyszínre. Arcukon máris látszott a zavarodottság, amikor a pódiumra álltak. Végül Abacil lépett fel az emelvényre. Lyukrafut csak zavartan gyűrögette galacsinná formázott papír zsebkendőjét. Árvafa dísze-virága először megköszörülte a torkát. Eztán szája elé vette a mikrofont, majd nyugodt, szinte idegcsillapítóan halk hangon belekezdett mondanivalójába:

– Tisztelt egybegyűltek! Kedves barátaim! Azzal a szomorú hírrel kell kezdenem a mondanivalómat, hogy… – s itt megcsuklott a hangja, majd erőt véve magán, folytatta – Hogy Géza sofőröm a bejárat előtt, egy szabálytalanul parkoló, karamellszínű Ford Fiestát pár méterrel áthelyezett. Kérném a kocsi tulajdonosát, hogy nézze el túlbuzgó sofőrömnek a túlkapást, de Géza mindig is szerette a „galambfocit”.

A tömegben még mindig sajgó nyugalom honolt. Egyetlen ember sem mozdult a bejelentésre. Abacil csak találgatni tudott: talán azért nem szól senki, mert úgy véli a sokaság, hogy ők csak el akarják terelni a figyelmet a fontosabb témákról úgy, hogy vitát generálnak? Ki tudja? Erhardt Abacil várt néhány másodpercet, majd megkönnyebbülten folytatta mondanivalóját:

– Jaj, úgy örülök annak, hogy civilizált emberek módjára viselkednek! Most már felszabadultabban vitathatjuk meg a mai témajavaslatot, amely a csődeljárás kezdeményezése Árvafa és Tizennegyediklajosd községek ellen.

Szinte hihetetlennek tűnt, de még erre a mondatra sem látszott a tömegben meglepettség vagy düh.

Abacil és Lyukrafut csodálkozva dörzsölte a szemét.

Végül néhány tétova pillanat után Lyukrafut eldobta a kezében levő gyűrött zsebkendőt. Vett egy mély lélegzetet, majd félretolta Abacilt. A mikrofonhoz lépett és elkezdte mondókáját, amellyel párhuzamosan megindult a nyálcsöppeinek vándorlása is.

Igen jellegzetes jelenség volt ez: amely a mindennapi beszédkor nem, csakis szónoki teendők elvégzésekor következett be szeretett Lyukrafut Péterünk esetében. Hogy a mindent tudó narrátor szerepében lépjünk fel, el kell, hogy mondjuk a részleteket. A fura sajátosság azért keletkezett, mert Lyukrafut egy háború előtti, arab beszédtechnika könyvből tanulta a hangképzést. Nos, a kötet különös hangsúlyt fektetett a glottális zárhangok képzésére. Ezt a jellegzetességet kedvenc polgármesterünk a magyar nyelvbe is többé-kevésbé átültette, amelyet szónoki beszéd esetén kiemelt jelenségűnek gondolt.

Egy szó, mint száz, Lyukrafut kezébe ragadta a mikrofont, s beszélni kezdett:

– Az elmúlt húsz évben például többet költöttünk a „végrehajtó hatalom” erősítésére, mint szabad lett volna. A „végrehajtó hatalom” esetünkben a polgármesteri személyautó volt, s a ráköltött összeg lehetővé tette évenkénti cseréjét és hetenkénti csurdig tankolását. Hogy miért végrehajtó hatalom a falu autója? Azért, mert ezen hajtjuk végre azokat a feladatainkat Csicseriváracson, amelyet mi kiemelt fontosságúnak hiszünk.

Mindannyian megérthetjük: a „falu érdekében” az erre költött pénzt valahonnan le kellett faragnunk. Emiatt nem indultunk már tíz éve egyetlen pályázaton sem. Sem én, sem a kolléganőm. Nincsen pénz az önerőre.

De annál nagyobb sikerként értékelhetjük a környékről szóló prospektus elkészültét, amely hála a szó szerint idetévedt turistáknak, többszörösen megtérült.

Nem szabad azonban felelőtlenül vidámkodnunk. Közel egy évvel ezelőtt, közvetlenül a minisztériumtól utasítást kaptunk, amely előírta azt, hogy Árvafa és Tizennegyediklajosd munkanélküli lakosságának megélhetést és biztos egzisztenciát kell biztosítanunk.

A „felsőbb akarat” azt is elvárta, hogy bevételeinket tizenháromszorosára növeljük. E súlyos horderejű problémák megoldására mindösszesen egyetlen rövidke esztendőt biztosított számunkra a bőségminisztérium.

Ez az egy év pontosan egy hónap múlva fog lejárni.

S mi – most már teljesen bizonyosan állíthatom – csúfos kudarcot vallottunk a megvalósítás kérdésében. Több, jól átgondolt projektet próbáltunk létrehozni és működtetni. Ezek miatt volt szükség arra, hogy a két falu együtt gondolkodjon, sőt együtt lélegezzen.

Most már elmondhatjuk azt is, hogy a kölcsönös együttműködést sikeresen végrehajtottuk. Minden árvafai és az összes tizennegyediklajosdi ember vállvetve harcolt azért, hogy a deficitet profittá, sőt, toronymagas profittá változtathassuk. Emiatt nem csak iskolákat működtettünk, hanem megpróbálkoztunk a sörgyártással, a turizmussal és az egészségügyi jellegű szolgáltatással is. Sajnos egyik alkalommal sem jártunk sikerrel.

Félreértés ne essék, az összeomlás nem rajtunk, vagy a megvalósítandó ötleten múlott, hanem az értelmetlen korlátokon, amelyet az úgynevezett „jogrend” állított fel elénk.

Abacil megrendülten hallgatta a szenvedélyes szónoklatot, s mielőtt még szemeit véglegesen elhomályosította volna a könnyfelhő, még egy rövidke mondat erejéig ő is magához ragadta a mikrofont.

– Bocsánatot kell kérnünk mindenért! Majdnem beledöglöttünk, hogy évekig úgy kellett tenni, mint hogyha tényleg csináltunk volna valamit.

*

Miután közkinccsé tették közlendőjüket, a polgármesterduó kővé dermedten várta a közönség visszahatását. De a rezzenéstelen arcok nem sokat sejtettek. Az emberek faarccal néztek maguk elé. Úgy tűnt akkor számunkra, mintha a közönség tagjai nem is hallottak volna semmit sem. Vagy csak belefáradtak a ferdítésbe? Esetleg az évtizedes múltra visszanyúló csúsztatás-hadjárat volt annyira eredményes, hogy már az igazság írmagja is utálatossá vált a földijeinknek?  Nem tudjuk. Csak arra volt bizonyíték: a terem sóbálványokkal volt kibélelve.

Az a csend, az a fránya, gyűlöletes hallgatás! Az a szótlan, beletörődő nyáj! 

Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter egyedül csak az első sorban ülő idegen arcán láttak elképedtséget. A néma embertenger reakcióképtelensége lehetőséget adott hőseinknek arra, hogy szemügyre vegyék az egyetlent a teremben, aki megmozdult.

Az idegen nő volt, jobban szólva: leányzó.

A „jöttment” nem lehetett idősebb huszonöt évesnél. Apró alakján a bő, kopottas szoknya és divatjamúlt, kötött mellényt olyan cifra volt, mintha szivárványba bújt volna. Nyakában kígyóhosszúságú sál tekergett, amely színvilágát tekintve egy kolibri, egy páva és arapapagáj ötvözetének tűnt. Oldalán szintén ósdi táska lógott, amelynek teteje olyan rossz állapotban volt, hogy látni engedte belsejét. A szegényes tartalom ellentétben állt a táskájába tuszkolt irodalom magasságával: mindösszesen Petőfi új kiadású Apostola tanyázott a tarisznyában. A kötetnek szemmel láthatóan még a gerince sem tört meg.

A lány bőségesen viselt kiegészítőket, amelyek természetes anyagokból készültek: ujjain három, fából faragott gyűrű díszelgett. A fülében levő függő nagyobb volt a megszokottnál, s szemmel láthatóan egyéni lelemény eredményeképpen készült el. Abacil és Lyukrafut már azelőtt tudták, még mielőtt az idegen bemutatkozott volna: a lány bölcsész volt.

Ezt mi sem támasztotta jobban alá, mint hogy a lány az értelmiségiek vehemenciájával pattant fel székéből a beszédet követően. Rögvest a polgármesterékhez futott, majd megszólította a még mindig zavarban levő duót. Cikornyásan bemutatkozott:

– Szüléim által Tádékosy Francziskának neveztettem, ám valódi nevemet senki sem tudja elméjében tartani. Nyájas idvezlettel köszöntöm önöket! Kameralisztikát biflázó deák vagyok, s emellett teátrumhistóriai szakirányon végezém a poétai classist is. A naptól tündöklőbb, fényességes szónoklatot hallhattam, lelkem meghajol önök előtt! – lelkendezett a fiatal egyetemista.

– Nos, ennek rendkívül örülünk, de megtudhatnánk kérem, hogy hogyan került ide? És legfőképpen miért beszél ilyen hülyén? – kérdezte gyanakvóan Lyukrafut a falatnyi lányt.

– Bizony, hosszú sora van annak. A kameralisztikai dolgomból kifolyólag vándoroltam ide. Tudniillik egyik kebelbarátom ipájának a testvére a környéken tengeti napjait, s ő izent érettem, mert önök nemesi congretgatiot kívánnak rendezni. A készülő tudós munkám miatt régebb óta szemlélem az önök tudományát. Azt hivém, hogy ezen congregatio végre pontot tevén majd az anyaggyűjtési folyamatra. Mily nagymértékben tsalatkozni kényszerültem, mikor meghallám beszédjüket! A szakadék szélén táncolva bizony jól jön minden vasmatska!

A dacos jövevény előadása sikerét látva ujjaival fennhéjázóan beletúrt félhosszú hajába.

A két elképedt polgármester szinte levegőt sem kapott a bitang szemtelensége miatt:

– De…de mégis, hogyan képzeli a segítséget? Vannak fölösleges milliói? Tán’ bizony Gehorren Eduárd küldé önt, hogy gyámunk, s oltalmazónk legyen ezekben a vészterhes időkben? Bizony e birtok tetőzetére reáférne némi reparatio, de nem ön által! – így Abacil.

De a Tudálékossy-lányt semmi sem tudta kibillenteni egyensúlyából.

– Nem jól gondolkodik, kedves Abacilom. Tsak néhány obolusom van, s jónehány ötleteim. De éppen ezek miatt jelenthetem ki: úgy látom, hogy önök egyetlen egy dolgot hagytak ki a szempontjaikból.

– S mi lenne az, kedves Francziska? – kérdezte Lyukrafut kedveskedőn.

– Hát még ezt sem tudja, balgatag eb! A kultúrát. Pontosan ezzel kell most foglalkoznunk.

– Hogyan beszél velem? S legfőképpen: mire föl ez a „királyi pluralis”, Kákossy hallgató? – kérdezte gunyorosan Abacil.

A végtelenségig nyugodt politológus-színházi rendező egy szót sem szólt, csak az értetlen falka felé bökött. Abacil és Lyukrafut izzadó homlokukból ítélve egyetlen minutum alatt megértették a gesztust.

Talán ez után következett be egész regényünk egyik legjelentősebb, ámde törvénytelenséggel bőven trágyázott pillanata. Az ismeretlen egyetemista, aki egészen idáig távol esett elbeszélő szemszögünk határain, egyszerre csak a középpontba lépett. Mégpedig abban a szempillantásban, amikor energikus, ámde csipetnyi agresszióval átitatott mozdulatsorral elbirtokolta a pulpitust hőseinktől.

Ezzel a hölgyemény a puccsot sikeresen végre is hajtotta.

Amikor felvette a megfelelő szónoki pózt, laza kézmozdulattal jelzett az ideiglenesen hang technikussá avanzsált Gézának. Aztán a hűséges férfi megnyomott egy gombot az erősítőn, amelynek hatására az idáig lanyha műszer új életre kelt. A működés biztos jelének bizonyult az a hirtelen keletkezett elektromos gerjedés, amely fülsiketítő sikolyként szakadt ki a hangszórókból.

A még mindig magabiztos bölcsészkisasszony megkocogtatta a már működő mikrofont, majd illedelmes bemutatkozással kísérve elkezdte mondókáját:

– Nyájas idvezlettel köszöntöm földijeimet! Szüléim által Tádékosy Francziskának neveztettem, ám valódi nevemet senki sem tudja elméjében tartani. Kameralisztikát biflázó deák vagyok, s emellett teátrumhistóriai szakirányon végezém a poétai classist is. A két mihaszna senkiházi ördögi intselkedése megakadályozta önöket abban, hogy idáig érthetően hallják a dolgok folyását, de mindez most megváltozott. De nem tsak ebben tettem igazul, hanem mindent megjobbítok! A tiszta lelkemre ígérem, hogy itt az egész glóbus meg fog változni! Ebben a minutumban új időszámítás kezdődött!

Becsületszavamra fogadom, hogy akik türelemmel hallgatnak, tserébe busásan kárpótolást kapnak! A mondandóm minden kételyt el fog oszlatni, végre valódi, követhető ösvényt jelölök ki mindannyiunk számára.

A teremben továbbra is a csend uralkodott.

Csak Gindos, az alig dolgozó könyvkötő túlórázott félmorogva. Egy dohos Móricz Zsigmond-kötetet próbált óvatosan szétszedni, s emiatt néhányszor könyökével megbökte szomszédját, Jantikát a volt-könyvtárost, aki ezt fennhangon nehezményezte.

Ezt leszámítva a faluvezető semmi akadállyal nem találkozott a teremben. A szónok azonban biztosra akart menni. Egyszer, és mindenkorra ki akarta fogni a szelet az elégedetlenkedők vitorláiból, így újabb tirádát eresztett a környékbeliekre. A plágium így hangzott:

– Drága honfivéreim! Jómagam eddig a perczig nem tartoztam ide születésem jogán, de ebben a minutumban a magam választotta „sorrend” szerént mégis a környékhez kötöm fátumomat. Ha felemelkedem, azt önöknek köszönhetem. Ha elenyészem: az a gyülevész népség lelkén fog száradni. De bárhogyan is legyen, azt mindenkinek tudnia kell: „ha kell, akkor hason csúszom, csak hogy használhassak nemzetemnek.”

A falka végre egyetértően bólogatott.

Francziska cicomás beszéde megtette a hatását. Nem tudjuk, hogy mit gondolhattak a jelenlevők. Talán jólesően azt érezték, hogy minden folytatódni fog ugyanúgy, mint eddig? Azt fél füllel hallottuk, hogy Ernő bácsi a kukoricásgóréja ingatagsága miatt vetette a kereszteket. De ha általánosítani kényszerülnénk, csak annyit állíthatnánk: valószínűleg mindannyian biztosak voltak abban, hogy aki ilyen szépen tud beszélni, az csakis jót akarhat számukra.

Leírhatatlan ballépés volt.

A részrehajló tömeg látványa viszont új erővel ruházta fel a fiatal lányt, aki még lelkesebben, még inkább felhevülve folytatta beiktatási beszédét:

– De ha imígyen gondolkodunk, akkor miben lelhetjük meg tehát a fojtogató ínség antidótumát, negédes elvtársak, polgártársak… kedves brátim? Nem hihetnők mást, mintsem, hogy ez az erő a theátrum összefogó és személyalkotó kedélyében leledzik! Mert tsorda-é az a tsorda, mellyben a tsürhés ezerfelé tereli a jószágot?

Éppen ezért proklamálom most a fertelmes nyavalyánk orvosságát. Mert bizony lehetne-e szentebb küldetésünk, mint közös értékeket őrizni kebelünkben, hovatovább gyarapítani annak bőségét? S majd, amikor fiallni kezd zsebünkben az arany, bizony kiviláglik majd prófécziám mély valósága,

Törjék fejüket erősen! Lenne-e abban ráczió, hogy ami ennyire üdvös, és ennyire a köz javára válik, elveszejtene mindannyiunkat? Mi ne kaphatnánk tehát erre néhány garast…mi, akik nemzeti szellemünk lobogó lángjait tápláljuk, s óvjuk?

Theátrumot mindenkinek! Vivát!

A rögtönzött szónoklata végén a lelkes egyetemista már lihegett áhítatában, s homlokáról vékony patakokban csorgott le az izzadtság a nyakszirtjére. A háttérbe szorult polgármesterduó döbbenten figyelte a katarzis határára került egyetemista beszédjét.

Most először, igazán remegtek.

A környékbeliek azonban ujjongtak, s mindannyian eufórikus hangulatban éltették az ismeretlen nőt.

*

Az új söprű jól söpör – vélheti a Kedves Olvasó. Mi persze igazat is szavaznánk neki a kérdésben, ha nem éppen regényünk körülményeit kellene ecsetelnünk. De hát ebben az esetben sajnos a régi vezetőség csorba villa, az új elöljáróság pedig lyukas kanál volt.

A tényt persze nem látta be akárki – csak akinek volt szeme. De nem is várhatjuk el földijeinktől, hogy lássanak a szemüktől: az örömünnep teljesen elvette az eszüket. 

Ők biztosak voltak abban, hogy most végre a nép vette át az uralmat, s végre megteheti azt, amit csak akar. Igaz ugyan, hogy a népbizalmat egy ifjú idealista gyakorolta, aki fényesen bizonyította: el tudja hitetni az emberekkel azt, hogy nem is azt akarják, amiért a mellüket verték.

De hát kérem, ne civakodjunk!

Elégedjünk csak meg annyival: a földnépe egy emberként követelte a színház megépítését. Régi jó cimboráinknak, Erhardt Abacilnak és Lyukrafut Péternek azonban nagyot esett az ázsiója. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha a nehézfejű gazemberek még azt az egyszerű dolgot sem tudták megtenni, hogy kiszolgálják az új erőt!

De most nem tudtak kibújni a tájék lakóinak kívánsága alól.

A megváltozott erőviszonyok már rögtön az első, közös megbeszélés során megmutatkoztak. Pontosan akkor, amikor a néphatalom által pozícióba juttatott Kakassy asszony és a kényszer szülte ellenállók ötleteit szembesítették egymással. A kulturális messiás, a pompázatos üdvözítő váltig állította: a színház bevétele már önmagában is elégséges ahhoz, hogy a tetemes költségvetési hiányosságokat ellensúlyozni tudja. Abacilék ebben kételkedtek, de legalább hatalmuk morzsáit szerették volna megtartani, így végül fogcsikorgatva ugyan, de beleegyeztek Tátogossy kisasszony tervébe.

Mi magunk is fájlaljuk, hogy a mihaszna konzervatívok nem kívántak formabontó terveket megvalósítani a színház létrehozása során. Nem szerettek volna hatalmas épületet felhúzni erre a célra, hanem a kulturális intézményt az árvafai halastó kiszáradt medrébe telepítették volna.

Nem vitathatjuk, hogy költséghatékonyság szempontjából igen kedvezőnek látszik a polgármesteri csapat elképzelése, azonban ne dőljünk be a propagandának! Bölcs vezérünk, a zöldsálú Birkássy Francziska rögtön átlátott a szitán. Ő ellenérvként vetette fel, hogy „a konstatálni akart plánum de facto nem gyökeredzik a tájék ditső históriájában, s e koncepczió a messze jövendőben nem fog tudni szárba szökkenni.”

Azért pedig életük végéig üldözni fogja őket a szégyen szörnyű keseszín madara, hogy a két idősödő vezető nem próbálta meg gyökerestől átalakítani a szokásszerű színházi irányítást. A határidőpatkányok még mindig a „konvencionális” hierarchikus vezetési modellt képzelték el a szerintük felesleges intézmény kormányzására.

De nem is fárasztjuk a Kedves Olvasóinkat azzal, hogy erről írunk.

Mivel már tanúi voltunk a  teljesen középszerű állásfoglalásuk néhány elemének, nem furcsállhatjuk, hogy az általuk kreált műsortervezet sem felelt meg a modern igényeknek. A két botor a „télen semmi, nyáron Bánk bán” diszciplínának nevezett elvet alkalmazta, mélyen megsértve a posztmodern színházra kiéhezett környékbelieket.

Még milyen szerencse, hogy az államrezon őrzője Tudálékossy Francziska, akinek kezében magától felforrt a teavíz, meg tudta akadályozni e csúf parasztvakítást. Hiába is tagadnánk, csakis hálásak lehetünk érte, hogy ellenfelei egyetlen ötletét sem építette be a sajátjai közé.

Legyektől megszentelt prófétánk mindenre kiterjedő ismereteit összegezve arra a következtetésre jutott, hogy a színház neve szervesen kell, hogy illeszkedjen a környék történelmébe. Igaz ugyan, hogy eme következtetés már Lyukrafut Péter elméjében is megfordult, de annak oka csak azt lehetett, hogy az a féreg egyetlen röpke pillanatra a Fényességes lába nyomába lépett.

Így tehát fel sem merülhetett más személy a színház névadójaként, mint Dínódy-Sekrestyhei Dávid. Kár lenne elhallgatnunk, hogy volt ugyan egy kisebb fiaskó a kérdés körül: Arisztid bácsi azt merte állítani, hogy eme poéta mindama napig nem is létezett a valóságban.  De persze a Kultúrát Lángpallossal Védő Francziska meggyőzte a börtöntölteléket az ellenkezőjéről.

A saját keze írásával lejegyzett betűveteményt mutatott: a nem-is-létezett valaha a török ellen harcolt, sőt főnemesi felmenőkkel is rendelkezett! Kitűnt a mocsoktalanul előkerült biográfiából, hogy e férfiú az irodalommal is hatalmas szenvedéllyel foglalkozott.

A hadfi – akinek néhány írása még III. Mehmed oszmán szultán kezébe is eljutott – a „saját vallomása” szerint valahol a környéken születhetett. De hogy pontosan hol,  azt bizony senki sem tudhatta.

A „korabeli forrás” szerint a rettenthetetlen vitéz sok hőstettet hajtott végre. Mind közül a legnevezetesebb az a legenda volt, mely szerint a dadogó költőt egyszer elfogták a törökök, s az egyik éppen étkező hatalmasság elé vitték vallatásra. Francziska igaznak hiszi, hogy Dínódy végül annyira mulattatta az efendit, hogy annak torkán akadt a falat a nevetéstől.

A Még Kétkedő Olvasóinkhoz szólunk. Kell-e nagyobb bizonyíték arra vonatkozóan, hogy élt és létezett Dínódy-Sekrestyhei Dávid, mint hogy saját önéletírásában még a dicstelen haláláról is számot adott? Mert bizony így van.

A törökverő Dínódy-t végül is negyvenhét éves korában, 1596-ban érte a halál Egerben, a vár eleste előtt néhány nappal. Elmúlása egy fehérnéppel történő, hangos szóváltás miatt következett be. Állítólag az asszony fejen vágta egy kezeibe akadt vágódeszkával. Az ütés olyan szerencsétlenül következett be, hogy a sok csatát túlélő hősnek azonnal berepedt a koponyája, s néhány nap múlva a seblázba halt bele. Ám agóniája közben még lefordította törökre a „nyakversként” ismert ötvenedik zsoltárt, majd legfőbb művei ültette át, végül prológust is írt hozzájuk. Ezek a páratlan értékű dokumentumok azonban mind a mai napig lappanganak valahol.

Mindazon dolgok, amelyekről ehelyütt számot adtunk csakis egyfelé vezetnek.

Úgy véljük, hogy alaposan megokoltuk azt, hogy Tátogossy Francziska miért szerette volna ezt az elnevezést a színház számára lefoglalni. Az árvafai színház apostola nyíltan vallotta: nincsen jobb módja annak, hogy a környékbeliek bizalmát megnyerhesse, mint az, hogy néhány lényegtelen dologban a kedvükre tesz. Bár egyikük sem kérte a nevet, mégis végtelen hálával köszönték meg bölcs tanítójuknak nélkülözhetetlen iránymutatását.

S ha egyszer egy üzlet beindul…

Kakassy Francziska rendezőasszony véleménynyilvánítása szerint természetesen a színház külön épületet kellett, hogy kapjon. Csak a Kedves Olvasó megnyugtatása miatt közöljük, hogy a felépítményt a környékbeliek összefogásával, teljesen a köz munkája segítségével akarta felhúzni. Szó sem esett arról, hogy a lelkiismeretesen dolgozó, ámde érzékeny lelkületű környékbelieket anyagi juttatással sértse meg a hegemóna.

A tájék új instruktora úgy képzelte, hogy az „amfiteátrumot, Thaleia templomának oltárdíszét” lélegzetelállítóra tervezteti meg. Számára a napnál is világosabb volt, hogy Árvafa és Tizennegyediklajosd Dínódy Színháza csakis mértéhez és fontosságához méltó épületegyüttesbe költözhet be. Ezt persze a legnagyobb alapossággal kell megkonstruálnia és felépítenie a helybelieknek.

Dékosarassy Francziska, magabiztos uralkodónk és csürhésünk azonnal átlátta: nem lehet jellegtelen az intézmény nézőtere sem. Úgy mondta, hogy pazarlás lenne csak úgy, sokmillióért székeket hozatni Pécsről. Sokkalta kényelmesebb lehetne a nézők ülőalkalmatossága, ha egyszerű puffok helyett kiselejtezett vasúti kocsikban kapnák meg a kulturális táplálékot. A „számítások” azt mutatták: az elgondolás „akolosztikailag” is jobb megoldás lenne, sőt, hamarabb is felépíthető.

Igaz ugyan, hogy ez is elvinne néhány milliót a költségvetésből, de miért kellene filléreskedni egy ilyen rangos ügy kárára? Különben is kételkedünk abban, hogy a Kedves Olvasó látott volna már ilyen csodát! De nemcsak mi, hanem Francziska is félredobta az anyagiasság álarcát. Indoklása szerint e formabontó idea segítségével talán még biztatni is lehetne azokat az intézményeket, akik egészen eddig nem mertek kiselejtezett vasúti kocsikat vásárolni a nézőterükre.

Mindannyiunk anyjának, a nagyszerű direktorasszonynak lángelméje szégyenérzés nélkül felégetett minden ósdi allűrt, amit csak a határidőpatkányok valaha meghonosítottak. S a feketére perzselt szokásjogon saját zsenialitásának petéit akarta kikeltetni.

Nem volt ez annyira nehéz feladat. Árvafa és Tizennegyediklajosd lakossága nem olyasforma emberekből állt, akik nem vették volna észre, ha a Teremtő új prófétát küld nekik. Nem hiába gondolta azt néhány napig mindenki, hogy végre beköszöntött a jólét és a béke a tájékon.

De a hálás vidékiek sem maradtak adósai jótevőjüknek. Saját vállukon vitték Francziskát a Tizennegyediklajosdi polgármesteri hivatalba, s ott ünnepélyesen a nevébe iktatták a „csodálatos” jelzőt.

A tömeg, a lélektelen söpredék rettegte új uralkodóját. Ekkoriban még senki sem mert ellentmondani az őrült diktátornak. Mindenki a másikra nézve várta, hogy valaki felkeljen és tiltakozzon a mindent elnyelő őrület ellen.

Innentől kezdődött meg a még nem létező színház igazi „virágkora”, amelynek dicsfénye a környék mindennapi életét is gyökeresen átformálta. De nehogy hagymázas locsogással megzavarjuk a bennünket hűségesen követő olvasóinkat, bizony újra mesélni kényszerülünk. Történt ugyanis egy napon, hogy Csod. Kakassy Francziska maga köré gyűjtötte népét az egyik, időközben rendszeressé váló „reggeli beszédében”. Nem szemtelenség kijelent azt, hogy mindannyian csillogó szemmel hallgatták úrnőjüket, amint a demokráciáról beszélt:

– Úgy döntém, aligha felel meg czéljainknak, ha eme korszerű theátrumot avítt diszcziplína alapján irányítanánk. Dejszen mindennek fokmérője az emberi dolog, még inkább annak összhangzata. Mennél inkább összetsendülnek a különböző ember-hangok, annál gyönyörűbb lesz végül a szimfónia, s annál jobban élvezhetik majd magvaink munkánk harmóniáját.”

A beszédet csak a veretes műveltséggel bíró börtöntöltelék, Arisztid bácsi tudta értelmezni. Meghökkenve kell krónikánkba toldanunk azt a tényt, hogy ez a bitang rögvest kritikával illette a hallottakat. A mihaszna biciklikormány-tolvaj felvetette, hogy a divatbölcsész kisasszony maga sem követte maradéktalanul a demokratikus vezetési elveket, ami persze távolról sem fedte a valóságot.

Ám mielőtt a Kedves Olvasó belegondolna a kijelentés igazságtartalmába, máris folytatjuk. A hegemóna válaszul dühösen az asztalra csapott volna, majd miután asztal híján saját combjába bokszolt: felszisszenve reagált. A fentebb leírt, zenei hasonlathoz kapcsolódva kifejtette elméletét „az akkordban feleslegesen szereplő, disszonáns hangokról, amelyek csak rombolják az összhangzatot”. Arisztid bácsi csak a zárkájában fogta fel, mekkora blődlivel „kínálták meg”. Igaz, erre még aznap rájött.

De, hogy ne veszítsünk kezdeti lendületünkből, máris visszakanyarodunk a demokrácia kérdésére, amelynek megvalósításán Francziska a lehető legnagyobb szorgalommal dolgozott. Mi sem mutatja jobban ügybuzgalmát, hogy nem elégedett meg azzal a sekélyes, más népek által már lejáratott valamivel, amelyért „mindenki meg volt zavarodva” az elmúlt két évszázadban. Francziska sokkal precízebb volt annál, Kedves Olvasó, mintsem, hogy egyszerű demokráciát honosítson meg Árvafán és Tizennegyediklajosdon. Egy szokatlan, ámde újsütetű gondolatának köszönhetjük, hogy végül kialakult a környékbeli falvak irányításának újabb módozata: a vasalódemokrácia.

Nem kis jelentőségű fordulat volt ez, Kedves Olvasó! Hát büszkélkedhet-e azzal egyetlen territórium is a forradalmi Párizst leszámítva, hogy saját irányítási rendszere gyökeresen szakít a történelem fonalaival? Mert most eme örvendetes hírt kell megerősítenünk.

A valaha Tádékosy Francziska névre keresztelt egyetemista ugyanis komoly bírálatnak vetette alá a Kádár-rendszert fenntartó erőkre utólag „rásütött” címkét: a fridzsiderszocializmust. A csodálatos Fénylény, Thaleia istennő leghűségesebb tanítványa nem értett egyet a történészek állításaival. A Mindenkinél Okosabb meg volt győződve arról, hogy a hozzáférhető anyagokat radikálisan át kell értékelni, és új következtetéseket kell belőle levonni. Egyetlen fiaskó akadt csupán: a leány tankönyvének fridzsiderszocializmust taglaló része – ismeretlen időpontú és jellegű agresszió hatására – erősen csonkolódott. Végül, Valamennyiünk Francziskája az egyetlen helyes dolgot cselekedte, amit csak tehetett: átértelmezte a meglevő részeket.

E metódus miatt jutott arra a következtetésre, hogy ha ő is ilyen „íratlan konszenzus alapján szerveződő” intézményt szeretne felépíteni, a legfontosabb dolog az, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű háztartási gép álljon a rendelkezésére. Ebből a meggondolásból adódóan a rendezőasszony elhatározta, hogy innentől fogva minden közmunkás vasalóban fogja megkapni a fizetését, nehogy valamelyik dolgozó életszínvonala visszaessen mások előnyére.

Csodálatos idea! Meglepő interpretáció!

Bár mi sem vagyunk szakértői a témának, így fejünket vakarva találgatni kényszerülünk. Talán ideális esetben a vasalódemokrácia valamiféle kooperatív döntéshozó rendszer benyomását kellett volna, hogy keltse? Esetleg a közös identitás kialakítása miatt volt szükség rá? Tényleg tanácstalanok vagyunk. Az általános tapasztalat azonban itt is remekül érvényesült: minden konszenzusos rendszer addig működik jól, amíg ellenzői nem akadnak.

Valóban így van.

A vasalódemokrácia komoly hátrányának bizonyult, hogy „némelyek” – Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter – nem átallottak mást gondolni, mint a nép által teljhatalommal felruházott Tátogossy Francziska. Ragyogóhomlokú Fejedelmünket csak tovább szomorította, hogy nem csak az ellenvélemény létével kellett tisztában lennie, hanem annak tartalmát sem rejtették véka alá a határidőpatkányok.

Mindezek komolyan elgondolkodtatták a csodálatossá avatott rendezőnőt módszerének használhatóságával kapcsolatban, de a nép szeretete mindenért kárpótolta. Azt bizonyára belátja a Kedves olvasó, hogy arcpirító és iszonytató blamázs volt Abacil és Lyukrafut részéről, hogy szinte az első pillanattól kezdve bizalmatlanul próbálták aláásni Francziska formabontó tevékenységét. Miért csodálkoznánk rajta, hogy a Tájék Istápja a világmegváltók türelmetlenségével rendelkezett, s ellenfeleinek gátolását a lehető legnagyobb inzultusként könyvelte el.

Ám felséges terveit egy pillanatig sem akasztotta meg a felesleges ellenszél, s minden szabad pillanatában a színház tervén dolgozott. A vasalódemokrácia működni látszott. Igaz, hogy a helybeliek gyenge politikai öntudatúnak bizonyultak, de a Végtelen Türelemmel Megáldott igyekezett ránevelni őket saját elveinek használatára.

Tudálékossy szájukba rágta, hogy ha készen lesz majd a színház, akkor a színészeknek teljesíteniük kell előadások tekintetében az előre meghatározott normát. Mindez persze nem lehet ok a színvonal esésére – emlékeztette őket. A korlátozás azonban nem csak kollektíven szabályozta a színészeket, hanem egyénileg is előírta, hogy milyen mennyiségű szót kell elmondaniuk.  Ellenkező esetben vasalómegvonással lehetne büntetni a renitenskedőket.

Bármennyire is furcsának találjuk a színházi téesz ideáját, egyvalamit mindenképpen el kell mondanunk. Kakassy Francziska koncepcióját szinte mindenki elfogadta. Helybenhagyta többek között az árvafai képviselőtestület három kányája, egy csirkéje és két kutyája. Nem támasztott ellenvetéseket a tizennegyediklajosdi képviselőtestület, azaz hat darab madárijesztő sem.  Valahogyan így történt az, hogy a színház vezetési koncepciója ellenvetés nélkül rendeletbe lett foglalva.

A Lángtekintetű és Sárkánylehelletű Francziska elgondolása persze mit sem ért volna az utolsó sarokkő, a műsorterv nélkül. A vezérnek természetesen erre vonatkozóan is volt ötlete, amely homlokegyenest más volt, mint Abacil és Lyukrafut „egyszínű palettája”. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha úgy írjuk: Francziska egy sokkalta komplexebb, posztmodernizmussal átitatott műsorstruktúrában gondolkodott.

Az állásfoglalás szerint a theátrum műsorát a volt pécsi operaénekes, Tibi bácsi Rigoletto-ként történő visszatérése nyitotta volna meg, amelyet egy idei svéd darab, „Egy kék deltoid és a sárga kör rejtélyes története” követett volna. A bőséges kínálatban a rendezőnő nem csak külföldi darabokat, hanem Urbánus Szabolcska musicaljét, „Az eltévedt iránytű történetét” is színpadra állította volna. Végül, de nem utolsó sorban a „Franciakrémesre franciasaláta, majd hasmenés” címmel dadaista emlékestet mutattak volna be. Ennek premierjét egy héttel a nyitás utánra időzítették.

Sajnálhatják a helybeliek, hogy ez a műsorterv dugába dőlt.

*

Nem vádolhatjuk tehát azzal alig szeretett rendezőnőnket, hogy nem tett volna meg mindent elméletben a színházért, s végső soron a falvakért. A gyakorlat azonban egészen más közeg volt, nem olyasmi, amelyben a Csodálatossá Avatott otthonosan mozgott volna.

Bárhogyan is titkolnánk, de a közelgő revizorsereg elleni egyetlen lépés volt ez a színház. Az utolsó menedék az anyagi bizonytalanság, s a hűtlen kezelés miatt kiszabott börtönbüntetés elől. A falusiak azonban nem tudtak a végzetről, amely megmásíthatatlanul közelgett. Mit tudtak azok a valódi okról!

Mindennek tetejébe a végső megmérettetésnek komolyan gátat szabott, hogy úgy látszott, a színház épülete sohasem készül el. Pontosabban még el sem kezdték igazán az építkezést.

Ha madártávlatból tekintjük, hasonlatosnak találhatnánk az esetet Kőmíves Kelemen híres-neves népballadájához, amelyben „amit raktak délig, leomlott estére,/ amit estig raktak, leomlott reggelre”.  Esetünkben azonban teljesen hibás elképzelés lenne valamiféle földöntúli hatalmasság cselszövéseire gyanakodni. Szinte senki sem tudta a tájék lakói közül, hogy az ideiglenes jelleggel éjjeliőrré kinevezett Ősember és istentelen rablóbandája az éjszaka leple alatt lopták a cementet az építkezési területről.

A munka így napokat, majd heteket késett.

Senki sem értette a helyzetet. Bár a kórráz igazságtalanságai miatt feldühödött nyugdíjasok távol tartották magukat az eseményektől, ám a fiatalabb lakosság nehezen viselte az építkezés késlekedését. A kétlábúak össze-vissza futkostak, a káosz szele mindenkit megérintett. Az emberek a csodálatossá avatott Francziskától várták a megoldást: elvégre az ő ötlete volt ez a nyavalyás valami! – mondogatták. A Leghatalmasabb azonban hezitált. Az összeomló falak problematikája egyes-egyedül Birkássy Francziskára hárult, aki brillírozott elméleteivel nem tudta megtámasztani az összeomló falakat. Félre ne értse a Kedves Olvasó: mi nem tagadjuk csodálatos mivoltát, sőt!

De hát az a fránya kudarc szele… az mindenkit megőrjít!

Elég mindebből annyi, hogy Francziska elhatározta, hogy amíg szemernyi hatalom is összpontosul a kezében, mindent megtesz a színházért – magáért. A Napnál Tündöklőbb hosszasan bizonytalankodott a probléma megoldásán. Még Ernő bácsi segítségét is igénybe vette. Igaz ugyan, hogy végül összevesztek, de mindez a gesztus értékéből mit sem von le. Az Öreg, remélve, hogy a mostani hatalom végre elismeri a képességeit – készségesen állt a rendezőasszony rendelkezésére. Mondják-pletykálják, hogy órákon keresztül beszélgettek, ám végül Tututássy Francziskában körvonalazódott, hogy a „nehézfejű, és szociálisan visszamaradott agg ruhásszekrény” nem volt képes ésszel felérni új fejedelme ötletességét.

Az éppen arra kószálóUborkánétól hallottuk, hogy Tátogossy Francziska magából kikelve ordított Ernő bácsival ilyesformán:

– Dejszen milyen sűletlenségeket szól kend is, hogy egy ilyen plánumhoz valamely „statútumi áll-alapfelmérést” készíttessek? Mindennek tetejébe valamely gyüttmentekkel? Ezer jobbágyom vár egyetlen kézrándúlásomra, s azonnal állukat adnák valamennyien a theátrumért! Miért csengetnék aranyakat külhoni mestereknek? – érvelt a bölcsészkisasszony.

Teljesen kitetszik a szavaiból, hogy a környék hatalmas igazgatója nem rejtette véka alá a csalódottságát Ernő bácsival kapcsolatban. Az öreg ügyvéd nem csinált problémát az esetből: most is, ahogyan mindig, ha emberi hülyeséggel találkozott egyszerűen megrántotta a vállát, majd eloldalgott.

A fel nem épülő színház dilemmája ettől még nem oldódott meg, amely nem könnyítette meg az elmérgesedett helyzetet. Bálintossy Francziska – vagy valami ilyesmi – végül jobbnak látta, ha mindennapos „reggeli beszédeit” megritkítja, és elszeparálja magát a forrongó lakosságtól. Becsületére legyen mondva: a helyzet megoldása nem a hegemóna szorgalmán múlott. Francziska egész éjjeleken át virrasztott a fűzfavesszőkből fonott íróasztala mellett, és szorgalmasan körmölte az ötleteit. 

Ám amit lekörmölt estére azt összetépte reggelre, s amit lekörmölt reggel azt összetépte estére.

Aztán, végül olyan hirtelen, mint amikor közúti ellenőrzésre intik le az embert: megértett mindent. Azon nyomban úgy, ahogyan volt kiszaladt az ideiglenes búvóhelyéről Árvafa főutcájára. Kálmán bácsi, a készcsótányosi ismerősünk mesélte el egy pohár bor mellett, hogy mi is történt ekkor. Szóval mesélték nekünk, hogy amint rájött a végrehajtás módjára, Francziska nagy örömében fel-felugrálva kiabálni kezdett a nyílt utcán.

Egészen addig, amíg Ödön, a Rezsőék kutyája ki nem szabadult, s el nem kezdte üldözni a csúffá tett vezetőt, hosszú métereken át. Csak a mostanra kevésbé hű Géza mentette meg újsütetű főnökét a végső megszégyenüléstől, aki akkor éppen a fehér falubuszt mosta le. Amint visszazárták Ödönt az ólba, Géza igyekezett rövidre zárni a különös eseményeket. Nem is tehetett mást: az izgatottságtól lihegő, aprócska lány szavait nem értette. Egy szó, mint száz: végül egy kupica, Ősember által előállított szeszt diktált bele a lányba, amitől az ott helyben elaludt, s nem is kelt fel egy darabig.

Hogy nyugtalan álma volt-e a Legritkásabb Hajúnak Géza otthonában, mi bizony nem tudjuk. Az események fonata kicsúszik kezünkből egészen másfél napig. Ennyi időt aludt ugyanis a végletekig kimerült Francziska.

Ha jól gondoljuk, akkor még álmában sem felejtette el a küldetését. Ezt a kijelentést Géza elmondásából szűrtük le. A polgármesteri sofőr mondta el később Abacilnak, hogy Francziska ébredése után a mosdatlan lány nem hagyta magát visszatartani. Úgy, ahogyan volt: szakadt papucsban és melltartóban rögvest összevont falugyűlést akart összehívni, hogy kiókumlált megoldását a világ elé tárhassa.

Géza megnyugtatta: a jövő héttől előbb ez lehetetlen lenne.

Talán ez volt az első eset, amikor a Csodálatos szembesülni kényszerült saját emberszerűségével, s az ezzel járó ténnyel. Miszerint nem megy minden olyan gördülékenyen, mint ahogyan az kétágúak várnák. Utólag már könnyen állíthatjuk, amelyet akkor még nem tudtunk: a szükségszerű fraktúra első jele volt ez az aprócska epizód.

De nem is kívánnánk a Kedves Olvasót részletekbe menően tájékoztatni azokról a fura hangulatú napokról, amelyek a várakozás vészterhes perceit ölelték fel. Igaz, nem lenne nehéz feladat írni róluk: Francziska főleg kirakózással és kávézással múlatta az időt Csicseriváracson. Géza vitte be a naponta többször is árvafa fehér falubuszán. Amikor pedig nem ment be a városba, a Művész játszotta neki a „Stux, maga vérbeli párizsi lett” című nótát.

De hogy végre pontos információkkal is segítsük a mostanra már teljesen elbizonytalanodott Kedves Olvasót, ígérjük: nem beszélünk mellé többet. A következő alkalomig biztosan nem.

De hogy elmondjuk Birkássy Francziska óriási gondolatát néhány röpke mondatot kell szólnunk az összehívott falugyűlésről, kockáztatva azt, hogy néhány Kedves Olvasónk türelmét végleg elvesztegetjük. Ha röviden kellene írnunk a körülményekről, azt vésnénk regényünkbe: a falugyűlést meglehetősen visszás atmoszféra nyomasztotta, ám a résztvevők számát tekintve még az Abacilék által megrendezettől is sikeresebbnek ítélhetjük.

Az arctalan tömeg morajlása vészjóslónak hatott számunkra, de Vezérünk erről nem vett tudomást: folyamatosan beszélt. Így hát mi sem írunk másról, mint Róla.

A rendezőkisasszony titáni megoldása azon a tényen nyugodott, hogy az építkezés során a kötőanyag nem megfelelő minőségű, ezért nem kezdték még meg az építkezést. Hogy honnan tudta ezt, amikor még két tégla sem került egymásra, bizony távol esik kvalitásainktól. Azt sem szorgalmaznánk, hogy a hosszas tirádát betoldjuk írásunkba, legyen elég annyi: a vezér úgy találta, hogy a beton elég rozoga. Mivel nincs pénz arra, hogy újabb, jobb minőségű javító anyagot rendeljen a környék, így más megoldást kell keresni.

A Legnagyobb Fejű, jobban mondva Koponyájú saját elmondása szerint napokon keresztül vizsgálta, hogy milyen alternatív módszerrel lehetne jobbítani a meglevő építési anyagokat. Számtalan elemet megvizsgált. Lekvárt és mogyorókrémet, műanyag palackokat, parókákat, vörös macskák szőrzetét keverte a „rossz minőségű” betonba, de sajnos egyik sem hozott elégséges eredményt.

Ám végül a nehézséget saját nyakánál fogva győzte le – papíron. Ezért azt javasolta – hosszas beszéde konklúziójaképpen – hogy az általa kiválasztott embereket építsék be a falakba. Persze nem rossz szándékkal tette volna mindezt, hanem azért, hogy az egyébként laza téglákat a „kiváltságos személyek” belülről tartsák meg. Árvafa és Tizennegyediklajosd Illatos Rózsaszála előzetes becslései során úgy látta, hogy a többszintes épület „megtartásához” elég lenne hetvenöt-kilencven ember, akikre Szerénysége már javaslatot is tett.

A listán előkelő helyet fogalt el Ernő bácsi is, de az összeírás első két eleme természetesen Abacil és Lyukrafut volt. Nekik lett volna részük abban a kiváló kegyben lett, hogy elsőként őket építik be a „theátrum fundamentumába”. Kakassy Francziska jó szándéka felülmúlhatatlan volt: döntését azzal indokolta, hogy a határidőpatkányoknak így végre lehetőségük nyílna megvalósítani álmaikat. Azaz végre teljes életnagyságban átélhetnék, milyen is, ha „mindenki rájuk támaszkodik”.

A hallgatók a szónoklat e pontján libabőrösek lettek, néhányan úgy izzadtak, mint ha a pokol tört volna utat a terembe. Ám mindannyiuk, egytől egyig olyan halk maradt, mint Jónás a cet gyomrában. Az egyre szürrealisztikusabb elképzeléseket dédelgető hegemóna itt azonban nem hagyta abba mondatait. Beszédének vége felé már nyoma sem maradt az abacili bohóságnak. A bántó szavak félreérthetetlenül zuhogtak a tömegre, s néhányuk a feszítő méltatlankodását már alig bírta visszataszítani.

– Jobbágyaim! Alattvalóim!

Mielőtt a megérdemelt fásultság és beletörődés helyett hőssé váló társaitok segítségére sietnétek, gondolkozzatok el Nagyságomon! Még inkább törjétek diónyi agyatokat saját szerepeteken és a mindannyiunk által kívánt terven.

Hát nem kristálytiszta dolog az, hogy maga az Isten büntetett meg benneteket azért, mert megalkudtatok, beletörődtetek egy silány vacakba, amely nem méltó a színház névre! Hát nem értitek, hogy Ő maga űz és hajt bennünket tovább!

Gondolkozz el, kisember!

Pontos reprezentánsa lesz-e ez a tízemeletes épület saját magam nagyságának? Nem lenne inkább kedvetekre való, ha az égboltot is meghódíthatnám? Mert akármilyen sokan lesztek is, mindig földlakók maradtok majd, reménytelenül. Idáig bele kellett törődnötök saját apróságotokba, emberi korlátaitokba.

Nem tudtátok átlépni az árnyékotokat!

De ha felépítitek ezt a színházat, ezt a gigantikus oltárt Nekem, akkor én is égivé leszek és valamennyiőtöket meg foglak jutalmazni az örök élet adományával! Ha nekem nem hisztek, majd hisztek a saját szemeteknek, amikor meg fogtok győződni arról, hogy igazam van. Amikor majd ükunokáitok is hozzám fognak imádkozni, nem valami fantazmagóriához. Akkor majd meglátjátok: csodát tettem.

De akkor már késő lesz!

Most kell az alázatotok és a munkátok!

*

Mit is mondhatnánk mást? A közösséget megbolydította ez a beszéd.

A kétkedők csoportja éktelen haragra gerjedt és követelte Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter hatalmának azonnali visszaállítását. Ám Abacil és Lyukrafut akkoriban elsősorban a rövidtávú céljaiknak éltek. Pontosabban: mindent megtettek volna azért, hogy ne kerüljenek bele az „égig érő” építmény alapjába. Fájó elmondanunk, de a két, valamikori polgármester most csupán csak önmaga árnyéka volt. Hogy mentsék magukat, képtelen ötleteket eszeltek ki a még nem kiásott fundamentum megerősítésére. Elsősorban a forrongó lakosoknak volt köszönhető az, hogy ezeket Francziskának ki kellett próbálnia, s így megmenekültek az alaptartás „dicső” feladatától.

Bármennyire zseniálisak is voltak ezek az elgondolások, nem tudták meggyorsítani vagy kezdésre sarkallni az építkezést, hála az Ősemberék „aknamunkájának”.

De, hogy ne csak erről szóljon a fáma, mi bizony úgy határoztunk, Kedves Olvasó, hogy szót ejtünk most a helybeli lakosság kisebb, ámde fanatikusabb részéről, a behódoltak csoportjáról. Ők a hegemóna minden szavát elhitték: örök és gondok nélküli életre vágytak. Hittek abban, hogy végül el fog jönni az utópia: s ott még Tapi bácsi is örök-fiatalon fogja a szőlőszemeket enni a fitos orrú leánykák köldökéből.

Ők voltak azok, akik elkezdték az égig érő színház épületének építését – elméletben. Mivel – hála a „téeszesítésnek” – az Ősember és a galád társai szinte minden mozdítható építési anyagot elvittek, a tagok bármennyire is szerettek volna, nem tudtak haladni. Az építési anyagok áthelyezésének okait mi sem értjük, de nem leszünk rosszmájúak. Ha találgatnunk kellene, azt mondanánk: minden bizonnyal azért tették, amit tettek, hogy otthon is dolgozhassanak a közösségükért.

De fájdalmasan konstatáljuk: ismét csak kerülgetjük a forró a kását!

Inkább arról kellene írnunk: mit is tehetett ilyen baljóslatú időkben a saját ígéretei és a lázongó közösség közé szorult Csodálatos? Mert azt beláthatjuk: nehéz helyzetben kellett lavíroznia, hiszen egyre inkább kitűnt, már nem csak a két polgármester állt ellen Tátogossy rendezőasszonynak, hanem már mások sem nézték jó szemmel a Gőzölgő Fényességes ténykedéseit.

A Nyikhaj Istenke, dacára az ellenállásnak azonban nem akarta feladni a hirtelen szerzett hatalmát, foggal-körömmel küzdött. Maga Ernő bácsi, a szabadság legnagyobb szerelmese mesélte el, hogy éppen a sarat vakarta le a csizmájáról, amikor hallotta motyogni magában a Felségest. Valami olyasmit dünnyögött, hogy a búra okot adó helyzet nem tántorítja el, meg valami igazán bámulatra méltó dolgot fog létrehozni, az árvafai disznóólak hátától néhány méterre: a Békási-mezőn. Igaz, ami igaz, eleinte mi is hümmögtünk, amikor Ernő bácsi elmesélte tapasztalását, de alig telt bele néhány nap, Tututássy Francziska saját maga erősítette meg a pletykát.

Fényes, ám csendes reggel volt: alig hat óra múlt akkor. Egyedül állt ki. Arcán hegyméretű dac volt. Nem teketóriázott az, csak bejelentette: egy olyan Csodálatosnak, mint Ő, nincsen szüksége épületre ahhoz, hogy előadást mutasson be. Az ellenállókat kiátkozza, de különben meg: aki akar, az eljöhet arra az ősbemutatóra, amely két hét múlva esedékes a Békási-mezőn, szabad ég alatt.

Bár a Legnagyobb Lábú a helyzete enyhültét várta a bejelentéstől, a kedélyek nem csillapodtak. Sőt, az igazat megvallva: Francziska pozíciói csak romlottak. Meglepve vette tudomásul, hogy innentől kezdve a polgárok már arra is figyeltek, amit a rendezőasszony mondott. Egy diktátor számára a számon kérhetőség olyan, mint a friss hó számára a sokat vedelő eszkimó.

Végzetes.

De ahogyan láttuk, a falusi körkép sem volt kecsegtető a csodálatossá avatott számára. A behódoltak száma napról-napra csökkent. Bizony nem tudnánk számot adni, hogy mikor volt az a nap, amikor a kiábrándultak tömege felülkerekedett a behódoltakon. Ennek ellenére a folyamat visszatarthatatlanul dübörgött a vége felé. Mi magunk is tapasztaltuk, hogy torkollt az egyre erőteljesebb passzív ellenállás önérzetesebb csínyekbe. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a folyamat akkor gyorsult fel, miután – pénzügyi nehézségek miatt – megszűnt az eddig állandóan üzemelő ingyen konyha.

Nem szeretnénk feleslegesen feszültséget kelteni a Nyájas Olvasóban, ám kötelességünknek érezzük, hogy számot adjunk Francziska zaklatásáról, legalább említés szintjén. Nehéz válogatni az egyre sokasodó inzultusokból, de ha egyet kellene kiemelnünk, bizony nem maradnánk hoppon. A legbosszantóbb eset talán azonban akkor esett meg Ideiglenes Francziskánkkal, amikor a hölgy – finom utalásféleképpen – egy ronggyá olvasott könyvet kapott, amelynek hiányzott a borítója, s könyvjelzőként egy gumióvszer szolgált. A névtelenül postára adott csomag annyira megviselte a rendezőasszonyt, hogy azonnal bevitette magát Csicseriváracsra az önkormányzat fehér kisbuszán Gézával, a saját sofőrjével.

Hiába szeretnénk a feszélyező körülmények meredélyén átlendülni, sajnos fájó kötelességünk, hogy erről is tudósítsunk.

Meg vagyunk győződve arról, hogy a sebtében kihirdetett előadás oka az volt, hogy Francziska saját hitelét megóvja. Akármennyire is elhamarkodott lépésnek tűnik számunkra tette, annak okai máris világossá válnak, ha megosztjuk a Kedves Olvasóval, amit hallottunk. Jótündér tudni vélte, hogy az úrnő tiszavirág életű uralma alatt több mint húszmilliót költött azokra az építőanyagokra, amelyek szőrén-szálán eltűntek. Így – meglehet – el kellett sumákolnia a tényt, hogy ugyanolyan sikertelen menedzser volt, mint Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter.

De már maguk az emberek sem hittek tervének sikerében.

– Minden bizonnyal ez lesz a legrövidebb életű színház. Pénz nélkül, egyetlen bemutatót reklámozni igazi kihívásnak számít. – mormogta Vakud Örzsi mindannyiunk véleményét.

Néhány napig hallani lehetett találgatásokról, hiszen valójában egyetlen megveszekedett szerzet sem tudta, hogy mit is fognak előadni a még nem kiválasztott színészek. A dezinformációk számtalan formában törtek utat a dühös, de kíváncsi emberekhez. A legvalószínűbb lehetőségként a vezér bölcsésztarisznyájából kilógó dráma, a „Rómeó és Júlia-gép” című darab látszott.

A pletykáló Jótündér nem átallotta kikölcsönözni Csicseriváracsról a kötetet, csak azért, hogy véleményt mondhasson róla a környéken élőknek. Az ő tudós nézete szerint a darab mellett mindössze annyi szól, hogy Ernő bácsi, a környék mindenese könnyűszerrel össze tudott volna állítani két darab robotszerűséget. A gépek nyekergő hangot is hallathattak volna. Azt mondta a pletykafészek, hogy az eredeti darabban sem volt számottevőbb párbeszéd.

A szerzeménynek azonban több hátrányos jellemzője is lett volna: a szereplők ruháit minőségi szövetből kellett volna megvarrni, s a híres-neves erkélyjelenethez sem volt megfelelő helyszín.

*

Valójában viszont nem ez a darab volt az, amelyet Árvafa és Tizennegyediklajosd Dínódy Színháza előadott. A szerencsés kiválasztott egy posztmodern meseátirat, a „Farkas Piroska és a…” címet viselte. Utólag már az is napvilágot látott, hogy Birkássy Francziska alapvetően nem a bonyolult szerkezet, hanem az aránylag kevés szereplő és a jelentékeny bonyodalom miatt választotta ezt a művet.

Nem mondhatjuk, hogy sokan felhorkantak volna ezért.

Szó se róla, szerintünk is jobb választás volt tündérmesét előadni, mint operát.

Úgy véljük, hogy a Leleményes Olvasó bizonyára még emlékszik rá, hogy eredetileg a felépített színházteremben debütált volna Tibi bácsi a Rigoletto főszerepében. Mindannyiunk őszinte örömére, erre azonban nem kerülhetett sor. Mondják, hogy a valaha operaénekesként dolgozó Tibi bácsi időközben berekedt – állítólag túl hangosan kiabált Gindosra, s a hűvös levegő „görcsöt kötött” a hangszálaira. Így történt, hogy a „Farkas Piroska és a…” című meseátirat nyitotta és zárta az árvafai színház bemutatóinak sorát.

Első hallásra mi is tetszetősnek találtuk az ötletet, valójában azonban sajnos súlyos problémák adódtak a darab megvalósítását illetően. Egyrészt nem állt rendelkezésre megfelelő helyszín, és a színészgárda is hiányzott. De nem kívánjuk terhelni az amúgy is kimerült olvasókat a körülmények leírásával. Igaz, lefirkanthatnánk, hogy hogyan dolgozott Tátogossy Francziska a színdarab szövegkönyvén és a dramaturgián egy kézzel, miközben a másikkal önkénteseket toborzott a színészgárdába.

De minek? Több lenne-e tőle a művünk?

Értékesebb alkotásnak ítélné-e a Kedves Olvasó kötetünket, ha leírnánk, hogy kezdetben, a társulatban egyetlen élő ember sem szerepelt? Mert bizony csak Zoltán, az árvafai tóba fulladt szeszkazán szelleme vállalt volna néhány „beugrást”.

Mondjuk el, hogy a rendezőasszony a szűkre szabott idő miatt pantomimszínházat képzelt el lelki szemei előtt? Vagy azt, hogy a képzetlen bagázs még az általa feltételezett színészi színvonalat is alulmúlta? Adjunk számot arról, hogy az előadás szövegkönyvének színvonala egy erotikus film dialógusaira hasonlított, s maga az irat olyan vékony volt, mint egy személyi igazolvány?

Úgy véljük, sokkal nemesebb dolog lenne a részünkről, ha magáról az előadásról írnánk, nem arról, hogyan is állt össze végül a darab. Ilyen szellemben kell néhány szót ejtenünk a Farkas Piroska és a…” című dráma szereposztásáról és fogadtatásáról. Igen, jól gondolja a Kedves Olvasó, ha úgy véli: volt olyan ütődött, aki meg is nézte a darabot.

Ígérjük, szigorúan leplezzük majd saját véleményünket. Hogy ezen ígéretünket be tudjuk tartani, azaz nehogy pártosnak tarthassák a kajánok szavainkat, a darabot a megjelent kritika tükrében kommentáljuk. Mivel úgy véljük, hogy a darab alapjául szolgáló gyermekmesét valamennyien ismerjük, így talán megbocsájtja nekünk a Kedves Olvasó, ha másként indítjuk leírásunkat, mint szoktunk.

Talán az lenne a leghelyénvalóbb, ha a főszereplő, Farkas Piroska szerepének jellemzőivel kezdenénk a darabról szóló firkánkat. Ígérjük, nem lesz hálátlan feladat végigolvasni ezt a részt. E kulcsfigura bőrébe ugyanis a zeneművészet iránt élénk érdeklődést mutató, de csekélyke lángelmével „megvert” Urbánus Szabolcska próbált belebújni. A környék zenészének színészi játéka a jelenlevő színkritikus értékelése szerint „mozgékonyságában egy Steinway versenyzongorára, míg tartalmában egy görbe este művészi színvonalára hasonlított.”  Rövid, fájó, de pontos értékelés.

Csak a Kedves Olvasó járna rosszabbul, ha tovább cicomáznánk a Művész teljesítményét.

Mielőtt azonban bármiféle negatív kicsengés érződne ki írásunkból a kritikát illetően, bizony habozás nélkül kiigazítjuk magunkat. Az igazsághoz ugyanis szervesen hozzátartozik, hogy a Varanyai Bájár erősen baloldali bányászlap hajszálpontos kritikájában nem bánt szűkszavúan a méltató szavakkal sem. Ennek fényes példájaként álljon itt néhány sor, amely a darab legnagyobb előnyét próbálta lefesteni. „Az előadás összességében igazán szívbemarkoló módon hidalja át az érzékszervi hátralékkal élők, s az ép emberek közötti szakadékot. Ebben az esetben sokkalta szerencsésebbek azok, akik vagy nem látták, vagy nem hallották ezt az előadást, amelyet csak azért nem hívhatunk borzalmasnak, mert nyelvi eufemizmusként hatna”.

Nyers és rosszindulatúnak tűnő megfogalmazás.

De ne ragadjunk le a rosszindulatú kritika posványában, lendüljünk tovább, s ejtsünk pár szót a „Farkas Piroska és a…” című darab másik kulcsszereplőjéről is. A színész az összetákolt ismertető szerint a színdarab gazfickóját alakította. Ő „a háborút, a halált, a betegségeket, a marihuána vásárlásának korlátozását, és azt az embert reprezentálja, aki felvetette, hogy az eredetileg húsz szálas cigarettásdobozból a gyártás folyamán kivegyenek egy szálat”.

Az igazi színészi kvalitásokat kívánó Kékeszöld Bundájú Leopárd szerepére Tapi bácsi jelentkezett. A huncut szemű libapásztor hajlott kora ellenére rendkívüli vehemenciával vetette bele magát a szerepébe. A bányászlap szemfüles kritikusa úgy látszik, hogy maga is értékelte a mostanra élesen látó Tapi bácsi szereplését.

Így írt a figuráról: „A Kékeszöld Bundájú Leopárd a maga egyszerű formanyelvével is rendkívüli figura. Játékában egyesíti mindazt, amely az eredeti történetben szereplő farkasból kimaradt. A különleges, karakteres gonosztevő hatékonyan képes banánt enni a színpadon, s erejéből még arra is futja, hogy ki-kisurranó protézisét időben visszanyomja a szájába.

Itt azonban végére is értünk a pozitívumok felsorolásának.

Az idős színész – úgy hisszük – eredményesebben ténykedhetne a színpad rendben tartásában, mintsem hogy táncot lejtsen a világot jelentő deszkákon.”

Úgy láttuk, Tapi bácsi nem vette a szívére a kemény észrevételeket. Inkább annak örült, hogy idősödő „banánját” még egy újságíró is megdicsérte. Bár mi úgy véljük, hogy a „fő gonosz” valamit félreérthetett a kritikában.

A nagymama szerepét a környék rendőre, Béla játszotta el.

Egyetlen aprócska fiaskó azért ebben az esetben is akadt. Mivel a környék „lövőlegénye” szolgálatban volt, egy pillanatra sem vette le a pisztolyát és a gumibotját. Mit volt mit tennie, ezt a groteszk díszletet a rendezőasszonynak is tudomásul kellett vennie. Így viszont jelentős logikai buktató csúszott bele a rendezésbe. Tudniillik, amikor a Kékeszöld Bundájú Leopárdnak meg kellett ennie a „védtelen” nagymamát…

Az éles szemű kritikus figyelmét e furcsaság sem kerülte el. Beszámolójában így ír erről: „A nagymamát játszó férfi (!) nemcsak létével indukálta a középkori színház érzetét, hanem – amennyire el tudjuk képzelni – a játékmódjának modorossága is onnan származik. Baki parádéjában – úgy hisszük, véletlenül – több nyelvi leleményt létrehozott. Úgy képzeljük, hogy a nyelvi szörny szülöttei közül az egyik tökéletesen karakterizálja saját játékát: jajvaszékelés.

De nehogy csak rosszindulattal vádolják e sorok íróját, egy tanácsot is megfogalmazunk az agilis rendezőnőnek. Legközelebb, ha hasonló olvasási kompetenciával rendelkező színészének adja oda a szövegkönyvet, akkor jobban tenné, ha direkt mellégépelné az általa elmondandó részeket.

Hátha akkor a színész tévesztésében végre helyesen is mondaná a mondanivalóját.”

Már csak a vadász szerepét eljátszó férfiúról szóló referálásunkkal maradtunk adósak a kitartó Kedves Olvasónak. Hibát követnénk el, ha nem tennénk hozzá már a legelején: Jótündér férje, Fenékferenc is teljes beleéléssel próbálta meg eljátszani a csekélyke szerepét. Fenékferencnek bizony csak egyetlen, aprócska foghíjassága mutatkozott. Bármennyire is szeretett volna hallgatni, ez sajnos nem volt megoldható.

A rendkívül megilletődött szereplőnk, lányos zavarában fordítva fogta rá a puskáját a Kékeszöld Bundájú Leopárdra, majd – Gulipán doktor szerint ilyen létezik máshol is – egyszerűen elkezdett csuklani. De nem csak szolidan csuklott emberünk, hanem olyan idegesítően, mintha valaki félig telt műanyagpalackokat zengetett volna a lélegzetével. Súlyos „csepűrágási elégtelensége” a darab előrehaladtával önmagától egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben folytatódott.

Érdekes módon a Varanyai Bájár rosszmájú kritikusa ezt a pillanatot élvezte legjobban a darabból: „…végül pedig a vadász. No, igen! Úgy tűnik, hogy Dudás Francziska rendezői pályafutásának legjobb ötlete volt, hogy a színészt erre a rendkívül posztmodern cselekvésre biztatta.

Úgy véljük, hogy azzal, hogy legalább e figura szerepét megkímélte a felesleges frázispuffogtatástól, a lehető legjobbat tette a darabbal, amit csak tehetett.

Megmentette a végkifejletet a gipszputtószerű giccstől, és a romantikára jellemző morális nagyotmondástól.”

*

Talán nem ejtünk senkit sem ámulatba, ha megosztjuk a falusiak nehezen visszafojtható felháborodását a Kedves Olvasóval, s a darab nyilvánvaló utóéletéről is szólunk – ígérjük, meglepőbb lesz, mint azt előre hihetné.

A színdarab – bárhogyan is szépítenénk – elég nagyot bukott. Aki csak látta, a környező földekre futott, hogy végre, teljes erőből kiröhöghesse magát. Ernő bácsi például egy egész napon keresztül nem tudta abbahagyni a nevetést, végül Gulipán doktornak kellett kiütögetnie belőle a bennszakadt levegőt. Így aztán sok fontos dolognak nem lehetett a szemtanúja: többek között Abacilék visszatértéről is lemaradt.

De nehogy történetünk zászlóshajója más irányt vegyen, mint azt számára kijelöltük: máris elmondjuk a história végét.

Francziska az előadás után rögvest megbánta, hogy kötelezővé tette alattvalóinak a színdarab megnézését. A tájékon élők, bár egyszerű emberek voltak, annyit azonban felfogtak: ilyesféle borzalomból elég egy is – még vagy ezer évre. Ráadásul a színház épülete sem tört az egek felé, és a bevétel is siralmas volt.

Nem is kellett eltelnie sok időnek, csak épp annyinak, hogy elüljön az általános kacaj: máris a botrány vette át a főszerepet a sohasemlesz színházban.

A falusiak fölháborodása csillapíthatatlannak bizonyult, talán nem is bírná el a nyomdafesték, ha szóról szóra beszúrnánk az ott elhangzottakat.

Hihetetlen dolgok, váratlan események tolulnak lapjainkra, még követni is alig bírjuk őket. Néhány környékbeli szidni kezdte, a már nem is annyira csodálatos rendezőasszonyunkat, aki most először kezdett el rettegni a tájékon élőktől. Ki tudja, hogyan végződött volna a sorsa, ha nem lép a tömeg útjába a két főhős, Abacil és Lyukrafut?

De mindannyiunk megnyugtatására írjuk: így történt.

A hű Géza hozta őket a helyszínre az árvafai fehér falubusszal, még épp időben. Nem tanakodtak azok egy pillanatot sem. Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter szinte kicsattanó kedvvel lépett a hatalmukat elorzó elé, megvédve őt a valamikor híveitől.

Még mi is láttuk, hogy a kutyaszorító ellenére a lány arcán még mindig előkelő kifejezés tanyázott. Minden további nélkül állta az ellenfelei tekintetét.

Azonban a két határidőpatkány tudta, ha nem veszik rá az ellenfelüket arra, hogy saját maga távozzon, akkor hosszú „trónviszály” veszi majd kezdetét. Bár már pozíciói jelentősen romlottak, még sem lehetett hátat fordítani neki.

A tervük azonban már készen volt, már csak a megfelelő pillanatra vártak: s az most jött el számukra. Ha jól emlékszünk, akkor Abacil lépett oda szorosan a lány elé, s jól hallhatóan a fülébe ordította.

Amaz elkapta a fejét.

– Tádékosy Francziska, hűtlennek találtattál saját néped által. Mondd tsak, miért nem tartod be ígéreted, s építed fel a theátrumot? – kérdezte vádlóan.

A Csodálatos csak hallgatott.

– Ennek biz’ tsak egyetlen kázusa lehetséges. A Teremtő nem tart minket kebelében. Nem bennünket kellett volna bévakolni a fundamentumba, hanem hát oly’ nemest kellene beűltetnünk oda, akinek tsodálatos mivoltához kétség sem férhet. Itt, tudtommal tsak ön van tsodálotssá avatva. Nemdebár, Kákossy hallgató?

A hallgatóság elégedetten bólintott, s helyeslően morajlott.

A lány arca elfehéredett. Próbált ugyan beszélni, de csak a szája mozgott: egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Majd átmenet nélkül, egy pillanat alatt talpra pattant, majd úgy, ahogyan volt Pécs felé szaladt. Senki sem tartotta vissza.

Többé egyikük sem látta, bár a falusiak úgy tartják, hogy Árvafáról elindulva a főutcán a fejére esett egy tégladarab, amely különös hatással volt rá. Plakátos Loiz hallott csak róla jóval később: azt mondta, hogy a trauma súlyos beszédzavart okozott neki. Innentől kezdve – ha igazak a Plakátos Loiz hírei – nem volt olyan ember, aki megértette volna, amit mond.

A nagy szónok csúfos halált halt.

A későbbiekben azonban meg tanult együtt élni kommunikációs deficitjével. Állítólag az egyetem elvégzése után a helyi tanulmányi irodában kezdett el dolgozni, ott úgy sem kellett beszélnie senkivel, csak nyomtatványokat  kiadnia.

Árvafa és Tizennegyediklajosd népe pedig – bár egy pillanatig megszédült az új vezető kisugárzása miatt – szépen lassan visszaszokott Abacil és Lyukrafut uralmának keretei közé.

A két vezető számára is szolgáltatott némi tanulságot ez a rövidke puccs. A közjáték hatására végre bele tudtak törődni a költségvetés kudarcába.

– Hiszen – gondolták. – Más sem bírt egyebet tenni ebben a faramuci helyzetben, csakis azt, amit mi tettünk évekig.

Hatodik fejezet

Sic igitur per asperam, ad astra

(Így jutunk el a tövisektől a csillagokig.)

Bizony sok idő telt el, azóta amióta megérkezett az ukáz Árvafára és Tizennegyediklajosdra. Azóta követjük mi is hangyaszorgalommal a hőseink élettörténetét. Senki sem vitathatja, hogy számtalan baklövésüknek állítottunk már méltó emléket a regényünkben. Mivel a feladatra kapott, rövid esztendő legnagyobb részét felemésztette a két határidőpatkány, így aztán utoljára kezdhetünk új fejezetbe. Bár ezerféle körülmény változott az utóbbi egy év alatt, egy dolog azonban konstans maradt a történetünk legeleje óta: hőseink körömfeketényi eredményt sem tudtak felmutatni. Sem a környék munkanélkülisége, sem a költségvetés hiánya nem csökkent a meddő intézkedések hatására.

Eredményeik azonban megmérettetnek majd ebben a fejezetben. Ígérjük, jó hangulatban fogjuk lezárni hosszúkás zagyvaságunkat.

De hogy egyik szavunkat a másikba öltsük, pontosabban befűzzük szavaink fonalát a történetünk tűjébe: ismét a vidéken kialakult helyzetről kell értekeznünk. Akármennyire is szerették volna hőseink, hogy a múlt évi feladat puszta fenyegetéssé váljon, ez azonban nem így történt. Mert ha így lett volna, bizonyára nem hívta volna fel körülbelül két nappal Tututássy Francziska elrohanása után a minisztériumi titkár időpont-egyeztetés miatt Editkét, a falu marketingmenedzserét.

Mert bizony így volt, erre mérget vennénk.

Erről azonban nem tudhattak a táj lakói. Ahogyan a két határidőpatkány sem.

Mielőtt a Kedves Olvasó bárgyúnak titulálna bennünket, máris megtoldjuk mondanivalónkat a nélkülözhetetlen információkkal. Az árvafai fél elérhetetlensége természetesen Abacil lányának, Erhardt Editkének volt köszönhető. A polgármesterasszony gyermeke akkor is azt tette, amit általában szokott: telefonon tartotta a kapcsolatot a hasonló kvalitásokkal rendelkező kolleganőivel. A tizennegyediklajosdi hivatal készüléke pedig Pannontigris, Arisztid bácsi szabadon kódorgó bulldogja miatt nem fogadott hívásokat. Az elküldött leveleket sem vette át senki.

A lustaság okairól mindjárt bővebben is tudósítást adnunk.

Nem is csodálkozhatunk azon, hogy a találkozó megszervezése a sokat tapasztalt „tintanyalónak” jó pár ősz hajszálat eredményezett. Mi már tudjuk azt, amit a munkáját végző minisztériumi alkalmazott még csak nem is sejthetett.

Ahogyan azt a regényünk elején már fellebbentettük a Kedves Olvasó előtt, a postások között is hatalmi harc robbant ki, amely a küldemények kézbesítését sokszor megakadályozta. De talán ildomosabb még korábbról kezdeni mesénket, hogy az mindenki épülésére válhasson.

Elég az hozzá, hogy a falu mindenkori postástisztségét az Amorózó-dinasztia legifjabb sarja töltötte be, aki jelenleg a babaarcú Leonardó volt. A postás fura nevével kapcsolatban beszélték, hogy amikor a jövevény megszületett, az apja maga ment fel egy demizson borral Pestre, hogy engedélyezzék az általa választott nevet. Azt mondta Amorózó, az öreg postás, hogy erre a fenséges keresztnévre egy ósdi fizikakönyvben akadt. Akkor látta meg, amikor a kötet pakolás közben a lábára esett. Határozottan állítja, hogy végül egy neves nyelvészprofesszort kellett meggyőznie, úgy, hogy egy darab szappanból kifaragta a professzor édesanyjának arcképét.

De már megint mellébeszélünk!

Szóval, hogy egyik szavamat a másikba öltsem. Hosszú időn keresztül az Amorózó-dinasztia postai privilégiuma megkérdőjelezhetetlennek tűnt a környéken. Mindez egészen addig a pillanatig maradt így, amíg az akkoriban hivatalban levő jegyző, Dr. Kovács Leontin a munkahelyi sikertelensége és súlytalansága következtében úgy nem döntött, hogy ő is belevágna ebbe a szakmába. Most bizonyára csodálkozik a Kedves Olvasó, mi lelte a hivatalnokot? Hogyan gondolhatta, hogy csak úgy megméretteti magát postásként, amikor nincs is papírja erről?

De mi kérdés nélkül is elmondjuk ennek az okait. Ezt minden további nélkül megtehette, hiszen ezen a tájékon gépírónői szakmával is dolgoztak egyesek szociális asszisztensként, miért lenne tehát abszurdum, hogy valaki nagyobb képzettséggel szeretne kétkezi munkát végezni? A döntésbe Abacil is beleegyezett. Miért ne tette volna? Így legalább egy emberrel kevesebb szólt bele a dolgába.

Egyetlen árva, zsebpiszoknyi fiaskó akadt csupán a tervben.

A környék legnagyobb sajnálatára csak magát az illetékest, Leonardót nem kérdezték meg az új munkatárssal kapcsolatban. Ha így tettek volna, a Babaarcú elmondta volna, hogy ő a legkevésbé sem szeretett volna társat maga mellé.

De hát szó sem volt érdekegyeztetésről.

Így végül hatalmi harc kezdődött, amelynek legnagyobb vesztesei leginkább a leveleiket váró lakosok voltak. A kíméletlen presztízscsata – mondjuk némi eufemizmussal – a „felperzselt föld” taktikáját követte, napirend szerint. Mert ahhoz kétség sem férhet, hogy a rítus jellemzőihez doktor Kovács Leontin szigorú öntudatossággal ragaszkodott.

Ha hinni lehet a gátlástalan Gindosnak, akkor valahogy így esett a két postás közötti harc.

Általában még sötét reggel volt, amikor a babarcú Leonardó a hivatali kocsiján bement a csicseriváracsi főpostára, hogy magához vegye a kézbesítendő küldeményeket. Az átadás-átvétel közben még egy friss, forró feketére is futotta az idejéből. Aztán beszállt kocsijába, és elfordította a slusszkulcsát. Ahogyan Gindos mesélte, számunkra úgy tűnt: eddig tartott a terv zökkenőmentes megvalósítása.

Mondjuk, kezdeti lelkesedése azonnal alábbhagyott, amikor bepattanván méregzöldre mázolt gépkocsijába, meglepve vett tudomásul valamit. Azt, hogy kisebb termetű furgonjának hátsó ajtaján egy felettébb mogorva, de mindenképpen emberi jellemzőkkel megáldott, fekete öltönyében sokkal inkább temetkezési vállalkozóra hajazó alak kapaszkodott ügyeskedve.

Dr. Kovács Leontin volt az, Árvafa valamikori jegyzője.

De hogy pártatlannak tűnjünk, mondjuk inkább ilyesformán. Jegyzőnk minden nap, pontosan öt óra kilenc perckor felkapaszkodott Leonardó postásautójára. A sofőr természetesen tudott a dologról, ám nem érdekelte különösebben a mihaszna jegyző.

A postás körülbelül négy egész héttized kilométeren keresztül hurcolta magával a Dr. Kovács Leontint, majd megállva a csicseriváracshoz legközelebb eső falu első házánál leállította autóját. Ekkor az esetek nagy többségében a jegyző úr egy dámvadat megszégyenítve leugrott a járműről, majd heves szóváltásba keveredett ellenfelével. Bár nem állíthatjuk, hogy valamennyi reggelen hajszálra azonos tartalmú mondatok hangzottak volna el közöttük, de abban biztosak vagyunk, hogy a szidalmak azonos témájúak voltak.

Általában öt-tíz percet vitatkoztak, majd – belátván, hogy egyikük sem képes a másikuk meggyőzésére – birokra keltek. Harcaik részletes leírásától megkímélnénk jámbor, erőszaktól magukat megóvó olvasóinkat. Annyit azonban mindenképpen ildomosnak látszik megjegyezni, hogy mindennapi küzdelmeik hetente háromszor azzal záródtak, hogy a jegyző feltépte a postásautó hátsó ajtaját, majd erőszakkal magához ragadta a küldeményeket tartalmazó okkersárga szövetzsákot.

Ezután azon nyomban elrohant a helyszínről, háta mögé utasítva Leonardót. Innentől kezdve senki sem látta másnap reggelig.

A sorozatos, trehány munkavégzése viszont hatalmas szégyent hozott Amorózó bácsi legkisebb fiára. Nem akarjuk bántani a férfit: el is mondjuk, hogy Leonardó minden erejét bevetve próbálta megóvni a gondjaira bízott küldeményeket. Ám bármennyire igyekezett is, az őrültek erejével felvértezett jegyzőt csak néhányszor sikerült lefegyvereznie.

Egy időben megpróbálkozott azzal is, hogy társat vett maga mellé, de ez sem használt. A minden hájjal megkent jegyző ekkor egy Rubik-kockát dobott az anyósülésre, amellyel a pajtást lekötötte egy félórára.

A megátalkodott jegyző szerencséjének csak sokkal később lett vége, igaz ennek dátuma túlnyúlik történetünk keretein, s csak azért mondjuk el, hogy ne hagyjunk elvarratlan szálat „jólfésült” regényünkben.

Egy alkalommal ugyanis az történt, hogy Leonardó, Amorózó legkisebb fia beteget jelentett, így a csicseriváracsi postahivatal egy rátermett embert bízott meg a küldemények kézbesítésével. Egy falábú asztalost, aki szintén szerelemből vállalta a levelek kézbesítését.  Dr. Kovács Leontin azonban mit sem tudhatott erről az el nem hallgatható dologról. Azzal sem lehetett tisztában levélorzó bandita, hogy a helyettes postás – minden eshetőségre készen – mindig magánál tartja eredeti szakmájának legszükségesebb eszközeit: egy vésőt, egy gyalut, s egy kisfűrészt. Bár a Kedves Olvasó számára e tény minden bizonnyal elhanyagolható apróságnak tűnik, azonban a postások közötti harc eldöntésében valójában igen nagy szerepe volt.

Szóval, ha lehet hinni Pini Rózsinak, a fusi cukrásznak, a következő történt ezen a rendhagyó napon.

A test-test elleni harc helyett az újdonsült asztalos-postás egy másik próbát ajánlott fel a marcona jegyzőnek. Kovács doktor, némileg meglepődve attól, hogy nem a már jól ismert személlyel kell megküzdenie: ráállt a játékra. Eszébe sem jutott, hogy amikor sorsot húztak: végleg eldőlt a környék küldeményeinek további sorsa.

Mondjuk: a falábú jövevény ugyanis azt vetette fel újsütetű ellenfelének, hogy győzzön az kettejük közül, aki képes fakanalat kifaragni egyik végtagjából. Bár néhány szemlélő szerint Dr. Kovács Leontin néhány vágást ejtve megpróbálkozott azzal, hogy kanál alakúra gyalulja a bal kezét, de végül elbukott.

Nyolc hét rehabilitáció után, felhagyott a postások üldözésével: azóta állítólag gyermekkönyveket írogat, s egészen jól megél belőle.

*

Bár postásból így már kettő is akadt, de jegyzőből…

Igaz, történetünk más részére szántuk a következőket, de mindent átgondolva úgy véljük, hogy ha nem ide csatolnánk, bizony hibát követnénk el. Nem világítanánk meg teljes mélységében azt a fojtogató, jogrendet mételyező problémát, amelynek legfőbb jellemzője a jegyzőnélküliségből adódott.

Nem mondunk túlságosan sokat, ha megemlítjük, hogy mind Lyukrafut, mind Abacil nem értették a jegyzőség valódi mivoltát. Csak annyi volt világos számukra, hogy a jegyző úrnak vagy úrhölgynek külön irodát és fizetést kell adniuk. Csak gyorsan elhadarjuk a szégyenteljes beszámolót: néha a környék lakosságának nélkülöznie kellett e nemes jellemű hivatalnokok munkáját, akik a jogrend ragyogó koszorújával voltak övezve, s tolluk tintája maga volt az alkotmányt és törvényeket őrző alabárd.

Ilyen bevezető után nem tarthatjuk különlegesnek, hogy hőseink Dr. Kovács Leontin átpártolása után sem kerestek sietve jogtudort a környékre. Persze ez a körülmény egészen addig nem okozott álmatlan éjszakákat a polgármestereknek, amíg nem közeledett vészesen az a fránya  határidő.

Nem kellett azonban félteni az állandóan kiskapukon közlekedő főhőseinket: nem mentek fortélyért a szomszédba. Közös erővel még ezt a dilemmát is olyan játszi könnyedséggel oldották meg, mint amikor az idősek otthonát kellett felparcelláztatni. Nem is csigázzuk tovább a bizonyára már türelmetlenül toporgó Kedves Olvasót, máris kiokítjuk a dologban. Mivel a két határidőpatkány pénzügyi lehetőségei a vége felé jártak, így a legegyszerűbb megoldásként „kölcsönvették” a jegyzőt Remetefa önkormányzatától, némi paradicsom és egy kanna benzin fejében. Sigmund Drażniący úr pedig eleget tett az udvarias kérésnek, s onnantól kezdve, három napig nem csinált mást csak iktatta a két település aktáit.

Mindez persze nem mond el sokat a jegyző hősies jelleméről. Mert bizony a férfi a környék legendás hírű jogtudora volt a remetefai tudós.

A lengyel származású férfi büszkén vállalta fel gyökereit: éppen emiatt, legtöbbször csak Lengyelként emlegették. Sigmundunk sajátos kultúráját igyekezett falujában is elterjeszteni. De bármennyire szívet melengető lenne a nemzetköziség ilyen mértékű elterjedését feltételezni, az igazat megvallva csak egyetlen szokás tudott gyökeret verni az egyszerű emberek körében. Még jóval a jegyző leváltása után is nyájas szeretettel emlegették a helybeliek a „pivo” szót. Ennek a rövidke kifejezésnek – még inkább annak, amit jelképezett – olyan nagy rajongótábora lett a környéken, hogy még gyermekeket is kereszteltek erre a névre.

Tisztán kitűnik a fentebb elmondottakból, hogy a hivatalnok hírneve olyan hatalmasra duzzadt, hogy még a falujától távolabb sem volt ismeretlen szerény személye. Be kell vallanunk: szerintünk is rendkívüli koponya volt a Lengyel.

Ezzel mások is egyetértettek.

Suttogták példának okáért, hogy a jegyző úr volt az, aki Remetefa jelentős deficittel rendelkező költségvetését megrendszabályozta. Beszélték az idősek, hogy az uraság nem ragaszkodott mereven munkaköréhez, hanem egy fizetésért legalább egy tucat állást betöltött. A falu lakói szenvedélyesen emlegetik a községbe tévedőknek, hogy a Lengyel jelentős érdemeket szerzett a Remetefa nevű települések országos találkozójának megszervezésével.

Mi azt is hozzátesszük: a közterek viráglocsolásának megszervezését is szilárdan kézben tartotta.

Vakmerőségében odáig merészkedett, hogy üres idejében bizony bejárt a polgármesteri hivatalba fűteni is. A hivatal hőfoka azonban a gazdaságosság jegyében változott: azaz a Lengyel hangulatától függött. Ha, tételezzük fel, rossz kedve volt, vagy éppen forró hangulatú tárgyalásokat kellett folytatnia a polgármesterével, akkor a hivatalban, télidőben vitatkozók bizony megcsodálhatták egymás drága szövetkabátjait disputa közben. Ám, ha a jegyző úrnak virágos jókedve volt, akkor igazi tavaszi enyhülés köszöntött be a hivatalba. Viszont, ha ne adjisten’ még fütyörészve látta az ember, akkor valamennyi dolgozó félmeztelenül végezte a munkáját a mesterséges kánikula miatt.

Szóval a remetefai költségvetés lefaragása…

Mivel tavaly rengeteg volt a papírmunka, amely végtelenül elkedvetlenítette az egyébként kreatív Lengyelt, így sokszor szibériai hideg mart a dolgozók húsába. Ez persze a költségvetésben is meglátszódott. A félévközi könyvelési ellenőrzés során jelentős többlet jelentkezett, amelyet az irodában keveset tanyázó polgármester elsőre nem is értett. Aztán a mindig náthás titkárnője felvilágosította a megszorításokról, amely miatt a Lengyelt idénre is felfogadták fűtőnek.

Ezúttal egy pályázati önerőhöz szükséges összeget kell majd megspórolnia így.

Távol állna tőlünk, ha a remek hazafit csak valamiféle bugrisként mutatnánk be. Jellemének árnyalásához elég, ha annyit elmondunk, hogy Sigmund Drażniący, Remetefa jegyzője imádta a zenét.

Legjobban egy nemzetközi hírű popegyüttesért, a Too Loudly-ért volt oda. Ha tehette minden kiadott lemezüket megvette.

Egyszer, hogy, hogy is nem, úgy adódott, hogy „kéz alatt” a jegyző úr tudott szerezni jegyet az együttes bécsi koncertjére. Mivel előre nem tervezett dologról volt szó, a Lengyel túl volt terhelve, de ez őt egy percig sem tartotta vissza. Mondják a szemtanúk, nehogy azzal vádolhassák, hogy munkáját mindenféle szeszély miatt félreteszi, a Lengyel bepakolt egy táskányi aktát az útra. Suttogják, hogy míg Bécsbe ért, négyszer állt meg pihenni, ezalatt vagy egy tucat aktát iktatott.

De nem csak az odavezető úton dolgozott, hanem még az előzenekar koncertje alatt is csak körmölte a sorokat a csodálkozó embertömeg szeme láttára. Mikor már kezdett nagyon kellemetlen lenni számára a szituáció, csak megrántotta a vállát, és állítólag azt mondta a németeknek – magyarul: „Mit néznek, nekem drága az időm!”

Mert bizony ilyen ember volt ez a hérosz!

De a pazar intellektusú férfiúhoz kötődik még egy adoma, amelyet fel kell idéznünk. Ezért talán még maga a Lengyel sem sértődne meg. Szóval, egyszer, a híres jogdoktor sikeresen „kezelt” egy téveszmés asszonyt is, aki saját mániái miatt tévedt be a polgármesteri hivatalba.

Beszélik, hogy a „hangyás” hölgy rémülten tört rá a csendesen írogató jegyző úrra. A hős még fel sem foghatta, hogy mi történik körülötte, az asszony már rákezdett a mondókájára:

– Doktor úr, nekem csipsz van a fülemben. De az ablakot se merem kinyitni, nehogy az indiánok füstjelekkel üzenjenek egymásnak.

Mesélik, hogy drága jegyző urunk meg se lepődött a kőbölcsőben ringatott ügyfél mondandóját hallván. Cifrábbakat is hallott már a képviselői gyűléseken.

Gizike, az ügyeletes titkárnő látta az esetet. Ő úgy mesélte, hogy a Lengyel csak felállt, kissé kisimította öltönye gyűrődéseit, majd vizsgálatot imitált. Ennek során alaposan „szemügyre vette” az idegen fülkagylóját, aztán csak ennyit válaszolt:

– Már látom is… Ki nem tudom szedni, de mindjárt írok fel valamit, és azzal kellene öblögetni, az majd kimarja a csipszet.

Többen is állítják: ők is látták a félkegyelmű asszonyt a gyógyszertárba menet.

Onnan aztán jól kiebrudalták, majd azután többé senki találkozott vele Remetefán.

*

A hosszúra nyúlt vargabetű egyetlen oka nem volt más, mint az, hogy megokoljuk annak okait, hogy miért nem tudta a minisztérium elérni a főhőseinket. Tévedés lenne azt hinni, hogy az ellenőrzés ettől csorbát szenvedett volna.

De hogy történetünk száguldó paripáját követni tudjuk, el kell, hogy mondjuk, miként juttatta el „elbocsátó, szép üzenetét” a derék minisztériumi alkalmazott Árvafára és Tizennegyediklajosdra. Mert bár tűnjék ez bármilyen aprócska dolognak is a Kedves Olvasó számára, de a történetünk fontos csavarja e mozzanat, amelyet nem hagyhatunk ki nyekergő gépezetünkből.

Hiba lenne azt hinnünk, hogy a vészesen közelgő határidő csak Abacilt és Lyukrafutot emésztette belülről. Ugyanilyen mértékben mardosta a hivatalos látogatás megszervezésével megbízott hivatalnokot, Csarnoki-Uzonyi Kázmért is. Ha szemrevételeznénk a derekas férfiú egyszerű névjegyét a következőket láthatnánk rajta: emberünk a minisztérium protokoll- és tartalék minőségbiztosítási menedzsereként dolgozott munkahelyén, a budapesti gróf Kutyamássyk Ebald utcában levő Munkaügyi, Szarvasvadászati és Tésztaszűrőkért felelős Minisztérium B épületében.

Munkabírását és morális tartását mi sem bizonyítja jobban: a tisztességes honfi, amikor írásban is megkapta a látogatás tervezett időpontját, azonnal megpróbálta felhívni az egyeztetés végett az árvafai és a tizennegyediklajosdi önkormányzatot.

Ám, amint azt már elmondtuk egyiket sem tudta elérni.

Bizony ekkor vakarta a meg a fejét először Csarnoki-Uzonyi Kázmér, aki egyébként a minisztérium protokoll- és tartalék minőségbiztosítási menedzsere volt. Ilyesmi pedig csak nagyritkán fordult elő vele: mert ő kopasz volt, mint a Hold.

Szóval már éppen szétrágta volna ajkait, amikor eszébe jutott valami. Az írógépbe papírt fűzött és írt. A hivatali kommunikáció lassabb módját választotta: két, szívhez szóló levélben kísérelte meg elérni a két érintett település elöljáróságát.

Ám, mivel a minisztériumnak nem volt pénze arra, hogy tértivevénnyel adja fel a leveleket, így azok az eltulajdonított zsákba kerültek.

A körülményekről mit sem tudó Csarnoki-Uzonyi Kázmér el sem tudta képzelni, hogy mi történik sorozatosan a leveleivel, miért nem érkezik rájuk válasz? A frusztráló csönd, s a gyorsan pergő napok az általában kivételes nyugalommal dolgozó hivatalnokot is kibillentették a megingathatatlannak hitt lélekjelenlétéből. Egyre inkább feszengve próbált valamiféle megoldást kiötleni. Mígnem egyszer, négy nappal a miniszteri látogatás dátuma előtt hirtelen megvilágosodott.

E becses feladatot átruházta személyi asszisztensére, Póka Róbert ügyeletes előadóra.

A fiatal, ámde ambiciózus asszisztenset azonban nem olyan fából faragták, mint a főnökét. Ha igaz, a férfi pár hónapja került fel a fővárosba egy hasonló vidéki porfészekből. Tudta, hogyan is intézik az ilyen isten háta mögötti helyeken a hasonló dolgokat.

Póka Róbert már nem próbálkozott további reménytelen levélküldözgetéssel, hanem egy sokkalta hatékonyabb módszert alkalmazott. „Szigorúan bizalmas” megjelöléssel elfaxolta a csicserivárosi rendőrőrsre, hogy „a minisztérium egy különös fontosságú ügyben kéri a hatóság segítségét: E. Abacil és Ly. Péter árvafai és tizennegyediklajosdi bűnelkövetőket azonnal elő kell állítani, s egészen addig vissza kell tartani, amíg a minisztérium képviselője, Póka Róbert a helyszínre nem ér”.

Ez a felhívás célt ért.

Csicseriváracs rendőrkapitányságának vezetője azonnal behozatta a két halálra vált polgármestert, akik semmit sem értettek.

Kénytelen voltak engedni a karhatalom invitálásának.

*

A förtelmes és törvénytelen akció bizonyára ugyanúgy felháborítja béketűrő, Kedves Olvasóinkat, mint bennünket. Igaz ugyan, hogy a két polgármester felettébb megszerette a börtönkosztot, de ennek egyetlen oka volt. Tudniillik a rendőrőrs melletti pizzéria szolgált „menzaként”.

Ha rosszmájúak lennénk, biztosan hozzátennénk a tényhez valami ilyesmit: „itt megvalósul a modern jogrendszer alapelve: az ártatlanság vélelme. Ez egyet jelent azzal, hogy az előzetes letartóztatásban levők is ugyanazt a kosztot eszik, mint a bűnüldöző szervek”. Az ilyen megjegyzések viszont nem vallanának ránk, így nem is szúrunk be ilyesmit a kéziratba.

De ne gondolja a Kedves Olvasó, hogy csak ily’ jelentéktelen impulzusok érték hőseinket rövidke rendőrségi vizitációjuk alkalmával. Sokkal fontosabb tény volt az, hogy a miniszteri megbízott helyettese, Póka Róbert végre át tudta adni azt az üzenetet, amelynek kézbesítésére felhatalmazták.

Elképzelhetjük meglepődöttségüket, amikor a két rémült alakot értesítették arról, hogy három nap múlva a válogatott miniszteri bizottság rövidke látogatást tervez Árvafa és Tizennegyediklajosd községekben.

De miket is beszélünk!

Tévedés lenne azt képzelni, hogy ilyen egyszerű, pórias nyelvezettel szólt volna hozzájuk a legátus. Sokkal inkább valami ilyesféle módon fogalmazott a nyakatekert beszédhez szokott Póka. „Ekkor tulajdonképpen vizuális módszerekkel lesz ellenőrizve a 74934/6-1/A-TL/II.C iktatószámú minisztériumi ügyosztály által megfogalmazott, s a miniszter által is ellenjegyzett minisztériumi rendelet, amelynek értelmében a környék munkanélkülsége teljes mértékben felszámolandó, s költséghatékonyság miatt, valamint a kormány megszorítócsomagja alapján, az érintett önkormányzatoktól átcsoportosított összeg, azaz a mostani költségvetés körülbelül tizenháromszorosa, az önkormányzat által kigazdálkodandó.”

E fenséges tirádát olvasva nem is csodálkozhatunk azon, hogy Póka fogalmazza meg a legkényesebb törvényjavaslatokhoz fűzött állásfoglalásokat is a minisztériumban. A hozzáértők azt állították, hogy az ő fellengzős stílusa még az ősrégi, tükörfordított, szovjet törvényszövegeken edződött hivatalnokok gyomrát is megfeküdte. Szintén csak úgy hallottuk, hogy Póka egynehány szövegét olvasva, visítva követeltek tőle egy Értelmező Kéziszótárt.

De már megint elkalandoztunk : a pillangókat üldöztünk a Szóbeszédek Mezején! 

A rövid, kioktató előadás után a nyegle tisztviselő intett a rendőrkapitánynak, aki levette a bilincset Abacil és Lyukrafut csuklójáról. Ők szavak nélkül is értették: a kihallgatásnak vége van.

Lehajtott fővel ballagtak ki a kapitányság elé, Gézát várva. Két polgármesterünk elhűlve ízlelgette a várakozás közben: most kell ügyeskedniük? Három nappal a végjáték előtt kell megoldaniuk azt, amit közös erővel, egy év alatt sem tudtak kiokoskodni?

Ameddig a hű Géza, a csicseriváracsi rendőrkapitányság elé ért Árvafa fehér falubuszával a két határidőpatkány már teljesen letört a hirtelen jött látogatók hírére. Beszálltak, de alig szóltak néhányat. A hű Géza, amint megtudta a hírt, maga is megrökönyödött.

Tisztában volt ugyan azzal, hogy ha főnökét „hűtlen kezelés megalapozott gyanújával” börtönbe zárják, az ő számára sem terem több babér a környéken. Bár ő még sem maga miatt aggódott.

Az sem adott okot az örömködésre, hogy vezére és annak kollegája még nálánál is tanácstalanabbnak bizonyultak: igaz, ő csak eltévedt útközben.

De az a két kivallatott a hátsó ülésen…

Géza még sohasem látta őket ennyire esendőnek. Elég volt csak rájuk nézni. Abban a pillanatban olyan nyomorúságos módon sajnálták önmagukat, mint egy kiherélt kandúr a tüzelő nőstény előtt. Bár a hű Géza nem olyan ember volt, aki csak úgy beleavatkozik olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rá, de most úgy érezte: meg kell törnie a csendet. A hallgatást, amely már az óta tartott, mióta elhagyták a városhatárt jelző táblát.

A mindig csöndes és engedelmes Géza, mély, mennydörgő hangját igyekezett kedvessé tompítani, de a hosszú hallgatás pókhálója alig akart felszakadni. Amikor végre megszólalt, csak félelmetesebbnek ható, reszelős morgás jött ki a torkából:

– Hát ööööhm…. Talán végre lehetne egy kicsit a falvakkal is törődni. Tudják, rendet rakni, meg ilyesmik. – bökte ki a hű sofőr. De már a kimondás pillanatában megbánta kotnyeleskedését.

A két bágyadt vezér nem is reagált a képtelen ötletre. De aztán, mintha új tüzeket gyújtott volna bennük a szemérmes kijelentés, szinte egyszerre kezdtek beszélni:

– Nincs pénzünk ugye, Lyukrafut? – tette fel izgatottan naiv kérdését az árvafai hősnő. Sem Géza, sem Lyukrafut nem akarta felesleges akadékoskodással megszakítani Abacil gondolatmenetét. Mindketten világosan látták, hogy valamire rá akar mutatni.

– Egy árva garasunk sincsen, Abacilom. – mondta túlontúl kedveskedően Lyukrafut, mintha csak egy vacak földrajzjegyet kellene megmagyaráznia a szüleinek.

– Állástalanjaink vannak, Lyukrafut?

Géza jó esően köhintett egyet.

– Annyian vannak, mint a pelyva, drága barátném.

Géza megint köszörülni kezdte a torkát. Ez a dörrenés a félig üres falubusz belsejében fájóan visszhangzott. Aztán megszólalt:

– S mi lenne akkor, hogyha félrevezetnék a miniszteri küldöttséget? – tette fel költői kérdését a Hűséges.

Csak értetlen tekintetekkel válaszoltak mindannyian.

– Tudniillik, hogyha kicsit babusgatnák a falvakat, még egyszer… mint a stiches húst az étteremben! A falusiak közül pedig egyiknek sem fog eljárni a szája, ha picit „megjutalmaznák őket. A könyvvizsgálat pedig úgyis csak pár hónap múlva esedékes, addig pedig időt nyerhetnének.

Lyukrafut a fejére ütött:

– Ez jó ötlet, ez… működhet ez…! – hajtogatta félhangosan, fejben pedig már a részleteket tervezgette.

Géza hazáig szélesen mosolygott a bajsza alatt.

Este tízre értek haza, s fáradtan dőltek ágyaikba, csak a hű Géza volt felhőtlenül boldog.

Tudta, többet tett most a környékért, mint bármelyik megyei vezető, aki még egy település nevéről sem tudja eldönteni, hogy az a saját megyéjében van-e, vagy sem.

*

Másnap mindhárman kipihenten ébredtek fel, tele tetterővel.

Sajnos azonban hármójuk közül csak a jó Géza cselekedte azt, amit megköveteltek tőle az égiek. Abacilék tudták ugyan, hogy a végső látogatásig hátralevő napok mindegyike utolérhetetlen volt, s akármelyik hozhat majd valami újat. Afféle dolgot, amivel el lehetett bűvölni a sekélyes minisztériumi bizottságot.

Mondjuk: Abacilban és Lyukrafutban is buzgott a tetterő, akárcsak a hű Gézában. Az egész embert kívánó munkát elkezdeni mégis nehezükre esett.

Akármerre tekintettek, csak elvégzendő feladatba botlottak.

Olyan emberük, aki eleget tett volna a parancsoknak, egy sem volt.

De nem volt mindig így. A környék szebb napokat is látott már. Nem is volt régen, amikor a megyétől pénzt kapott a tájék. De ekkor sem arra használták fel a határidőpatkányok a segélyt, amire ildomos lett volna. Arisztid bácsi mesélte el egy pohár bor mellett, hogy akkortájt mind Abacil, mind Lyukrafut nyakló nélkül fogadott fel közmunkásokat.

Azonban a segéderőt – tartva attól, hogy fellázadnak, mint a Fekete Sereg Mátyás halála után – nem merték dolgoztatni. Minden bizonnyal emlékszik még a Kedves Olvasó, hogy regényünk kezdete előtt még fennállt az ellenségeskedés Árvafa és Tizennegyediklajosd között. Így hát ez a nemes lehetőség is csak a két község közötti vetélkedés egyik színterévé degradálódott.

Egyesek biztosan állítják, hogy Tizennegyediklajosdnak a közmunkaprogram csúcsán százhúsz munkása volt, akik – jobb híján – a polgármesteri hivatal cserepeit festették pirosra. De nehogy valaki szóvá tegye, hogy miért kell erre a munkára közel másfélszáz ember, a festéket csak egyesével hordták Csicseriváracsról.

De szavaink megint pusztába kiáltott igéknek bizonyulnak, ha nem mondunk olyasmit, ami kapcsolódik is hőseink szorult helyzetéhez.

Mielőtt ismét csak szabadjára eresztenénk saját beszélőkénket, máris gurítjuk tovább történetünk aranykarikáját. A határidőpatkányok legelső feladata tehát az volt, hogy a megcsappant létszámú dologszeretőknek biztosítaniuk kellett valami olyan foglalatosságot, amelyet képesek is voltak végrehajtani.

Erhardt Abacil és Lyukrafut Péter alkotószelleme rendkívüli volt. Nem is gondolná a Kedves Olvasó, milyen felhasználási területeket eszeltek ki hőseink a falvak megjobbításra felesküdött dolgozóknak. Elég az hozzá, hogy tizenöt-tizenöt embert küldtek ki a csak papíron létező utcai virágok öntözésére, amelyre késő őszi idő lévén égető szükség is volt.

Aztán közmunkásokat biztosítottak a tömegközlekedés számára is: tudniillik a még mindig földutakkal rendelkező vidéken könnyen leragadt a busz a sárban. Egészen eddig a pillanatig az utasok tolták meg a járművet. De hát a huszonegyedik században élünk, kérem szépen! Manapság már nem az utasok tolják a masinát a földúton – erre már vannak külön emberek felfogadva a városban is.  Ezt a komfortos szokást vezették most be itt is polgármestereink. Nyolc órában alkalmaztak két embert arra, hogy figyeljenek, mert ha bajba kerül az a három erre járó busz, amely a menetrendben szerepelt, nekik azonnal közbe kellett avatkozniuk.

A közmunkások foglalkoztatási tervében külön pontként szerepelt Abacil polgármesteri irodájának mentesítése a békáktól, amelyek időközben jócskán elszaporodtak az elhagyatott helyiségben.

De ellenállhat-e bármi is az összefogásnak, Kedves Olvasó? 

A falubeliek jótékony tevékenysége folytán a polgármesternő irodája megszabadult a kétéltűektől. A jövevényeket az árvafai horgásztóba száműzték, így legalább újabb élőlény verhetett ott tanyát a bagzó tinik mellett.

Csak a szigorú vizsgálat során derült ki, hogy a kegyvesztett állatok Nadrazsa révén kerültek Abacil irodájába. Az elvetemedett fehérszemély különösen nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy feltöltse anyósa irodáját. Plakátos Loiz látta, hogy Nadrazsa egyik nap, kora reggel egy vödörrel futkosott a kertek alatt. Buzgón fogdosta össze a brekegőket, majd – még jócskán Abacil érkezése előtt – a cseber tartalmát a „bukón hagyott” ablakon keresztül beöntötte.

De hát mit is várnánk ilyen teremtéstől: neki még a méz is keserű volt. Főleg, ha azt Abacil pergette. Egy szó, mint száz: Nadrazsa, mint történetünk folytán már kiderült, mindent megtett azért, hogy anyósa terveit áthúzza.

Senki, még Abacil sem mert kötözködni a testes asszonnyal. Ennek előidézője főleg az volt, hogy a nőt félbolondnak tartották. Erre több tanú is akadt. Egyszer például maga Ernő bácsi látta, hogy az akarnok Nadrazsa bekapott egy egész cédélemezt, mert az udvarán futkározó blöki felidegesítette. Máskor lisztbe hempergette az ünnepi terítőt, mivel úgy vélte, hogy a láthatatlan baktériumokat nem lehet egyszerűen mosóporral eltüntetni a szövetből: meg kell fojtani őket.

De talán a legismertebb őrültségét még Uborkáné mesélte Jótündérnek. Sustorogják, hogy egyszer, egy felettébb posztmodern mintájú pólót viselő lány esett Nadrazsa áldozatául. Aszongya neki, csak úgy: „Te cafka, te! Hát idegen férfiak vannak rajtad!”. Majd amikor a fiatal lány teljesen elképedt, rábökött a póló megfelelő részletére.

Ennyi furcsaság olvastán nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a Teremtő nem fukarkodott a bogarasság osztogatásával, amikor az asszony rokonait teremtette.  Nem értették például a horvát szomszédok, hogy miért hordják mindig kifelé fordítva a ruháikat Nadrazsa rokonai? A nemzetségbeli azonosság abban is megnyilvánult, hogy a Nadražujuće-család tagjai – nemtől függetlenül – imádták a verekedést, és a verbális erőszakot.

Vad természetüket pedig egy pillanatig sem tudták megtagadni. Egy jó balhé kedvéért még utazni is képesek voltak.

Ezekről a nyílt titkokról Abacil is tudott. Nemhiába rettegett a hibbant rokonságtól jobban, mint bármi mástól a világon! Ilyen baljóslatú bevezető után bárki is eltűnődne azon, hogy az egyébként hithű kommunista Abacil rögtön elrohant az árvafai templomba, amikor megtudta, hogy Nadrazsa rokonsága fél órán belül Árvafán lesz?

Mert bizony az igazat mondjuk, Kedves Olvasó!

Elképzelhetjük Erhardt Abacil szorult helyzetét, amikor meghallotta a hírt. Hiszen alig tudott pár „kapavágást tenni” a faluért, máris hatalmas rokoni felleg takarta el felette az eget. Bármennyire is próbálta magát vigasztalni: fiatal még az idő. Azt mondogatta magában: délelőtt tizenegy óra sem volt, sok mindent tud még aznap végezni. Legrosszabb esetben a vérengző Nadrazsa-horda legfeljebb négy-öt embert tud eltángálni, mielőtt a Béla rendőr intézkedne.

Aztán elkomorult a tekintete. A polgármester asszonynak ugyanis eszébe jutott: a múltkorában, amikor a horvátok virágos jókedvükben vigadtak, az intézkedő Béla rendőrt pezsgősdugóval lőtték fejen. Szegény emberünk emiatt az elkövetkező fél órában saját magát igazoltatta, majd amikor nem válaszolt, oda is bilincselte magát a radiátorhoz.

Borzalmas est volt, még a Varanyai Bájár is megírta!

De aztán bő egy óra múlva megbizonyosodhatott felőle bárki, hogy a Teremtő párfogásába vette a két határidőpatkányt. A Rezsőék kisebb fia mondta el a járókelőknek a hírt: a megérkező rokonsereg egyik autója Készcsótányos határában lerobbant. De ez még mind semmi! A türelmetlen nemzetség – magát meg nem hazudtolva – egy arra járó bácsit kezdett zaklatni, de ebben az esetben emberükre találtak.

Így aztán véget is ért a látogatás, még mielőtt elkezdődhetett volna.

De még mielőtt a Kedves Olvasó homlokát ráncolva kérdezné: hogy hogyan is történhetett ily’ példátlan eset, leírjuk alaposan a gaztettet. Igaz ugyan, hogy ehhez Béla segítségét kellett kérnünk, de végül minden iratot összegyűjtöttünk az esetről.

A kutyafuttában felvett rendőrségi jegyzőkönyv például a következőképpen fogalmazott a példátlan esetről. „A hatvanöt éves, készcsótányosi illetőségű elkövető, név szerint K. Kázmér, elmondása szerint védekező szándékkal egy teljesen feltankolt láncfűrészt tartott magánál, amelyet a rátámadó elkövetők láttán beindított.

Ezután – vallási hovatartozását igazolandó – a konvoj legelső autójának motorháztetején egy darab, kereszt alakú vágást ejtett. A tett hatására az idáig támadóként fellépő, horvát állampolgárságú elkövetők nyilvánvaló menekülési szándékkal futásnak eredtek Budapest felé. Erre válaszul K.Kázmér a «Ne menjél el Szása, még rád vár a kutya ba…a!» felkiáltással reagált. Körülbelül negyed órával a tett elkövetése után az elkövető férfi a Kokihoz, a kakashoz címzett vendéglátóipari egységben (9696, Készcsótányos, Gőzvasút út 3.) elmondása szerint kettő darab nagyfröccsöt (összetétele: 2 dl alkoholtartalmú szeszesital, 1 dl szikvíz) fogyasztott el. Ezek jelenlétét a helyszínen végzett vizsgálat is megerősítette.

A horvát állampolgárokat kivizsgálásra a csicseriváracsi kórházba szállították, majd ezután előállításra kerültek.”

Abacil szája szélén húzódó vigyor félreérthetetlen bizonyítéka volt annak: telefont kapott arról, hogy a kevéssé kedvelt rokonságának tagjait a csicseriváracsi kórházban vizsgálják. Bármennyire is akarta volna nem kimutatni kárörömét, erre képtelen volt.

Tegyük hozzá, ideje sem volt örvendezni. A környék „gyorsított rendezése” nem várhatott. Munka pedig volt bőven. El sem tudja képzelni a Kedves Olvasó, hogy mennyi mindent kell elintézni két olyan településen, ahol majd ötven éve nem nyúltak semmihez!

Bár, ha törjük a fejünket: elismerjük, hogy kissé elhamarkodottan ítéltünk.

*

Jobban belegondolva, hiba lenne azt állítanunk, hogy a régi időkben egyáltalán nem törődtek a környék boldogulásával. A vidékfejlesztés első hullámát még dr. Barkaffay Elek polgármester úr képviselte, aki majdnem negyven évig töltötte be Tizennegyediklajosd illetve Barkafa polgármesteri címét.

A dicsfényben megőszült öregről mi sem mondhatunk semmi rosszat. Sőt, még büszkeséggel is eltölt bennünket, hogy irányítási módszerét mind a mai napig követendő példának tartják a környéken. Ennyi jóság nem rakódik csak úgy össze magától, ezt beláthatod, Kedves Olvasóm!

Na, majd mindjárt mesélünk egyet-s-mást Barkaffay Elekről!

Nehéz válogatnunk több évtized emlékei közül. Főleg, ha a felemlegetni kívánt férfi életéhez és halálához is számtalan legenda fűződik. Talán ildomos, ha mindjárt a nevénél ütjük fel legendáriumát.

A hős polgármester úr ugyanis úgy vélte, hogy tiszteletet parancsol az irigyei szemében, ha elhagyja eredeti vezetéknevét. Utólag úgy ítéljük: jól tette. Braunschweig-Ischtalkovits-ként anyakönyvezték valamikor a századelőn.

Hatalmának csúcsán úgy döntött, hogy hasonlóan a nagy reneszánsz gondolkodókhoz, egy település nevét veszi fel. De hogy ne gyanúsíthassák azzal, hogy idegen tollakkal ékeskedik, elhatározta: kissé átalakítva magára ölti saját székhelyének megnevezését.

Bizonyára sejti a Kedves Olvasó, hogy a doktori címét sem megszokott módon szerezte. Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor meg kell jegyeznünk: a „dr.” a nevében nem a „doktor” cím megnevezésére szolgált. Barkaffay Elek interpretációja szerint ez a „drámai” ragadványnév valamiféle rögzítésére szolgált. Ha valaki doktorként értelmezte jelentését, emberünk csak fura fél mosolyt adományozott neki.

A vezér azonban nem csak a falu nagyobb dolgait intézte a saját szája íze szerint, hanem minden apró-cseprő dologba beleütötte az orrát. Egy alkalommal, amikor meglátogatta az akkor még működő helyi iskolát, látogatása végén kért az igazgatótól egy darab papírt és egy plajbászt. Csak később vették észre, hogy a falu első embere megfogalmazott egy dekrétumot, amelyben kijelentette: tanulmányozva néhány tanuló énektudását, a fehér zaj nem csak a fizikában létezik, hanem az énekórán is helyet kap.

Drámai Barkaffay Elek írásban rögzítette azt is, hogy nem csak fehér zaj van, hanem fekete zaj is. Igaz, ez utóbbi a teljesen koszos falú hittanteremben visszhangzó gyermekek zsivaját jelöli. Konklúzióként a helyes lelki életre nevelt gyermekektől elvárja, hogy mély áhítatból és keresztényi kötelezettségtudatból meszeljék ki a termet.

De nem csak égi dolgokba ártotta bele magát emberünk. Számtalan olyan munkához is értett, amely Abacil és Lyukrafut számára is előnyös lett volna. Többek között jól tudta kezelni a nagyvárosból érkező, túlbuzgó hivatalnokokat is.

Ehhez is kapcsolódik egy adoma, amely egy újabb szeletét világítja meg zseniális polgármesterünk gondolkodásmódjának. Tagadhatatlan, hogy a legendásan simulékony Barkaffay legtöbbször az „uram-bátyám viszony” segítségével előre értesült a revizorokról. Azonban egyszer úgy esett, hogy a megyénél senki sem szólt neki, hogy egy újonnan felvett tejfelesszájú hivatalnok a megye polgármestereit vette célba.

Mindez persze még nem volt ok az aggodalomra: máskor is esett már meg ilyesmi. Mindebben az volt a legrosszabb, hogy az agilis ifjú sorra buktatta meg korrupció gyanújával a környékbeli „tintanyalókat”. Barkaffay tudta, hogy az ifjú titán egyszer hozzá is be fog kopogtatni és a törvény nevében kéri majd a könyvelési iratokat. Ezek – fogalmazzunk óvatosan – jelentősen más képet mutattak, mint kellett volna. De a barkafai zseni nem olyan ember hírében állt, akit csak úgy meg lehetett lepni: fejben már meg is volt mindennel.

Aztán egy szép napon, májusban, beigazolódott a barkafai polgármester gyanúja.

Egy jóvágású, frissen borotvált fiatalember lépett be a polgármesteri irodába. Majd – némi tettetett udvariaskodás után – illedelmesen kérte a könyvelést. Barkaffay nem sokat tűnődött a dolgon, kivette a főkönyvet a fiókjából, majd egy laza mozdulattal a fiatalember elé tárta azt. A hivatalnok, mint a vércse, úgy csapott le a számlákra. A látottak annyira lekötötték a figyelmét, hogy nem is foglalkozott azzal, hogy mi is történik körülötte.

Eközben a polgármester magához intette a mindenesét, majd a fülébe súgta: „Rózsika, csináljon két erős rumosat!” Nem is telt bele sok idő, a hölgy hozta a két gőzölgő rumos kávét. A titkárnő szó nélkül is értette a főnöke óhaját: ha nem így lett volna, a csészéket bizony nem a mélyen a gondolataiba merülő férfi elé teszi le.

A mit sem sejtő férfi persze gyanútlanul kortyolt bele a kávéjába, majd amikor megérezte a furcsa ízt – udvariasságból – nem szólt semmit sem. A polgármester pontosan erre számított: tudta, hogy a revizor diplomatikussága lesz az ő legnagyobb szövetségese.

Rózsika ezután még négyszer főzött rumos kávét.

Barkaffay eközben csendesen pipázgatott, csak akkor szólította meg negédesen az ellenőrt, amikor a férfi már majdnem kiejtette kezéből a könyvelést.

– És mondja csak, kedves barátom! Mi a helyzet a könyveléssel?

A fiatalember összeakadt nyelvvel csak ennyit felelt:

– A könyvelelelés…könyvelés nem jó. Jelentős hány’ mutatkozik.

Maga is érzete, hogy csapdába csalták, mert a becsípettek szégyenteljes viselkedésével lesütötte a szemét. A polgármester, a nagy kópé csak erre várt. Hangja gyerekesen vidorrá vált:

– De kedves barátom! Azért jött ki magának más eredmény, mert fordítva olvasta el a papírokat.

Az absztinens ember hírében álló revizor annyira megrémült ennek hallatán, hogy rögtön megfordította az egyébként kifogástalan irányban álló papírköteget. A szöveget azonban nem látta: minden összefolyt előtte. Hogy mentse a menthetőt, egy ideig izzadó homlokkal próbálta kisilabizálni az odaírtakat. De már semmit sem látott.

Aztán elnézést kért a zavarásért, és mindörökre eltakarodott a faluból.

„Drámai” Barkaffay Elek azonban nemcsak életében volt világhírű, hanem halálában is a saját szabályai szerint volt hajlandó játszani. Örömtelen, elkeserítő arról beszélnünk, hogy a Szellemóriás, a Géniusz, a környék jótevője hetvennyolc éves korában örökre itt hagyta ezt az árnyékvilágot.

Halálának okáról egy darabig nem beszéltek az elhalt iránti kegyeletből, de persze aztán a pletyka úgy nekieredt, mint az árvíz. Elég volt ahhoz néhány nap, hogy a rossznyelvek sutyorogni kezdjenek. Kiderült, hogy „mindenki polgármestere” szívrohamban halt meg, amikor keze beleszorult a savanyúságos üvegbe. Aztán mondják azt is, hogy a megboldogul macskája Hessteinnen, olyan hirtelen nyávogott fel, hogy az idős, megfáradt férfi szíve ezt a terhelést már nem bírta.

Mi sem tudjuk az igazságot. De ki is tudna rendet vágni a rémhírek között?

De nem is ez az igazán érdekes a savanyú konstellációban. Az ugyanis csak a hagyaték rögtönzött összeírása közben derült ki, hogy Drámai Barkaffay Elek mindenre kiterjedő végrendeletet hagyott maga után. Ekkor találtak rá ugyanis egy vastag borítékra, amelyre a polgármester úr sajátságos dőlt-görbe betűivel a „Végakaratom” szót írta rá. A polgármester  kézírásáról csak annyit jegyeznénk meg, hogy amikor már idősebb korában megvizsgáltatta írásszakértővel a kézjegyét, a következő történt. A szakember illedelmesen köhintett egyet, majd csak annyit mondott: „Hagyjuk”!

Ezután udvariasan, ámde annál határozottabban kihátrált a szobából.

De hogy egyik szavunkat a másikba öltsük: leírhatatlan volt az elöljáróság megdöbbenése, amikor elolvasták a polgármester úr hozzájuk intézett levelét. Azt ugyanis egyikük sem gondolta, hogy a tiszteletreméltó uraság még életében ennyit tanakodott a saját temetésén!

A levél pontosan tartalmazta minden ingó és ingatlanának teljes rendezését, sőt egynehány olyan dologról is rendelkezett a pimasz öregúr, amelyet életében nem birtokolt. Azt is kikötötte, hogy őt magát a falu költségén temessék el.

A végrendeletet tartalmazó borítékban a rokonok találtak még egy papírbolti számlát is. Ezen tételesen el volt számolva a boríték, a négy ívpapír, és a toll ára. A papíros alsó fertályán Barkaffay írásban arra kérte a tisztelt testületet, hogy az írószerszámok árát, amelyet saját zsebből volt kénytelen kifizetni, legyenek szívesek halála után a zsebébe tenni. Erre nem földi hívságok miatt lett volna szüksége, hanem azért, mert azt szeretné obolusként magával vinni a túlvilágra.

A megdöbbent rokonok egy másik iromáyon az öreg saját nekrológját olvashatták. Ki hallott már ilyet! Az önmagát magasztaló irat szerint „Drámai” Barkaffay Elek maga volt a helyi tűzoltózenekar tubása, a legfőbb hadúr, a Barkafa egyetlen sakknagymestere és a szüzek istápja. Igaz, ez utóbbival legalább egy tucat asszonyka nem értett egyet. Ha akarták volna, a menyecskék széles körben elterjeszthették volna, hogy milyen is az, amikor a polgármester úr „istápol” valakit. Bár ők nem ezzel a kifejezéssel éltek volna adott esetben.

Az igazán szorongató dolgot még nem mondtuk el. A vaskos iratcsomó ezen felül tartalmazott egy olyan papírt is, amelyre a valamikor faluvezető saját sírfeliratát gépelte. Ezt a ferrarai márvány fejfájára kívánta vésetni.

Ez a felirat aztán annyira mélyen érintette a falu elöljáróságát, hogy azonnal könnyekben törtek ki. No, nem azért, mert annyira szívhez szóló lett volna az az epitáfium! Sokkal inkább azért, mert a polgármester legalább háromoldalnyi szöveget kívánt kőbe vésetni. A gyászidőszak alatt árajánlatot is kértek rá a falubeliek. Pontos számot nem tudunk, de úgy hallottuk, hogy a csicseriváracsi sírköves csak egy kisebb vagyonkáért vállalta volna el a bevésést.

Szerették is volna, és nem is eltemetni a polgármestert a végakarata szerint a képviselők. De hát nem volt annyi pénzük, hogy valamennyi feltételt teljesíteni tudják. Végül a kisebbik Witzler gyerek megoldotta a problémát.

Jótündér szerint így mondta: „Elek bácsi sírfeliratán úgy lehetne spórolni, hogy csak minden második betűt vésetünk a sírkőre, és a kettőzött betűket is levághatjuk. Így feleannyiba fog kerülni a dolog!” – javasolta a fiú. Ez a találékonyság annyira megtetszett az elöljáróságnak, hogy a fiú közpénzen kapott egy vadonatúj sildes sapkát.

Az emlékezés sorsa mindig hálás, így mi is csak egyet tehetünk. Felidézzük Drámai Barkaffay Elek polgármester sírfeliratának első sorát. „It nusk rai Ákafa LK”

*

De hogy végre tartós vágtára ösztökéljük mindig el-elkószáló írói pegazusunkat, el kell, hogy mondjuk, hogy Abacil és Lyukrafut sem maradt el dicső elődjétől. Igaz, ezekben a napokban sokkal inkább tűntek gátfutóknak, mint felelősségteljes polgármestereknek. Ahogyan befejeztek valamiféle dolgot, rögvest két másik került a helyére.

Mindenki látta, hogy Géza, Abacil sofőrje két mázsa halat vett a csicseriváracsi hipermarketben a tó halállományának felfrissítésére. A szájtáti tömeg nem tudta mire vélni azt sem, hogy Lyukrafut ok nélkül lekaszáltatta az idősek házai melletti árokpartot. Emiatt aztán a nyugdíjasok azt hitték: eljött a választás napja. Ez a meggyőződésük olyan mértékben meghatározta a tevékenységüket, hogy néhány napig állandóan ikszeket húztak mindenhova, ha írószerszám került a kezükbe.

Arra meg aztán tényleg nem tudtak racionális magyarázatot kiötleni, hogy Ernő bácsi, a környék mindenese miért meszelte ki a középületeket?

De nem kívánjuk tovább untatni a Kedves Olvasót azzal, hogyan iparkodtak, mibe kapaszkodtak hőseink. Úgy véljük, hogy a regényünk eddigi része tiszta képet nyújt a két határidőpatkány gondolkodásmódjáról. Most sokkal inkább kedvünk szerint való lenne egy nagyot hátralépni és összességében gyönyörködni alkotásukban.

Mert kétség sem férhet hozzá, hogy ameddig tartott a pénz, Árvafa és Tizennegyediklajosd volt a legboldogabb hely a földön. Három egész napig. Addig a néhány pillanatig minden volt, amit csak megkívántak a falusiak. A semmiből lett újra óvoda és iskola, még egy bölcsödét is berendeztek egy kis zugban. Dönci és Rácember megint a vasútállomásra mentek ki őrizni az autókat. Ernő bácsi három napra ismét csak megnyitotta a „zenélő kutat” és az „Ősember” három éjjen és napon keresztül főzte a pálinkáját.

Egy szó, mint száz: aki dolgozni akart, annak volt munkája ebben a nyúlfarknyi időszakban, amíg a határidőpatkányok a minisztériumi küldöttség fogadását készítették elő.

Hirtelen jött, ám óhajtott kolonizáció volt ez.

Mindenki sürgött-forgott a budapesti követség érkezése miatt. A tennivalók sokaságát tökéletesen jelzi, hogy Géza, Abacil sofőrje már ötven órája volt talpon egyhuzamban. Már éppen félő volt, hogy elalszik, amikor a frissen szabadult Arisztid bácsi felváltotta a volánnál.

Nem lenne azonban a regényünk ilyen színes, ha az események csak baktatva, színtelenül követnék egymást Árvafán és Tizennegyediklajosdon. Bármennyire szeretnénk elhallgatni, de el kell, hogy mondjuk: egyetlen dolgot nem tudtak végrehajtani szeretett elöljáróink. A Gindosék háza előtt levő bombát, vagy ahogyan a helybeliek hívták „turulmadarat” a már megszokott „csendéletet”: egyszerűen nem lehetett határidőig elszállítatni.

A volt országgyűlési képviselő hiába vetette be hatalmát és befolyását, semmi sem történt. Abacil is eredménytelenül telefonált félóránként a rendőrségnek. Világos volt, mint a vakablak: a tűzszerészek csak a minisztériumi küldöttség érkezésének napján tudták megsemmisíteni a súlyos akadályt.

*

De ez az egyetlen, aprócska fiaskó nem vette el egyikük kedvét sem a készülődéstől.

Mindenki várva várta azt a szombati napot, amikor a minisztériumi küldöttség megérkezik Árvafára. Igaz, a falusiak a látogatás okáról nem voltak felvilágosítva.

S az végre elérkezett.

Ígérjük, hogy széles mellel és büszkeségtől telt szívvel fogunk beszélni arról a napról, amely végül kiemelte Árvafát és Tizennegyediklajosdot az ismeretlenség sötétjéből. Igaz, hogy eddig is mindent megtettünk azért, hogy a Kedves Olvasót mulattatva okítsuk a környék dolgairól, ám most még jobban kiteszünk magunkért. Ünnepélyesen megesküszünk, hogy minden cseppnyi erőnket a nagy cél szolgálatába állítjuk, s mindent a lehető legpontosabban mesélünk el a küldöttség dolgairól.

Bár csak szürke szavak maradnak a papiroson, de nem kerülhetjük el, hogy ne beszéljünk erről is.  A programterv szerint némi protokolláris hajbókolás után valamennyien megebédelnek, s a környék megtekintése után Tizennegyediklajosdra mennek, ahol a vendégek tiszteletére rendezett műsor várja a fővárosiakat.

Úgy véljük, hogy más irányból kell megközelítenünk az eseményeket. Olyanformán, hogy azt a temérdek izgalmat a Kedves Olvasó is átélhesse.

Éppen e nemes célból írunk most jólelkű földijeinkről, akiknek lelkesedése csak fokozódott a delegáció érkezésére.

Mi sem tanúsíthatja a vendégszeretet túláradását, mint az, ha számot adunk arról, hogy már jócskán a várható érkezés előtt felsorakozott az árvafai díszkíséret az út mellett. Hála a remek időjárásnak, a sorfal peckesen állt a szegényes főutca mindkét szélén. Embereink ünnepélyes gúnyába öltöztek, arcukon a mosoly soha le nem lohadónak tetszett. Az idő kellemessége miatt eleinte halkan fütyörésztek, majd a néhány órányi feszült várakozás után már nem. Míg végül valamennyien cigarettázni kezdtek, még azok is, akik nem vallották magukat dohányosnak.

Néhány bugris ugyan arról sutyorgott nagy bunkón, hogy a libasorban álló helybeliek csak az Ősember kidőlt-bedőlt falú portáját próbálták eltakargatni, no, meg a véletlenül az utcára tévedt, kíváncsiskodó vénasszonyokat űzték vissza viskóikba. Micsoda buta, kicsinyes hozzáállás ilyet feltételezni hőseinkről! Mindannyian megbizonyosodhattunk róla, hogy mindegyik falubeli igazán jóravaló szerzet.

Arról meg aztán végképpen nem ők tehettek, hogy az idő múlásával sem a küldöttség, sem a tűzszerészek nem tették tiszteletüket Árvafán.

Mert így volt, határozottan állítjuk.

Azt is saját fülünkkel hallottuk, ahogyan Lyukrafut végül felhívta a Pókától kapott telefonszámot.

A rögtönzött telefonos egyeztetés eredményeképpen kiderült, hogy a konvoj nem is volt már távol hőseink lakóhelyétől. A koordinációs folyamat közben derült fény arra a nem elhanyagolható apróságra, hogy a minisztériumi alkalmazottaknak meggyűlt a bajuk a Készcsótányoson való átkeléssel.

De miket is zagyválunk megint?

Szóval minden egy szerencsétlenül jött defekttel kezdődött. Valahogyan úgy esett, hogy a küldöttségi autósor középső kocsija egy rozsdás szögbe hajtott: így mindannyian megálltak. Ami ezután következett, arra nem tudunk józanésszel felelni. Kázmér bácsi tettére nincs mentség. Igaz, ő sem tudta megmagyarázni a későbbiekben Abaciléknak tette mozgatórugóit.

Történt ugyanis, hogy Nadrazsa horvát rokonságát is megregulázó készcsótányosi Kázmér bácsi a fejébe vette, hogy ő majd rendet tesz a nagy csődületben.

Nosza, vette is a prémes kabátját, kezébe fogta feltankolt láncfűrészét, majd a pont az ilyen esetekre tartalékolt molotov-koktéljait, amelyekben benzin helyett háziszesz bújt meg. Ezeket belecsúsztatta olajos-lucskos tarisznyájába. Majd igazi gerillaharcos módjára megesküdött, hogy ő utolsó csepp véréig ellenáll, ha kell. Bizonyára ilyen gondolatoktól övezve lépett ki a kapuján, néhány perccel az után, miután észlelte, hogy a minisztériumi konvoj néhány méterre a háza előtt vesztegel.

Eközben a mit sem sejtő közhivatalnokok megpróbálták minél gyorsabban kicserélni a kilyukadt kereket. Talán észre se vették a feléjük közeledő embert. Ám egy váratlan pillanatban, az öreg szörnyűséges mozdulattal berántotta láncfűrészét. A jelenlevők állítják: ezután hatalmasat kiáltott.

De hogy mit, abban már senki sem volt biztos.

A legvalószínűbbnek a „takarodjatok vissza az Antarktiszra, tetves földönkívüliek!” harci kurjantás tetszett. Arra már viszont mérget vennénk, hogy egy szempillantás alatt a hozzá legközelebb álló Póka Róbert mellett termett. Az, ahogyan kell, menten földre vetette magát, majd földön csúszva eltávolodott a bomlott agyú helybeli mellől.

Szerencséje volt a cifrán fogalmazó hivatalnoknak, hogy így tett, mert egy minutával azután, hogy elhasalt, a tébolyult Kázmér bácsi máris több huszáros vágást ejtett a hibás autón. Ezúttal a vallási egyenjogúság jegyében egy rögtönzött kelyhet vésett a járgányba.

A többiek annyira elhűltek a váratlan attaktól, hogy még percekig nem jutott eszükbe, hogy tegyenek valamit. Csak amikor a vad dühvel hadakozó paraszt bácsi molotov-koktélt akart vetni a járművekre, csupáncsak akkor léptek közbe a velük utazó testőrök. Szerencsére a kotyvalék nem robbant fel. A vizsgálat ugyanis kimutatta, hogy Irma néni, Kázmér bácsi neje járt rá a pálinkát tartalmazó üvegekre esténként, amikor férjeura aludni tért.

Amit megivott, azt csapvízzel töltötte fel: akarta ellenére hatástalanítva a robbanószert.

De hogy szavunkat ne feledjük: éppen ott tartottunk a leírásban, hogy az üveg az egyik markos testőr mellett csattant szét a földön. Az menten olyan dühbe gurult, hogy felkapta a földön tanyázó pótkereket, majd Kázmér bácsihoz vágta. A nagybajszú a behatástól menten a hátsó fertályára esett: végül megadta magát.

A késés oka itt tanyázott. A rendőrök csak másfél órára rá értek ki a helyszínre, így vált tehát lehetetlenné a pontos érkezés a minisztériumi küldöttség számára.

*

Mindeközben az árvafai küldöttség egyre csak füstölgött és szitkozódott számolhatatlanul. Egészen addig, amíg a horizonton fel nem tűnt az az öt darab, fekete kormányzati jármű, amelyben a delegáció utazott.

A torkok összeszorultak. A tömeg elnémult. A szívek gyors dobogása szinte az anyaföldet is megrengette. Az elámult helyiek csak az utolsó pillanatban tudták felvenni az előre megbeszélt pozíciót. Némelyek izgalmukban pedig csak akkor tudták elpöckölni a kezükben maradt cigarettavéget, amikor a hivatalnokok már kiszálltak az autóikból.

Igen, felettébb kellemetlen pillanat volt. De ez persze nem vethetett gátat az eseményeknek.

Néhány pillanatnyi zavart krákogás-köhécselés után az előre kiválogatott hazaiak vezetője, Abacil megújult erővel és lelkesedéssel lépett oda az első kocsiból kikászálódó férfihoz. Ezután kezet szorított vele, majd a lehető legnagyobb udvariassággal a következőket közölte:

– Árvafa nevében szeretettel üdvözlöm önt és munkatársait. Remélem, hogy az elmúlt év embert próbáló feladatait a lehető legnagyobb alapossággal vittük végbe. Fogadják a környék lakóitól sok szeretettel azt az ebédet és műsort, amelyet remélhetőleg meg fognak tekinteni.

Az idegen férfi először bemutatkozott, de bevalljuk: a fene sem emlékszik már a nevére! Azt azonban mindenki fel tudta idézni, hogy a jó modorú köszöntésre is csak unottan legyintett egyet, majd hasonló köszöntőt mondott legalább ötpercnyi terjedelemben.

Úgy tűnt, hogy az udvariatlanság szelleme mindvégig körülöttük szálldogált.

Az elnök beszéde alatt Abacil egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A pillanatok alatt összesereglett helybeliek, úgy látszott néha kuncognak a szituáción.

Erhardt Abacil szégyellte magát a földijei helyett is. De a nyugtalanító helyzet nem, hogy csitult volna: inkább egyre csak fokozódott.

Az amúgy is kellemetlen zavartság, ami a levegőben úszkált, most egy szemvillanás alatt káosszá állt össze a gyomrában. Hallhatta, hogy egyre többen és többen kezdtek el kacarászni. Az illem azonban nem engedte, hogy megkérdezzen valakit a derültség tárgyát illetően.

A vigyor végül teljesen elharapódzott, nem lehetett visszatartani. Már a küldöttség néhány tagját is megfertőzte. Abacil ekkor látta meg, min mulat a sokaság. Az egyik fiatalabb hivatalnoknő volt a derültség tárgya, aki a többiekhez hasonlóan talpig feketébe öltözött. Nos, az ő, nevetségesen W-alakúra tupírozott frizurájába valamelyik küldöttségi tag szerencsétlen „lövése” következtében egy izzó cigicsikk került. Az úrhölgy szemmel láthatóan érezte az égett haj bűzét. Ezt furán mozgó orra és homloka is megerősítette, de az etikett számára sem tette lehetővé, hogy megmozduljon. A „dáma” zavart arckifejezése, de mindvégig feszes testtartása annyira mulatságos volt az árvafaiaknak, mintha egy medve akart volna pókerezni.

Végül Abacil segített a pórul járt a lányon.

Szó szerint „segítő jobbost” küldött a mit sem sejtő alkalmazott felé. A polgármesternőnk szerencsétlenségére a hölgy önvédelmi sportokban járatos volt. Így, miután kivédte a polgármesternő ütését, ösztönszerűen bevitt néhány gyengébb mákost Abacil gyomorszájára. Az idősebb asszony az ütleg következményeitől a mellette álló Művésznek esett, mellékhatásként lábáról leverve őt is. Bárki bármit mond, bár a segítség mikéntje nem a megszokott volt, de a célját azért elérte. A „füstölgő” lány hajából a mozdulatsor hatására kiesett a cigarettavég, majd végül a mellette álló társa szerencsésen eloltotta a harcművész loboncát is.

Ez a bárgyú, némafilmekbe illő jelenet tovább rontotta az amúgy is törékeny hangulatot. A nézelődők arcára kiült a rémület, a fővárosiak moccanni sem mertek a váratlan fordulat hatására. Az eddig unott küldöttségi elnök arca egyből fehérre váltott, majd a delegáció férfitagjai egymást ellökve igyekeztek felsegíteni a pórul járt határidőpatkányt. Abacil szíve szerint elrohant volna, de ezt most mégsem tehette meg. Végül maga a rémületet és derűt kiváltó hölgy lesütött szemmel kért elnézést az inzultusért.

A törés viszont, amit okozott, már áthidalhatatlan volt.

Ezt, lélekben mindkét fél érezte. Eléggé fagyos hangulatban indultak el közösen az árvafai fogadásra. A vendégek nem könnyítették meg helyzetet: szemmel láthatólag nehezükre esett nyugodtan viselkedni az eddigi kellemetlenségek miatt. Talán a vidék barbarizmusa bosszantotta fel az ismeretleneket? Vagy azért ültek szótlanul, mogorva képpel a helyükön?

Nehéz megmondani. Ernő bácsi állítja, hogy erről szó sem volt. Csak mindannyian egyfelé figyeltek. Az egyikükre, aki újra és újra próbált széttrancsírozni egy leesett zöldbabdarabkát cipője sarkával. Még jóval azután is, hogy az palacsintává lapult a terem parkettáján.

Elégedetlen jöttmentek! El sem tudták képzelni, hogy a környék népe mennyi mindent megtett azért, hogy zavartalan legyen a látogatásuk. Az unott idegenek bizonyosan nem ettek még ilyen finomakat, mint itt! 

Úgy tudjuk, első fogásként gőzölgő zöldbablevest tálaltak fel nekik, amely egészen a kóstolás pillanatáig partiképesnek bizonyult mindenki számára. Aztán csak fanyalgás következett az ebéd legvégéig! Pedig az elöljárók a menü elkészítését a rövidlátó Pini Rózsira, a „fusi cukrászra” bízták! Tőle jobban aztán senki sem tud főzni a vidéken. Igaz ugyan, hogy mióta az újságban azt olvasta, hogy a só rossz hatással van a vérnyomásra, azt teljes mértékben kihagyta ételeiből. Azt is nehéz lenne tagadni, hogy a hiányt cukorral pótolta.

De hát, kérem! Az illem! Csak azért nem enni az ételből, mert a leves kissé édesebb lett? Nem volt nagyobb sikere a küldöttségi tagok körében a második fogásnak sem. Pedig a rántott húsba Pini Rózsi még karamellt is kevert!

Ahogyan látni lehetett, a látogatók arcán akkordban látszódott a mély kétségbeesés és a kellemetlen hányinger. Néhányuk nem bírta tovább. Illedelmesen felálltak az asztaltól és elsompolyogtak, hogy rágyújtsanak. Titokban talán azt remélték: a friss levegőtől valamivel könnyebben marad meg a gyomrukban a falat.

A környékbeliek viszont nem szeretik a dohányosokat. Sőt, talán azt mondanánk: a tájékon az egészséges életmód vált kötelezővé. Ki tudja, talán ennek tudhatjuk be a következő eseménysort?

Mert többen is tanúsíthatják, hogy éppen csak beleszippantottak a nagyra becsült vendégek a cigarettáikba, máris valami nagy csődület körvonalazódott a látóhatáron. Ahogyan látni lehetett, jó néhány ember szaporázta lépteit Tizennegyediklajosd felől. Érthetetlennek tűnt ez az egész jelenet. A küldöttség már nem ebédelő tagjai is csak vakarták a fejüket.

Aztán minden világos lett.

Látni lehetett, hogy a „felvonulást” Zuhé, az „első tizennegyediklajosdi marhafesztivál szépségversenyének” győztese vezette. De Lyukrafut is ott volt az emberek között, valahol középtájon. A mit sem sejtő idegenek nyugodtan füstölögtek. Azt hitték, hogy ez is  egy a tiszteletükre rendezett események közül az egyik. A „bikafuttatás” viszont nem volt tervbe véve, egyik faluban sem. Bizonyosak vagyunk benne, ha meghallották volna mindazt, amit a hirtelen közeledő tömeg kiabált nekik, bizonyára megkönnyítették volna a saját helyzetüket. „Szal’janak, jön a Zuhé!” – mondogatták többen.

Ők azonban minderre ügyet sem vetettek.

Mindezt csak akkor értették meg, amikor a hirtelen függetlenséget nyerő Zuhé amúgy emberesen nekiszaladt a dohányzók mellett álló küldöttségi gépkocsi ajtajának, s hatalmas csattanással kitörte annak ablakát. A baleset után a szürke marha megrázta magát, majd újra futásnak eredt, vele tartottak a kísérők is.

Egy perc sem telt bele, mindenki továbbállt.

*

Rövid tanácskozás után a vendégek úgy döntöttek, hogy nem kívánnak tovább maradni a faluban, és a további programokra sem kíváncsiak.

Az csak a jéghegy csúcsa volt, hogy a minisztériumi küldöttség őrjöngve követelte Abaciléktól a károk megtérítését. Hőseink persze fűt-fát ígérgettek, nagyokat nyelve próbálták a fenyegetés élét csökkenteni.

Utólag mi már tudjuk azt, amit akkoron a tájék polgármesterei még nem sejthettek. A vezényletük nélkül semmi sem ment megfelelően. Csak később ért oda a hír, hogy nemcsak az árvafai ebéd, de a tizennegyediklajosdi falunap is katasztrofálisra sikeredett.

Először a hangosítással akadtak gondok. Felháborító, hogy a feladattal megbízott srác végzetes hanyagságból rosszul kötötte be a kábeleket. Normális esetben a műsorok alatt az előre összevágott hanganyagot kellett volna sugározni a hangszórókból, de persze Tizennegyediklajosdon semmi és senki sem volt rendes.

Egy röpke gond, annyi sem akadt volna, hogyha a férfi nem cseréli fel a magnó és a laptop vezetékeit. De így történt. Sőt, a helyzet azzal is menthető lett volna, ha a botcsinálta hangmérnök az erkölcs határain belül maradva szórakoztatta volna magát két műsor közben. Azonban az unatkozó munkaerő tudtán kívül három nép pornófilmjeinek hanganyagából adott bőséges ízelítőt a nagyérdeműnek, a fiatalabb helybeliek őszinte csodálkozására.

Hogy miért nem szóltak rá? Mivel mindenki sejtette, hogy mivel foglalatoskodik a kis kalickájában, senki sem mert benyitni hozzá. Így a rend csak másfél óra múltán állt helyre, amikor Pannontigris, Arisztid bácsi mindig el-elszaladgáló kutyája elrágta a hangszórók kábeleit, véget vetve ezzel a sértő hanghatásnak.

Tévedne a Kedves Olvasó, ha azt gondolná, hogy ezzel végére is értünk a tizennegyediklajosdi balgaságok felsorolásának. Igaz, jelentősen tömörítenünk kell az ott tapasztaltak leírását: papírosunk bánná, ha nem így tennénk.

A vendégek tiszteletére rendezett falunap következő buktatója a Falulicitnél keletkezett. Mivel a két határidőpatkány nem volt a helyszínen, a licit levezetése Jótündér férjére, Fenékferencre hárult.

Nem is lett volna különösebb probléma a tisztességes vadász személyével, ha tudta volna, hogy hogyan is zajlik ez az egész. Fenékferenc viszont még soha életben nem látott licitálást. Ennek Ellenére az ideges férfit néhányan feltaszajtották a színpadra egy szál mikrofonnal és a kikiáltási árakat tartalmazó papírossal a kezében. Aztán némán farkasszemet nézett a tömeggel.

Jó sokáig.

A férfi azt már sejtette, hogy valamit variálni kell az árral, és gyorsan kell beszélnie. De ettől többet segítség nélkül már nem sikerült elsajátítania ebből a furfangos dologból. Hosszas gondolkodás után sóhajtott és nekikezdett:

– Az első dolog, egy kriszta… kristály tintatartó. A kikiki… kikiáltási ára ötezer forint. – hebegte.

A falubeliek közül többen jelentkeztek. Ez végképpen felbátorította hősünket, aki fellelkesülve így folytatta:

– Ki ad érte négyezer-ötszázat? – kérdezte lelkendezve.

A tömegben egyszerre értetlenség ütközött ki.

A helybeliek csak tekingettek egymásra. Többen valami buktatót sejtettek. A lehetőséget ezúttal valamennyien figyelmen kívül hagyták. Végül a tárgyat „megosztva” kapták a kikiáltási árat megadó emberek – mind az öten.  De nem volt sikeresebb a maradék tizenkilenc licitálásra bocsátott tárgy sorsa sem. Lyukrafut védelmére legyen mondva: az eseményből befolyt pénzt teljes egészében átutalta a saját maga alapított, és egészen idáig egyetlen tagot számláló „Veszélyes Munkájuk Során Megsántult Polgármesterek Országos Egyesületének” bankszámlájára.

Szólhatnánk még a Művész formabontó rock koncertjéről, amelynek során a „Tavaszi szél vizet áraszt” című magyar népdalt adta elő egy szál elektromos gitárral. Beszélik, hogy a hallgatóság annyira rötyögött a produkción, hogy egyiküket ott helyben újra kellett éleszteni.

De elhatároztuk, hogy innentől kezdve nem kívánjuk Kedves Olvasóinkat ehhez hasonló felesleges történetekkel traktálni. Így véljük, hogy mindannyiunk számára nyilvánvaló már annak a veszedelmes szombati napnak a hangulata.

Különben is, a válságos kudarcról többet mondhatnánk, de mást nem.

Bizonyára a Kedves Olvasó elméjében is megfogalmazódott már a kérdés: mi történt eközben Árvafán? Legutóbb, éppen mielőtt alapos narratológiai szaltót ugrottunk volna, Abacilt kétségbeejtő körülmények között hagytuk. Az események „távollétünkben” sem változtak túlzottan rózsára: a menni kívánó vendégek hosszas kérlelése csak annyi eredményt hozott, hogy sikerült rábeszélni őket egy rövidke sétára. Nehéz lenne tagadnunk, hogy a delegációnak nem fűlött a foga a maradáshoz. Csak a küldöttségi elnök érezte úgy, hogy a meglevő információk birtokában nem tudja megírni hitelt érdemlően a jelentését.

Így végül fogát szívva kötélnek állt.

A környéket gyalog tekintették meg. A tiszta levegő, a csend és a nyugalom jótékony hatással bírt a látogatókra: az ideges városlakók arca valamelyest kisimult.

Abacil a túra közben boldogan mutatta be a „zenélő kutat”. Aztán tovább indulva Dínódy-Sekrestyhei Dávid, a törökverő költő valamikori szobrának helyéhez értek. Végül a házigazda kikísérte a vendégeket Árvafa büszkeségéhez, a református templomhoz. Igaz, már az orgonát Ernő bácsi likvidálta, de ettől még gyönyörű helynek látszott.

Ilyen fenséges miliő hatására nem sok kellett ahhoz, hogy a polgármesterasszonyban felülkerekedjen a lokálpatrióta. Fennhangon dicsérni kezdte templomot. A vendégek szájtátva hallgatták őt, majd egyikük megkérdezte:

– Mondja csak, milyen régi a templom?

Abacil nem tudta a választ.

– Olyan öreg, hogy amikor fel akartuk újítani, akkor az oltárt megvizsgálva azt mondták: az eredetileg egy kád volt, amelyben egyiptomi hullákat mostak. Volt például egy olyan időszaka a templom történelmének, amikor rendszeres ördögűzések folytak benne, mert a lakosságot démon szállta meg. – lódította.

Az egyik komisz hivatalnokocska szakította meg a hencegőt:

– Akkor miért van az kitéve a villámhárítóra, hogy „1873”?

Abacil meg sem izzadt.

– Azért, mert azt akkor építették. Állítólag olyan hatalmas villámok cikáztak itt, mint az elefántok. Mondják, hogy embereknek szántaniuk sem kellett, csak meg kellett várniuk egy vihart: az úgy kikaparta a földet, hogy nekik maguknak csak a magot kellett elhinteniük.

Mindannyian szívből nevettek.

Sokan csak most először.

*

Már két óra is eltelt, mióta elindultak, de már lehetett érezni az erkölcsi győzelem édeskés illatát a levegőben. Erhardt Abacil másik keserédes felismerése a környék sorsához kapcsolódott. Elég volt csak meghallgatni a delegáció tagjainak vidám válaszolgatását. Azonnal kitűnt, hogy a küldöttség tagjai bármennyire is élvezték a látványt, az elsődleges céljukat, a falu anyagi megítélését nem tették félre. A kényelmetlen téma a derűs percek ellenére is felvetődött.

 Abacil kezdeti bizakodását az eddig szinte szótlan elnök értékelése törte ripityára:

– Tudja, bármennyire is értékelem az erőfeszítéseiket, bármennyire is szeretnék pozitívumot mondani a környékről, sajnos nem látok itt olyan számottevő anyagi forrást, amely a minisztériumi rendelet végrehajtására utalna. Bár a mi dolgunk csak a helyszíni szemlézés volt, nem a költségvetés vizsgálata, de úgy vélem, hogy a helybeli önkormányzatok pénzügyi helyzete finoman szólva is következetlen.

Ezt bizonyára a soron következő analízis sem fogja felülbírálni.

És én itt most nem elsősorban a katasztrofális közbiztonságra, és a vidéken szaladgáló holdkórosokra gondolok, hanem a mélyszegénységre. Ha a személyes véleményemet kérdezi, szerintem ésszerűtlen minden gondot a helyiekre tukmálni, és aztán mosni kezeinket.

De hát az én szavam ebben az esetben semmit sem jelent. Így szomorú szívvel fogok erről a gyönyörű környékről rosszat írni.

Abacil tudomásul vette a mondottakat. Próbálta egyetlen szó nélkül elviselni a kritikát. A következményekre tekintve nem várt sok jót. Aztán azon törte a fejét hősnőnk: mit lehetett volna másként csinálni? Hol követtek el hibát?

Az egész visszaúton kedélytelen maradt.

De a konklúzió kimondása után a többiek sem szóltak egy szót sem. A jókedv is a politika áldozatául esett. Halkan, a vereség teljes tudatában gyalogoltak vissza a kocsikhoz.

Sajnos pontosan sejthetnék a történetünk végét, ha ilyen fancsali hangulatban értek volna vissza a küldöttség tagjai az autóikhoz. De szerencsére nem így történt. Bátor szívvel állítunk valamit – így utólag. Úgy látjuk, mintha maga a tájék is kiállt volna hőseink mellett. Mintha győzelmük az eleve elrendeltetett dolgok sorába tartozott volna. Nem is kételkedtünk bennük egy percig sem! Hiába, a Teremtő nem olyan gazda, aki a rábízottakat cserbenhagyja!

De már megint feleslegesen feleselünk magunkkal.

Bár mi magunk is szemtanúi voltunk az esetnek, de Utassy néni és Eszti néni is ugyanígy mesélték el a történteket. Szóval, ahogyan Erhardt Abacil és a küldöttség tagjai bandukoltak Árvafa utcáján, egyszerre csak hatalmas csődületbe futottak bele.

Tűzszerészek, rendőrök, és tűzoltók vertek tanyát annál a háznál, ahol Gindos és az édesanyja laktak. Már jócskán az utca elején szalaggal zárták le a környéket, a „pántlika” mögött egy mord külsejű rendőr állt. Abacilnak teljesen kiment a fejéből a dolog, de egy pillanat alatt visszaháramlott minden az agyába. Minden, ami ott volt: a szerencsétlen fogadtatás és a hűvös ebéd, valamint a kudarc tudata most világgá ment.

– Minek izgulni? Már úgy is eldöntetett minden. – gondolta. – Ezután már semmi sem lesz ugyanaz, gondolta a polgármesterasszony. – Mindannyian kissé mások lettünk, és már nem mehet minden ugyanúgy, mint eddig.

A gondolat megszületése után egyszerre angyali nyugalom szállta meg.

Higgadtan lépett el a delegációtól, majd felvilágosítást kért az ügyeletes tiszttől. A kövér rendőr mondta el: robbantás előkészülete zajlott. Alig hallott valamit a nagy ricsajban, de hősnők valahogyan úgy értette: a bombát megpróbálták ugyan elszállítani, de a vénséges „turulmadár” végzete nem ez volt. A vizsgálat során megállapították, hogy a bombát az időjárás annyira megviselte, hogy a legkisebb hatásra is felrobbanhatott volna.

De szerencsére még éppen időben sikerült „elcsípni”, mielőtt komolyabb bajt okozhatott volna.

Az álmélkodó küldöttség pár pillanatra elfelejtette az értékelést és a hivatalos ügyeket. Katasztrófaturistaként csak arra törekedtek, hogy minél többet láthassanak a második világháborús szörnyeteg megsemmisítéséből.

A tűzszerészek gyakorlott mozdulatokkal ékelték körbe a monstrumot, majd Abacilék számára ismeretlen módszerrel robbanószert csatoltak fel a meghatározhatatlan formájú fémdarabra. A megszabadított bomba már nem az a „turulmadár” volt, mint amilyennek eddig látták. A munka még percekig folyt, egészen addig, míg az egyik idősebb, feszes testtartású tűzszerész odébb nem vezényelte a tömeget.

Aztán egyikük megnyomott egy gombot egy hordozható panelen.

Bumm.

A robbantás a szakértők szerint a megszokott rendben történt. Egy hatalmas durranás, majd végláthatatlan por és füstfelhő követte a robajt. Az idáig mindennaposnak tartott „turulmadár” eltűnt a környék szokványos utcaképéből.

A megsemmisítés után a tűzszerészek még gyorsan körbejárták a környéket, hogy a törmelékek okoztak-e személyi sérülést, majd amikor nem találtak sebesülteket, lassan készülődni kezdtek.

Néhány perc múltán a bámészkodók tömege is szétoszlott. Egyik-másik minisztériumi alkalmazott már vissza is szivárgott az autóihoz.

Alig tartózkodott már a helyszínen valaki, amikor a föld enyhén, majd kissé erősebben elkezdett rázkódni. Igaz, nem tartott sokáig. De ahhoz éppen elég ideig, hogy kiűzze az otthonaikban levőket a házuk elé.

Aztán minden elcsitult.

Ezúttal örökre.

A lakosok többsége még mindig a földrengés hatása alatt volt. Fennhangon, dadogva magyarázták egymásnak az istencsapását. Sokan még kétségbe sem estek: éppen csak akkor ocsúdtak fel ámulatukból.

Mondjuk, kevés szemtanú látta, ahogy a bombatölcsér környéke megfeketedett. De ezzel még nem maradt annyiban a csodák sorozata. Csak a szabadlábon levő Arisztid bácsi tudta, hogy mi ez. Igaz, ő már azelőtt sejtette a jelenség okát, mielőtt a türelmetlen sugár utat követelt volna magának a földfelszín felé. De ezúttal nem akart okoskodni. Hagyta, hogy mások jöjjenek rá: ő inkább Abacil unokáját, Egonkát kereste a szemével a tömegben. Hátha nála van Hirtelen, a jól húzó bicikli.

– Ez e… ez e… kőolaj! – dadogta a küldöttség elnöke a polgármester asszonynak.

– Kőolaj? Itt? – értetlenkedett Abacil, majd megszagolta a ruhájára került anyagot. Érezte az olaj jellegzetesen fanyar illatát.

– Ez tényleg kőolaj! – lelkendezett.

Csak egy pillanat kellett, ahhoz hogy előtörjön belőle a polgármester. Egy gyors mozdulattal a delegáció néhány dohányzó tagjához fordult:

– Kérem, oltsák el cigarettáikat! Itt rendkívül gyúlékony anyag leledzik.

A feketeruhások kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek neki.

Időközben Lyukrafut Péter is megérkezett. Nem szólt az egy szót sem, csak fejest ugrott a kőolajba. A két határidőpatkány azonnal érezte, hogy sorsuk jobbra fordulta nem lehet messze.

Abacil az elnök felé fordult, és határozottan kijelentette.

– Nos, elnök úr. Mivel a körülmények alaposan megváltoztak, talán a távozásuk előtt újra kellene tárgyalnunk, hogy mi is kerüljön bele abba a jelentésbe!

*

Mi most búcsúzni kényszerülünk a Kedves Olvasótól. Hőseink történetét hibátlanul elmondottuk. Igaz, talán a históriánk kereteit alaposság tekintetében feszegettük néhol, de ezért bocsánatot kérünk a Kedvestől.

Ígérjük azonban, hogy a két határidőpatkány és a tájékon élők kezét nem engedjük el végleg. Rengeteg mondanivalónk van még. Például Patrik atyáról még szót sem ejtettünk.

Tudniillik, az a derék egyházfi, olyan hamisan énekelt, hogy az esküvői kazettákról is rendre kivágták a zsoltárait, nehogy újra kelljen hallgatni.

Na szóval, vele esett meg egyszer, hogy…

VÉGE