Még 2007-ben írtam az eddigi életem egyetlen megjelent novelláskötetét. Érettségire készülő középiskolás voltam, amikor a Nógrádi Mecénás Alapítvány támogatását elnyerve (100 ezer forint) megjelenhetett első kötetem, amely sajnálatos módon visszhangtalan maradt. Sajnos a kötet nyomdai kivitelezése csapnivaló volt, a drágalátos „vállalkozó-polgármester” még arra sem vette a fáradtságot, hogy az eredeti A/4 oldalarányt átállítsa, így inkább kisebbfajta telefonkönyv formátumban jelent meg a kiadvány – a megkérdezésem nélkül. A megnyert 100 ezer forint mellé persze édesanyámék is „odatették” a maguk részét, ha jól emlékszem, akkor, 2007-ben, 125 200 Forintba került 114, papíron A/5, valójában A/4 méretű méretű példány kinyomtatása. Imádkoztam, hogy édesanyámék visszakapják a pénzüket az értékesítés során, de a valóságban – ha a teljes bekerülési költséget nézzük – olyan jó 20-30 ezer Forinttal „maradt adós” a kötet. Ma is megvan belőle vagy 30 darab.

A kivitelezés irodai nyomtatóval és általános nyomtatópapírra történt, egy szívességből dolgozó könyvkötő segítségével állít össze az „élmény”, bár kifizettük, de tapasztalatlanságunk miatt mégis nekünk, nekem kellett elvégezni a kezdeti tördelést és borítótervezést is. A kivitelezés színvonalát látva erősen elgondolkodtató, hogy ért-e ennyit az egész? Az ingyen dolgozó könyvkötő munkáját és becsületességét – ezúton is külön köszönöm (amelyet nekem felszámítottak, csak utólag tudtam meg, hogy mi volt a helyzet).

Mindez persze annyira traumatikus volt, hogy azóta is görcsbe ugrik a gyomrom, ha kiadókkal kell tárgyalnom. A kötet lektorálását és végső tördelését az „Irodalmi Rádió” Bt., pontosabban – ha jól emlékszem – Zsoldos Árpád végezte, meglehetősen magas minőségben. Neki is köszönöm a munkáját és a segítségét, még ha nem is erre a kötetre a legbüszkébb a pályafutása során. 🙂

Előszó

Kedves Olvasóm!

Felettébb örvendek annak, hogy fellapoztad ezt a könyvet.

Kezdő író lévén nagyon fontosnak tartottam a válogatást, azaz mikkel is „töltsem meg” e lapokat. Vannak nevetséges novelláim – szerényebb irodalmi értékkel, és vannak „értékesebb” írásaim – ezek viszont kevesebb eseménnyel bírnak a többihez képest. Mindkét stílushoz kötődöm, azért úgy döntöttem, hogy minden fajtából hozzáadok egy csipetnyit a pozitív olvasásélmény elérése érdekében.

Többfajta prózát közlök e lapokon (innen kapta a kötet a címét), műfajtól függetlenül. Találhatsz ebben a könyvben tárcákat, novellákat, elbeszéléseket, egyperceseket. Remélem, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő műfajt. Alkotás közben az a – nem titkolt – szándék vezette a tollamat, hogy Téged, Kedves Olvasóm szépirodalmi élményekhez juttassalak.

Hangnem szerint három különböző részre osztottuk fel a könyvet. Az első fejezetben („HU-morzsák”) a humor – pontosabban a diákhumor – dominál. Ebben a részben egy Állami Kondásképzős diák egy hetét követheted végig. Továbbá „ide illett” a Diák egyéb kalandja is, illetve egyéb nevettető írások is itt kaptak helyet. A második fejezet („Melphomené dalai”) a „komolyabb” hangú, irodalmi szempontból értékesebb művek lelőhelye. A harmadik fejezetben („Esszék”) az eddig írt összes gondolatébresztő prózám megtalálható.

Úgy érzem, hogy szükséges néhány szót szólni a könyvem „olvasási technikájáról”. Mivel minden novellám több-kevesebb irodalmi ismeretet követel (például: a szimbólumok ismeretét) célszerű lassan haladni, és a kevésbé megértett részeket újra átolvasni. Ha így sem válik érthetővé a kérdéses írás, akkor Örkény István gondolata az irányadó: „Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!”

Végül szeretnék köszönetet mondani annak a pár embernek, akiket az a leginkább megillet: először is a szüleimnek, hiszen a szeretetük nélkül nem fordultam volna az írás felé. Másodsorban Komódi Andrea tanárnőmet kell megemlítenem: az ő kitartása, és különórái révén „szerettem bele” az irodalomba. Külön köszönettel tartozom Remenár Jánosnak az „Állami Kondásképző” szereplőinek egyes tréfás mondataiért. Köszönet illeti még mindazon személyeket is, akik a könyvem megjelenését bármilyen módon segítették. Nem utolsó sorban Neked is hálával tartozom, hiszen érdeklődéssel vetted kezedbe e könyvet, tehát a műveim után érdeklődsz. Remélem, kellemes élményekkel gazdagodsz!

Kellemes olvasást kívánok!

Az író bemutatkozása

Porkoláb Ádámnak hívnak, és Taron élek. Múlt év szeptemberének végén töltöttem be a tizennyolcadik évemet.

Az általános iskolámat itt, Taron végeztem el, a középiskolám helyszíne pedig Salgótarján. Ide járok ebben a pillanatban is, idén fogok érettségizni. Jelenlegi iskolám, a Stromfeld Aurél Szakközépiskola reáljellege nem teszi lehetővé, hogy a legkedvesebb hobbimmal, az irodalommal foglalkozhassam, bár az igen kemény reálnyomás engem sem került el: inkább a „vicces naturalizmus”, kritikai realizmus felé orientált. Ennek ellenére (vagy épp ezért) elhivatottságot érzek magamban műveim publikálására.

Mielőtt alkotni kezdtem, rengeteget olvastam, és számtalan irodalmi és nyelvtani versenyen vettem részt. Ennek eredményeképpen – a verseny tizenöt éves történetében először – a megyei műismereti versenyen első helyezést értünk el Kárpáthi Lászlóval 2006-ban, és az iskolánkba került a vándorkupa. Ebben a győzelemben – nyugodtan mondhatom – oroszlánrészem volt. Megnyertem továbbá a megyei Kazinczy nyelvtanversenyt, és az országos döntőben a harmincegyedik helyezést sikerült elérnem, pedig a felkészítésem igazán nem vetekedhetett a fejlettebb régiók diákjaiéval.

A bennem szunnyadó „írói vénát” Komódi Andrea tanárnőm hozta a felszínre, aki minden nagyképűség nélkül méltatta az „Egy hétfői nap az iskolámban” című novellámat, és akit a mai napig is műveim leghitelesebb kritikusának tartok.

Ezt a művet a SITI irodalmi pályázatára küldtem be, ahol a próza kategóriában első, míg – más művekkel persze – a vers kategóriában második helyezést értem el. Büszkén mondhatom el, hogy a zsűriben neves nógrádi írók voltak, engem pedig Handó Péter a komikus novellámért külön dicséretben részesített. Az ő véleménye nyomán kezdtem behatóbban foglalkozni a humorral.

Innen már nem volt megállás, a következő megmérettetésem a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Gimnázium, és Szakközépiskola irodalmi pályázata volt, ahol a szépirodalmi kategóriában első helyezést értem el „Internet, vagy Isten?” című körömnovellámmal.

Írásaim két különböző hangnemben mozognak: a tragikum, és komikum körül. Minden írásom mögöttes tartalmakat hordoz, nem szeretem a céltalan formai játékokat, és a „művészet a művészetért” elvet. Mint már említettem nagyon hatott rám a naturalizmus, és a kritikai realizmus, sőt műveimben kedvelem a szimbólumok használatát is, de nem határolom magam el semmi olyan műalkotástól, korstílustól, amely magával az emberrel foglalkozik.

Kedvenc íróim Csáth Géza, Moldova György, és Orwell, de a legkedvesebb művem Puskin Anyeginje, amelyet a huszonegyedik századi ember tökéletes tükörképének találok.

Véleményem szerint az irodalmi ősök nem a célt jelképezik, hanem a kezdetet. Az álláspontom szerint a kortársaimmal együtt az „összeszűkült” világot kell visszaadnunk a nem-tollforgató embereknek azért, hogy az unokáink is tanulhassanak a hibáinkból, és igyekezzenek sokkal bölcsebben élni, mint mi tettük.

Csáth Géza a betűvetésről szóló szavai mintha teljes mértékben engem karakterizálnának. Ugyanis a naturalista író ezt vallja az alkotás folyamatáról: „Vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha, legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok.”

HU-morzsák

„A humor, a teljes igazság.”

/Karinthy Frigyes/

1. Egy hétfői nap az iskolámban

Ez a történet csak a valóság szüleménye, bármilyen hasonlóság elképzelt személlyel a véletlen műve. Vagy fordítva?!

Megint egy hétfő. Úgy utálom ezt!

Ébredhetek korán, rohanhatok a sulimba (ami, – ha elolvassátok ezt az elbeszélést, akkor rájöttök – nem egyszerűen „gyépé”).

Hétkor már a vasparipán vagyok. Álmosan zötyögünk Salgótarján felé, de a vonaton nem szól senki egy szót sem. Hiába, én érzem, hogy ebből még jó nap lesz! Mindenki csak álmosan néz ki az ablakon, és persze az MP3 lejátszó a legtöbbünknek már be is van üzemelve.

Háromnegyed nyolckor szállok le a „Külsőn”. Miért ne késnék el rögtön a hét elején?
– „Bakker! Ebből balhé lesz!” – gondolom.

Igazam lett.

Nyolc óra tízre érek be a suliba. Ez nagyon nem jó! Első óránk ugyanis, Mord tanárnővel lesz: matek.

Az iskola ajtaja előtt valahogyan megtorpanok, de aztán mély levegőt veszek, és belépek.(Bár – az igazat megvallva – nem esik jól.)

Rettegéssel lépek be az Állami Kondásképző aulájába, majd remegő kezekkel nézem meg az órarendemet:

1. Matek
2. H.I.GY (Azaz Hardware Ismereti Gyakorlat)
3. H.I.GY
4. I.T. (Informatika Technológia)
5. Irodalom
6. Történelem

***

1. Matek:

Az első órán az osztály teljesen készen van, mint a feladott házi.

Alig, hogy szegény, idősödő Mord tanárnő beviharzott és ledobta az utóbbi ötven év alatt kiadott matematikai és geometriai feladatgyűjtemények vaskos kötegét, a számológépet, no meg az elmaradhatatlan naplót, és máris mondta:

„- Ezeregyszázharminckilencedik óra. Cím: Gyakorlás.”

Majd gyorsan odafirkantotta a szignóját a naplóba, majd előadja a tudományát:

„– Nagy Péter, a táblához!”

Hú, ezt megúsztuk! Néztünk össze haverral. De egyből lehervadt a vigyor az arcunkról, amikor lediktálta a feladatot:

„Tehát akkor az első egyenlet:

iksznégyzetpluszzárójelnyitháromikszmínusztizenkettőperazegészkettőzárójelbezáregyenlőhárom. Túlságosan jó vagyok ma hozzátok, nem tudom, hogy mi van velem. Ez a feladat végtelenül egyszerű, csak a…”

Mi már itt elveszítettük a fonalat. Összenéztünk Janival, majd a jól ismert reklámból vett idézettel odázzuk el a problémát:

„A fogaras günter andolál,

Aki kettest akar, doktorál…”

***

Már fél óra telt el, és a gyerek még mindig véste a táblát! Eszméletlen! Már két egész krétát elírt, és akkor jutottunk el idáig:

„… és akkor a csökszám fokkanó sorrendjébe rakjuk… akarom mondani a fokszám csökkenő sorrendjébe rendezzük a számokat!”

Hátranéztem. A hátsó padsori galeri már abszolút nem bírta a terhelést. Ezt onnan láttam, hogy egy fiú osztálytársam elnyújtott hangon „Adjá’ má’ egy puszit!” felkiáltással smacizásra akarta rávenni hímnemű padtársát.

„… tehát a végeredmény:”

Ám ekkor olyan történt, amit már a „végtelenül” nyugodt tanárnő sem bírt cérnával: az egyik félőrült gyerek „papapapapapa” kiáltással, és a füleire tett kezeivel jelezte, hogy ő bizony már elküldené a tanár nénit melegebb éghajlatra.

Ekkor kitört a vulkán: „Következő órán dolgozat lesz, ha derogál megoldani a feladatokat!” Az osztály felmorajlott. (Ugyanis azt elfelejtette ez a jól képzett pedagógus, hogy már három „írásbeli feleletünk” is jobb sorsra vártan nála tanyázik.)

Ránéztem az órára: hurrá! Már csak két perc van hátra az órából.

„Tehát akkor a házi feladat: 169, és a 198.”

Halálos csend. Két feladatot még soha sem adott fel! Ez roppant gyanús volt! Az egyik bátrabb gyerek, a Gergő rá is kérdezett:

„- Tanárnő, akkor csak két feladat lesz?”

„- A fenéket! A 169.oldal lap tetejétől, a 198. oldal lap aljáig levő anyagból írunk a jövő órán, holnap…”

• H.I.GY (Azaz Hardware Ismereti Gyakorlat).
• és megint H.I.GY (Azaz Hardware Ismereti Gyakorlat):

Ezen az órán csoportbontásban voltunk. Én a „kezdő angolos” csoportban voltam, amelyik – mondanom sem kell, hogy – sokkal elitebb banda, mint a „haladó angolos”.

Tantermünk az iskola egyik legeldugottabb helyén volt látszólag szakadt épületben, de ha a nebuló belépett, rögtön rájött, hogy a látszat megcsalta őt.

Amint beléptünk a tanterembe, – mint mindig – feltűnt a rengeteg technikai kütyü, amelyek felét persze a velünk egyesített szakközéptől kaptuk, és amelyek már semmire sem jók (úgy mondanánk ma: „háború előttiek”), de rendkívül mutatósnak számítottak a laikusok számára (például: ha a műhelybe tévedne egy-egy elkóborolt iskola, vagy múzeumlátogató csoport, netalántán egy igazgatónak öltözött zabszem).

Berregtek a gépek, zúgott a neoncső, duruzsoltak a háromszázezres komputerek, de fűtés az nem volt.

Fiúk, és lányok anorákban, prémes sapkában, és bélelt csizmában forrasztottak (kesztyűt csak azért nem lehetett felvenni, mert abban nem biztonságos a forrasztópáka fogása), majd egyszer csak a Mestert (aki hetvenen felüli, öltönyös, és a jól szituáltság látszatát keltő úriember) elfogta az a bizonyos tanári érzület, amikor úgy érzi az egyszerű pedagógus: tanítania kell!

Elővett egy hatalmas vezetéket (egy földkábelt), és megmutatta nekünk: jó vastag volt. Fél Magyarország elektromos energia készletét egyszerre továbbíthatta volna.

S a Mester, szólásra nyitotta ajakát:

„- Gyerekek! Tudjátok, hogy mi ez?” – bökött rá a hatalmas vezetékdarabra, amit már jó előre meg is blankolt, hogy láthassuk: ez egy három erű huzal.

Döbbent csend honolt a tanteremben. A diákok gondolatai cikáztak, suhantak. Volt, aki konferenciát tartott a mellette ülővel, de még nem született megoldás.

A Mester mosolyogott a bajusza alatt, és megkérdezte még egyszer, mintha direkt ingerelni akart volna bennünket:

„-Feladjátok?”

Hirtelen újult erővel megindult a találgatás. A nebulói agy hirtelenjében sohasem létezett dolgokat alkotott: gázvezeték, radiátorcső, kísérleti atomfúziós maggenerátor. De egyik sem mutatott rá a tárgy funkciójára!

A Mester megvárta, míg mindenki elcsendesedett, majd szépen halkan, szinte fülbegyónósan elkottyantotta a választ:

„- Hát gyerekek! Ez egy…ez egy KÁBEL!”

***

Azon az órán forrasztottunk. Mint minden órán. Untuk már, de nagyon. Bosszúnkat a gondolatainkban vezettük le: ugyanis elképzeltük a Mestert meztelenül, amint egy gigantikus nejlongitárt a nyakába akaszt, és maga elé tart, jobb kezében rumbatököt tart, a fején hatalmas sombrero. Majd, mint Speedy Gonzales felkiált: „-Andale! Andale!”

S, ez valahogy jól esett „gyermeki, rózsaszín” lelkivilágunknak!

A másik megtorlásunk, amit gyakran végrehajtottunk a Mesteren, (aljasul, gonosz módon kifigyelve, hogy teljesen pancser az új évezred mesteri találmányához, gyengébbek kedvéért a számítógéphez), hogy komputerjavítás ürügyén a szünetekben egy tehetséges színésznő, Maya Gold művészfilmjeit rögzítettük a winchesterére, és olyan képeket állítottunk be háttérképnek, amelyen a művésznő elég lenge öltözetben pózol. Volt egy olyan alkalom is, amikor Maya egyik filmbeli dialógusát – amelyben éppen az ABC első betűjét ismételgette, tanulgatta – beállítottuk a Windows bejelentkező hangjának.

Óra után, a tanári kar összes férfitagja odacsődült a gép elé, „kijavítgatni a problémát”, sőt egyes elvetemültek még CD-re is rögzítették a bizonyítékokat…(hozzá kell tennem – a pletykákat elkerülendő -, hogy szigorúan csak azért, hogy megmutassák az illetékeseknek!)

• I.T. (Informatika Technológia)

Ez a cseppet sem biztató nevű tantárgy szegény „Egyszeri” tanárnő órája, aki tele van jóindulattal, de „ezek a szemét diákok tojnak rá, nem figyelnek!” – vagy valami ilyesmit vettünk ki a szavaiból-.

Tudniillik, hogy „Egyszeri” tanárnő csakis olyan órákat tart, amelyek a diákok százötven százalékát hidegen hagyják. Nagyon untuk az ő óráit is.

Volt neki egy érdekes szokása: ha zaj volt nem várta meg míg elhalkulunk, vagy szépen csengő-bongó nőies hangján ránk szólt volna, hogy „kuss!”. Nem! Ezt csak az átlagos tanárok tennék meg, akiknek nincsen stílusuk. Ő attól sokkal kegyetlenebb volt! Megpróbált bennünket túlkiabálni (sajnos mindig sikerült is neki).  Ezért el is neveztük őt 125dB-nek (hiszen 120dB a fájdalomküszöb, és ha ettől hangosabb hangot hallunk, megsüketülünk). A harmadik, súlyosan halláskárosult osztálytársunk rehabilitációja után (Dávid köszöni, jól van, engem már meghall mikrofonos erősítés nélkül is) megtanulta az osztály, hogy ennél a tanárnál nem babra megy a játék, ő a vesztünket akarja! Így vált lehetővé, hogy az óráján még a légy is csak rejtőzködő üzemmódban mert repülni.

Azonban néhány hónap elteltével egyes tanulófajok megtanultak védekezni a tanári ragadozó alattomos támadása ellen.

Néhány osztálytársam (én persze ebből kimaradtam!) nem átallott füldugókat, építkezésen használatos zajvédőket beszerezni. Így ők szabadon beszélgethettek tanórán, a teljes nagyothallás veszélye nélkül (az már más kérdés, hogy semmit sem hallottak meg a másik mondanivalójából).

Igen ám! De ez sem volt helyes megoldás, mivel a maradék húsz embert – akiknek nem jutott a boltban ilyen eszköz – epilepsziás tünetekkel vitték be a Szent Lázárba óra közepén, habzó szájjal.

***

Legutóbbi órán figyeltem.Valami matematikai cuccot vettünk. Azt hiszem, hogy a tananyag címe „Bula-gebra”[1]. És persze megemlítettünk valami színészt is… eszembe jutott! Steven Negálról[2] van szó. A többi anyag nekem nagyon rafinált volt, nem is jegyeztem meg egy kukkot sem belőlük.

• Irodalom:

Ezt az órát nekünk Filozó Pálné tartotta. Látszólag semmi izgalmas nem volt ebben a tanórában, de rájöttem, hogy az irodalom könyvvel lehet legjobban Tibit fejbe vágni, ha mellettem ereszti le a nyomást.

Érdekes dolgokat beszélt a tanárnő, tényleg. Ám valahogyan úgy tűnik, hogy „Egyszeri” tanárnővel nagyon megértik egymást. Ezt csak abból következtettem ki, hogy a múltkori irodalomdolgozat témája a következő volt: „Hasonlítsa össze a Bula-gebrát, és Ady Endre háborús költészetét! Írásában térjen ki a Karnaugh-táblára és az igazságtáblázatra! Írásműve ne haladja meg a négy oldalt!”

Pálné személyisége teljesen megegyezik a nevében szereplő igével, ugyan is a mondandója csak úgy hemzseg a bölcs gondolatoktól. Hadd’ idézzek egy párat:

„Arany János a szabadságharc leverése után mély szakadékba esett, amelyből csak az írás jelentette számára a kiutat.”

Meg ilyenek:

„Arany János az ötvenes évek középen hirtelen rájött, hogy elfáradt.”

A legjobban azt szeretem a tanárnőben, hogy képes saját magával elvitatkozni egy egész órát. Olyan örök, emberi témákról, mint például: „Mi végett büdös a pálpusztai sajt?” S a konklúziójában párhuzamot vont Babits e soraival: „miért nő a fü, hogyha leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”

A fiatalok – a fű hallatán – rögtön a „mariskára”, meg a pénteki „dzsointra” gondoltak, de az „újra nő” kifejezést szerintem az aktuális barátnőmre érthette a költő.

Nemhiába! Okos ember volt ez a Babits! (Ebben mindenki egyetértett!)

***

Én mindig szerettem verset elemezni. De legeslegjobb, a Himnuszban voltam. Írtam én, hogy a Himnuszban mezőgazdasági problémák jelennek meg, ami abból fakad, hogy egyrészt nem trágyáznak („‘S lettél magzatod miatt / Magzatod’ hamvvedre”), mellesleg meg se a törökök, se a mongolok nem voltak beoltva takonykór ellen, ezért az ország levegőjével érintkezve elszaporodtak, és elfoglalták hazánkat. Sőt, észrevettem ebben az alapműben néhány – tipikusan magyar – problémát is: Kezdve azzal, hogy a magyarok hibája, hogy ingyen dolgoztak a töröknek, akik még a TB-t sem fizették utánunk: („Majd Töröktõl rabigát / Vállainkra vettünk.”)

Aztán Kölcsey Ferenc még a régi kastélyok szerkezetének megbüdösödéséről („Vár állott”) sőt, még a magyar lakosság alkoholproblémáiról is írt („Szánd meg Isten a’ Magyart / Kit vészek hányának”).

Mondhatnám még, hogy a költő még a magyar férfiak nemzőképességét is pellengérre állítja („Nektárt csepegtettél.” vagy „Nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.”), de nem fitogtatom a tudásomat.

Bizarr dolog, hogy Filozó Pálné egyest adott erre az irodalmi gyöngyszemre, pedig aztán szerénységem minden tekintetben átlátta a költemény teljes irodalmi nagyságát.

Ki tudná szebben interpretálni, ha én nem? (Jóval később gondolkodtam el a dolgon, és arra jutottam, hogy ez a csúfság biztosan azért eshetett meg velem, mert öt oldalt hoztam össze a Janiét is nézve, pedig csak maximum négyet lehetett.)

• Történelem:

Ez hétfőn az utolsó órám. Maga az Isten tartotta meg (Polgári nevén: nemes Grafitporos Dömötör). A tanár úr stílusa nem éppen a vaskalapos tanári hangnem, hanem inkább a diák szlenghez közeli nyelvezet.

Ez az óra volt az egyik legnehezebb. Ugyanis Isten mindent tud, de sajnos azt is, ha nem készülünk. Ezért tartanak a feleléseink cirka tíz másodpercig. Ez a drága jó ember, ha tudja (mert tudja), hogy sietnem kell valahova, és ezzel zavarom az órát, akkor előzékenyen felajánlja, hogy vásároljak be. (Azaz „menjél te a pi…acra”)

Az óráin – úgy látta az osztály – mintha nem vett volna bennünket emberszámba…ezt abból sejtettem, ahogy Isten mindig szólít bennünket: „na, mi van malacok?” De biztosan tévedtem. Egy intelligens „ember”, miért tenne ilyet? De ha így is lenne, nem tudnék haragudni rá. Őrá lehetetlen. Áldott jó ember ő. Hatalmának köszönhetően ő a „Projektor, és a Laptop Ura”, a „Videó Parancsolója” (egyetlen ici-pici hibával: hogy egyszerűen egyikhez sem értett). Ezért fordulhatott elő, hogy a Mester számítógépére feltelepített – és CD-n áthozott – Maya Gold művészfilm élő egyenesben – no, és persze dolgozatírás közben – futott Isten projektorán.

Arról azonban könnyen meggyőzött bennünket, hogy nem láttunk semmit se, mert különben a következő dolgozat témája „Nemes Grafitporos Dömötör élete, és kora, különös tekintettel óvodás, és pubertás éveire” lesz.

***

Tőlem független jelenség, hogy „nagyon bírom őket”! Áldott jó lelkek! Minden tanár az! Hogy ne lenne értékes ember, aki ennyi humort csempész be embertársa mindennapjaiba? Csak köszönhetek nekik.

Éljen az összes tanár százhúsz évig! (Persze még azt is kívánom, hogy ülje végig az összes órát, amit ő tartott életében! Aztán annyiszor fussa körbe az Állami Kondásképzőt, ahányszor egyest adott a diákjainak)

2. A tanári kiáltvány, avagy a tanári kar visszavág

Tisztelt kollegák, és az iskola diákjai!

A romló diákmorál miatt, az Állami Kondásképző tanári kara a következő intézkedéseket foganatosítja az oktató szakma jó hírének megvédése érdekében az intézményben:

1. A tanulókat a továbbiakban nem illeti meg a „diák” titulus: a továbbiakban „malacnak” kell nevezni őket.
2. A tanárok azonnali hatállyal megkapják a pallosjogot a malacok felett, ami azt jelenti, hogy a renitenskedő sertésnél a pedagógus azonnali kényszervágást rendelhet el, amit az intézményben tartózkodó tanáremberekkel együtt azonnal végre is hajtanak. A keletkező hússal a rászoruló nevelők családtagjait kell támogatni!
3. A tanári kar megtartja magának a jogot, hogy a rendetlen malacot feláldozzák az isteneknek. A fennmaradó húsról a kettes paragrafus rendelkezik.
4. Ebből következik, hogy a tanári jogok közé tartozik a szúró, és vágófegyverek használatának joga (akár idült könyökviszketés esetén is). 
5. Továbbá a költségvetés hiányának csökkentése érdekében a nőstény kocákat, és a hím malacokat párzásra kényszerítheti az oktató. A befolyt pénzből fűtéskorszerűsítést hajtunk végre.
6. A pedagógusok panaszai alapján elrendeljük, hogy ne csak a diákoknak legyen joguk a beszélgetésre, hanem a tanítók is rendelkezzenek az „obstrukciós záradékkal”.
   (A gyengébb értelmű süldők kedvéért az obstrukció agyonbeszélést jelent.)

Tehát hatalmas alapzaj mellett a professzor előveheti a) a Magyar Értelmező Kéziszótárat, vagy b) Révai Nagy Lexikonának A-K-ig terjedő köteteit, és felolvashatja a diákoknak. A pedagógustól szót megvonni nem lehet! Ebben az esetben a tanóra addig tart, amíg az illetékes személy be nem fejezi az olvasást.

7. A dohányzáson rajta kapott malacok száját azonnali hatállyal az iskolai kéményre tapasztjuk (amennyiben az működik), így elegendő mennyiségű füst jut a szervezetükbe, nem válik szükségessé a drága nikotin megvétele. Szükség esetén a művelet megismételhető.
8. A tankönyvek firkálását megelőzendő, a rajzolás közben meglátott cocákat ugyanolyanná maszkírozzuk ki, mint amilyennek a kötetben szereplő személyt ábrázolta az illető.
9. A Diákönkormányzat munkáját felfüggesztjük, hatáskörét a Diákdiktatúra veszi át, Egyszeri tanárnő vezetésével. A testület vitaülésén disznó nem tartózkodhat, és már két nevelői igennel meghozható az azonnal érvényes határozat. Ez a kar tölti be a rögtönítélő bíróság szerepét is: tehát pallosjoggal rendelkezik.
10. Kiterjesztjük a Házirendet az egész világ területére, ami azt jelenti, hogy az illetékesek még a süldő otthonában is kontrollt tarthatnak, hogy dohányzik-e, formaruha van-e rajta, stb. 
11. A dolgozatok javítási határidejét ötezer évben állapítjuk meg, szemben a most érvényben lévő három héttel.
12. A malacok kötelesek fejen állva köszönteni a tanárt. Így kihull a zsebükből minden a Házirendben tiltott matéria: kábítószer, alkohol, cigaretta, kártya, és Orbit rágógumi.
13. A tanároknak ezentúl jár az „Istencsászár” titulus még a Kondásképző falain túl is.
14. Az órákat a következőkben szarvasmarhák látogatják, akik ha tehetségben nem is haladják meg a malacokat, de aktivitásban igen.
15. Minden diákot az iskolából kitiltunk, akit a szigorú tiltás ellenére meglátunk az iskola területén belül, azt késedelem nélkül megskalpoljuk.

Salgótarján, 2006.11.13.

Aláírás: Nemes Grafitporos Dömötör Iskolaigazgató

3. Kedd az igazi

A hétfői borzalom után a keddi rémálom következett – ami persze valósággá vált.

Hét óra ötvenöt perckor a portás már csak ujjlenyomat-leolvasóval engedett be az aulába. Amint beírtam a nevem a kódexbe és megmotoztak, már mehettem is a dolgomra.

A falak egy bizonyos irat másolataival voltak kitapétázva a „Tanári Kiáltvánnyal”. Ennek értelmében ez az utolsó évünk a suliban, jövőre már marhákat hoznak az iskolába tanulni (a rossznyelvek szerint kell a tanároknak a sikerélmény).

Na, de nem hagyták az istenek, hogy elbágyadjak az aula enyhén izzadságszagú, káromkodásokat visszhangzó előterében, máris megszólalt a csengő, amely azt jelentette számomra, hogy mennem kell órára.

Ekkor vettem elő a jegyzetfüzetemet, és kikerestem az éppen aktuális órarendet:

1. Történelem
2. Programozás
3. Osztályfőnöki
4. Matek
5. Tesi
6. Programozás (ez esetben elmaradt, mivel a szalagavatós táncot gyakoroltuk)

Nincs mese, mennem kellett…

***

1. Történelem:

Amint beléptünk a mindenkori történelem terembe, a száznyolcvanas területére (nem, ez nem egy katonai kiképzőbázis kódja, ez a teremszám), az Isten (polgári nevén: nemes Grafitporos Dömötör) már várt bennünket.

„- Nézzenek oda!  Hát már megjöttek a malacok!” – láttam a hűvös mosolyt az arcán, őszes haján megcsillant a napfény, ami így szinte gladiátori dicsfényt kölcsönzött neki. Fejét glória vette körül, kezében a vörös „Tanári zsebkönyvet”, a Bibliát (ahogyan ő nevezi) szorongatta.

„- Írogatunk-írogatunk, hah?”– nézett rám maró gúnnyal, félre nem érthetően utalva az előző elbeszélésemre, az „Egy hétfői nap az iskolámban”-ra. – „Legközelebb már nem leszek ennyire kegyelmes magához. Most csak a «Tanári Kiáltvány» volt a válasz. Legközelebb már a katonaságot is iderendelem.”

Ezután végignézett a termen (amiben már szinte járni sem lehetett a piszoktól, ugyanis a takarítónő tüdőgyulladást kapott), és nyugtalanul megállapította:

„- Itt egyre büdösebb, és büdösebb van, ráadásul a kosz is elborít bennünket. Szerintem mindez azért lehet, mert maguk malacok a szék alá ürítenek…” – ugyanis volt neki egy olyan elmélete, hogy a diákok azért hasonlítanak a sertésekhez, mert 1. Az I.Q-juk azonos. 2. Ugyanolyan higiéniával rendelkeznek, mint amazok.”

Erre általános elégedetlenség sőt, egyszerűen lincshangulat tört ki, amelyet még tetézett az is, hogy a tanár, amíg a naplóba jegyzetelt, nem csillapította le a megalázott diákok sztrájkját.

Azonban egyszerre minden megváltozott, amikor Isten szólni akart a tömeghez:

„- Emberek! Teljes mértékben kuss van!”

Erre a mondatra döbbent csend volt a válasz.

Pár másodpercen keresztül farkasszemet nézett az osztály és tanár, amikor az egyik lány – Kata – felnyújtotta a kezét, jelezve, hogy mondani szeretne valamit:

„- Tanár úr! Elmehetnék öt perccel előbb, vérvételre kell mennem?” – kérdezte meg reménykedve.

„- De Kata! Egyszerre kellene elmennünk! Ez így természetes.”– jegyezte meg angol hidegvérrel az oktató.

A fülig vörös lány ebből megérthette, hogy ez a reakció nemleges válaszként funkcionált.

Aztán Grafitporos tanár úr kinyitotta a naplót, és egy lusta mozdulattal rábökött a tollával egy pontra, majd így szólt:

„- Nagy Kata, feleljen a múlt órai anyagból!”

Érdekes dolognak tűnt, hogy a lánynak még leülni sem volt ideje a rosszul sikerült kérdése után, máris újra a figyelem középpontjába került.

A teremben legalább öt percig döbbent csend honolt.

„- Akkor legalább azt mondja meg, hogy mit kapott a munkás 1890-ben karácsonyra!” – mondta szinte Latabáros stílusban, nevetséges orrhanggal. De nem hagyta válaszolni a megilletődött lányt, máris bizonyította tudását:

„- Úgy van!” – és a felelőre mutatott, majd ugyanolyan röhejes orrhanggal is folytatta „- Megalakult neki a Magyar Szociáldemokrata Párt, december huszonharmadikán, vagy huszonnegyedikén. Erről még viták folynak.”

Majd hirtelen visszatért az eredeti hangjához, és leszidta a szemtelen osztálytársnőmet:

„- Ez semmi sem volt! A maga, és a többiek tudása egy nulla!”

Ekkor az egyik gyermeknek – mintha reflex lett volna- egy nagyon ismert reklámból ellopott gondolata támadt:

„- De hisz a nulla tökéletes! A nulla érdekesebb, mint egy kör…”

Azonban az oktató szúrós szemmel nézett rá („kakasszemmel”, ahogyan az osztály nevezte el ezt a szemkontaktust), amiből rögtön megértette, hogy illene csendben maradnia.

***

Mégis, az óra legnagyobb próbálkozása tulajdonképpen a magyar államadósság megindokolása volt:

„- Tudjátok-e, hogy miért üres folyton-folyvást a magyar államkassza?” – tette fel a költői kérdést az oktató.

De a „gyépés” diákok azonnal találó választ adtak:

„-Hallottam, hogy a magyar nyelv tele van török jövevényszóval. Ebből következik, hogy azért szegények a hazai polgárok, mert a magyar állam fizeti a licencet az ellopott szavakért a törököknek.”

***

Már alig húsz perc volt hátra az órából, amikor Pityu – az egyik félnótás szeszhuszár – úgy döntött megpróbálja! Nagyon bekávézott reggel, de mentségére legyen mondva, hogy az asztalra borult egész óra alatt, és csak akkor nézett fel, ha vagy kérdezték, vagy valamit szeretett volna. Most ez utóbbi eset volt aktuális: kiderült ugyanis utólag, hogy két perccel előbb szeretett volna kimenni az óráról, mivel megcsavarta a bor a hasát, és ugyebár a „szükség nagy úr”.

Ez szép terv lett volna, de sajnos a megvalósításába egy kicsi hiba csúszott: bűzlött a kocsmaszagtól, és alig tudott lábra állni. 

De egyszerre felpattant helyéről olyan vehemenciával, hogy Lovasit hátba vágta a felrúgott paddal. Ekkor Pityu elindult alig tízméteres vándorútjára: ami persze nem volt egyszerű, sőt, inkább nehézségét tekintve a Honfoglaláshoz hasonló eseményként kellene elkönyvelnünk.

Útközben a modern táncok teljes arzenálját bemutatta: breake, hip-hop, és electric elemekkel bőven fűszerezte lépeseit.

Az osztály, és Isten csak döbbenten figyelt, ekkor teljes csend honolt a társaim között.

Valahogy így részegen emlékeztetett engem a közös ősre: a majomra. Ugyanis ő is bevetette mind a kezeit, mind a lábait, hogy haladni tudjon, és eközben felpofozta a fél osztályt.

Arcán verejték csöppek csillogtak, arca szinte sápadt volt, de mosolyra egyáltalán nem húzódott a szája.

Amint nagy keservek árán odaért a tanári katedrához, elkezdte a mondanivalóját (azaz csak elkezdte volna, ha nem lett volna erősen illuminált állapotban):

„- Taná-taná-rúr! (hukk!) Kete-peke-tepe-tő!”

Teljesen ledöbbent mindenki, aki csak hallotta őt. A tanár, és az egész osztály is szinte egyszerre kérdezett vissza:

„- Pityu, mi van?”

Ekkor szinte mikszáthi anekdotázós stílusban, de teljesen komoly arccal, megismételte a magvas gondolatát:

„- Kete…peke…tepető!” – most szótagolva, kezeivel is segítve a megértést, rettentően vonatottan mondta ki a delíriumszülte szavait, miközben a verejtéktenger már a pólóját is eláztatta.

Az egész terem szinte földön kívüli csendben várta, hogy végre valami értelmet is tulajdoníthasson a hagymázas szavaknak.

Azonban ekkor már Pityu úgy gondolta, hogy ha nem értjük meg amit mondani akar, akkor ássuk el magunkat. A sértődöttek nemes egyszerűségével Pityu legyintett, majd a gravitáció hatására, valamint az egyensúlyérzék teljes hiánya miatt a hátsó fertályára esett, majd mintha egész életében a padlóra készült volna hátradőlt, és az ujját szopva elaludt.

Majd pár másodperccel később, irtózatos bűz csapta meg az orrunkat. Pityu szemei még mindig csukva voltak, de kivette az ujját a szájából, és csak ennyit mondott bűbájosan halk, és vékony hangon:

„- Áh! Így már jobb!”

Az egész osztály kavargó gyomorral, és hányingerrel indult a következő órára.

• Programozás

Amikor vége lett a szünetnek már mentünk is programozás órára. Ezt a tanórát nagyon nem szeretem, mert eléggé bonyolultnak tűnt nekem.

Előírás volt, hogy nem vihetünk magunkkal táskát, vagy kabátot a számítógépterembe, ezeknek a helye a lakattal elzárt szekrényünkben van. Ennek azonban nagyon is gyakorlati jelentősége volt: ugyanis, ha nem bírták rendesen kifizetni a portást (mert ugye infláció van), akkor valahogy így szólt a Grafitporos igazgató úr az ajtónállónak:

„- Ide figyelj, Karcsikám! Itt vannak ezek a süldők! Ezeknek annyi pénzük van, mint a szemét! Amíg infón vannak, vidd a pajszert, és csontozd le őket! Amit találsz, az mind a tiéd!”

Amikor panaszt tettünk, hogy hiányoznak a mobiltelefonok meg a pénztárcák, sőt még a szendvicseknek is lába kelt, akkor csak annyit mondott az Isten, hogy vegyük ezt államérdeknek. Mi így szolgálhatjuk a demokráciát. Érdekes dolog, hogy ezt a gyomrom valahogy nem akarta ezt megérteni, ugyanis mindig csak korgott. Hiába mondtam én neki, hogy…

Született egy kis vers a kezeink által, szemléltetve ezt a statáriális állapotot:

„Buksza, mobil ez mind érték,

Karcsi, Diri egyre mérték.”

***

További kételyek merülhetnének fel a laikusokban a számítógéptermek állapotát illetően: ugyanis az áramot nem a szokványos módon kapjuk, hanem eléggé „gyépésen”:

A Grimm-mesékből ellopott, aranyos, kis manócskák vagy kurblit tekernek, vagy pedig mókuskereket hajtanak, így szinte milliókat spórol meg az iskola az amúgy is szűk büdzséjéből. Az iskolavezetés szívét büszkeség tölti meg, ha arra gondolnak, hogy nem minden tanintézmény mondhatja el magáról, hogy a számítógéprendszerét maga a matematikusok atyja, Neumann János tervezte meg! A teremben maga a második világháborús szörnyeteg: az ENIAC uralkodik (állítólag a diákoktól elkobzott alkatrészekből állították össze a gépezetet).

Az itt tanító tanárt (egy elég rémesen kinéző, ám nagyon intelligens embert) Topis Andrásnak hívják. Ezzel a rendkívül jól képzett, és a „gyermeteg” lelkivilágunkban teljesen jártas „szakemberrel” a legkülönfélébb problémákat oldjuk meg nap, mint nap, számítógépek segítségével. A múltkori dolgozatban (a kettesért) a következő feladatokat tette be tanár úr:

1. Írjunk programot, amely megoldja a világbékét! A program tartalmazza a következő választógombokat: Amerika ON/OFF, Irak vagy Iszlám országok ON/OFF, Atom ON/OFF!
2. Írjunk programot, amely kétszer elszámol végtelenig!

Büszkén jelenthetem be, hogy mi fejlesztettük ki a Windows XP-t is! (Persze, hogy nem működik, de nem is világhasználatra írtuk meg a több millió soros forráskódot, egyszerűen órai feladat volt, szimplán „piros pontért”.)

Lehetetlennek tűnik, de ez a „tanárzseni”, ez az „oktatók alfája, és ómegája” (már ahogyan neveztette magát velünk) kidolgozott egy teljesen reális, és objektív értékelési rendszert. Ezt „pontozási rendszernek” hívta. Lényege, hogy ha valaki jól viselkedik, kap egy mosolygós napocskát, ha rosszul, akkor egy sírós hold a jutalma. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha a kommunizmus is ilyen igazságos, és érzelmek nélküli lett volna, Orwell az Állatfarmjában Lenint oroszlánnak, a mindenkori amerikai elnököt pedig sertés alakjában ábrázolta volna…ekkor bizonyára Japán lett volna a részeg Mr. Jones, hatalmas karabéllyal, aki lelövi az összes állatot).

És most jön a simli: két sírós holdért egyes jár, de viszont öt mosolygós napocska egy somolygós Neptunuszt ér, öt somolygós Neptunuszért jár egy vigyorgós Plútó, két vigyorgós Plútóért megkaphatjuk az Univerzum-jelvényt…és ezzel lehet lemenni a büfébe, ahol az Univerzum-jelvénnyel három forinttal olcsóbb a kávé, amit oda kell adni a tanárnak, ugyanis csak így jár az ötös.

De Kedves Olvasóm, ne szisszenj fel! Ez cseppet sem bonyolult, és nem is nehéz jó jegyet szerezni (nekem már van három somolygós Neptunuszom, negyedik évvégére lehet, hogy meglesz az első jelesem programozásból.)

• Osztályfőnöki:

Ahogyan beléptünk a bázistermünkbe úgy vettem észre, mintha kissé feloldódott volna a hangulatunk…

Egyesek ökröt sütöttek a hátsó sorban, mások megitták a pertut, de nem figyeltek az Osztályfőnökre, akit nevezzünk most, az egyszerűség kedvéért Kisfőnöknek. Ez a Kisfőnök olyan érdekes ember, hogy még Salvador Dalí is csak nyárspolgár hozzá képest. Terjesztették róla, hogy a mindenkori tanítványai osztálypénzét használja igényei kielégítésére, meg hogy a tanári diploma mellett egy bankári is sorakozik a polcán, de persze ez a híresztelés kacsának bizonyult. Amikor végre mindenki leült a helyére, a tanár pedig a katedrára: elkezdődött egy – laikusnak – kevésbé szokványos osztályfőnöki óra.

Amikor a tanárnő csak egy helyben, csendben ült, szinte mindenkinek szemet szúrt a megváltozott viselkedése.

„- Hívjátok a mentőket! A tanárnő rosszul van!” – ordítottuk teli torokból.

De hála Istennek, a pedagógus csak elszenderedett.

Amint felébredt, azon nyomba kipakolta a neszesszeréből a köteg bankót, és igyekezett megolvasni mindet.

Ekkor mindenki felszabadultan sóhajtott.

(„- Még hogy a diák nem törődik a tanárával!” – mondta Jani.)

***

„- Gyerekek, hibádzik a pénzből!” – nézett felénk az oktató, alig húsz perccel később. „-Így nem lesz nekem otthon jakuzzi, meg A6-os Audi a garázsomban. Szóval melegen ajánlom, hogy szedjetek össze még fél millát!”

A diákok, akik tényleg szívesen segítenek a tanárokon, úgy dobálták be az ezreseket egy kupacba, mintha Kossuth Lajos kérte volna tőlük.Azonban volt körülbelül vagy tíz-tizenkét ember, akik csak ültek, és néztek maguk elé.

Kisfőnök „Cipolla” Edit ezt már nem hagyhatta annyiban:

„- Ti miért nem »adakoztok« nekem?” – kérdezte nyájasan az ellenállóktól. 

Csernák megigazította a szemüvegét az orrán, majd megnyalta a felső ajkát, majd így kezdte meg az okfejtését:

„- Véleményem szerint a tanárnő nem is arra gyűjti a pénzt, amire tényleg szükségünk lenne, hanem a saját céljaira rendeli alá az osztály drágán megkeresett anyagi keretét. Határozottan megtiltom önnek, hogy a szalagavatós tartalékot elherdálja!” -majd megelégedetten bólintott az ellenállók felé, és elmosolyodott.

A Kisfőnök megbánó arcot mutatott, majd szinte megtörve, könnyek között folytatta:

„- Teljesen igazad van, Ádám. Azonban… – és itt mintha, dühöngő őrültté vált volna –  negyedik év elején, a tanári kar döntése alapján,  mérget juttattunk a szervezetetekbe, ami fél év alatt simán kiirtja az osztályt. Ha nem fizetitek be az osztálypénzt időre, nem kapjátok meg az ellenszérumot.”

Aznapi bevételként tízezer forintot könyvelhetett el – fejenként.

***

Végül, amikor már rátérhettünk a szalagavató próbájára, már majdnem ránk csöngettek. Az időnk nagyon véges volt, muszáj volt tehát rövidítenünk. Rájött Kisfőnök, hogy elég, ha mindenki elmondja a szövegének az első, és az utolsó mondatát, nem számít, hogy milyen sületlenség jön is ki ebből. A társaság nagy részénél ez be is vált.

Nekem azonban ez a módszer rettentő kellemetlen volt, mivel az én feladatom volt üdvözölni egy elég hosszú beszéddel, az ünnepélyen az évfolyamtársaimat.

Jelentős rövidítés után végül is így hangzott a retorikai virágszálam:

„Kedves Diáktársaim!

Köszönöm, hogy meghallgattatok.”

• Matek:

A mai matematika órát nem Mord tanárnő tartotta meg. (Hihetetlennek tűnik, de beteg lett. Először a négy év folyamán). Helyettese egy fiatal, huszonéves, igen csinos leányzó: Éva tanárnéni (!) volt. Nem nagyon érthetett az oktatáshoz, mivel még azt is tőlünk kérdezte meg, hogy mivel írhat a táblára.

Azonban hatalmas, és igen szerteágazó humorának bizonyítékaképpen így szólt:

„- Gyerekek! Most egy kissé újítok a tanterven. Pár percig biológia órát tartunk…” – erre főleg a hímnemű tanulók fantáziája indult be (valószínűnek tartották ugyanis, hogy éppen az emberi szaporodás lesz a fő téma. De nem így lett.) – 

„- Ugyanis ezen az órán a tananyag egy újfajta paci lesz: a „lapát-ló”…”

Hallottam, hogy többen szívrohamot kapnak a röhögéstől, míg mások értetlenül hunyorognak a hatalmas faviccen.

Ezt a tanórát is az érdektelenség posványa lepte be.

A hátam mögött levő fiú társaság már masnit kötött egymás hajába, sőt már a barbibabákat is elővették. Amint eljátszottak a Mattel által gyártott műanyag babákkal, egyszerre női hangot imitálva megszólalt az egyik:

„-Apa hozta…tényleg.”

Az osztály már annyira zsibbadt volt, hogy ez a reakció már fel sem tűnt egyik osztálytársamnak sem.

Mások zenét hallgattak óra alatt, amit a fiatalka tanárnéni mégsem hagyhatott szó nélkül! Lassan, mint a párduc lépdelt a „tilosban-hallgató” háta mögé, majd egy „mivanafüledben?” sikoltással halálra ijesztette a szerencsétlen diákot. Két-három alkalommal még sikeres volt a módszer, de amint a másnapos Pityuhoz ért Éva tanárnő, a kidolgozott módszertana csődöt mond:

„- Mi van a füledben?” – ordította a tanár néni.

Pityu felütötte a fejét a padról, majd csak ennyit szól halkan a tanár néninek:

„-Fülzsír.” – majd aludt tovább.

***

Az a drága Mord tanárnő! Még negyven fokos lázzal is gondolt ránk! Küldött ugyanis nekünk egy „végtelenül egyszerű” feladatot, mintegy karácsonyi ajándékként:

„Gondoltam egy számra. – és persze mindenki felsóhajtott, ugyanis ezt a feladattípust általános iskola hatodik osztályáig használtuk fel – Ez a szám egy ezerötszáz köbcenti térfogatú, protaktínium paralelepipedon felszínének az egyharmada. A paralelepipedon élei: „a” egyenlő húsz centiméter, bé egyenlő huszonöt centiméter, a paralelepipedon magassága harmincegy centi.
Na már most, ha harmadoltad a megoldást, akkor add hozzá ezt egy prazeodímium gömb térfogatához, melynek sugara r egyenlő hatvan centiméter.

Akinek nincs kész három egész öttized másodpercen belül, az megbukik…”

***

Ezúton üzennénk nagyon nagy tisztelettel Mord tanárnőnek, hogy legyen szíves nézzen majd be a két ünnep között az édesanyjához, mert itt az „Állami Kondásképzőben” már nagyon sokat emlegetjük őt is!

• Tesi:

Amint mindenki átöltözött, vagyis felvette az egyedi sorszámmal ellátott „zebracsíkos” rabruhát, ideje volt azon gondolkodni, hogyan fogjuk előkeríteni a herkules-erejű, és néha kissé furán viselkedő testnevelés tanárunkat.

Ez a tortúra számunkra mindig olyan volt, mint amikor a karácsonyi ajándékokat bontottuk fel…ugyanis ez is minden alkalommal meglepetésként hatott és hat még a mai napig is.

Tanár úr (akit egyszerűen csak Csöpinek hívunk) mindig képes a lehető leglehetetlenebb helyekre elbújni (mondhatnám úgy is, hogy illuminált állapotban elkóricálni, de akkor nem lennék hiteles…), legutóbb a magyar és történelem kabinet kávéfőzőjére borulva találtunk rá.

De előfordult már az is a múlt télen, hogy kinn, a térdig érő hóban szedtük össze, félig átfagyva.

Utólag belegondolva ő egy igazán intelligens ember! Ugyanis magán a testnevelés órán nem sok mindent tettünk, minden tevékenységünket óra előtt bonyolítjuk le. De azt egészen bizonyosan állítom, hogy ez a bújócska felér az olimpiai tízpróba csapat rendes évi edzésmódszerével.

Azonban nekünk ilyen részfeladataink vannak: „Plafonig mászás kötélen, iskola körbefutása (minimum kétszer, mert így biztosan nem kerülhetjük el Csöpi tanár urat), seprűvívás a portással, háromszáz méteres akadályfutás (kutya mögöttünk, és kukák között szlalomozunk).”

Csöpi tanár úr, mintha direkt így tervezné meg az óráit, egyre nehezebben megközelíthető helyekre bújik el, ezt azonban addig-addig folytatja, amíg ő maga sem tud majd onnan előbújni. Mi azonban ezt már alig várjuk! (legfeljebb csak befektetett, és a hasznos munka hatásfokán búslakodnánk egy kissé).

***

Most azonban egy igazi karácsonyi „meglepivel” állt elő a tanár: nem kellett megkeresni őt, sikerült betámolyognia az órájára. Ez hatalmas teljesítmény volt tőle – meg kell vallanunk -: olyan volt ez, mint a szökőév (minden negyedik évben van csak).

Azonban, – mivel az élet amúgy sem habos torta, és persze nehogy már jó napunk legyen – eléggé „viharvert” állapotban volt. Hatalmas, ősmagyarokra jellemző bajusza, amely tegnap még megvolt, valahogyan „hitlerivé vált”.Egy szál alsóneműben, és egy trikóban jött be, amit még így is sikerül valami vörös folyadékkal (nem…nem vérrel) leöntenie, ennek következményeképpen a hófehér anyagon egy vörös, ötágú csillag rajzolódott ki, amely fura kontrasztot alkotott a nemzetiszocialista jelképként funkcionáló arcszőrzettel. Hatalmas, fekete, és minimum harminc éve divatjamúlt, SZTK-s szemüvege szerencsére még a homlokán pihent, de lencséit egy tűzvörös, női rúzs megjelölte: az „impotens” szót megfelezve vésve mindkét lencsére.

Jani, az egész összhatást egy igazi világirodalmi hasonlattal summázta:

„Te, ez olyan, mint aki megrendeltek, de nem jött meg…”

Többen már keresztet vetettek felette, és csak annyit mondtak: „- Ez OFF!”.

Mi, a CSTUFFE (Csöpi Tanár úr Felélesztéséért Felelős Egység) tagjai azonban rögtön tudtuk, hogyan kell életre téríteni őt: egy kancsó víz segítségével.

Más ember esetében a hatás azonnali lett volna, az emberünk esetében azonban várnunk kellett bő másfél percet. (Ez a helyzet erősen emlékeztetett Petőfi Arany Lacinak című versében leírt ürgeöntésre.)

Ekkor kinyitotta az egyik szemét, majd lassan a másikat.

Egyszerre őrült módjára felpattant, és a szemüvegét az orrára csapva, szinte szoborként meredve állt:

„- Hol vagyok?”

Addig üvöltött, mint a fába szorult féreg, míg a legnagyobb tulok az osztályból (Tomi), leverte a szemüveget a fejéről.

Erre megnyugodott. Érdekes, de ennek az okát senki sem tudja (ez olyasmi természetfeletti dolog lehet ez, mint az a tény, hogy az ökrök is megőrülnek a hajzsír égetésétől)…

***

Az óra hátralevő perceiben fociztunk, és kosaraztunk.

Nem is zajlott semmi különös az óra közepéig.

Történt azonban Petiéknek ki kellett menniük a toalettre, amit persze elfelejtettek jelezni a tanár úrnak.

Amint visszajöttek, csak annyit látni, hogy az mindkettő elég illetlen módon igazgatja a tornanadrágját.

Feltűnt ez Csöpi tanár útnak is, sőt szóvá is tette:

„- Ti meg fiam, mit csináltatok?”

Amint válaszolnának, az egyik legtalálékonyabb osztálytársam, Gergő, már válaszolt is helyettük:

„- Tanár úr! Ezek kimentek hegyezni…”

Persze, hogy mindenki dőlt a nevetéstől.

6. Programozás (ez esetben elmaradt, mivel a szalagavatós táncot gyakoroltuk)

Amikor végre a magunkévá tettük a kijelölt hármas termet, már szinte mindenki biztos volt abban, hogy a szalagavatóra betanult tánc hatalmas bukássá konvertálódik.

A betanítandó tánc stílusa: „diszkósított cha-cha” volt.

Mivel az osztályfőnökünk elköltötte az összes pénzt, amit csak beadtunk arra, hogy fogadjon fel egy tánctanárt, nem maradt nekünk csak egy elég megkérdőjelezhető tudású személy, akiről mellesleg messziről sütött, hogy minden tudását a Viváról, és az MTV-ből szerezte meg (nem, dehogy a Music Televisionra gondoltam!).

Már a legelején kikötöttük, hogy mivel csak hét lány van az osztályban (ráadásul abból kettő pedig szülési szabadságon) ne legyen páros tánc.

Erre azt mondta, hogy akkor két tánc közül választhatunk: vagy a skót tánc, amihez ráadásul még skót dudálni is meg kellett volna tanulnunk, vagy ez a stílusú tánc, a „diszkósított cha-cha” jöhet szóba.

A skót tánc csupán csak azért nem volt szimpatikus nekünk, mivel az osztályfőnök a fejébe vette, hogy ha ezt választjuk, akkor „elugrik” Skóciába, hogy eredeti dudákat szerezzen be nekünk (persze szintén az osztály pénzét használta volna fel ehhez a művelethez).

***

Amikor először megláttam a teljes koreográfiát Kopasz Margit előadásában (mivel, ezt volt a becsületes neve ennek a személynek), támadt bennem egy elég lekicsinylő vélemény erről a produkcióról.

Legelsőre egy epilepsziás, és Down-kóros birka vonaglásának tűnt, amit ő  cha-cha-cha lépéseknek nevezett.

Voltak benne kis „építőkockák” azaz állandó lépések, amelyek külön nevet kaptak, úgy, mint: „kurbli”, vagy „reszelős”, de előfordultak olyan nevűek is, mint például „motorfűrész kihúzós, almaszedős, buszsofőrös, tolókocsis”. Ezeket így, alany nélkül emlegettük.

Kopasz Margitnak (aki, mint a nevéből jól kiolvasható, tényleg kopasz volt) rendkívül rossz szokásává vált, hogy kiabált velünk unos-untalan.

Sőt, míg Grafitporos tanár úrnak „malacok” voltunk, itt „kicsi huszárnak” tituláltak bennünket.

***

Később rájöttem, hogy minden tánc, csak a férfiak és nők közötti engedélyezett háború színtere. Ennek a lényege, hogy ki bír többet, és fájdalmasabban a másik lábára lépni. Sőt, míg a lovagi tornákon is elkülönültek a fegyvernemek, itt is elváltak a stílusok egymástól.

Komplett harcművészeti stílus ez, kérem szépen!

Véleményem szerint ebben a kategóriában abszolút „atombombának” a modern, diszkós tánc számít. Itt nincsen az a leplezett agresszió, ami a többi tánc esetében megtalálható. Itt csak a tömény erőszak van: szinte látom magam előtt, amint félig berúgott fiatal férfiak rázzák az öklüket az aktuális barátnőjük előtt (tánc ürügyén, persze) – csupán csak azért, hogy meg tudják gyomrozni szívük választottját-. Ezt is be kellene tiltani a rendőrségnek, mint a lőfegyvert, vagy a „kutyák” futtatásának jogát.

Ez a gyűlölet esetünkben odáig durvult el, hogy abban a részben, mikor a lányok előre jönnek, a fiúk pedig oldalra szeparálódnak, eljátszottuk a marathoni csatát.

Ennek mérlege pedig két betört orr, egy törött lábujj, egy-két elrepedt borda.

Halálos áldozat szerencsére nem volt.

***

A másik ütközet „casus belli”-je pedig nem volt más, mint az, hogy milyen ruhában táncoljuk ezt a vonaglást.

Egyesek a Csöpi tanár úr által tervezett, utolsó divat szerinti „zebraruhát” javasolták, mivel az nagyon elegáns, sőt az egyedi azonosító szám (azaz „a mezszám”) alapján még akkor is azonosítani tudnak bennünket, ha netalántán kitörne a Mátra, sőt még egy meteor is Salgótarján szívébe csapódna egyszerre.

Végül addig húzták-halasztották ezt a dolgot, míg Kopasz Margit megunta a civakodást, az asztalra csapott, és azt mondta:

„- Gyerekek! Nem táncoltuk ti semmilyen ruhában! Marad a régi, bevált módszer: a lányok Éva-kosztümben, a fiúk pedig Ádám-kosztümben fognak lejteni. Ha netalántán kialakulna valami előadás alatt a két nem között, azzal a bizony egy rahedli pénzt kereshetünk, ha később kiadjuk DVD-n.”

Bár nem nagyon jött be nekünk az ötlet, végül rábeszéltek engem is. Mert hát ugye, jól szellőzik a testünk, mutatós a „felszerelés”, és persze egyedi az ötlet is.

Egyedül egy dologra kell majd vigyáznunk, nekünk fiúknak: látszani fog majd minden, amit gondolunk…

***

Amint elpróbáltuk a táncot, észrevettem egy különös dolgot.

Magyarázatképpen annyit el kell mondanom, hogy van egy rész, amikor – mint a bécsi keringőben – mi oldalra megyünk el, a párok pedig középen sasszéznak jobbra, és balra.

Történt pedig ezen az órán, hogy osztálytársam, Dorián partnere beteg lett, és el kellett mennie.

Neki persze sokkal rosszabbul ment a tánc, mint a lánynak, tehát ő maradt próbálni…egyedül.

Nem tudom, Kedves Olvasóm, hogy láttál-e már páros táncot egyedül lejtő embert, de én ezt a magam részéről ritkaságnak tartom, én ugyanis ebben a pillanatban láttam először ilyet.

Úgy tartotta a kezeit, mint ha az imádottja lett volna azokban, bár így üresen (hogyan is fogalmazhatnék tapintatosan) eléggé siralmas látvány volt.

Valahogyan senkinek sem tűnt fel ez a látvány, ám Jani, én, és Pityu rögtön kiszúrtuk.

Mi néztük egy darabig, aztán ügyet sem vetettünk rá. Ám Pityu nem hagyta annyiban a dolgot.

Fejében még mindig a delírium játszott hamis dallamokat, alig állt a lábán, a szeme csillogott.

Ő azonban csak nézte, nézte, bőszen nézte Doriánt, majd megszólalt:

„- Apukám! A nőt ki lopta ki mellőled? Gyere, találjuk meg a gyereket!”

***

Így telt el a hét második napja, az „Állami Kondásképző”-ben.

Most, amikor már a távolból idézem fel az akkori eseményeket, minden olyan nyugodtnak látszik.

Pityu is józanabb már, mint akkor volt (én pedig egyre részegebb vagyok manapság), de tényleg! képzeld: Csöpi tanárurat tegnap megtaláltuk egy perc harmincnyolc másodperc alatt (ez új rekord az iskolában), úgy hogy jobban meg a sorom, mint eddig ment. De abba is hagyom az írást, hiszen holnap is iskolába kell mennem.

4. A szerdában van minden reményem

Egyre nehezebben kelek fel mostanában.

Minden este kedvenc NDK-s művésznőmmel, Josefine Mützenbacherrel álmodom, aki bizony a következő disznó gondolatokat sugdossa a fülembe:

„- Drágám! Ne kelj fel! Az Állami Kondásképző összedőlt. Megírta a Nógrád Megyei Hírlap is. Aludj csak tovább!”

Az utóbbi négy évben azonban ez mindig csak álom maradt: ugyanis mindig hat órakor csörgött az a – elég vulgáris jelzőkkel illetett – vekker. Felkelteni nem keltett fel, hiszen amíg az ember a wellness kúra egyik alkotóelemét a szervezetébe nem juttatta (gyengébbek kedvéért a kávét), addig nem lehetett ébredésről beszélni, inkább csak szinuszgörbe-szerű volt a pályaútvonalról.

***

A vonaton felötlik a gondolatimban, hogy minél közelebb kerülünk az iskolához, annál rosszabb „színe” van a nebulóknak. Egyeseket – tüneteik alapján – már-már tífuszban szenvedőnek lehetne leírni, de aki járatosabb a „gyermek-lélektanban”, az nagyon is jól tudja, hogy csak iskola-undoritiszük van.

A legokosabb az egész vonaton a kalauz. Ő már jól ismeri milyen az, ha a „tahó nebulók” megrohamozzák a megyeszékhelyet. A kalauz már jó előre esőkabátot, és esernyőt tart maga elé, így akadályozva meg, hogy a napraforgómag-héja (gyengébbek kedvéért a szotyihéj) csúnya foltot hagyjon a ruháján.

Sőt, míg hazánk egyik legnagyobb költője: József Attila, A Dunánál című költeményében még a dinnyehéjak útvonalát kísérte figyelemmel, a kalauz – a modern poeta doctus – már így ír(hatna) kettőezer-hétben:

„A vonatlépcső alsó fokán ültem,

féltem, nehogy tapadjon a szotyihéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy köpdösnek a mocskok, köpdösnek: szerteszét.”

Nekem azonban már ez sem újdonság. Más még meglepődne a nem mindennapi utazási körülményeken, nekem azonban már ez az átlagos.

Még néhányan megpróbálkoznak egy ősrégi, palóc anekdota elmesélésével a „hivatalos szervnek”: „- Történt egyszer, hogy az újszülött gyerekével a vonaton utazó cigányasszony, elfelejtett jegyet venni. Nem csinált gondot belőle, hiszen majd vesz a kallertől. Amikor viszont odaért a kalauz, éppen szoptatni kezdte a gyermekét. Amikor a gyermek meglátta a nagy bajuszos bácsit, nagyon nyűgös lett, és elkezdett sírni. Erre a következőket mondta az anyja: «-Kapd be kisfiam, vagy bekapja a kalauz bácsi!» Erre a gyermek rögtön szopta tovább az anyamellet.”

A kalauz erre minden nap mosolyra fakad, bár legalább százszor hallotta már a históriát.

 ***

A szokás szerint teljesen részeg Pityu csak néha vesz levegőt mellettem.

Mindenki találgatja évek óta, hogy a nap elején mikor részegedik le, mivel a saját szabályzata szerint már a vonatra szállás előtt részegnek kell lennie (mindegy neki, hogy a nyolcas vonattal, vagy a fél hatossal megy).

Megszokta, hogy – mivel egy iskolába járunk – addig fekszik nyugodtan, amíg fel nem költöm. Szokása, hogy a legváratlanabb pillanatokban hirtelen felpattan, és egy okos gondolattal trágyázza a környezete idegrendszerét.

Ebben az esetben sem volt másként.

„- Te, figyu má’ ! Hová is tartunk? Hova megyünk? A Bundáskenyér Képzőbe?”

Sokkal később jöttünk rá, hogy Pityu valószínűleg az Állami Kondásképzőre célozhatott ekkor.

***

A „gyépé” elé érve tömegekben bagózó diákokat láttunk. Távolról olyanok voltak, mint a pingvinek, akik szinte egy nagy körbe tömörülnek.

Nos, itt is valami ilyesmi történt.

Különbség csak a cél miatt van. A pingvinek a kihűlés ellen bújnak össze, a „gyépés” diákok pedig a tanári hatalom kicselezése miatt okoskodták ki ezt a lépésüket. A legkülső embereket külön jelölik ki erre a célra. Ha a tanárok észreveszik őket, és elcibálják magukkal, és esetleg nem térne vissza egy-kettő, azt igazi mártírnak tekintik a diákok, és szobrot emelnek neki, és gyertyát gyújtanak a lelki üdvéért.

***

Amint határozott mozdulattal belöktem az alig hatmázsás vasajtót már az aula nyüzsgő színterére vitt az utam. Az ajtóról csak annyit, hogy a rosszul sikerült „gyépés” forradalomkor a tüntetők első célja volt ezt betörni. Próbálkoztak faltörő kossal, dinamittal, embert is áldoztak az isteneknek, de az ajtó olyan szilárdan állt, hogy még egy hadsereg sem ingathatta meg a biztosnak vélt helyéről. Így az történt, hogy a forradalmárok nem tudtak segítséget szerezni a „Kösz, ez gáz” nevű iskolából. Ha vulgárisabban fogalmaznám meg, akkor azt mondhatnám, hogy még ki se tudtak jutni a gigantikus bejáraton. Így bukott el az „ősziszünetes” forradalom.

***

Tegnap a portás csak ujjlenyomatot vett tőlem, ma már egy elég alapos vizsgálatot végzett rajtam.

Beszélték a rossz nyelvek, hogy az iskolában szervkereskedelemmel is foglalkoznak, és a gyanútanul elragadott diák könnyen a fél mája nélkül végezheti, de ez ebben a pillanatban eszembe sem jutott.

Amint bevitt a tanári szobába egy csapat zöld ruhás alak tűnt fel nekem. A következő pillanatban a portás fejbe vert egy bunkóval (azaz lefejelt) és én összeestem. Innentől nem emlékszem semmire.

***

Az aulában a falhoz dőlve ébredtem.

Hirtelen azt vettem észre magamon, hogy sokkal butább vagyok, ismerem az összes kínzási módszert, és Bojtorján dalszöveget. (bár szerintem ide egyenlőségjelet lehetne tenni)

Az „Összetartozunk”-at dúdolva mentem oda portáshoz.

„- Mit csináltak velem?” – kérdeztem kábán, hiszen még mindig hatott az „altató”.

A portás vigyorogva, mint egy jóllakott napközis kijelentette:

„- Agyátültetést hajtottunk végre rajtad. Megkaptad az igazgatóhelyettes agyát, aki persze a tieddel lett gazdagabb. Ezt azért csináltuk, mert…mert…mert…jól esett!” – ez után úgy elkezdte a röhögést, hogy azonnal eszembe jutott, hogy talán neki kellett volna egy új agyat szerezni, de a tantestület  biztosan féltené a diákot, aki megkapná ezt a csökött agyvelőt.

***

Mit volt mit tenni, fel kellett lapoznom a noteszemet. Az idő sürgetett. A bosszúmat majd egy másik alkalommal hajtom végre, de ha nem megyek be órára, annak bizony csúnya vége lesz.

A órarend a következőket írta a mai napról:

1. Társadalom ismeret (korábban filozófia néven futott)
2. Angol
3. Fizika
4. Adatbázis
5. Rajz
6. Nyelvtan

***

1. Társadalom ismeret (korábban filozófia néven futott):

Bár hetente csak egy óránk volt Magyari László tanár úrral, de ez elég is volt: hiszen nagyon megviselte az osztályunkat.

Szokása volt ugyanis, hogy – mint a legtöbb általános iskolában – sorba állította a gyerekeket, párosával a fal mellé. Csak így engedett be bennünket a terembe. Majd felolvasta a névsort, és kettesével számolt össze bennünket. Honnan is ismerős ez a módszer?

Jól kezdődött az újév első órája is.

Végül, amikor sikerült beterelnie bennünket a termünkbe, azonnal leült a katedrára, aztán rákezdett a mondókájára. Magyari tanár úr nagyon szeretett beszélgetni, a dolog szépséghibája, hogy főleg magával.

„- Képzeljétek gyerek, én a kutyával szilvesztereztem, mivel jobban sajnáltam őt, mint a nejemet. Azok a süket kölkök a szomszéd utcából ugyanis petárdáztak, amit a blöki nem igazán tolerált. Így kénytelen voltam tanárhoz nem méltó viselkedést produkálni: kiszaladtam a házunk elé, és vasvillával fenyegettem meg őket. Erre ők elhallgattak, azonban az én újévemet már nem tudták vidámmá tenni. Ekkor dolgoztam ki nyolcpontos honvédelmi tervezetemet, melyet már elküldtem a honvédelmi miniszternek. Ennek az egyik pontja: RPG-vel kellene lőni a fiúkat a katonaságban, így nem petárdáznának. Kissé egyéni, de jó.”

Ekkor megcsörrent a mobiltelefonja (amit szigorúan tilos volt bekapcsolva hagyni, ellenkező esetben a szerencsétlen diákot sterilizálták volna. A szabályzat persze a tanárokra nem vonatkozott.)

„- Igen, tessék! Itt Magyari államtitkár beszél! – majd kissé később őrült hangján ordította a telefonba: – Nem megyek haza! Értekezletem lesz!”

Ebből tudhattuk meg, hogy éppen a feleségével telefonált.

A tanár úr nyíltan az államtitkári címre törekedett. Ebből nem is csinált titkot. Külön szabadcsapatokat tartott fent az általa „hivatalbitorlónak” kikiáltott titkár lefejezésére. Azonban magának szerette volna a „magyar főpap”, a „diákisten”, és a „legjobb vajkészítő” titulust is. Az utóbbit senki sem értette, hogy miért szerette volna magára ruházni, de nem is volt fontos.

Azonban senkit sem hagyott elmélkedni, hirtelen, és agresszívan csapta le a telefont, majd teljesen más témában kezdte el a gondolatait kifejteni:

„- Tudtátok-e szegény földi halandók, hogy ez a tanterem tulajdonképpen egy templom? A Tudomány temploma. S ti, szegény «szellemi prostituáltak, illetve intellektuális eunuchok» nem is tudhatjátok, hogy most egy igazi főpappal beszéltek! Azt is rejtély marad számotokra, hogy mit is szeretnétek. A majmok nem tudják, hogy mire vágynak! De én…én…meghódítom a világot!”

Teljesen nyugodt, közömbös arccal néz össze a diáksereg. Némelyek keresztet vetettek, míg valaki a tömegből megszólalt:

„- De Magyari tanár úr! Mi eztet’ nem értjük! Mi csak a jegyeinket akarjuk megtudni!”

Ekkor azonban kissé megenyhült a PEDAGÓGUS – így, csupa nagybetűvel írva -, és előhúzott egy kis, piros ceruzát, melyet már legalább ezerszer faragtak ki. S ekkor megint megszólalt:

„- Gyermekeim az Úrban! Imádkozzunk, hogy «Legendás, Nagy Gyerekcsináló Ceruzám » soha se tévedjen, és mindig a megfelelő rossz jegyet vésse be a naplóba! Ámen.”

Azután hirtelen elkapta az Ehnatont is gyakran kínzó „isteni betegség”, az epilepszia. Hiába, úgy látszik, hogy ez a kór csak a zseniket, a hatalmas reformereket kínozza.

Szinte úgy csuklott össze, mint a hibás horgásszék, és egy pillanat múlva már úgy rángatózott, hogy azt hittük, hogy belépett a Hip-Hop Break Teambe, modern táncosnak.

A CSTUFFE (Csöpi Tanár Úr Felélesztéséért Felelős Egység) emberei azonban rögtön tudták, hogy hogyan kezeljék ezt a válsághelyzetet. Azaz rögvest el tudták dönteni: fogtak négy féldecis poharat, és mindannyian csillapították iszonyú szomjúságukat, szilvapálinkával. Ezek után a legbölcsebb ember, Jani szinte révületbe esett, és csak egy mondatot mondott ki, amely viszont a megoldást hivatott képviselni:

„- Gyerekek! Rázzuk ki belőle az ördögöt!”

Ez jó ötletnek tűnt. Felkapták a még mindig rohamban szenvedő Magyari tanárurat, és megfogták a két kezét, és a két lábát, aztán – mint az abroszt szokás ebéd után – jól megrázták, de úgy, hogy a fejét jó párszor beverte a plafonba.

Aztán ledobták a földre, mint a liszteszsákot, és visszaballagtak a helyükre.

Ekkor csöngettek ki.

• Angol:

Az angol óránk az osztályfőnökünkkel, Kisfőnök Edittel.

Kissé rosszkedvű volt, hiszen most nem szedhette be a pénz tőlünk, azt ugyanis osztályfőnöki órán szokta, keddenként.

Az angolhoz körülbelül annyit értett, mint én az atomfizikához. A rossznyelvek szerint csak egyetlen órával van előttünk az angoltanulásban. 

Amint belépett az ajtón, ledobott egy pár angol könyvet. Kissé zavart volt, de ezt meg is indokolta:

„- Itt van pár dinka könyv. Nem tudom, hogy miről szólnak, hiszen csak most loptam el a kabinetből, a másik íróasztalról. Az igazgató szerint ebben az évben a változatosság kedvéért már tanítanom is kellene. Még ilyen badarságot!”

Ez a mondat tisztázta bennünk azt a mendemondát, miszerint Kisfőnök Editet az aulából vették fel – szó szerint – mivel éppen angoltanár-hiány volt itt. A félhivatalos álláspont szerint, ő az igazgató úr fiának a pesztonkája volt, és jó munkája miatt kapta meg ezt az állást. Ezt azonban nem értem, hiszen Grafitporos tanár úrnak nincs is gyermeke.

Hirtelen csattant fel:

„- Gyerekek! Akkor kezdjük el! Azaz: lecc bigin!”

Megpróbált úgy felolvasni egy szöveget – amit tegnap este lophatott el az Internetről -, hogy csak a szeme sarkából kacsintott oda rá. Ilyenkor az eredetileg angol szövegben felfedeztünk jiddis, orosz, német, sőt ó-abesszíniai szavakat is. Szóval egy idő után inkább nyíltan megnézte a lapját, és feladta azt az álmát, hogy angol tudornak higgyük.

Akcentusa egyáltalán nem volt…hiszen szinte teljesen a magyar kiejtés szabályainak megfelelően olvasta fel a szöveget. Valahogyan így: „here vere gó!” Szerette, ha mi interpretáljuk az olvasmányokat, hiszen tanulhatott a kiejtésünkből, sőt néha még egy-két angol szó jelentését is megtudhatta tőlünk. Csernák szerint, lassan már mi adjuk ki a bizonyítványt az osztályfőnökünknek, nem fordítva.

A most olvasott leckében a járványok terjedéséről, és kialakulásukról volt szó. Ebben szerepelt a  következő mondat, mely szerint „a kolerát is a víz megfertőződése okozta, aki sört ivott az túlélte a járványt.” Pityu erre mondatra felkapta a fejét, és fennhangon dicsérni kezdte az angolokat rettentő találékonyságukért. Az osztályfőnök azonban nem hagyta annyiban. Vitatkoztak a szeszek alkoholtartalmán, de mivel rájött Kisfőnök Edit, hogy Pityu ebben a témában jóval többet tud, mint ő, inkább ráhagyta az egész dolgot.

A matek órán mögöttem ülő csoport most egy új divatdallamot énekelt, melyet a „Szívenszúrt gatyamadzag” nevű neorocker, banálpánk, emotök alstílusú banda alkotott meg. A szépirodalmi igénnyel megírt, és szimbolista, szürrealista eszközökkel is gazdagon megfűszerezett „lyrics” első sora ennyi volt:

„- Ballagok az utcán, papam…papam…”

A dolog csak abban az egyben sántított, hogy a dalszöveg többi részét abszolút nem tudták, ezért csak ezt az egy sort ismételgették orrvérzésig.

Kisfőnök Edit legendás volt türelméről, de ezt már ő sem bírta cérnával, és így próbálta csitítani a megvadult osztálytársaimat:

„- De fiúk! Angol óra van!” – könyörgött nekik.

Azok megrántották a vállukat, majd kupaktanácsot tartottak, és pár másodperc után rákezdtek az új dallamra:

„- I’m walking on the street, papam…papam…”

„-Hiába! – gondoltuk. – azért a diákok tekintettel vannak az óra anyagára!”

Ez a mondat vágta ketté a mai angolórát.

• Fizika:

A fizika tanárnőnk egy igazi palóc volt, mellesleg teljesen hazafi. Newtonné K. Urvannát volt a neve. Ezt a mindennapinak cseppet sem nevezhető nevet – természetesen – a szüleitől kapta. Apja egy arab hólapát készítő gyárban gyártásvezető-helyettesként dolgozott, míg anyja egy angol sólámpabúra-készítő lánya volt. Ők ketten a neverlandi „MCMXCVIII. Proletár és Karalábétermesztő Világfesztivál” vécéiben találkoztak. Kis idővel ezután összeházasodtak, és az angol Letelepedési Hivatal rugalmatlansága miatt Magyarországra költöztek, ahol azonban – a bennszülettek teljes meglepetésére – csakis szuahéli nyelven voltak hajlandóak beszélni. Pár év múlva megszületett a lányuk is, akit az első, magyar szó után neveztek el, amit meghallottak az országunkban. Így lett a neve Florence K. Urvannát. Később a szuahéli nyelv mellett megtanulta a „palóc magyart” is, amit nagyon szívesen használ a mai napig is. Huszonöt évesen – az egyetem elvégzése után – ment férjhez egy török ifjúhoz, akit Türk Newtonnak hívtak. Így lett a „végleges nevezete”  Newtonné K. Urvannát.

A tanárnőben – úgy érzem – néha az arab vér jóval dominánsabban van jelen, mint az angol.  A nemes, feddhetetlen pedagógus ugyanis olyan lézert gyártott le nekünk a „fénytan és optika” témakörének részletezésére, amely Somoskőújfaluig (ami csak pár kilométerre van innen) mindent átlyukasztott, egy bizonyos pontban. A lézerágyú először a fizika kabinetet lőtte át, amelyben majdnem megsebesült Mord tanárnő, de szerencsére a varázserejét használva megmenekült a biztos halál karmai közül. A híradások szerint három ember sérült meg a váratlan támadásban, és a paksi atomerőmű leállt a hatalmas energiaszükséglet pótlásakor. Később terrortámadásra gyanakodva a rendőrséget is kirendelték az iskola köré, de szerencsére az igazgató úr elmagyarázta a dühös rendőröknek, hogy csak véletlen baleset történt.

A tanárok oktatási szokásainak vizsgálata felettébb érdekes eredményekkel jár, mindenkinek csak ajánlani tudom. Van, aki csak „fapofával” magyarázza végig az óráját, van aki viszont széles taglejtésekkel kíséri a mondanivalóját. Ez utóbbi csoportba tartozik Newtonné tanárnő is. Ugyanis Urvannát pedagógus a metanyelv széles skáláját alkalmazva szeret tanítani bennünket: sőt, többet mondok! Hitleri gesztusokat használ mondanivalója erősítésére. Olyan propagandabeszédeket mond nekünk a fizika fontosságáról, hogy még azt az embert is tanulásra készteti, aki világ életében gyűlölte a fizikát. Néha szereti a bal karját maga elé tartani, minden kis indokkal. Például: ilyen magas voltam ilyen idős koromban, vagy nézzétek meg, hogy milyen szép a tenyerem, satöbbi. De azokat a vádakat, hogy nacionalista lenne, sőt akár kivételezne bárkivel, nyíltan elutasítom az osztályom nevében!

Mint már említettem korábban, a tanárnő folyékonyan beszéli a magyar nyelvet – palócos tájszólásban. Így történhetett meg, hogy az egyik óráján étkező diákra a következő módon szólt rá: „- Legyen szíves, tegye el a csokolládét, meg a banántot. Inkább figyelje a kandelláber működésit! És különben is maga mér’ nem inkább csicsókát, meg macsánkát eszik egy kis bodakval?”

A tanárnőnek a rendes viselkedésen kívül a „vesszőparipája” volt a csillagászat. Sokszor kérdezősködött a tudásunk felől, és néha faggatni kezdett bennünket. Zsoltit kérdezte meg egyszer, jól emlékszem rá:

„- Melyik a naphoz legközelebb eső bolygó, és miért?”

Zsolti, és a Sleppje hosszasan tanakodott a dolog felett, míg végül egyszerre csak megfelelt mindkét kérdésre egyszerre:

„- Mer-kúr.”

Lett is erre általános derültség, meg büntetésként fél liter sósav buborékainak számlálása…

• Adatbázis:

Ezen az órán nagyon fontos feladatokat oldunk meg az informatika tanárunkkal, Topis András tanár úrral.

A mostani feladatunk szerint, a saját iskolának jegytároló adatbázisát kellett megterveznünk, amelyben minden tantárgy összefüggött mindennel, így ha tesiből kettest kapott valaki, nem indult el a szemben levő könnygázgyár szellőző-berendezése. Azonban amíg mi keményen dolgoztunk, Topis tanárurat rákötötték a számítógépére felsőbb évesek, így terminátorrá vált. Az így keletkezett lénynek csak egy dolga van: őrizni az iskolát, és lelőni azokat a diákokat, akik suttyomban akarnak kiszaladni a hatmázsás ajtón, hogy cigarettázzanak a szabadban. Testét ezernyi vasdarab fogta össze, kezein gigászi gépfegyverek foglaltak helyet, amelyek megfelelő helyzetben csak úgy ontották a golyókat. A gigászi szerkezet a „Kovács Jóska Industries” műve, és csak magyar, és újra felhasznált mobiltelefon-akkumulátorfedőkből készült, és ellenálltak a molyoknak, és a cola-támadásnak.  Egyetlen pici hibája volt a masinának, hogy a vizelettől könnyen berozsdásodott. 

Észrevettem, hogy a tanári gép mellett a rabszolgamunkára fogott diákok (azaz akiket elhurcolnak a reggeli cigaretta közben) kutat ástak, és búzát ültettek, hogy az informatika tanárok tudjanak inni, és enni tudjanak óra közben, vagy csupán azért, hogy egész nap nyugodtan tudjanak dolgozni a számítógépen, és ne zavarják meg a hivatásukat az „emberi szükségleteik”. A falon egy örök emberi dilemmát oldottak meg egy ötletes mondattal, mely így hangzott: „Dolgozz keveset, nem érhet baleset!”

Csernák, Jani, meg én úgy találtuk, hogy a gépekkel valami baj van. Valamit tehettek a gépházba az ellenállók, akik az „ősziszünetes” forradalmat is szervezték. Féltünk attól, hogy bombát helyeztek el a gépekben, és netalántán még a végén mi robbanunk fel…ezért jelentettük a tanárnak, hátha ő lesz az a szerencsés, aki megkapja a forradalmárok „ajándékát”. Az ellenállók végső terve a rádió elfoglalása volt, mivel akkor be tudták volna játszani a kedvenc számukat a GYP Radio-ban. Ilyen örök emberi problémákkal foglalkozó dal volt az „Apád szereti a csokit” illetve a „Zas és a Romlott Viagra” együttes közös produkciója, a „Kutyaszorító, makacs(!)szimat, tehéntrágya” című, abszorpciós-böszegenerátor segítségével rögzített, újradigitalizált, tízpontegyes zene. A forradalmárok diplomatáinak követelését Grafitporos igazgató úr a következőképpen hárította el, teljesen diszkréten, és tanárhoz illőn: „- Nem adom át a rádiót! Menjetek a pi…acra!” Így tehát nem volt más eshetőség, muszáj volt gerillaharcot viselniük a tanárok ellen, amelynek elemei a pedagógusok menzás ételébe kevert hashajtó, és a gépekbe épített robbanószer.

„- Úgy brummognak a gépek, mint a vaddisznók.” – jegyezte meg Pityu.

Ebben igazat adtam neki.

Amíg a tanár úr az iskolát őrizte, addig mi komoly, filozófia csatát folytattunk arról, hogy „miért mindig csak olyan táblák vannak kitéve, hogy dohányozni tilos? Olyan miért nincsen, hogy dohányozni kell?” Hosszas harapdálás, ütlegelés után, amikor már egy olyan ember sem volt a csoportomban, aki sértetlen lett volna, valaki kibökte a kompromisszumos választ: „De van olyan tábla, de csak oda teszik ki, ahol disznóhúst füstölnek!”

Néhány perccel később visszajött Topis tanár úr, terminátor ruhában. Csordogált róla valami meghatározhatatlan színű anyag, és alig bírt mozogni.

Visszaült a székbe, és ismét emberré változott, majd idegesen rázta az öklét:

„- Várjatok csak! Csatát vesztettem, de nem háborút.”

Aztán ivott pár korty vizet a diákoktól lopott bögréje valamelyikében, melynek a felirata ez volt: „Ha megcsalsz, meghalsz!”.

„- Így persze még le sem tagadhatná, hogy lopta, hiszen ő asszonyt legutoljára a születésekor láthatott közelről!” – röhögte el Pityu.

Aztán magyarázta az anyagot pont, és vessző nélkül. A stréber „Malmár” gyerek úgy hallgatta őt, mint a messiást. Többször megfigyeltem, hogy ilyenkor „figyelős pittyet” vágott, mely a következőkből állt: hátát begörbítette, mely által Quasimodohoz hasonlatos púpot kapott a hátára, alsó ajkát előrenyújtotta. Ha ebben a helyzetben volt, akkor biztosra tudtuk, hogy a kómából csak a csengő ébresztheti fel.

Az osztály épített egy kis szerkezetet, melyet a legunalmasabb órákon szoktunk bevetni. Ennek neve: tanárhangszín-szabályzó. Lényege, hogy a tanár hangszínét a mély „sátánhangtól”, a magas „héliumhangig” tudja módosítani. A legszebb az egészben, hogy a tanár nem hallja a saját hangján a változást, ezt csak mi, diákok vehetjük észre. Elmondhatatlan a hatása, amikor éppen a relációs algebra rejtelmeit boncolgatja a tanár, és közben hupikék törpikék hangon adja le az anyagot.

Bezzeg most észrevette, hogy valamilyen kapcsolót tekergetünk. A padtársamnál, Zolinál volt éppen a berendezés, amikor megtörtént a baj. Topis András tanár úr irtózatos dühbe gurul, és a következőket mondta a megilletődött diáknak:

„- Takarodj kifelé! Azonban, hogy ne legyen olyan unalmas, tudd meg, hogy írtam egy olyan programot, amely addig írja az egyeseket, amíg nem mész ki.”

Zoli, bár eszméletlen gyorsasággal futott kifelé, még így is sikerült tizenkét egyest szereznie – egy órán.

Amint kiért a folyosóra, már várták a terminátorok, azaz az informatika tanárok, és a következőket közölték vele:

„- Zoltán! Illetlen viselkedése miatt a tanári kar vizsgálatot rendelt el maga ellen. A vizsgálat befejezéséig azonnal felfüggesztjük.”

Szegény osztálytársam hiába tiltakozott az embertelen bánásmód ellen, a terminátorok felkötötték a csillárra, ahol három hétig kapálódzhatott, mivel csak akkor fejeződött be a tanári traccsparti.

• Rajz:

A következő óra a rajz volt. Ezt az órát szerettük a legjobban az összes közül, hiszen itt nem kellett semmit se tenni. A tantárgy a rendkívüli népszerűségét annak köszönhette, hogy aki évvégéig nem adott be egyetlen rajzot sem, az csupán négyest kapott…Így fordulhatott elő, hogy a sikertelen „ősziszünetes” forradalmat tervezgetők itt beszélték meg az iskola teljes katonai megszállását előirányzó, következő tervet, amelyet „borpuccsnak” neveztek.

Az ide beosztott pedagógus egy fiatalabb tanárnő volt, akiről messziről sütött, hogy még nem kebelezte be az őrület. A neve: Harcsa Béni volt. Erre több kedves olvasóm valószínűleg felkapta a fejét: „- De hát azt írta, hogy nő!”. Igen, azt írtam. De azt tudni kell (én is egy tanár ismerősömtől hallottam), hogy amikor megszületett, olyan királyi hajkoronával jött a világra, hogy a szülész a csecsemőt egy törpe rockernek nézte, és úgy mondta az anyának: „- Gratulálok! Fiú!” A édesanya pedig félig kábultan Benjáminnak nevezte el őt a bibliai József története után. Ez a név került be születési anyakönyvi kivonatba is.

Azonban az ellenállók itt sem tanácskozhattak nyugodtan, mivel – jogosan – tartottak attól, hogy a Terminátorok berontanak, és elhurcolják gályarabnak a rengeteg diákot. Kiokoskodták, hogy majd minden ellenállónak ki kell kéredzkednie a vécére, és ott majd áldozatot mutatnak be az isteneknek. Még azt is egyeztették, hogy a folyosón népdalokat énekelve, és szteppelve kell majd haladniuk, hogy ne keltsenek feltűnést. Azt azonban elfelejtették megbeszélni, hogy ki milyen indokkal jusson ki a megbeszélt helyre.

Az első ember így próbált kijutni:

„- Harcsa tanárnő! Tollas a szám. Kimehetek a mosdóba, hogy megmossam?” – kérdezte.

Csak abban követtek el hibát a forradalmárok, hogy az „Észt” (vagy lengyelt?) küldték ki elsőre, így a többi tag szellemi toprongyként izgult a megoldás miatt.

Mit volt mit tenni, mindenki ugyanazzal az indokkal kérte az elbocsátást. Az ötödiknél egy kicsit gyanússá vált a mondóka:

„- Harcsa tanárnő! Tollas a szám. Kimehetek a mosdóba, hogy megmossam?” – kérdezte a hatodik összeesküvő.

„- Neked a szád tollas, nekem meg a hátam. Ennyi tintát Magyarország összes gyára nem tud termelni, mint amit ti a szátokra kentetek már eddig.”– zsörtölődött Harcsa Béni.

De a sarokba szorított diák agyában megnyíltak a csatornák, és egy velős válasszal vágta ki magát:

„- Tudja tanárnő, ez a metódus tulajdonképpen egy rituálé az isteneknek. Ugyanis Mord tanárnő sajnálta a tintát a tollából a kettesért, tudniillik, az egyes beírásához kevesebb tinta kell. Így ezzel próbálunk hatni rá: írjon legközelebb kettest be nekünk.”

Amikor sikeresen kijutottak az összeesküvőt, már csak alig maradtunk bent páran a teremben.

Amint körbenéztem, azt találtam, hogy Pityu, és a pedagógus hevesen gesztikulálva veszekszenek egymással. Hogy min vitatkoztak, azt nem hallottam, csak egy mondatot sikerült elcsípnem a beszédjükből:

„- Rajzold fel, amit gondolsz, Pityu!” – ordította a tanárnő.

Pityu végtelen nyugalommal, és minden feszültségtől mentesen válaszolt neki:

„- Nem rajzolom fel, Harcsa tanárnő, ugyanis a tanórán nem lehet rajzolni!”

• Nyelvtan:

Ezt az órát, az irodalomhoz hasonlóan Filozó Pálné tartja meg.

Most a szokásától eltérően nagyon idegesnek tűnt. Fekete bakancsot, fekete macskanadrágot, de barna mellényt vett fel. Ez neki a teljesen szokásos, és puritán viselete.

Zsolti, a Slepp vezetőjeként új célokat kívánt kijelölni a forradalom számra. A következő célkitűzést a tanárnő öltözködési stílusa ihlette. Zsolti azonnal fitogtatta retorikai ismereteit:

„- Esküszöm nektek híveim, hogy ha a forradalmunkat sikerre visszük, akkor Filozó Pálnéra akár erőszakkal is ráadjuk a piros pulóvert!”

A diákok tömege az egész folyosón fütyülve, egy emberként hozta a tudomására, hogy ezért a célért, akár az életét is feláldozná.

A tanárnő szokása, hogy óra előtt vaddisznóként öklel fel diákokat a folyosón. Ezt a rutin műveletet, most sem szerette volna elmulasztani. Ebben a pillanatban egy kilencedikes diákot nézett ki magának. Határozott mozdulattal lépett oda a szerencsétlen diák elé, majd lefejelte a mellkasát. Az alig ötven kilogrammos diák ájultan vágódott a falnak. A pedagógus nevetett.

***

Később, már feletetni volt kedve.

Most a legeslegbutább nőszemély felelt szóban: Nagy Ká. Talán a neve a férfitársaimban tudatosította ledér voltát, azonban a hölgyolvasóimnak még felvilágosítással kell, hogy szolgáljak az osztálytársnőmről: hogy is mondjam tapintatosan? Nem volt egy hűséges típus. A következő elvet vallotta ország, világ előtt: „Nincsen barátom, ha nem látom.” Ő ennek szellemében fogyasztotta szeretőit, naponta több tucatot (persze a hímneműek teljes megelégedettségére tette, amit tett).

Bevallom, hogy kissé elkalandozott a figyelmem, ezért nem is figyeltem oda az órán. Úgy hallottam – fél füllel – hogy megint rossz jegyet fog kapni kedvenc osztálytársnőm a nemtörődömsége miatt. Próbált puskázni a könyvéből, de Filozó Pálné szemfüles pedagógus létére ezt azonnal észre is vette. Nagy Ká igyekezett a helyzetet menteni, egy eléggé suta mondattal:

„- Csak azt néztem, hogy tegnap eltört a telefonom kijelzője, és most meg kiírta, hogy «Bróken diszpléj».” – sziszegte.

A tanárnő úgy döntött, hogy még pár darab egyest szeretni kiosztani ezen az órán, úgyhogy gyorsan szeretett volna végezni a lánnyal.

„- Még egy utolsó, mentőkérdést teszek fel önnek! Mik a beálló melléknévi igenév jelei?”

A szöszke lány teli szájjal rágózott, közben a vérvörösre lakkozott körmeit nézte. Nem késett sokat a válaszával:

„- Jaj de jó, ezt tudom! Az első: -andó, a második: -endő, és van még az ondó.” – felelte teljes nyugalommal.

A tanárnő azonnal nem is fogta fel a harmadik, teljesen biológiai vonatkozású fogalom jelentését. Aztán amikor rájött, hogy mit is mondott a tanítványa, vérvörös arccal suttogta:

„- Az ondó teljesen más…”

A fiúk persze azonnal elkezdték a röhögést, és persze néhány percig anarchia uralkodott a tanteremben. Nagy Ká most az egyszer megmenekült az egyestől, hiszen elmés válaszával majdnem puccsot szított a fiú osztálytársaim között.

Amikor mindenki lecsendesült, a tanárnő újabb anyagba kezdett bele, de esküszöm, hogy olyan fáradt voltam, hogy nem hallottam a hangját, csak annyit láttam, hogy mozog a szája. Amit mégiscsak meghallottam, az a következő volt:

„- …rajzoljuk fel Móricka-rajzzal. Ennek az a lényege, hogy hasonlítson…”

Ahogyan figyeltem ezt az idősödő magyar szakos tanárnőt, óhatatlanul József Attila jutott eszembe. Jobban mondva, annak egyik költeménye: a Levegőt! című. Ugyanis a szeretett oktatónk egyfolytában beszélt, de nem vett levegőt. Bár látszólag fizikai ellentmondásnak tűnik, de tanúsíthatom, hogy igaz! Most érettem meg, hogy miért nem fulladnak vízbe a tanárok! A figyelmemet erre koncentráltam, és körülbelül húsz percig figyeltem: csak kétszer vett levegőt! Szép teljesítmény!

Már csak pár perc volt hátra az órából (és utolsó tanóra lévén, a mai napból is), amikor Filozó Pálnét már megint elkapta az ingerültség (ebben Pityunak, és Zsoltinak is elég nagy szerepe volt):

„- Tanult itt valaki franciául valaha?” – kérdezte paprikavörös fejjel.

Öten-hatan jelentkeznek, köztük Nagy Ká is. Amint az ügyeletes rosszlány kacsóit a levegőben látta, a tanár finomított a kérdésén:

„- Akarom mondani: Beszél valaki franciául?”

Három kéz a mélybe hanyatlik (Nagy Ká-é is közöttük van). Filozó Pálné elégedetten rázza a fejét, majd mint az őrült, harsány nevetésbe kezdett:  

„- Akkor írják meg a francia külügyminiszternek, hogy küldjön guillotine-t az Állami Kondásképzőbe azért, hogy azzal fejezzük le, aki nem írja meg a leckéjét!”

Többen az irodalom órán tanult, régi kultúrkincset idézték fel, a gyengeelméjű tanár szavai hallatán: „Aki hülye, az haljon meg!”

Mások – akik érezni vélték Pálnén az alkohol szagát -, azt találgatták, hogy milyen szeszt vihetett be a szervezetébe, hogy ennyire agresszívvá, és kérlelhetetlenné vált (bár néhányan esküdtek arra, hogy minden tanár, segédeszköz nélkül is ilyen). Pityuka, az alkohol és a svédcsepp szakértője döntötte el a kérdést:

„- Csak egy olyan anyagot ismerek, amely ilyen hatást képes elérni: a bányászcsizmából készült, irtó gazdaságos whisky. Ez még egy elefántot is meghibbant.”

De senki sem ítélte el a tanárunkat, hiszen mindenki tudja, hogy ezt az iskolát csak piával, és kemény drogokkal lehet kibírni. Ez nem szégyen itt.

Aztán nyöszörgést halottunk a hátsó padokból. A nagybeteg Gabi szenvedett a náthától. Látszólag alig bírta ki az óra maradék pár másodpercét, már egyre sápadtabbnak látszott. Egyfolytában azt kiabálta, hogy „- Lőjetek! Lőjetek!”. Mindenki rázta a fejét: ez az iskola mennyi áldozatot kíván még? Gabit- szándéka szerint legalábbis – le kellene lőni, mint a törött lábú lovat, aztán végül is megszólalt a csengő, és mindenki letett az öngyilkos szándékairól, és indultunk haza.

Holnap úgy is nehéz napunk lesz.

5. Csütörtök: a fordulópont

A csütörtöki nap általában nyugalomban szokott eltelni az Állami Kondásképző falai között. Ezért hívjuk így: a fordulópont. Persze attól, hogy nagy általánosságban így van, a mai nap még lehet borzalmas. S, ha megvan rá az esély, akkor miért ne lenne így?

Azzal kezdődött a pechsoroztam, hogy a partizánok tönkretették a síneket, ezért busszal kellett jönnöm. Késtem, kerek tíz percet. Igyekeztem a hatmázsás ajtón időben bejutni a börtön területére, hiszen ha észreveszik, hogy hiányzik egy ember a csoportból: kollektív fejenállással büntetik az osztályomat.

Megnyugodtam, hiszen még láttam az iskola előtt dohányzókat. Ők most a pingvines-megoldást félretéve, egy új módszertant dolgoztak ki arra, hogy inkognitójukat megőrizzék: vonatozva cigiztek. Beálltak egymás mögé, egyik kezükkel az előttük levő jobb vállát fogták, és bal kézzel szívták a cigarettát. A kifújt füst hatására tényleg hasonlítottak a kissé ódivatú gőzmozdonyra. Ennek a póznak megvolt az az előnye, hogy az elrejtőzött mesterlövészek kissé nehezebben találták el a díszes társaságot. Hiába, a diáksereg kreativitása határtalan!

Amint beléptem az iskolámba, rögtön a portásfülke irányába néztem először. Szerencsére a bakó olyan nyugodtan húzta a lóbőrt, hogy azt se vette volna észre, ha a magyar negyedik harckocsiezred ostromolta volna az Állami Kondásképzőt. Értettem már! Ezért tartanak bizonyos tanórák százhúsz percig. Még hogy, „ha nem csinálsz semmit, akkor hosszabbnak tűnik az óra”! A tanárok megint átvertek bennünket!

Lábujjhegyen lopakodtam be az aulába, igyekeztem a legkisebb zajt kelteni.

Az aulában nem volt semmi különös, csak a nap, mint nap megszokott látvány: agonizáló diákok, pacsirtának beöltözött nebulók, akik fütyültek. Ezeket az embereket elkábították, és azért alkották meg, hogy hangulatot adjanak az intézménynek. Erre ugyanis még a madár se jár.

Megráztam a fejem, majd felütöttem a noteszomat, hogy ellenőrizzem az órarendemet:

1. Matek
2. Történelem
3. Tesi
4. Magyar
5. Programozás
6. H.I.GY

Kettesével ugrottam át a lépcsőfokokat, és az első emeltre siettem.

***

1. Matek:

Amint beléptem a terembe, megdöbbenve láttam, hogy Mord tanárnő terepszínű egyenruhában, piros deszantos sapkában tartja az óráját, kezében pedig ostort szorongatott. Majd egy cigarettát vett a szájába, és szinte színészieskedően mondta:

„- Itt én vagyok a vezérbika!” – majd leköpött a földre.

Én személy szerint úgy gondoltam, hogy Mord tanárnő túl sok háborús filmet láthatott manapság. Többen állítják, hogy elromlott a távirányítója, és három hétig folyton a második világháborúról szóló dokumentumfilmeket kellett néznie: ezt tett be a józan eszének. A ruhája ezt látszik alátámasztani.

Ekkor látott meg engem, mint későn érkezőt. Gyorsan ki kellett találnom valamit, hiszen nem állhattam oda hozzá, hogy „tanárnő, a vasúti síneket felszedték a gerillaharcosok”. Ez nem lenne elég hiteles!

Igyekeztem gyorsan a helyemre ülni, majd amikor már elővettem a felszerelésemet, így szóltam hozzá:

„- Elnézést tanárnő, de kigyulladt a buszunk, és el kellett oltanunk.”

Erre érzéketlenül húzta volna be a strigulát a naplódba, de ez meg kellett akadályoznom, bármi áron. Kitaláltam valamit. Haptákba vágtam magamat, tisztelegtem, majd ezt mondtam:

„- Jelentem Mord tábornoknak, hogy az egységünket a német Luftwaffe teljesen megsemmisítette! Ezért késtem a jelentésemmel!”

Látszólag teljesen megváltozott. Majdnem sikerült megsajnálnia engem, tényleg csak egy kicsi kellett volna hozzá, hogy sikerüljön neki! Így viszont csak ennyit szólt hozzám:

„- Üljön le katona! Ha késett a busza, jöjjön korábbival!”

Ezután békén hagyott.

***

Többen már nem bírták ki pszichésen az órát. Jani például összegörnyedt, a kezeit a füleire tette, és előre hátra hintázott a széken, és folyton-folyvást Törökország gazdasági, kulturális és művészeti központjának nevét recitálta:

„- Isztambul, Isztambul, Isztambul…”

A hosszas emlegetés hatására már nem a város nevét értettem, hanem ennyit: „Buliztam”.

Csernák úgy feküdt a padon, mintha nem is aludt volna, legalább két hete. Nattomi erre ezt suttogta a mellettem levő padsorban a padtársának:

„– Te, figyeld már Csernákot! A szelleme már régen elhagyta a testét.”

***

Az óra további diák vonatkozásairól nem, de Mord tanárnő reakcióiról bővebben írok még.

Az óra elején történt – amikor én még nem voltam bent -, hogy a Mord tanárnő kihívott egy szerencsétlen illetőt. Szegény Lovasi – az áldozat – kapott egy nehéz, geometriai tárgyú feladatot. Oldotta ő, ahogyan tudta, de kihagyott egy görög betűt a végső egyenletből.

Ekkor a tanár néni elkezdte tépni a haját, majd elviselhetetlenül magas hangon kiáltotta:

„- Nem látom a fít! Hol a fí?”

Erre nekifutott a falnak, és áttört a matematika kabinetbe. Többen ennek a cselekedetének tudják be, hogy angol tábornokot játszott el az óráján – még másnap is.

A tanóra közepén történt, hogy feladott egy olyan feladatot, amelyet még ő is nehéznek tartott. Persze senki sem értette, hogy mit is kellene kiszámolnia, csak írtuk a tábláról a számokat.

Körülbelül hat oldalt körmölhettünk le, mikor a pedagógus megkérdezte tőlünk: „– Gyerekek! Mi is volt a feladat?”

Amikor végül is sikerült megoldanunk, megnyomott egy gombot, majd ennek hatására egy MÁV bemondónő jelentette be: „A nyolcas feladat következik.” Majd  fel is olvassa azt: „Haazáabéedikenhatványbanazalapotésakitevőtismegduplázzukakkorzétkapunk.

Haazéegyenlőazánégyzetésaziksznégyzetszorzatávalakkormilehetaziksz?”

Amint a feladat közepéhez értünk, a tanárnő, mintha robot lenne, egyszer csak ugyanazt kezdte ismételni (ez alátámasztotta azt a gondolatomat, hogy ember nem lesz tanár).

„- Tíz meg…tíz meg…tíz meg…száz még.” – ismételgette Mord tanárnő robothangon.

Felharsant erre Pityu:

„- Ennek meg beakadt a lemez!”

A feladatot befejeztük. S, hogy ne unatkozzunk, ad egy igazán érdekes vizsgakérdést a végére:

„Mennyi a m értéke, az első tíz tag összege és ki volt az iskolánk első igazgatója?”

Többen próbálkoznak, de a hátsó sori galeri folyamatosan traccsolt, de a nevelőnek a táblánál kint lévő tanulóra is figyelnie kell.

Ezt a patthelyzetet a tanerő nagyon bölcsen intézte el.

„- Te fejezd ki az m-et” – fordult a táblánál levő Janihoz – „- Ti meg fejezzétek be a beszélgetést!” – kiabált át az osztálytermen.

A feladatot a csengőszó nyeste ketté.

2. Történelem:

Az Isten (polgári nevén nemes Grafitporos Dömötör) most szokatlanul jó hangulatban volt. Egy múltkori dolgozatot javított ki, s ezen az órán azt osztotta ki nekünk. Minden tanulóhoz volt egy-két jó szava.

Például a nyálas Malmár gyereknek (akinek négyes lett a dolgozata) ezt mondta:

„- Malmár, megegyezünk négyesben?”

A kondásképzős növendék bőszen bólogatott. Erre Isten hozzátette:

„- De akkor a két nőt maga hozza!”

Aztán amikor végzett a dolgozatosztással, akkor a Diákönkormányzat helyi képviselője felé fordult: „– Zoltán, azt hallottam, hogy Egyszeri tanárnőnek panaszkodott a DÖG-gyűlésen – hiszen ott olyan szag is lehetett -, hogy én nem is vagyok Isten, mert akkor gazdagabb lennék. Mellesleg nyíltan hülyének titulált, amiért tanárnak tanultam. Ebben lehet valami igazság, de hogy nem én vagyok az Isten, azt visszautasítom. Én azért nem lottózok, mert sportszerűtlen, hiszen én látom a jövőt. Ezért véletlenül feleltetek.”

Grafitporos tanár úr háromszor végiglapozta a naplót, amely Zoltán nevénél nyílt ki. A diák persze nem tudott semmit, ezért a nevelő irtózatos szitokáradatban tört ki. Azt mondta, hogy amíg le nem érettségiznünk, legfeljebb azt a régi, jó dalocskát énekelhetjük, amely így szól: „Hej, te bunkócska te drága…”

Aztán megbüntetett bennünket: videót (amit a tanár elfelejtett bekapcsolni), majd a kékhaláltól lefagyott számítógép képernyőjét kellett néznünk. Felszólított két delikvenst, hogy adjon címet a látottaknak. Mindkét növendék megfelelt a feladatnak. A fekete tévéképernyőt néző a „Négerek harca az alagútban” címet adta a csendéletnek, míg a csupakék monitort tekingető diák „Hupikék törpikék úsznak a tengerben” névvel illette a számítógép képernyőjét. Az igazgató úr dúlt-fúlt, de kénytelen volt ötöst adni a kreatív suhancoknak.

Az óra közepe felé csörögött a mobiltelefonja, amit fel is vett. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Isten egyik fülére süket. Sajnos ezt a tényt most nem vette figyelembe. A gyengébbik füléhez szorította a telefont, és abba mondta, nagy bőszen: „Halló! Halló? Miért szórakozik velem?” Majd lecsapta a telefont. Az osztály már a hasát fogta a nevetéstől.

Az óra hátralevő része azzal ment el, hogy a tanár úr villámgyorsan ledarálta a tananyagot. Bethlen helyett betlehemet mondott, és még számos történelmi hőst keresztelt el (például a fasisztát – faszistának). Olyan gyorsan beszélt, mintha héliumot nyelt volna. Hangja gyerekes magasságúra váltott.

Így vált lehetővé az, hogy egy komplett fejezetet húsz perc alatt vettünk végig.

3. Tesi:

Csöpi tanár úr most teljesen józanul jött be az órára, bár a másnaposság jelei nagyon meglátszódtak rajta. Ennek okaként többen azt rótták fel, hogy a börtönfelügyelet (akarommondani az oktatási minisztérium) ellenőröket küldött ide.

Szakképzett kommandósként lopkodott be a fiúöltözőbe, majd éppen annyira dugta be a fejét, hogy lássa a fiúkat. Suttogva mondta be a mai óra helyszínét: „- Kondi! Lemegyünk a kondicionáló terembe, és minő meglepetésre: kondicionálni fogunk.”

Amint vezette le az osztályt az óvóhelyből átalakított konditerembe láthattuk, hogy új mackónadrágot visel: nyakig felhúzva. Úgy vezetett bennünket, mint egy porkoláb szokta: gyengéden, de célirányosan lökdösve.

Amint beértünk mai oktatásunk helyszínére, Csöpi tanár úr rögtön belerúgott egy ötvenkilós súlyba, amitől egy csapásra megtanult néptáncolni, és előbukkantak rejtett képességei, hiszen ismeretlen nemzet nyelvén kezdett el káromkodni.

Bennünket közmunkára vezényelt: súlyzókat, és egyéb taneszközöket kellett hegesztenünk. Addig ő nyakalta a vodkát, és röhögve gurgulázott rajtunk:

„– Gyerekek…hukk…átérzem…a szenvedés…ei…teket.”

Egyedül Kokokk Forrás barátom ült le a terem másik végében, és pasziánszozni kezdett. A részeg tanár szeme azonban még mindig első osztályú volt. Rögtön kiszúrta őt, és megfedte a felelőtlen viselkedése miatt:

„- Kokokk! Fejezze be a kaszinózást! Vissza a munká…munká…hukk…hoz!”

Aztán a tanár úr elővett egy igazán újdonságnak számító, úttörő jelentőségű sajtóterméket, amit olvasni kezdett a tanóra hátralevő részében. A címlapra ez volt írva: „Harcos narancs és Spongyakocka kalandjai”. Persze utána rövidesen elmagyarázta nekünk, akik még olvasni sem tudunk, hogy ez a mostani kormány félhivatalos napilapja, és a tanítás módszertanáról is szó van benne.

Senki sem kételkedett a hitelében.

4. Magyar:

Filozó Pálné mintha teljesen megőrült volna. Mondjuk, aki ebbe az iskolába jár, az tudja, hogy a csütörtöki napok a legveszélyesebbek a tanárok számára. Ilyenkor a környezet alkoholszintje drámaian megemelkedik, és minden tanár ellentétesen viselkedik, mint megszokhattuk tőle a hét többi napján. De a jó diák erre előre felkészül.

Pálné például egy modernizált József Attila idézettel kezdte az órát. Az ajtóban állva minden a terembe belépő növendékének a fülébe suttogta fenyegetően: „Ha nem virággal jöttél, karóval mész el”. Aki egy kicsit is el tud vonatkoztatni a valóságtól, az könnyen rájöhetett, hogy az irodalom tanárnőnk rengeteg egyest ígért az osztályunknak, mert elfelejtettük a születésnapját, és nem hoztunk neki egyetlen szál virágot sem.

Felszólították egyik osztálytársamat (Gabit), hogy feleljen le az előző órai anyagból.

Gábor első reakciója egy fohász volt:

„- Jaj, istenem!” – sóhajtotta.

A kötekedős oktató persze rögtön szóvá is tette a modortalanságát:

„- Gábor! Mit csinálsz?”

De ő cseppet sem érzékenyült meg. Keményen vágta oda a mesterének:

„- Tanárnő, én csak invokálok!”

Ez a mondat annyira tetszett az agresszív tanerőnek, hogy adott is neki egy hármast.

Észrevettük, hogy Filozó Pálné szereti a parainéziseit a tananyagba sűríteni Ilyen szónoklatok szoktak kikerekedni egy beszélgetésektől hangos óra perceiben:

„– Tehát a hírhedt anekdota szerint Vörösmarty a következőket mondta egy beszéde előtt: »Ki az a  barom, aki megint szöget tett a székemre?«” illetve «Radnóti teljesen biztos volt abban, hogy a világháborúban majd…Csernák Ádám sem fog aludni, és Malmár sem nyúkál majd a gatyájában.»”

Hírhedt volt még az iskolában a nem mindennapi dolgozatjavítási szokásairól. Ha túl sok dolga volt hirtelen, akkor bevonta a macskát a javításba. Az írása ugyanolyan olvashatatlan volt, de legalább a jegyet ki lehetett venni belőle. Szerintem a cica sokkal nagyvonalúbban pontozott, mint a gazdája.

Mint már korábbi novellámban említettem Filozó Pálné, és Egyszeri tanárnő nagyon nagy barátnők voltak. Mindketten elég nagy mennyiségű hiányosságot halmoztak fel, így megegyeztek egy legkevésbé sem hivatalos fogásban, hogy jobban haladjanak a tanítanivalóval: egyszerre két tanár tartja majd órát. Ezt hívtuk mi „sztereó-effektusnak”. Ez az ötlet abból alakult ki, hogy két kezünk van, tehát kétfelé is tudunk figyelni. Jobb kezünkkel majd írjuk az IT tananyagot, ballal pedig majd a magyar költőkre figyelünk. Szerencsére ez a radikális módszer csak a jövő héttől indul majd be, addig is biztonságban vagyunk.

Az óra utolsó perceiben Filozó Pálné Radnóti életrajzába vezetett be minket. A híres költő utolsó éveit azonban Pityu, a félnótás szeszhuszár jobban ismerte, mint bármelyik irodalomtörténész. De a nevelő ezt nem tudta. Pityu azonban lehurrogta a tanárt, és saját szavaival összegezte az utolsó versek történetét:

„- Radnóti Borból indult, de az életútja pálinkába torkollott.”

5. Programozás:

Ezt az órát Topis András tartotta meg.

Az unalmas programozás óráját mindig igyekezett némi viccel, és humorral fűszerezni, mintegy jutalomként a végigült percekért – ha éppen nem kötötte magát a számítógépére, s nem cirkált körbe-körbe az iskolában.

Már nem is emlékszem, hogy miért „tört ki” a szópárbaj Kristóf és a tanár között, de az egymásra kiabált (sokszor nyomdafestéket nem tűrő) mondatokra igen. A szalonképesebbek így hangzottak:

„-… Pont jó, hogy éhségsztrájkolnak a tanárok, ugyanis felettébb kövérek. Ha minden kollegája beszállna ebbe az elfoglaltságba, és huzamosabb ideig nem is hagynák abba, akkor megoldanák a friss diplomások munkavállalási problémáját. Hadd’ hulljon a férgese!” – nyelvelte Kristóf.

Topis András felettébb ingerült lett erre a felettébb szubjektív megítélésre. De bármilyen kommunista-színűvé is vált szörnyülködése közben, azt szem előtt kellett tartania, hogy a géppuskakezű növendékek minden szavát írják, a későbbi reváns reményében. Ezért igyekezett máshogyan visszaütni a tolakodó tinédzsernek.

„- Ha te ilyen radikális nézeteket vallasz, akkor mondok neked még valamit. Igaz ugyan, hogy ez saját idea, de ha megfelelő pozícióba jutsz (és miért ne lehetne ez, hiszen épeszű ember nem megy politikusnak) nyugodtan alkalmazhatod. Ennek lényege, hogy a tiniktől meg kell tagadni az abortuszt, a kondomot huszonöt éves korhatárhoz kellene kötni. Ha ezeket végrehajtod, akkor úgy szaporodtok majd, mint a nyulak.” – vágta vissza foghegyről Topis András.

Amint végzett a mondókájával, hirtelen kirobogott a teremből és nem is jött vissza húsz percen belül. Úgy tűnik, – gondoltuk – hogy túl sok volt neki a stressz, és most beleöli magát a Dunába. Az egyetlen gond, hogy ezt legközelebb Budapesten tudja megtenni, s az ötvenperces út (ha százhússzal fut).

Jóval később jött vissza a terembe, utána pedig a büfésfiú (Norbi) szaladt.

A szájmozgásuk alapján úgy tűnt, hogy Norbi kissé felkapta a vizet, mert Bandi megitta az összes kávét, amit főzött – fizetés nélkül. Ez aztán a képzavar, kérem szépen!

A nap végén beszéltem a másik blokk „diákjaival”, akik látták a tanárunkat abban a „holtidőben”, amíg bennünket seprűkötésre köteleztek. Állítólag András tanár úr már hat kávé után szaltózva ment végig a folyosón.

A tanár úr a rengeteg bevitt koffeintől (az eladó szerint legalább tíz litert ivott meg) úgy ugrált séta közben, mint a légkalapács. A szemei jojóztak, a fejével állandóan igent bólintott, és a beszéde úgy hangozott, mintha istenesen rázták volna közben.

„- Gyeee-reeee-keeeek! Moooost aaaaaa tiiiiiiizenhááááármas feeeeeelaaaaadaaaat kööööööveeeeetkeeeeziiiiiiik!”

Aztán hirtelen elkomorodott az arca, és megszólalt Nagy Ká-ra nézve:

„- Egy kérdés! Hajót kellene vennem?” – üvöltötte.

Pár percig még uralkodott a benne rejtőző démonon, majd felpattant a székéről, és derekasan nekifutva nekiszaladt a falnak.

Az osztálytársaim csak átlépték a szellemi toprongy tanárukat, majd egy újabb ikszet tettek a „Kicsinált pedagógusok” oszlopba, amelyet a szekrényükben tároltak.

Visszanézve láttam még, hogy Norbi az alélt tanárom zsebében kotorászva a potyára megivott kávé árát igyekszik kiegyenlíteni eléggé gyépés módon.

6. H.I.GY.

A Mester igyekezett az új tanári rendelet alapján színesíteni az általa megtartott tanórákat.

Az 1870-es években gyártott, tűzálló ruhának is beillő öltönyét viselte ezen a napon a Mester, mint általában mindig.

Beszélték felőle a diákjai, hogy némi mellékesért az órái után a kórházban boncmesterként is tevékenykedik, sőt többen kijelentették, hogy nagyobb tehetsége van szeleteléshez, mint a tanításhoz: hiszen a tetem nem szól vissza, és szó nélkül hallgatja végig a „bezzegazénidőmbenafiatalokmégtizenháromésfélgrammalkevesebforrasztóónthasználtakelakényesebbműveleteksorán” című lemezét. Ezt az eljárást egy élő ember nem bírná ki! A másik bizonyítéka a Mester titkos életének, hogy olyan oroszlánszaga van, hogy fizikai szenvedés a kétméteres környezetében lenni. Általában pillanatnyi elmebajjal, és múló koponyasérüléssel jár az, ha valaki túl közel kerül hozzá. Szükséges volt tehát egy olyan rejtnyelvet kiötleni egymás között, amivel figyelmeztetni tudtuk egymást a közeledő veszélyre, és a sértődékeny tanárunk lelkét sem törjük össze (ez a jegyek miatt volt fontos). Ilyenkor a következőket kiabáltuk egymásnak:

„ – A Mester újfent citromszagú.” Vagy „- A tanár erősen műsoros.” Esetleg „- A Mester már megint savanyúszagú.”

A mostani tanórán sem hazudtolta meg magát, ugyanolyan borzalmas testszaga volt, mint általában. Zavartan dobta le a naplót, majd megszólalt:

„- Ma egy különleges kísérletet fogunk végrehajtani, amihez az erősítőnket fogjuk használni, illetve frekvenciagenerátort. Erre kötjük rá a hangszórót, és változtatva a frekvenciát, példátlan dolgokat fogunk tapasztalni.” – mondta felettébb szofisztikusan.

Unottan rágózni kezdtem. Nekem – bár nyugodtan beszélhetek a csoportom nevében is – már az is felettébb meglepő volt, ahogyan felkapta a krétát, és írni kezdett a táblára. Ugyanis a nyálas Malmár gyerek egy műszerrel „megmérte” a kiadott hangot: infrahang volt. Ez pedig felettébb fülsiketítő, sőt akár ölni is lehet vele. Tehát a tanárnak megvan az a különleges képessége, hogy egy óvatlan pillanatban akár a krétából is fegyvert készítsen! Ezt gyorsan beírtam a jegyzeteimbe.

De azért jóhiszeműen szólt neki Tomi:

„- Csikorog a kréta.”

Tettetett nyugalommal fordult hátra a Mester, és ezt mondta:

„- Akkor olajozza meg! Különben is rossz a tábla, biztosan a terroristák cserélték le az este!”

*

A Mester – természetesen – megint kiabált velünk. Ez már szokása volt. Topis András mondta róla, hogy „ha csak öt percig mondja, hogy hülyék vagytok, akkor bókol nektek, ha öt percnél nem áll le, akkor tényleg rossz napja lehet.” Most az utóbbira esett a választása:

„– Mondjátok, ti nem értetek magyarul? Analfabéták vagytok? Egyáltalán ti hol éltek? Tanyán laktok? Igen, ti ott tanyáztok. Ott csak kacsák, tyúkok vannak, de tévé nincsen (illetve, ami elektromossággal működik).”

Ezután még egy kisregényt írtunk a füzetünkbe, mielőtt a tulajdonképpeni kísérlethez hozzákezdhettünk volna.

Biztos kézzel, szinte pillanatok alatt állította össze a szerkezetet, amelynek igen bonyolult feladata volt: csipogni. Csipogni, de egyre magasabb hangszíneken.

Igen ám, de nem lenne a gyépé gyépés, ha nem történt volna valami különös dolog a beindítás előtt:

A börtönudvaron ugyanis már régen megcsillantak a nap sugarai, és a madarak is jó néhány órája daloltak már. Akkor is énekeltek, amikor a tizenkettőbé úgy döntött: frekvenciát szemléltet az erősítővel. Ekkor történt az eset: a Mester éppen a kábelekkel bajlódott az ormótlan dobozban, de a hátsó sor ezt nem látta. Annyit fogtak fel az egészből, hogy az első sor feszülten figyel, a tanár hevesen piszmog az eszközöknél, és hangosan beszűrődött kintről a madárcsipogás. A nem mindennapi tónusra viharos röhögés volt a válasz. Az osztály azt hitte, hogy a sárgarigó dalát komoly berendezésekkel utánozni lehet, és ez a zaj is a frekvenciagenerátorból áradt.

Végül, a kísérlet után megint veszekedett egy sort. Azt tudni kellett róla, hogy volt egy kedvenc csoportja: ebbe a gruppba a kegyenceit osztotta be, és azokat tartotta az elitnek. Mi sajnos tudásunk alapján soha nem kerülhettünk volna oda. Szokása volt összehasonlítgatni bennünket amazokkal. Ilyenkor rendszerint veszekedésbe, sértődésbe szokott torkollani a vita. Nem volt ez másképpen a mai napon sem:

„- Meddig is hallottátok a hangot, mennyire jó a fületek? Tizenhat kilohertzig? A másik csoport húsz kilohertzig hallotta, ahogyan a nagykönyvben meg van írva!”

Ez a beszólás nagyon rosszul esett Janinak. „- Én nem vagyok ugyanolyan ember, mint ők? Én kripli vagyok?” – dörmögött az orra alatt.

Néhány másodperc múlva vicces válasszal, de visszavágott a Mesternek:

„- Meddig? Húsz kilohertzig? Mik ők, kutyák?”

A Mester elvörösödött, majd kirohant a teremből, és nem is jött vissza óra végéig.

Így telt el a csütörtöki napunk.

6. Az új tanári rendelet

A Börtönfelügyelet (egyesek szerint Oktatási Minisztérium) 2007. április.18-án tartott ellenőrzése során súlyos hiányosságokat tárt fel szeretett intézményünk, az Állami Kondásképző működésében.

A legsúlyosabb intézményi fogyatékosságokat (felsőbb utasítás) alapján ki kell tennünk jól látható helyre, hogy mindenki elolvashassa (hála azonban az évekkel ezelőtt hozott óvintézkedéseknek, miszerint csak olyan diákokat vettünk fel az intézménybe, akik nem tudnak olvasni, nem kell attól félnünk, hogy az intézményünknek rossz híre terjedne el).

Tehát a kifogásolt dolgok listája:

• „Helytelenítjük, hogy nem rendelkezik az intézmény megfelelő menekülőútvonalakkal. Ez a tény tűzveszély, romlott menzakaja, gorillatámadás esetén végzetes is lehet.”
  • Erre az „iskolánkat” irányító, egytagú iskolavezetés a következőket reagálja: Az illetékesek nem tudhatják, hogy az intézményünknek „több lábon kell állnia” azért, hogy a kiadásokat fedezni tudja. Ezért üzemeltetünk intézményünkben csomagolóüzemet, börtönt, sőt még a balassagyarmati elmegyógyintézet egyik osztályát is itt működtetjük. Megnyugtatásul közöljük az ellenőrökkel, és a T. Minisztérium kompetens munkatársaival, hogy a pedagógus kollégáink számára biztosítva van a menekülés lehetősége. (Erre legutóbb akkor volt szükség, amikor romlott babot szolgáltak fel a kantinban, és az iskola területén vészesen megnőtt a mérgező anyagok koncentrációja.)
• Panaszt fogunk tenni az Állami Számvevőszéknél, az Alkotmánybíróságon, és a Magyar-Orosz Büfések Országos Szövetségénél (MOBOSZ), mert a menzán a hot-dogban levő virsli hossza nincsen egységesítve. Az Etióp-Uráli Csirke és Disznó Feldolgozó Üzem (EUCSFÜ) belső szabályzata világosan kimondja, hogy a virsli két végének távolsága a mindenkori Hold-Föld átlagos távolságának (kb. 384400 km) 3914545378777,459-ed része kell, hogy legyen.
  • Az észrevételek közül ez az egyetlen, amelyet a Grafitporos Dömötör igazgató úr maradéktalanul elismer. E sajnálatos félreértés miatt Norbit, a büfésfiút az iskola körül tűzönjárásra (illetve futásra) ítéljük.
• Az Állami Kondásképző működésében a legnagyobb port kavart hiányosság minden bizonnyal a tanórák monotonsága. Az Óceániai Unió (melynek tagja Eurázsia, és Keletázsia is) 1874. évi Ratio Educationis (ezt a fogalmat Mária Teréziához kötni tévedés!) rendelete kimondja, hogy a tanóra minden hatodik percében a tanár kukorékolni köteles, ezzel is örömet szerezve a diákoknak. Továbbá minden olyan intézkedést meg kell valósítani (erről közgyűlés tartandó!), mely elősegíti az órák színesítését.
  • Az iskolavezetés válasza a fentebb említett problémára: „Minden illetékes tudomására kívánjuk hozni, hogy intézményünk pedagógiai programjában nem szerepel a «boldog diák-effektus» elérése. E rendelkezés bojkottját csak a magas bírság gondolata akadályozza meg. A közgyűlést 2007.05.11-én megtartottuk, és a következő intézkedéseket hoztuk: minden tanterem falait különböző színre fessük majd (pontosan: piros-kék-rózsaszín-sárga színre, utalva a tápiószentmáriószöcsögei bélgáz-balesetben meghalt tizenhat tanáremberre), a diákok ezentúl minden reggel maori harcisminkben jelennek meg intézményünkben. Továbbá rendszeresíteni fogjuk a busójárásokat az órák közötti szünetekben. Az iskola előtt dohányzó diákokra innentől kezdve paintball puskával lövünk. Az intézmény saját buszát (ha egyszer megkapjuk) szivárványszínűre fogjuk festeni majd.

Reméljük, hogy minden kifogásolt dolog korrektúrája remekül sikerült. Ha valami felkeltette az ellenőrök figyelmét, akkor a következő e-mail címen, π Csaba munkatársunk várja az észrevételeiket: menjetekaπ.csaba@rozikabbe.hu.

Salgótarján, 2007.05.11                                                                    Üdvözlettel:

Nemes Grafitporos Dömötör

7. Péntek, amikor minden sikerül

A hét utolsó napja szintén szörnyűségesnek ígérkezett – miért lenne ez különb a hét többi napjától?

Mivel szerda este a partizánok felszabdalták a síneket, ezért ideiglenesen leállt a vasúti közlekedés a lakóhelyem és az Állami Kondásképző között.

A szellemdús magyar elme azonban még a harminc-kilométernyi tönkretett sínpár pótlására is képes volt: igénybe vették a helyi proletárok segítségét, amelynek eredményeképpen számtalan talicskát kaptak kölcsön a kalauzok, és most ezek közlekedtek vonat helyett. Kissé mulatságos látvány, amint többezer méternyi sor kígyózott a sínek között, életben tartva a vasúti közlekedést. Bár minden talpfánál „ugrott egyet” a kordé (ezzel együtt a szerencsétlen delikvens is), de végeredményben pontosabban értünk az úti célunkhoz, mint ha vonattal „száguldottunk volna”. S, ha valaki nagyon kifáradt az erőltetett menetben, szólt a taligán ülőnek és cseréltek. Ez volt a legdemokratikusabb utazási módszer.

Most szerencsére időben értem az Állami Kondásképzőhöz.

Az iskola előtt álló diákok új módszert találtak ki arra az esetre, ha a gáncsoskodó tanárember mégis hepciáskodna velük a bagózás miatt: az ajtó elé küldtek két ember, akiket tubával illetve fagottal szereltek fel. Az ő feladatuk, hogy pedagógus feltűnése esetén két művet játsszanak egyszerre (Johann Christian Bach B-dúr fagottversenyét, és Szentpáli Roland Tubaversenyét). Az egyetlen probléma, hogy mivel ez nem zeneiskola, ezért senki sem játszik egyetlen hangszeren sem. Ezért legföljebb a skálázás megy nekik, hallgatható dallam nem.

Megráztam a fejemet, és belöktem az alig hatmázsás ajtót. Az „iskola” mindennapi életét láttam meg akkor: a mellettem levő portással beszélni szeretett volna egyik tanuló. Ő azonban csak ennyit mondott: „- Kenyér!” Majd ráütött az asztalra. „- Parízel!” Ismét rávert a bútorra. „- Kuss!” Újfent asztalütleg. A gyámoltalan növendék értette a portás mondanivalóját: „- Csendben akarok enni!”

Kissé távolabb tőlem két végzős beszélgetett a tablójukról:

„- A sok bunkónak taplókép kell, nem tablókép!” – mondta a kisebbik.

A nagyobb rákontrázott:

„- Képzeld, náluk pedig a tanárokat a tabló hátára ragasztottuk, mert nem érdemelték meg, hogy láthassák őket a járókelők. De ők ellenben, a tabló helyét a második emeleti női vécében jelölték ki. Ezt a szemétséget! Ezt még megtoroljuk!”

Végül visszanéztem az „diplomás” portásra. Váratlanul előhúzott egy sokáig rejtett gigantikus koffert, amelyből a vécés néni bújt elő: kávét főzni. Ez a modern robotgép, kérem szépen! Amint készen lett az élénkítő ital, a néni visszabújt a kofferba aludni.

Amint mentem volna fel a lépcsőn, egy hatalmas melákot láttam a tanári folyosóján: valószínűleg ő lehet a hóhér. Hallottam már, hogy a misztikus gyépés pincében diákok ezrei tűntek már el örökre. Ebben aligha nem a kollegái keze is benne lehet. A legfeltűnőbb dolog a bakóban, hogy nincsen nyaka, és halandzsázva beszél.

Úgy megijedtem, amikor integetett nekem, hogy álljak meg! Amikor odaért hozzám, megszólalt:

„- Nyemoiznot, jot nietten fadzsok. Sziez jat „Fallami Szundas…Bunads…Bundas Kjiebzo?” – kérdezte, enyhén orosz akcentussal.

Amint felvilágosítottam őt, hogy jó helyen jár, biztatásképpen olyat ütött a hátamra, hogy három óráig nem kaptam rendesen levegőt.

„- Kijoszonom!”

Végül is megértem a hét utolsó napját!. Így felszabadultan lélegezhettem fel.

A héten utoljára tekintettem az órarendemre:

1. Matek
2. IT
3. Magyar
4. Tesi
5. Angol
6. Rajz

1. Matek:

Mord tanárnő kezdi a sort a pénteki órarendemben.

Nemrég egy újabb idióta rendeletet hoztak a tanórák színesítésére, erre a tanári kar elrendelte, hogy a tantermeket haladéktalanul ki kell festeni a legkülönbözőbb színekre. A mindentudó fejesek azonban nem elégedtek meg csupán annyival, hogy csak a terem színeit változtassák meg; ők tovább mentek: olyan szerkezetet terveztek, amellyel megvalósítható, hogy minden terem egy-egy időjárási övezetnek feleljen meg – a matek tanterem a „tundra övezet” nevet kapta. Úgy gondolom, hogy nem kell megmagyaráznom, hogy miért…

Amint Mord tanárnő belépett a terembe, máris ledobta a naplót, és egy eléggé erotikus fogalom tisztázását tűzte ki az órája céljaként:

„- Gyerekek! Az óra címe: a para-bula.”

A Diákok most szó nélkül írták a címet, még nem szólt senki sem. Úgy látszik, hogy Mord tanárnő nem szeret nyugodt diákokkal dolgozni, ezért úgy gondolta, hogy „rátesz a hangulatra” még egy lapáttal:

„- Gyerekek! Most lezárjuk a jegyeket!” – sziszegte, mint a kígyó.

Az osztálytársaim ezt nem hagyhatták annyiban:

„- De tanárnő! Még csak január van!’

„- Vita nincs! Csend!” – majd kinyitotta a naplót, és elkezdte a jegyek lezárását.

„- Bakos Kristóf: ötös, hármas. Az év végi jegye pedig kettes.”

„- De Mord tanárnő, ez hogyan lehetséges? Hiszen e két jegynek az átlaga négyes!” – kérdezte értetlenül Kristóf.

„- Úgy lehet, hogy én egy új átlagszámítási módszert dolgoztam ki: a jegykivonást. Így lehet az. 5-3=2.”

Az új módszertan segítségével rekordidő alatt végzett az osztály önbecsülésével. Egyszer csak ugyanolyan hirtelen becsukta a naplót, mint amilyen hirtelen kinyitotta, majd visító, hárpiás hangjával közölte:

„- Hogy el ne felejtsük a könnyebb feladatokat, hoztam nektek nehezebbeket.”

(Azt érdekesnek tartottam eddig is, hogy teljesen mindegy, hogy mit ír be az óra címének, úgysem arra nézünk példát. Egyszer például „a tortabevonó, és Elvis Presley térfogatának összehasonlítása” címet adta az órájának, amelyen persze koordinátageometriáztunk)

„- Tehát az első feladat: térfogatáram mérés Venturi-csővel. Mielőtt belekezdenénk, egy kis elméletet kell vennünk rá…

A Venturi-cső lehetővé teszi, hogy a csőben lévő átlagsebesség, illetve térfogatáram mérését egyetlen nyomásmérésre vezessük vissza.

A térfogatáram meghatározásához mérni kell a Venturi-cső belépő és legszűkebb keresztmetszete között lévő nyomás különbséget.

A d átmérőjű legszűkebb keresztmetszetben és az azt áramlás irányából megelőző D keresztmetszetben mérjük körvezetékkel a nyomást.

A körvezetékekkel egy keresztmetszetben két, egymásra merőleges átmérő végein kialakított nyomáskivezető furatokat kötünk össze…”

Ez a pár mondat olyan destruktívan hatott az osztályra, hogy egyesek úgy döntöttek, hogy tikfával és kasztanyettával együttest alakítanak, majd a tanóra hátralevő részében szórakoztatják a többieket.

Nagy Ká egy újabb huszonhat éves fiút csábított be az órára, szigorúan szaporodási célból.  (Egy pillanatra láttam csak a szegény lovag arcát, de úgy tűnt, hogy a Venturi-cső maradandó károsodásokat okozott neki.) Nagy Ká a fiú ölébe ült, de úgy látszik Mord tanárnő résen volt, ugyanis rögtön számonkérte őt a ledér cselekedetéért.

Ká eszméletlen kreativitást mutatott, ha saját magát kellett megvédenie. Ő ugyanis meggyőzte a pedagógust, hogy csak takarékosságból ül a fiú ölébe, azért, hogy több hely maradjon a többieknek. Mord tanárnő, akit a rideg-hideg logika legnagyobb képviselőjeként tartott számon a matematika tudománya, le volt nyűgözve Nagy Ká takarékossági intézkedései láttán. Rögtön úgy döntött, hogy mindenkinek követnie kell Nagy Ká példáját. A probléma csupán ott volt, hogy mindösszesen nyolc lány volt az osztályunkban, a többi huszonkét személy mind fiú volt.

Mit volt, mit tenni, mindenkinek egymás ölébe kellett ülnie, és így befért a terembe egy másik osztály is, ami azt eredményezte, hogy Mord tanárnőnek egy órával kevesebbet kellett megtartania ma. Hiába, a pénteki pihenési vágy mindenkit drasztikus megszorításokra ösztönöz!

Zsolti, és a Sleppje (akik a hátam mögött ültek) örült legjobban a férfi-ölbeülésnek. Láttam, ahogyan két fiúnak majdnem összeért a szája, majd az egyik a másik fülébe súgta – erotikusnak tetsző hangon: „- Hát cia, cia kiccim!” Ennyi elég volt nekem ebből a dologból, és előre fordultam.

A tanárnő éppen a kanadabalzsam törésmutatójának pontatlanságának idegeskedett, amikor meglátta azt, hogy a félnótás, szeszhuszár Pityu unatkozik (jobban mondva alszik). Hirtelen felkapta a vizet, beleordított a fülébe, majd kiparancsolta a táblához, és a következő feladatot véste fel neki. A feladata az volt, hogy egyszerűsítse a törtet. Pityu nem tétovázott, és az egyenlőségjel után odavéste a megoldást:

A tanárnő ettől majd fellökte az asztalt, úgy fújtatott, mint egy bika. Pityu aztán fogott egy busmanoktól ellopott köpőcsövet, beletöltött egy nyugtató nyilacskát, és a tanárnő nyakába lőtte, aki ennek hatására tényleg visszanyerte az öntudatát, majd letörölte a rosszul megoldott feladatot. Hogy ki ne zökkenjen a ritmusából, az osztály erős emberét, Bodort hívta ki a táblához.

Mi, Csernákkal, meg Janival nem figyeltünk rá, csak annyi volt világos, hogy eredményül valami 40%-os sóoldat jött ki.

Erre megkérdezte Mord tanárnő Bodortól:

„- Bodor! Ez híg, vagy tömény oldat?”

Bodor egy cseppet sem tétovázott:

„- A 40% sóoldatnak erős, alkoholnak gyenge.” – majd a helyére ballagott.

Ennek hatására anarchia tört ki az osztályteremben, amit a pszichológiában teljesen járatos Mord tanárnő egy mondattal letört:

„– Gyerekek! Alkalmazzuk már a befogó tételt! Kussoljatok!”

Úgy vettem észre, hogy Mord tanárnő az utóbbi időben felettébb felkészült lett a görög mitológiából, sőt még új isteneket is kreált. Ez a kifejezésem pontatlan, hiszen ő csak a háború görög istenét emlegette állandóan. Mondjuk ez a tulajdonsága akkor került előtérbe, amikor az új tankönyvből tanultunk: mivel ebben a kötetben a tananyag szerkezeti elrendezése teljesen más – részekre van tagolva. Így történt a mai leckeadás is:

„- A házi feladat – a következő órára – a második Árész, és a huszonkettes Bérész.”

Eközben a hátam mögött ülő Slepp a következő örökérvényű megállapításokat tette a huszadik század legnagyobb fizikusa kapcsán: „Einstein is azért nem volt jó tanuló, mert nagy volt a feje. Einstein fiának a foglalkozása: ő öngyilkos volt. Nem mindegy, hogy az Annus Mirabilis-t arany év-nek fordítjuk, vagy aranyér-nek modifikáljuk.”

Ekkor csöngettek ki.

Csernákot taligával kellett kitolni a tanteremből – hiába, nem bírta a kiképzést!

2. IT:

Egyszer tanárnő – a szokásától eltérően – most nagyon dühös volt: valószínűleg most tudatosult benne, hogy amit eddig potya-tortának hitt, az már megemésztett anyag volt. Ezt még Tibi küldte el neki a múlt héten – csomagban.

A tanárnő most bosszút forralt ellenünk, megkérte a Mestert, hogy gyártsa le a műhelyben levő légkondicionáló szerkentyű pontos másolatát (mint már az első írásomban utaltam rá, ez a gép olyan hideget gyárt, hogy az már életveszélyes. Állítólag egy eszkimó cserediáklány – aki mindenki meglepetésére még télen is bikiniben járkált az udvaron – a műhelyben anorákban csücsült, és már forró teát is ivott az óra alatt…) A Mester ugyanis szabadalmaztatott egy olyan masinát – amiért a Nobel-díjat is majdnem megkapta (állítólag ellopták tőle hazafelé menet) – , amelynek a működési elve egyszerű volt: egy hóágyú hűti le a termet, ha a hőmérséklet plusz tíz fok fölé menne. Ez a konstrukció félelmetesebb volt az egyszerű diáksereg számára, mint az igazgatói figyelmeztetés. Pedagógiai szempontból nélkülözhetetlennek bizonyult a rend fenntartására. 

Ezen az órán egy érdekesnek tetsző tananyagot próbáltunk magunkévá tenni: „az elemi tárolókat”. Az osztály nagyobb részének csak az tudatosult belőle, hogy kazánokat kell rajzolnunk. A tanárnő, mintha direkt vulgáris kifejezéseket szőtt volna bele a tanórai elméletbe, az elemi tárolók ilyen csoportosítását valósította meg: „Eres-tároló, Pepes-tároló, Nigger-tároló, Kuss-tároló” közben a valódi – úgy értem a tankönyvben szereplő – nevük ez volt: „RS-tároló, Trigger tároló”. A többi nevet nem sikerült megfejtenünk. Úgy vettem észre, hogy a tanárnő szereti a dühét az anyagban beburkolva kiadni – azt hiszem azért, mert úgy sokkal hatásosabb, ha nem értünk egy kukkot sem; és ebből következik, hogy feljelenteni sem tudjuk.

Mint megtudtuk, a számlálóknak két típusa van: számoló, és leszámoló. Ez utóbbi a terroristák körében töretlen népszerűségnek örvend, hiszen megfelelő programozás esetén akár plasztikbombaként is szuperál.

Nem nagyon figyeltem az órán – ezzel mondjuk nem voltam egyedül -, csak azt láttam, hogy számolunk valamit: természetesen binárisan, azaz egyes és nulla segítségével. Addig még eljutottam, hogy fel kellett írnunk a Karnaugh-táblát, de utána mindenki beszélgetett, és eszegetett.

Valóban lehetségesnek tűnt akkor a szóbeszéd (hogy az iskola óráit a tévé is közvetíti), hiszen amikor Egyszeri tanárnő nagyon belelendült a mondanivalójába, és olyan szakszavakat használt, amelyek már a káromkodás szintjén is alpárinak számítottak, arra lettünk figyelmesek, hogy a jól nevelt tévés hangmérnökök fütyülték kifelé az órán elhangzott terminus technicusokat.

Egyszeri tanárnő pont és vessző nélkül mondta (és írta) tovább a magáét, amíg egyszer csak felénk nem fordult, és a teljesen teleírt táblára nem mutatott: 

„- Gyerekek! Tudjátok, hogy mire való ez a sok egyes és nulla?” – kérdezte teljesen naivan.

Jani nem bírt magával, és belerúgott az asztalába, majd megszólalt dühösen:

„- Hogyne tudnánk tanárnő! Ezek a jövő heti lottószámok lehetséges variációi.” – felelte Jani durcásan.

Írtunk ezen az órán tárolókról, törtekről, és minden „gusztustalan” matematikai műveletekről. Azt is sikerült észrevennünk, hogy a tanárnő, az általános iskolában felszedett egy csomó falusi, fél-matematikai szakszót. Így lehetett az, hogy a „reciprok” fogalmát, egyszerűen „keljfeljancsinak” rövidítette a feladatmegoldás közben. Azonban a tanárnő annyira korrektül akarta leadni az anyagot, hogy az „órajelet” gyakran „zárójelnek” hívta, még jobban összezavarva bennünket, az amúgy is nehézkesen okuló tizenkettőbét.

Az Informatika Technológia órán – mint ahogyan az az Állami Kondásképző minden tanórájára jellemző – az emberi problémák gyökeréig, a komplikációk legmélyebb bugyráig lemegyünk. A tanárnőnk például ez a cseppet sem könnyű kérdést adta fel nekünk az óra vége felé járva – a tárolókra vonatkoztatva.

„- Mivel tudunk nulla és kilenc között számolni?” – érdeklődte meg tőlünk.

Ha jól emlékszem, akkor a helyes válasz „három bájton tudunk” lett volna. A félrészeg, szeszhuszár Pityu pedig némiképpen átértelmezte a kérdést, és ilyenformán válaszolt rá:

„- Mivel…mivel? Hát a kezünkkel!” – mondta a lehető legnyugodtabb, Pityu-arccal.

Egyeseknek ez a problémamegoldás túlságosan komplex volt, és megfájdult a fejük ezen az órán. Ezt szóvá is tették Egyszeri tanárnőnek, aki hallatlanul nyugalommal ezt a monológot „darálta” le:

„- De gyerekek! Hol van az optimizmus? Hol van a bizakodás? Örüljetek, hogy süt a Nap, hogy ilyen szép iskolába járhattok! S, ti örülhettek annak, hogy csak a fejetek fáj, nem pedig a gyomrotok – ezen felül.”

Amikor pedig már mindenki kezdte volna átérezni az optimizmus jótékony hatásait, akkor Egyszeri tanárnő a semmiből egy köteg lapot vett elő, melyen megoldhatatlan feladatok, és egy kifejtős irodalmi esszé volt. A Filozó Pálné-s, cikornyás megfogalmazás után ez a mondat állt: „Írása ne haladja meg a négy gigabájtot!” Ez a dolgozat megcáfolhatatlanul bizonyítja Egyszeri tanárnő, és Filozó Pálné örökbarátsági szerződését.

Még a csengőszó előtt mindenki beadta az üres lapot. Egyszeri tanárnő elégedetten vigyorgott:

„- Áldott jó diákok vagytok! Ez a komplett paksaméta jó lesz a következő osztálynak. Hála nektek, nem kell majd új lapot fénymásoltatnom: az évfolyamtársaitok csak áthúzzák a neveteket, és már írhatják is – a semmit.”

A gúnyos szavakat a csengőszó fékezte meg.

3. Magyar:

Hogy nehogy könnyen elfelejthessük az IT borzalmait, a következő negyvenöt percre megkaptuk Egyszeri tanárnő legjobb barátnőjét: Filozó Pálnét.

Sokszor olyan érzésünk volt, mintha a magyar tanárnőnket elrabolták volna az ufók – minden este. Ugyanis rengetegszer nem jutott eszébe mostanában semmi sem: gyakran hívták őt az osztálytársaim „Tízmásodperces Pálnénak”, utalva a lagymatag memóriájára.

Ezt a tényt erősítette meg az, hogy amikor csendben vártunk a sorsunkra a százhatvanas tanterem előtt, Filozó Pálné szinte emberfeletti gyorsasággal robogott el mellettünk (ezt minden óra előtt megcsinálta, a legszebb az egészben, hogy ő maga sem tudja, hogy hova megy ilyenkor). Rohanása közben összetalálkozott „Kisfőnök” Edittel, az osztályfőnökünkkel. Hirtelen megállt előtte, majd kissé urizáló hangon kérdőre vonta az angol tanárnőnket:

„- Edit, légy szíves had’ kérdezzek valamit tőled: hol vagyok?”

Erre a bankár diplomával is rendelkező osztályfőnökünk úgy meglepődött, hogy azonnal nem is tudott megszólalni.

Miután megkapta a választ, Filozó Pálné kinyitotta a tanterem ajtaját, majd betessékelt bennünket. Nem sokkal később megszólalt a csengőszó, amely az óra kezdetét jelentette.

A magyar tanárnőnk rossz szokásai közé tartozik, hogy nem képes egyetlen alkotóról, irodalmárról huzamosabb ideig tanítani. Ez főleg kilencedikes korunkban okozott meglepetést, hiszen Anakreón mellé Csokonait, és Schopenhauert is meg kellett tanulnunk. A mai óra első „áldozata” Radnóti Miklós volt, pontosabban egyik kötete: a „Meredek út” című, amely 1938-ban jelent meg.

A salgótarjáni „Meredek út” egyik kevéssé intelligens lakója – az osztálytársam kikérte magának, hogy bármilyen köze legyen Radnótihoz, egy kiáltványt fogalmazott meg, amelyben kijelentette, hogy „Radnóti Miklós” nevű lakója nincs, és nem is volt a Pécskő melletti utcának, tehát hazugság, sőt spekuláció bármilyen párhuzamot vonni a két dolog között. Hiába, az osztálytársam ügyvéd apa, és matematika tanárnő anya gyermeke, ezért ezt a botlását nem szabad túl komolyan vennünk!

Miután „végeztünk” Radnótival, Filozó Pálné a fejébe vette, hogy az osztály nyelvtudásán javítani kell! Az angolórán előforduló „hallott szöveg értését”, ő „halott szöveg értésének” értelmezte, ezért húsz percig kódexekből olvasott fel latinul, és nekünk figyelnünk kellett. Hiába! Őt csak a „nemes szándék kegyetlensége” vezette. Ha jól láttam, akkor a Carmina Buraná-ból olvasott fel, enyhén okcitán akcentussal.

Az osztályon végigsöpört az elégedetlenség. A diáktársaim az elrontott óráért vért akartak látni. Egyesek piros-pacsiztak, mások ökröt sütöttek a hátsó padban. A félnótás, szeszhuszár Pityu szenvedett a latin zagyvaságok hallgatásától, hogy bekapta a szöveggyűjteménye szélét, így agonizált. Egyesek az MP3 lejátszójukat hallgatták, sőt Szőke Barna a legújabb „szoni hurkatöltőjét” (így hívta az aktuális „zenedobozát”, illetve még „zsebdiszkónak”, de ez felettébb ritkának számított) mutogatta, reklámozta a társainak. Csernák röviden összegezte az eszköz hangzását:

„- Te Szőke! Ez úgy szól, mint a köpülő.” – utalt a basszuskiemelés funkció hasznosságára.

Erre Szőke Barna általában csak ennyit mond szerényen a dicséretekre:

„- Hiába! A kankalin is sötétben virágzik. Nem úr, aki nem pazar!” – suttogja ilyenkor.

Tudni kell, hogy Szőke Barna egyik közmondásnak sem ismeri a jelentését, csupán hangzás alapján válogat az apjától hallott, alig egy tucatnyi bölcsességből.

Amikor már felolvasta az összes vágáns dalt, amit csak talált a kódexben, Filozó Pálné úgy döntött, hogy felelteti az osztály tagjait. (Ilyenkor tudni kell, hogy legfeljebb két embert tud lefeleltetni, hiszen mindig elkanyarodik a témától, amikor jegyet kellene adni a diáknak.)

Mélyen belepillantott a naplóba, majd felnézett:

„- Pityu! Illene felelned Csokonaiból! Nincsen egy darab jegyed sem.”

Mit volt mit tenni, a szeszhuszár kikászálódott a padból, és vigyázzba vágta magát. Hogy elkerülje a kínos csendet, Pityu szinte azonnal beszélni kezdett (vagy inkább nyekergett):

„Csokonai…Csokonai…” – itt tartott egy hosszabb szünetet.

Filozó Pálné ekkor felvonta a szemöldökét, majd szinte ingerlésképpen megszólította Pityut:

„- Mi van Csokonaival?” – kérdezte huncutan, és remélte, hogy ismét egyest oszthat.

De Pityut nem olyan fából faragták, aki harc nélkül feladja. Megköszörülte a torkát, majd kinyögte a magyar irodalomtörténet egyik gyöngyszemét:

„Csokonai…meghalt…megfázott és…tüdőgyulladást kapott.” – majd megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszaült a helyére.

A tanárnőnk arcán idegesen rángatózott egy ránc, de nem szólt egy szót sem, csak ismét belemélyedt a naplójába.  Már fel sem mert nézni onnan, csak úgy mondta a nevet:

„- Nagy Ká!”

A rosszlány felemelkedett a székéről, majd egy hatalmasat köpve a kuka felé, a rágóját belehelyezte a szemetesbe.

Filozó Pálné már letett arról, hogy a mai órán értelmes, irodalmárhoz méltó feleletet kapjon. Bágyadt, réveteg arccal faggatta a lányt:

„- Hallottál te már József Attiláról?”

Ká egy alig nem észrevehető mozdulattal hátra fordult, majd a „rüfkenégyes” ülve maradt három tagjának a segítségét kérte, akik erőn felül tanakodtak, amíg válasz nem gyulladt aprócska koponyájukban. A tanárnő mindezt végtelen nyugalommal viselte, nem szólt egy szót sem. Pityu felelete teljesen leamortizálta a mai napra. Végül Nagy Ká megköszörülte a torkát, mintha az MTA székfoglaló beszédjét készülne most elmondani.

„- Tanárnő! Arra jutottunk a csajokkal, hogy József Attila nem lehet más, mint a mellettünk levő utca. Szerintem csak arról lehet szó, nem?”

Filozó Pálné ezt már nem bírta szusszal. Irtózatos hangzavarban tört ki, ingerültségében belerúgott a tanári székbe, amely néhány méterrel odább szállt. Majd röviden összegezte a két feleletet, hiszen két perc múlva csöngetni fognak:

„- Ti elméleti kurtizánok! Semmit se tudtok, mindig csak dumáltok feleslegesen. Olyanok vagytok, mint az öregasszonyok.”

Zsolti, és a Sleppje nem értette a legutóbbi mondatot, ezért a félreértések elkerülése végett megkérdezte a tanárnőt:

„- Olyan bajuszosak?”

Ez persze még egy lapáttal rátett az amúgy is ingatag hangulatra. A tanárnőnek már nem volt ereje arra, hogy megtörje az osztály ellenállását, csak legyintett egyet, és ezt mondta Zsoltinak:

„- Te is, te bitang! Úgy forogsz óra közben, mint a szélkakas a református templom tetején.”

Ez után csöngettek ki.

4. Tesi:

A negyedik óra Csöpi tanúr „vezetésével” történt. A zebracsíkos egyenruhák felöltése után a kissé szétszórt pedagógus keresésére indultak a CSTUFFE (Csöpi Tanár Úr Felélesztéséért Felelős Egység) emberei. Mi azonban addig az öltözőben vártunk a sorsunk beteljesedésére.

Zsolti, és a Sleppje úgy döntött, hogy az üres időben rágyújtanak. Ahogyan kellett, előkerültek a cigaretták a zsebből, tüze azonban a „szelektív hallású” Tótikának volt. (A „szelektív hallás” kifejezése magyarázata az, hogy hősünk csak azt hallja meg, ami neki jó.) Zsolti – ahogyan illik – szerette volna elkérni tőle az öngyújtót, azonban ez a kölcsönzés kissé máshogyan sikeredett, ahogyan szerette volna:

„- Tótika, légyszi’ adj már tüzet!”

Erre a furcsa hallású osztálytársam felkelt az öltözőpadról, majd odament az ablakokhoz, és teljes erővel elkezdte rángatni azt. Amikor már látszott, hogy nem bírja szusszal, csak ennyit mondott:

„- Nem nyílik!”

Nem sokkal később Csöpi tanárurat is behozták a terembe. Olyan áhítattal teljes volt ez a pillanat, mint Székely Bertalan ábrázolt a festményén, a „II. Lajos holttestének megtalálásán”.

Az „ürgeöntő vödrök” már készen álltak (így hívták ugyan is azokat a csöbröket, amelyeket Csöpi tanár úr felélesztéséhez használtak). Ezzel a művelettel ma hamar végeztek, a még mindig kótyagos pedagógus feltápászkodott a földről, és azonnal visszanyerte tanári öntudatát:

„- Gyerekek! Erős dohányszagot érzek! Ki dohányzott?”

Zsolti, és a Sleppje azonnal jelentkezett, úgy érzeték, hogy nincs értelme tagadni tettüket. A tanár úr nem tudott haragudni rájuk (hiszen még mindig delíriumban volt, és „égett a pokol” azaz másnapos is volt), egyszerűen csak ennyit mondott nekik:

„- Számoljatok be erről az iskolarádióban!” – nyögte ki, közben erősen dörzsölgette a halántékát.

Zsoltiék ennek nagyon megörültek. Úgy rohantak a rádióstúdióba, mint a gyerekek. Néhány perccel később ezt hallottuk:

„- 1…dohányoztunk…2…bagóztunk…3…füstöltünk!” – kiabálták a mikrofonba egyszerre.

Közben a tornateremben Csöpi tanár úr bemutatta az éppen aktuális ellenőrt (állítólag azért küldték őt ide, mert túl sok panasz érkezett a progresszív tanítási módszerére):

„- Gyerekek! Bemutatom Uhrini Kovách Eleket, az Oktatási Minisztérium ellenőrét, Laposrekettyés és Tápiószentmáriószöcsöge polgármesterének a fiát, a »vattásbab« feltalálóját. Ő azért jött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tanóránk a lehető legszabályosabban zajlik. Van valamilyen kérdésetek?”

Ekkor a skizofrén hajlamokkal is rendelkező Csernák kilépett a tornasorból, és megszólalt:

„- Azt szeretném megkérdezni magamtól, hogy milyen jegyeim vannak.” – majd folytatta. – „Köszönöm.” – ez után visszalépett a sorba.

Ezután a lehető legunalmasabb órát dolgoztuk végig, teljesen szabályszerűen. Az egyetlen viccesnek ható mondata csak ez volt, amelyet mindenkinek elmondott legalább tízszer – gimnasztika közben:

„- Gyerünk! Tekerd a gerinced előre!”

Nagyon meglepődött, amikor a „gumicsontú” Varga bemutatta neki ezt a produkciót.

Nem sokkal később lett vége az órának.

5. Angol:

„Kisfőnök” Edit úgy döntött, hogy ma kígyóbűvölőnek beöltözve: turbánban, és varázsszőnyeggel jön be az órájára. A döntése okait homály fedte.

Amint rászánta magát arra, hogy leereszkedjen a földre órát tartani, mi már ki is készítettük az angolfelszerelésünket a padra. Aztán végül is belekezdett az anyagba, úgy ahogyan szerény ismeretei engedték neki:

„- Gyerekek! Tudjátok, hogy mit jelent az a szó, hogy »today lac«? Ha ezt valaki megmondja, adok neki egy ötöst, kapásból.” – kezdett bele a mai órába.

Mindenki törte a feladaton a fejét, egyesek még a könyvtárba is leszaladtak angol-magyar szótárért, de nem találták benne azt a bizonyos kifejezést. Hiába, egy ötös ráadásul angolból elképzelhetetlennek tűnt. A diákok tanácstalanságát látva „Kisfőnök” Edit felemelte a díjat: év végi ötöst helyezett kilátásba a szerencsés (és okos) diáknak, aki megfejti a fejtörőt. Legalább negyed óráig gondolkodtunk, amikor már a tanárnő megunta várakozást, és megmondta a megoldást:

„- A «today lac» nem más, mint a magyar «malac» kifejezés. Hát, sajnálom gyerekek, így nem lesz év végi ötös.” – csukta össze a naplót.

Eközben Zsolti, és a Sleppje éppen egy fontos kérdésen vitáztak:

„– Te mi lennél a középkorban?” – kérdezte Tótikát.

A barátja nem húzta az időt, rögtön kibökte, ami eszébe jutott:

„- Én vagy király, vagy hóhér. Miért, te mi lennél a középkorban?” – kérdezett vissza.

„- Én? Én fáraó lennék!” – válaszolta Zsolti.

Az osztályt nem érdekelte az „essential” angol nyelvtan, inkább maguk között beszélgettek.

Legjobban Nagy Ká és Szőke Barna traccsolt, egy meglepő dolgot beszéltek meg:

„- Képzeld Barna! Ebben az évben ez a legjobb magyar dolgozatom!” – vett elő egy gyűrött papírfecnit Ká, amelynek a szélét kis szívecskék díszítették.

Szőke Barna csak egy futó pillantást vetett rá, de az arcán a meglepődés biztos jeleit lehetett észrevenni:

„- De Ká! …ez egy angol doli!”

Nagy Ká szórakozottan hátravetette a huncut fürtjeit, majd könnyelműen megszólalt:

„- Akkor azért sikerült olyan jól!” – csapott a homlokára.

„Kisfőnök” Edit mivel nagyon unta már, hogy feleslegesen beszél, úgy döntött, hogy kegyetlenebb eszközöket fog használni a fegyelem elérése érdekében. A tanárnő ugyan is úgy döntött, hogy szöggel fog írni a táblára. Nem meglepő ez a gondolatsor, hiszen a tanárok mindig hordanak legalább egy százas szöget a zsebükben (sokszor ez nem elég, hármat simán elkoptatnak a kívánt hatás elérése érdekében). Az osztályom azonban már mindenre felkészült. Ha kibírta Csöpi tanár úr piaszagát, Magyari tanár úr nagyra törő terveit, akkor ez a kis csikorgás már nem jelenthetett gondot az Állami Kondásképző diákjainak.

A hátsó padban újabb anti-pedagógus „fegyvert” fejlesztettek ki, a jobb sorsra érdemes „tanári hangszínszabályzó” után. Ennek a masinának az angol neve (érdemes volt így hivatkozni rá angol órán, hiszen „Kisfőnök” Edit úgy sem beszél angolul – állítólag az aulából vették fel őt) „Teacher Reverser” (rövidítve: TR), ami ízes magyar nyelven visszaadhatatlan, körülbelüli fordítása így hangzik: „Tanári Visszapörgető”. Ennek az alig távirányító méretű műszernek a működési elve hasonló a videomagnó „reverse” gombjának elvéhez. Ha a megfelelő pillanatban alkalmazzák, akkor a tanárnő visszafelé lépked, és visszafelé mondja a szavakat. A TR legnagyobb ellenségei a palindromok. Ezek a – visszafelé olvasva is értelmes – szavak megölik a diákok mulatságát, ezért igyekeznek kikerülni ez ilyen kifejezéseket.: „A pipitéri rétipipa.”, „Rémes tóga bagót sem ér.”, „Erőszakos kannak sok a szőre”.  Bár nagyon jól mulatnak a diákok a tanár „visszapörgetésével”, de ezt nem sokszor használják, hiszen akkor az idő sem telik, és egy tanóra százhúsz-százharminc percig is eltart.

„Kisfőnök” Edit annyira elvolt magában, hogy a diákok már csak azt vették észre, hogy a leckéket adja fel. Szokása volt ilyenkor „kakasszemmel” nézni, és felettébb idegesen viselkedni, hogy ha valaki nem írja le a feladványait. Ilyenkor csak annyit szokott mondani:

„- Aki nem készíti el az angol leckéjét, annak kitaposom a belét!”

6. Rajz:

A pénteki napunk utolsó órája Harcsa Bénivel van. Ez az áldott jó rajztanárnő nem kényszeríti a holtfáradt diákot arra, hogy dolgozzon. Ezért szeretjük őt. Ebbe a negyvenöt percbe szinte minden beleférhet, a baráti csevelytől a „tivornyapartiig”.

Érdekes módon azonban most Harcsa tanárnőt megkérte Egyszeri tanárnő, hogy a rosszul sikerült IT óra után gyakoroltassa velünk a bojlerek rajzolását (ezek ugyanis nélkülözhetetlenek az elemi tárolók ábrázolásához). Az osztály azonban úgy döntött, hogy „kazánok helyett napocskákat akar rajzolgatni”, így ez a terv átgondolásra szorult.

Ezt szerencsére gyorsan megoldottuk, hiszen ennyit még a legbutább gyerek is fel tud fogni. Utána azonban jött az égető kétség: „Mit csináljunk most?” Az osztálynak rögtön volt ötlete a szabadidő hasznos eltöltésére, de ezek többsége sajnos megvalósíthatatlannak bizonyult. A legvégén már csak két idea maradt versenyben: Pityu javaslata szerint „Öltözzünk be részegnek.”míg Zsolti, és Csernák véleménye az volt, hogy legyen szabadfoglalkozás. Ezt szavazták meg végül, úgyhogy mindenki azt tett az órán, amit akart.

Azonban a tanárnő biztonsági intézkedéseket tett a felesleges kijárkálás megszüntetésére: elsőként a „dedósoknak” óvodás sarkot hozott létre, ide zsírkrétákat, színes ceruzákat, és jó sok írólapot tett a pedagógusból ovónénivé degradálódott Harcsa Béni. Majd ez után húsevő virágokat ültetett a bejárat elé (a felesleges kijárkálások megszüntetésére), amelynek hatására az óra végén az ablakon kellett kimennünk.

Legelőször Nagy Ká használta ki a szabadidőt: mi csak annyit láttunk, hogy a pad alatt matat valamit (az időközben melléült Nattomi legnagyobb megelégedésére). Majd felkiáltott: „Hogy kell ezt nézni? Úgy kell, hogy a lyuk felénk legyen?” Mivel az egész osztály figyelmét magára vonta ezzel az elég erotikus töltetű kifejezéshalmazzal, magyarázkodni kezdett:

„- Tomi és én csak…tortát hegesztettünk!”

Ez a mélyenszántó, és minden igényt kielégítő felvilágosítás megnyugtatta az „I.Q. Fighter” (azaz nem éppen művelt) osztályomat.

Néhány perccel később egy kétségbeesett kívánság ütötte meg Jani füleit és az én hallószervemet is. A két beszélgető partner a „rüfkenégyes” két tagja: Imola, és Bözsi. Éppen Imola vallott színt, amikor belehallgattunk a beszélgetésükbe:

„- Nekem piercing kell a nyelvembe…muterom nem engedi! De nekem akkor is piercing kell a nyelvembe!” – toporzékolt a díva.

Jani a mélyenszántó gondolatok hatására úgy érezte, hogy közölnie kell a lánnyal, hogy vigyázzon az egészségére, és tegyen le a divat-ékszerek használatáról. Így mondta volna, ha jókedvében lett volna, azonban most csak ilyenre sikerült a lelkifröccs:

„- Havernő, neked nem a nyelvedbe, neked a fenekedbe kellene valami, de nem piercing ám!” – vágta oda foghegyről.

Lett is utána ebből örök harag, és arcon való műköröm élesítés!

Csernák azonban csak ült a helyén és gondolkodott: mint később kiderült, ráeszmélt – végre – rajzórán, hogy az IT teremben hagyta a magyar füzetét, miközben az angol házit írta.

A terem másik végében Zsolti és Sleppje éppen a „nőgyár-elméleten” dolgozott. Ez a hipotézis feltételezte, hogy az utcán flangáló cicababák annyira tökéletesek, hogy nem származhatnak egyszerű férfitől, hanem a világ egy eldugott pontján létezik egy nagyüzem, amely kifejezetten modell-lányok gyártásával, és exportálásával foglalkozik (úgy néz ki, hogy ez a cég monopóliumot épített ki a lányok létrehozásában). Zsolti és a Sleppje az életét tette fel arra, hogy megtalálja ezt a gyárat, és munkát szerezzen benne (lehetőleg a minőségbiztosítási osztályon, ahol a lányokat „tesztelik”). Továbbá megállapították azt is, hogy a világ legszebb szava a „pucsít”. Zsolti indoklásában így érvelt:

„- Csak hangsúlyozd! Nem érzed a kecsességét? Pu-csít. A leggyönyörűbb szó, ami a világon létezik.”

Közben a „borpuccsot” előkészítő osztály kiterítette a világtérképet az összetolt padokra, és a forradalmuk végső célját keresték – azt az országot, amelyet majd el kell foglalniuk. A Nagy-Magyarország területéből „Bácsika és a Bánat” című bábjátékot felidéző tájakat szerették volna a magukévá tenni, ám ezek túl közel vannak az MÁTK (azaz az Magyar Állat, és Tanári Közösség) felségterületéhez, ezért úgy egyeztek meg, hogy a legújabb célpontjuk Észak-Nyanzaföld lesz.

*-*

Így lett vége a hetemnek, és újra két nap szabadidő jár nekem, amire már nagyon is szükségem volt. Most már pihenek egy kicsit, és befejezem a heti történeteim elmesélését.
8. Hogyan írják a matematika feladatokat? Egy matematikus mindenhez ért

Kedves Olvasóm! Elgondolkodtál már azon diák korodban, hogy hogyan is születnek azok az értelmetlennek tűnő, látszólag megoldhatatlan matematika feladatok, amelyek a „hivatalos” tankönyvekben szerepelnek?

Ebben az esszémben ezt a témát fogom körüljárni.

***

Véleményem szerint a legtöbb feladat a valóságot próbálja meg „szimulálni” elég szerencsétlen módon. A feladat pedig mindig olyan adatra kérdez rá, amely az átlagember számára teljesen érdektelen. Ezzel talán azt szemléltetik, hogy a matematikus mélységesen lenézni az utcán flangáló, egyszerű embert, és nem akar azonosulni a plebsz érdeklődésével.

De hogy ne érje szó a ház elején, azaz nem foghassák rám, hogy valótlanságot írta a címben, az írásom végére teljes bizonyosságot adok neked arról, hogy egy számtanfi tulajdonképpen intellektuális ezermester.

Vágjunk bele, és először is vegyünk egy példát:

„Egy három deciliteres pohár tíz centiméter magas. Legalább mekkora kör alakú alátétet kell aláraknunk, ha azt szeretnénk, hogy az a pohár minden irányból kilátszódjék?”

Arra lennék kíváncsi, hogy mikor, és hol keletkezett ez a „világot megrengető” agyszülemény! Elképzeltem többször is, hogy bősz matematikusok a kedvenc vendéglátóegységükben (korábban kocsma néven illették ezt a falusi emberek) egy pohár sör felett azon tanakodnak, hogy milyen feladatokat írjanak be az egy hét múlva leadandó tankönyv-kéziratba. Aztán az egyik pedig megérzi, hogy a kezét hűsíti valami üvegdarab, és Arkhimédész módjára a homlokára csap, majd felkiált: „- Gyerekek! Megvan egy feladat! Vajon milyen kör alakú alátét kell, hogy kilátszódjon a pohár?”Erre a komoly intellektuális kihívásra a matematikusok összedugják a fejüket, és tizenhét szalvétán illetve kör alakú alátéten számolják ki a megoldást, minimum háromféleképpen, hogy a külön megjelenő megoldás kötetben (ami még plusz kétezer-négyszáz forintba kerül), a diák nehogy azt higgye, hogy a matematikus csak egy módon tud gondolkodni.

Bár azt is el tudom hinni, hogy a szocializmus idején játszódott le a fentebb említett sztori, abban az időben felettébb veszélyes volt novellákat írni. Akkor ugyanis minden tollforgató inkább rejtjelezett matematikai feladatokat gyártott, amelynek a végeredménye ezerkilencszázötvenhat volt. Így tartották életben az irodalmi ellenállást: boldog- boldogtalan feladatokat farigcsált. Érdekesnek tartom, hogy a korlátozott magyar piac több évtizedig megelégedett a „zöld könyvvel”, és nem igényelt még egy olyan „reálbibliát”, amely több példaevangéliumot tartalmazott volna.

A következő példa is nagy kedvencem:

„Mi a kétezer-ötödik számjegy a tizedesvessző után az 1/7 tizedes tört alakjában?”

Én minden alkotást az alapján közelítek meg: mi ihlette? minek a hatására írták meg?

Ha ezen a nyomon indulunk el sohasem volt túránkra, akkor könnyen rájöhetünk, hogy ennek a példának vajmi kevés köze van a való élethez. Maximum csak a kétezer-ötös év, amelyben a példát írták. De nem is boncolgatom, hiszen akkor elvesztené az irodalmi humorát ez a gyöngyszem. Mindenki döntse el magában, hogy miért is vicces.

De máris cáfolom magamat: milyen dolog az, hogy azt feltételezem, hogy egy matematikával foglalkozó személy nem ezen a világon él! Összeszedtem egy kis csokorral a szívemhez közelálló magvas matekfeladatokból, és némi kommentárt is fűztem hozzájuk:

Minden embernek tudnia kell, hogy a reál beállítottságú ember otthon van a pénzügyekben, de siralmas a kreativitása. A tankönyvemből tudtam meg, hogy a „Vagyonos Bank Gazdag nevű betétjének a bruttó éves kamata nagyon kedvező”. Most már tudom, hogy mi miatt forgolódtam álmatlanul éjszakánként, és miért nem volt boldog az életem!

De a diplomás tudorok tovább mennek, nem állnak le itt. Csak néhányat kell lapoznom, és meglepődve tudom meg, hogy „egy telefontársaságnál a kapcsolási díj öt picula”. Egy másik feladatban a fizetőeszközt peták névvel illetik. Önkéntelenül is felmerült a gondolat a fejemben, hogy vagy én aludtam folyamatosan az elmúlt tizennyolc évben, vagy pénznemet váltottunk egyik napról a másikra. Töredelmesen bevallom, hogy nem vagyok tisztában a picula fogalmával, így kénytelen voltam fellapozni a Pallas Nagylexikont a válaszért. A jó öreg Pallas a következőket írja a piculáról: „A koronaérték behozatala előtt forgalomban volt magyar és osztrák ezüst tíz krajcáros váltópénznek tréfás neve. Származik az olasz spicciola szóból, mely a velence-lombardiai tartományok számára 1862. vert rézpénzeken fordul elő: Moneta spicciola pel Regno Lombardo-Veneto. Magyar katonák hozták Olaszországból.” Ez egy új oldalát mutatja be a jeles számtanszakembereknek: nem csak a pénzügyekben mozognak otthonosan, hanem a történelem is a kisujjukban van. 

De a számtani individuum nemcsak a fentebbi dolgokhoz ért, hanem a biológiában is otthonosan mozog. Ezt bizonyítja a következő példa, melyből kiviláglik, hogy „egy szigeten egy rágcsáló-populáció hatezerötszáz-hatvanegy egyedből áll. Tudjuk, hogy ez a rágcsáló évente két alkalommal szaporodik.” Hát kérdem én, lehet azt állítani, hogy ezek az arany emberek és asszonyok szakbarbárok, amikor ők egyszerre számtalan szakember munkáját végzik el tökéletesen! Bár – rosszmájúan – elképzelem, ahogyan a tisztességben megőszült számtanfiak minden lyukba bele-belenéznek, és egy kartonlapra vésik fel a kutatás végeredményét.

De nem csak az elvont, elméleti munkásságukat csillantják meg az ezzel foglalkozó szakkönyvekben, még a mindennapi élet viszontagságain is átsegítenek bennünket. Csak meg kell vennünk a könyvüket. S ha így teszünk, megtudhatjuk, hogy ha netalántán „egy játékforgalmazó miniteniszlabdák csomagolásához partnert keres”, akkor „a kétféle csomagolási módszer közül melyiket válasszuk, hogy több csomagolóanyagunk megmaradjon?”

De nemcsak a reál tantárgyakban jeleskednek a tudósok, hanem még az írók babérjaira is törnek.

Az érettségire felkészítő könyvemben a következő akciójelenetet olvashattam: „A Csendes-óceán egyik kis szigetétől keletre száz mérföld távolságban elsüllyedt egy föld körüli úton járó vitorlás.” Mi ez Kedves Olvasóm, ha nem a tökéletes, vegytiszta kaland megjelenése a hivatalos feladatban? Ezeknek a fiúknak és lányoknak van vér a pucájukban!

De ez még semmi, Kedves Olvasóm!

Találtam egy igazi horrorisztikus ötletet is, amelyet a Micimackó sztorival ötvözött a nevét nem vállaló írója. Remek munka! Kénytelen vagyok ide iktatni a feladat teljes szövegét: „A Kerek erdő közepében nagy csattanás volt, mert a villám belecsapott az öreg tölgybe. Összeszaladt mind, aki csak hallotta. Nyúl és Róka persze megint vitatkoztak, ki hallotta meg előbb a durranást. Végül Bagolyhoz fordultak igazságért. Ő – a vitatkozók számára teljesen homályosan – így érvelt: „ A tölgy a kerek erdő (3;4) pontjában állt, Róka a (-2;6) pontnál szimatolt, Nyúl pedig az (5;-1) pontbeli répát húzkodta éppen. Tehát…” Itt újabb égzengés következett, ezért a pereskedők nem hallották a végkövetkeztetést, csak a folytatást: „… persze a bagolyröpte egységeket használhattam. (A hang a Kerek Erdőben minden irányban ugyanakkora sebességgel terjed.)”

Ilyen tökéletes találékonyságot, kreativitást nem minden nap látok! Az esszém elején még a kreativitás hiányát róttam fel az alkalmi íróknak, most pedig tessék!

Kedves Olvasóm! Én már innentől már felesleges vagyok, hiszen egy matematikus még arra is képes, hogy kisregényt írjon!

9. Lucifer az Állami Kondásképzőben

A Diák unottan szívta a cigarettát az „Állami Kondásképző” második emeleti vécéjében.

Unatkozva pöfékelve a sötétkék Helikont, majd egy határozott mozdulattal kilőtte az ablakon a csikket.

„- Bakker! Bárcsak ne kellene megírnom azt a tetves matekot! Ha valaki ezt elintézné nekem, odaadnám érte a lelkemet!” – sóhajtotta, bár nem várt különösebb hatást attól, hogy hangosan mondja ki a vágyát.

Éppen indult volna ki az ajtón, amikor az egyik vécékagylóból származó, gyomorforgató kénkőszag töltötte be a helyiséget.

„- Mi a fene? A takarítónő már megint elfelejtett szellőztetni?” – gondolta.

De ebben a pillanatban az ajtón egy jól szituált, negyven év körüli férfi lépett be. A Diák sebtében tanárnak nézte, és már adta is elő a megszokott sablonszöveget:

„- Tanár úr! Jaj, bocsásson meg, én nem tudtam, hogy itt nem lehet cigarettázni, csak véletlenül kiesett a doboz a társam zsebéből, és ő úgy gondolta, hogy ha már így alakult, akkor gyújtsunk rá. De rosszul is fogalmaztam! Én persze nem bagóztam, nekem csak meg kellett fognom a staubot, amíg a Zoli kiugrott a boltba…”

„- Az ablakon át?” – nézett furcsán az ismeretlen. „- Egyébként mindegy. Nem ezért jöttem. Tettél egy ajánlatot néhány másodperccel ezelőtt. Mi pedig vevők lennék rá.”

A Diák egyből rosszat sejtett. Mintha súgtak volna neki, visszakérdezett:

„- Kik azok a »mi«?”

„- A Lucifer&Mefisztó Zrt. A mi profilunk az emberi lelkek megvásárlása, és kínzása…akarom mondani tárolása. Én Lucifer vagyok, a vállalat ügyvédje. Én folytatom le az üzleti tárgyalásokat.”

Pár másodperc néma csend után így folytatta:

„-A lelkedért megkaphatnál három «summa cum laude » diplomát, egy tökéletes barátnőt, és egy saját, rózsadombi villát, és persze lehetne még három kívánságod is, ha nem kerül nagyon sokba, ugyanis a büdzsénk nagyon szűkös.” – mondta, és hirtelen a semmiből egy aktatáskát varázsolt elő. „- Érdekel az ajánlatom?”

„- Milyen az érdeklődés a cége után? Fel tudná sorolni a referenciáit?” – húzta az időt a Diák.

„- Oh, szinte ezer éve töretlenül figyelnek minket az emberek. Bár ezzel a ténnyel nem szoktunk dicsekedni, de neked elárulhatom, hogy csak egyetlen panaszosunk volt, aki az ügyét perre vitte: ez a perirat a híres Faustus és Isten kontra Mephistó ügy. Ezt az egyetlen ügyletet vesztettük el eddig, ennek az volt az oka, hogy az Univerzum bíróság nem tartotta egyenlőnek az adott és a kapott szolgáltatás arányát a felkínált lélekért. Bár rengeteg pénzünkbe került, de elértük azt, hogy minden kuncsaftunk elégedett legyen. Hiába, a PR a legfontosabb az üzleti életben!

Oh, a referenciákra visszatérve: büszkén mondhatom, hogy az Állami Kondásképző tanárainak lelkei – már száz évre visszamenőleg is – egy hatalmas üstben forrnak.”

A Diák végiggondolva a dolgot, teljesen zavartalanul válaszolt:

„- Ha lehet még három kívánságom a felsorolt hasznokon kívül, akkor természetesen beleegyezem a dologba.” – jelentette ki.

Lucifer végigsimította a szarvát, majd kissé emelt hangon válaszolt:

„- Ennyi még belefér a szűkös költségvetésünkbe. A szerződést vérrel fogjuk aláírni, mindkét fél megkapja a szerződés egy-egy példányát…csupán a formaságok miatt.”

A Diák megszúrta az ujját, és néhány csepp vér cseppent a papírra, majd egy hatalmas tollszárral odaírta a szignóját.

Az ördög elégedetten kacagott, majd így szólt a Diákhoz:

„- Mi a három kívánságod?”

A nebuló tétovázás nélkül mondta a vágyait:

„- Első óhajom: amikor a Mester egyest ad, kezdjen el táncolni egy percig. Második vágyam: minden tanár reggeli kávéja legyen tele hashajtóval mindegyik reggelen. Harmadik, és egyben utolsó kívánságom: éljenek át szülési fájdalmakat a tanítók, amikor nem úgy beszélnek a diákokkal, ahogyan azt kell – nemtől függetlenül.”

„- Ezek a próbák végtelenül egyszerűek.” szólt Lucifer. „- Vedd úgy, hogy már készen is van valamennyi!”

Majd egy másodperc hatásszünet következett, és a semmiből egy „Háború és béke” vastagságú szerződés termett a Diák kezében. 

A Diák sora ezentúl nagyon könnyen ment, egészen áprilisig, amelyben nagy szerepe volt a kért dolgoknak. Mint utóbb kiderült, a Diák az óhajaival súlyos igazgatási problémákat okozott az iskolavezetésnek.  Az első kérelemmel a nebuló lumbágót okozott a Mesternek, aki a rengeteg elégtelen jegy kiosztása miatt a napi munkaidejét (nyolc órát) táncolva töltötte el. Állítólag még egy hét, és kiállhatna akár Fred Aster ellen is. Úgy hírlik, hogy a Mester az embertelen munkaviszonyok miatt már-már a felmondását fontolgatja a munkahelyéről, vagy annyi könnyítést kér nemes Grafitporos Dömötör igazgató úrtól, hogy ne kelljen osztályoznia a növendékeit, hiszen abba belerokkanna záros határidőn belül.  A második meggondolatlan kérés logisztikai kalamajkát okozott a tantestületnek. A reggeli hasmars-invázió rámutatott az intézmény gyenge pontjára: a WC-k elégtelen számára. Súlyos milliókba került, hogy az illetékesek megnöveljék a klozetok mennyiségét.

A harmadik óhajtás pedig a „tanítás” perceit tizedelte meg. A szülési fájdalmakhoz szokott női tanárok, még csak-csak kibírták volna a kínzást (hiszen legtöbbjük már volt hasonló helyzetben), de a férfi tanárok (akiknek ez az állapot még új volt) iszonyatos megpróbáltatásokat éltek át.

Az iskolás év végére futotta át az egyezményt, és talált benne néhány kifogásolható paragrafust. A Diákok pedig híresek arról, hogy minden kiskaput kihasználnak.

Megtalálta a betűrengetegben azt a kitételt, hogy a szerződést egyetlen alkalommal módosíthatják a szerződő felek, mindkét fél beleegyezésével.

Nosza, a nebuló lefejelte a közfalat, és a homlokából kiserkenő vérrel megidézte Lucifert, aki a szerződésben foglaltak szerint meg is jelent.

„- Mit akarsz, halandó?” – morogta udvariatlanul az ördög.

A Diák suttyomban felvette a szemorvos által három éve felírt állandó szemüvegét, amelyet soha sem viselt nyilvánosan, és jogtudoros hanglejtéssel kezdett hozzá a mondanivalójához:

„- Tisztelt Lucifer! Nekem nem tetszik a szerződés tartalma. Én ugyanis nem tartom megfelelőnek a halhatatlan lelkemért felajánlott dolgokat.”

„- De hiszen megegyeztünk az árban! A szerződés teljesen hiteles!” – méltatlankodott Lucifer.

„- Ebben igaza van! A szerződés teljesen korrekt, azonban meghagyja nekem az Univerzum Bíróság előtti megjelenés lehetőségét. Az Interneten úgy olvastam, hogy ott egy ügy átlagos lefolyási ideje húszezer év. Ráadásul bármikor dönthetnek úgy a bírák, hogy a lelkemet az Önök legnagyobb riválisának tartott Gábriel, Rafael, Mikháel, Oriphiel által alapított ügyvédi irodának ítélik oda, amely azonnali mennybe kerülést garantál nekem.” – miközben e szavakat kimondta, az arcán egy pajkos ránc polkát járt.

Az ördög nagyon haragos lett ennek hallatára, és tüzet okádott (amelyről a Diák meggyújtott egy újabb sötétkék Helikont), majd értetetlen dialektusban beszélt, majd guggolva ugrált, és kukorékolt.

Amikor végre lehiggadt, a következő szavakat intézte a Diákhoz:

„- Mit akarsz tőlem, te fattyú?”

„- Azt akarom, hogy mérkőzzünk meg a lelkemért. Két próbát kell végrehajtanunk, és akinek jobban sikerül majd, az nyeri a versenyt. Ha te leszel az első, akkor az én lelkemen túl, odaadom neked a jövendőbelim, és a meg nem született gyermekeim lelkét is. Ha viszont én nyerek, akkor eltűnsz az életemből örökre, de a kívánságaimat teljesítened kell. Persze, hogy azonos esélyekkel indulhassunk, arra kell, hogy kérjelek, hogy a varázserődet ne használd a verseny közben.”

Hosszas tanakodás után Lucifer ráállt az alkura.

„- Mik a feladatok?”

„- Az első feladat az lesz, hogy változz át egy osztálytársammá, majd késs el a matekóráról, amelyet Mord tanárnő tart majd meg. A cél az lesz, hogy magyarázkodj úgy, hogy ne írjanak be egyest a naplóba. A következő próbatétel az legyen, hogy puskázz Egyszeri tanárnő óráján, de úgy, hogy ne vegyenek észre.”

„– Benne vagyok. Vedd úgy, hogy elvesztetted a lelkedet!” – nevetett gúnyosan Lucifer.

***

Másnap kezdődtek el a próbatételek.

Az ördög beöltözött Nagy Karcsi osztálytársam bőrébe, akire súlyos viszketést bocsátott, így két napig az ágyhoz kellett kötözni őt.

Úgy intézte, hogy tizenöt perces késéssel érjen be Mord tanárnő matematika órájára.

Amint belépett rögtön látta, hogy az osztály nagy része már szinte élőhalottként írja a feladat szövegét.

Mord tanárnő persze azonnal a napló felé nyúlt, de Lucifer megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett:

„- Tisztelt Mord tanárnő! Öhhh…Azért késtem…azért, mert… mert…” – nyekeregte a főgonosz.

Néhány másodpercnyi gondolkodás után világossá vált, hogy nem tudja átverni a diplomás kolleginát (ugyanis mindketten ördögök voltak). Sőt, ha nem szépítjük ennyire a dolgot, azt is mondhatnánk, hogy nem tudott mit mondani: Mord tanárnő azonnal egyest írt be neki azért, mert a Föld-Hold távolság nem volt megfelelő azon a napon.

A Diák néhány perccel később ért a teremhez. Gondolkodás nélkül nyitott be. A pedagógus rögtön ugrott a naplóért, de a Diák beszélni kezdett azon nyomban. Gördülékenyen mesélt, arcán a hazugság egyetlen jelét sem lehetett volna leolvasni.

„- Tisztelt Mord tanárnő! Azért késtem, mert véletlenül a szüretelős buszra szálltam fel. Persze így öt percet szalasztottam el. Amikor végre sikerült felülnöm a másik buszra – amely Salgótarjánban jön – , és már javában a puszta közepén haladtunk: kigyulladt a buszunk. Legalább tizenöt percbe került, míg sikerül eloltanunk a járművet. Látja, még a kabátom is leégett!”

Ekkor a Diák a megperzselt kabátujját mutatta a tanárnő felé, amelyet még Lovasi égetett le a cigarettájával.

A tanárt teljesen meggyőzte ez a nem mindennapi érvelés, és szánakozó arccal ültette le a tanulót.

„- Az első próba tökéletesen sikerült!” – gondolta a nebuló.

Az ördög mérhetetlenül dühös volt. Szétszaggatta magán a méregdrága öltönyét, és hatalmas hangerővel ordibálni kezdett. Amikor megnyugodott, hirtelen elpárolgott a helyszínről.

***

Másnap újra kezdődött a Diák kálváriája.

A második próba, az észrevétlen puskázás Egyszeri tanárnő óráján.

Az IT-s tanárnő nem spórolt a vizsgakérdésekkel. A Diák jól tudta, hogy ilyen nagyszámú kérdés esetén két megoldás ígérkezik: vagy megtanulja a rengeteg tananyagot, vagy pedig gyorsan kell puskáznia, hiszen az idő vészesen telik dolgozatírás közben.

A pedagógus felhergelt porkolábként kígyózott a padsorok között. A nebulók számoltak ezzel, hisz’ minden dolgozat közben ugyanazt az útvonalat követi a tanárnő, itt pedig már kikopott a linóleum.

A nyálas Malmár egyszer kimérte, hogy mely’ pontokból nem lehet jól látni az első padsort. Úgy találta, hogy nyugodt sétával körönként hét másodperc ideje van a tanulóknak. Erre a helyre az ült, aki a jegyei alapján már bukásra állt. Persze nem tűnt fel a tanárnőnek, hogy az első padsorokban ülők két egész jegyet javítottak évvégéig…

Nagy Karcsi bőrébe öltözött Lucifer a puskázás egy régebbi módszertanát kívánta használni: a klasszikus papírfecni trükköt. De olyan ügyetlenül forgatta a papirost, hogy az még az osztálytársainak is szemet szúrt. Amikor aztán megunta Egyszeri tanárnő, akkorát kurjantott Lucifer fülébe, hogy az menten felborult a székkel együtt. Végül is két egyest kapott: egyet a puskázásért, a másikat pedig azért, mert a tanárnő horoszkópja nem pozitív dolgokat irányzott elő erre a napra.

A Diák ezzel szemben több megoldást dolgozott ki a dilemma megoldására. Bár ő megszerezte a jogot, hogy az első padsorban üljön, de úgy gondolta, hogy nem bízhatja a véletlenre a dolgok alakulását. Még előző nap ultraibolya festékkel felírta a táblára a képleteket, mankókat, és úgy tervezte, hogy ma olyan napszemüveget vesz majd fel, ami megmutatja a festéket. A tartalék terv pedig az volt, hogy a tanár hátára ragasztja majd fel a puskát, aki így saját maga fogja megsegíteni a tanítványait. Matrica elhelyezését a dolgozatkérdések megadása után Kristóf osztálytársam tette meg. Ezt a tartalék tervet, inkább a többiek miatt dolgozta ki; ő a szemüveges tervben jobban bízott.

Amikor aztán megkérdezte a tanár, hogy miért van rajta fekete napszemüveg, azt felelte: csak a szemműtéte miatt kellett, de még most is viselni kell, hisz a pupilla-degaszkáriuszában az urcissza még most sem nyenyerél kielégítően. Ez a végtelenül tudományos, és fantasztikus megokolás meggyőzte őt: hátat fordított a növendékének, aki minden feladatot megoldott.

***

Azt hitte, hogy vége a mai napjának, de Lucifer nem így gondolta.

Éppen akkor ért fel a Diák a vonatállomásra, amikor Lucifer megjelent előtte egy izomkolosszus képében, és a lelkét követelte, mondván, hogy csalt.

Vitatkoztak egy darabig, amikor is megpillantotta a nebuló a „vegyész bandát” (ennek hatására azonnal fellélegzett). Ez a bagázs a környék kémikus maffiózóit fogja össze. Céljuk az, hogy atombombát állítsanak össze, hogy a világ összes seprűkészítőjét elpusztítsák. Ennek a hordának tagjai: Protaktínium Panna, Oxigén Olivér, Hidrogén Henrik, és Ólom Olga. Bár nem ezek a polgári neveik, de így kell őket szólítani, hiszen az igazi családnevüket már régen elfelejtették.

Ha ez a bűnszövetkezet valahol megjelenik, ott biztosan halálos csend lesz. Ők ugyanis fehér köpenyben járják a várost hasadóanyagokra vadászva. Hiába mondják nekik, hogy itt nincsen ilyesmi, az alig kétszáz kilós primadonna: Ólom Olga egyetlen „simogatása” elég ahhoz, hogy meggyőzzön bárkit: ilyen anyag igen is van Salgótarjánban.

Ezt a rigolyájukat használta ki a Diák, hogy megmenekítse az életét. Rámosolygott az ördögre, majd futni kezdett, és odakiáltott a „vegyész bandának”:

„- Figyeljetek rá! Plutónium van annál a csávónál!”

Ők azonnal ott termettek a hatalmas ember körül, és úgy elverték, hogy jó darabig fel sem tudott kelni a földről.

***

Két hét telt el teljes nyugalomban. A Diák úgy hitte, hogy ez az eset már lezárult. Ismét komótosan pöfékelte a cigarettát az „Állami Kondásképző” második emeleti vécéjében.

Éppen indult volna ki az ajtón, amikor az egyik vécékagylóból gyomorforgató kénkőszag terjengett a helyiségben, majd az ajtón egy jól szituált, negyven év körüli férfi lépett be: Lucifer volt az. Az arcán rendkívül idegesség ugrált, szemével szinte ölni lehetett volna. Az ördög hatalmas hangerővel kezdett beszélni. A Diák jobbnak látta csendben maradni, hiszen innen nem volt menekvés.

„- Te nyavalyás! A legutóbbi tetted már vért kíván! Úgy megvert az a tagbaszakadt laborpatkány, hogy két hétig még a lábamat sem bírtam megemelni. De most jól vagyok, és bosszút állok a cég becsületén ejtett foltért. Gyere a pokolba, és küzdj meg az ördögeimmel!”

A nebuló lázasan kutatta a gondolataiban a megoldást. Menekülni semmi értelme: Lucifer úgy is megtalálja. Az egyetlen esélye az volt, ha most úgy tesz, ahogyan a főgonosz mondja neki.

Engedélyt kért magával vinni a tornacuccát, hiszen csak nem harcolhat az új farmerjében? Csak azt elfelejtette megmondani az ördögnek, hogy a tornafelszerelése igen-igen erjedt zsömle szagú volt, hiszen egy versenyt ötlöttek ki az osztálytársaival, hogy ki bírja tovább nem kimosatni a testnevelési felszerelését. A verseny akkori állása szerint már két éve nem látott vizet a Diák zebracsíkos egyenruhája (bár egyszer már jól megázott az uniformis).

Lucifer levitte őt a pokolba. A nebuló kissé érdekesebbnek képzelte el a gonoszság otthonát, de itt csak sötét felhők, és lángok voltak. Kopárság vidéke volt az.

Amikor szemrevételezte, hogy mennyi helybelivel kellene megküzdenie, nagyon meglepődött.

„– De hát ennyi szolgával még egy hadsereg sem bírna el!” – kesergett a láthatóan nagyon jókedvű Lucifernek.

Egyetlen kívánsága volt még neki: mielőtt megküzdene az ördögökkel, hadd öltözött át ott a helyszínen. Az ördögkirály kegyelmességét bizonyítandó megengedte ezt neki.

A Diák játékosan kapkodta le magáról a ruháját, és mosolyogva bontotta ki a csomót, amely a tornafelszerelését zárta el a külvilágtól.

Ez a pillanat olyan volt, mint amikor Pandora nyitotta ki azt a sokat emlegetett szelencéjét. Az utóhatás is hasonló volt: pár ördög szeme már a kinyitás pillanatában felakadt, és feladták a küzdelmet.

A Diák folytatta a hadseregmorzsoló szalámi-taktikáját. A zebracsíkos egyenruhába való öltözést már csak az ördögsereg negyede bírta ki, és a tornacipő felvétele után már tényleg csak a legszívósabbjai álltak talpon. De még azok is hányingert kaptak, amikor a Diákhoz akartak érni. Őt ugyanis – valami értehetetlen okból kifolyólag- valamilyen védőaura vonta körül, amitől nem tudtak hozzáférni. Öklendezni kezdtek, de nem bírtak vele.

Heccelni kezdte a paprikavörös Lucifert:

„- Gyengék a pribékjeid! Ezt a szagot minden iskolás gyerek bírja! Én már szinte meg se érzem!”

De ekkorra már az ördögkirály is befogta az orrát.

Sikertelen próbálkozása után táncolni kezdett a méregtől, és visszavitte a Diákot az iskolájába, és soha többé nem zaklatta őt.

A kudarcán okulva jött arra rá Lucifer, hogy többé nem köt alkut növendékekkel, főleg az Állami Kondásképző tanulóival.

10. A Diák vezetni tanul

Talán ismerős a helyzetem, Kedves Olvasóm? Veled is történetek humoros esetek, miközben vezetni tanultál? Vagy úgy érezted akkor, hogy semmibe vesz az oktatód?

Valami ilyesmi történt velem is a nyáron. Nem nagy dolog, de azért megérdemli, hogy pár szót szóljak róla.

Ebből a történetből kiviláglik, hogy a jogosítvány megszerzése felettébb életveszélyes dolog, pláne egy „gyépés” diáknak, aki az „Állami Kondásképző” hagyományait hordozza magával.

***

Május végén iratkoztam be egy gyorsított KRESZ-tanfolyamra a Csigatempó nevű autósiskolába, amelynek „székhelye” Salgótarjánban van. A teljes jogosítvány megszerzése majdnem fél évet vett igénybe, úgy, hogy csak egyszer buktattak meg.

Az egész okítás négy hétvégén volt, kilenctől délig.

Az első órán kissé meglepődtem, amikor a KRESZ-oktatómat (pontosabban oktatóimat) megláttam. Az egyik nagyon vén volt, kopasz fejjel, és szúrós szemekkel. Ő volt „Fanyi” bácsi. Igen-igen: kissé nagyon pösze volt, és alig bírtam visszatartani a nevetést, miközben magyarázott: „Az egyenfangú úfkerefteféfben kéf szafály érfényefül: a fanyarodáfi szafály, éf a joffkéfszafály…”

A másik oktató, egy fiatalabb, életerősebb férfi volt: Bélának hívták. Ennek a harmincöt év körüli oktatónak csak egyetlen problémája akadt az életében, de az rettenetesen zavarta őt: az idő.

Ő ugyanis szeretett minden szava után szünetet tartani, ízlelgetni a kimondott tőmondatait. Sőt, amit a világba eresztett ki, azt is végtelen lassan tette, csodálkoztam is azon, hogyan képes emlékezni azokra a szavakra, amelyet a gigászi pauza előtt mondott ki:

„A…KRESZ…-teszt…nagyon…nagyon…fontos…ahhoz,… – itt kibámult az ablakon és az ablak előtt parkoló autók rendszámait mondogatta magában: az egész művelet nem tartott tovább, tíz percnél –  …fontos…ahhoz,…hogy…felkészüljünk…a…vizsgára.”

Ha csak az egyik tartotta volna az órát, akkor nem is lett volna probléma belőle. Azonban minket csak úgy voltak hajlandóak tanítani, hogy mindketten egyszerre magyaráztak. Azt hiszem, a kutatók valahogyan így képzelték el a sztereó hatást. Szerintem ezt az „abszolút pedagógusi atombombát” csupán azért vethették be, mert így remélték betartani azt a három hetet, amelyet a felkészítésünkre szántak.

Ebből az érdekes tanítási módszerből számtalan mellékmondat, adoma, és anekdota maradt meg a vizsgatársaim emlékezetében. Ebben a nyakatekert helyzetben születhetett meg az híres salgótarjáni KRESZ-értelmezés, amelyet gyakran használnak a Pécskő és a Meredek utcákban is.

„Fanyi” bácsi mondata valahogy így hangzott volna magában: „Csak úgy mobiltelefonáljunk az úton, ha nem látja senki! Különben is, elég drága dolog a bírság, de persze nem kibírhatatlan.”

Erre Béla kontrázott: „Lehetőleg ne üssünk el gyalogost, mert súlyos büntetést kapunk érte.”

De a hangzavarban, és a kettős okfejtéseket figyelve, valahogyan így hallottuk a mondatokat: „Csak úgy üssünk el gyalogost, ha nem látja senki. Különben is, elég drága dolog a bírság, de persze nem súlyos.”

Az anyagot átvéve (sőt átértelmezve!) négy hétvége alatt végeztünk.

Felhívom a miniszterek, tanácsosok figyelmét a parlamentben: ha az oktatóim kezébe adnák a közlekedésügyet, Béla és „Fanyi” két hét alatt több problémát oldana meg, mint ők az egész rendszerváltás óta. Ilyenek lehetnének például: a túlnépesedés ügye, a túlzott autóhasználat, a túl költséges nyugdíjak kifizetése, satöbbi. Hogy hogyan tennének pontot az ügyek végére? Az autósforgalmat átterelnék a járdára, ahol persze meghagynák a gyalogos közlekedést, csak az elsőbbséget az autók kapnák meg. Az úttesten meg Tescot, meg Corát építenének.

Egy biztos: a kreativitásuk határtalan. Számtalan ötletük veszett el már a bürokrácia útvesztőiben, de a gyalogosok legnagyobb örömére.

A pionírok miatt történhetett meg, hogy a KRESZ-vizsgán egyszerre több gombot kellett megnyomnunk (de a vizsgaszabályzat világosan kimondja, hogy minden kérdésre, csak egyetlen jó válasz létezik), hiszen mi már a választási alternatívákat is tudtuk, a tippmix-eredményekkel együtt. Pár számítógép ettől megbolondult, míg aztán azt mondta a vizsgabiztos: hagyjuk abba a rongálást, inkább átenged ő a vizsgán!

Aztán a vezetéssel már nem voltak gondok…csak az oktatóval. Őt bizony Laci bácsinak hívták.

Az első pár órán még éreztem rajta, hogy igyekszik elrejteni magán a pálinka szagát, aztán már ezt se tartotta fontosnak.

Az első két-három órán gyorsan elhadarta a vezetés alapelemeit, de persze ő sem törekedett a „konzervatív” tanítási módszerekre.

Úgy látszik, hogy csupa úttörővel áldott meg a sors. Ha a KRESZ-oktatóim „csak” makarenkók voltak, akkor Laci bá’ egyenesen aranyi magasságokba szárnyalt a pedagógia terén, sőt talán a költészetével is megközelítette a hatalmas elődöt.

Hírhedté vált „állatos-hasonlatával” tanította a sebesség váltást, sőt a sebességek is külön nevet kaptak a saját módszere szerint. Az első sebességi fokozat a gyes nevet kapta, a másodikat fecskének nevezte el, a harmadikat macskának hívta, a negyediket a kecske névvel illette, míg az ötödik – valami érhetetlen szimbólum alapján – Böske lett.

A helyes sebességváltás érzékeltetésére költött egyszer szabadidejében egy versikét, amelyet minden diákjának kívülről kellett fújnia, ezért én is megtanultam:

„Akkor lesz majd a fecske a gyesből

ha már gurulunk, vagy fordulunk egyenesből.

A fecske akkor száll le: dorombol,

ha a motor harminccal kolompol.

A motor akkor jól mekeg:

ha legalább negyvennel tekereg.

De a Böske a leggyorsabb állat,

ha autópályán mész: nem várhat!”

Érdekes, hogy így mindenki az első órán megtanult rendesen váltani, legfeljebb a sebességek helyét nem találta, de Laci bá’ már erre is kereste a megoldást: útban volt a harmadik költemény.

Híres volt továbbá arról a reformjáról is, hogy a teljesen értelmetlen KRESZ-szabályokat a legbanálisabb rímeiben csiszolta egyszerűre:

„Elhagytam a táblát, kapcsolom a lámpát!

Mindegy, hogy: este van, vagy nappal,

Mercivel járok, vagy Trabanttal,

Pista vagyok, vagy Antal.”

Mint már fentebb említettem az oktató eléggé szerette a szeszt. Esküszöm, hogy ő találta ki a leghatékonyabb tanítási módszert, amit valaha is láttam: miden óra előtt az öntudatlanságig berúgott (legfeljebb csak köszönt, és beinvitált az autójába), majd vezetnem kellett, amíg le nem telt a negyvenöt percem. Ezután felébresztettem, kezet ráztunk egymással, és jött a következő tanulója, aki ugyanezt eljátszotta vele. Ez a ciklus addig ismétlődött, amíg teljesen ki nem józanodott, ami általában este hat óra tájában lehetett, ekkor átült a volánhoz és hazahajtott. Reggel józanul elhajtott a postaparkolóba, és kezdődött elölről a nap. Így telt hetente öt napja.

Ha jobban belegondolsz, Kedves Olvasóm, nekem a saját életemért kellett megtanulnom vezetni, hiszen ha hibázom, nincsen visszaút! Laci bá’ olyan részeg volt, hogy abban a pillanatban még az orrát sem találta volna meg, nemhogy a féket!

A legcifrább eset minden bizonnyal az volt, amikor olyan lányt ültetett be, aki nullórás volt. (Ez városi szleng, olyan személyt jelent, aki még az életében nem vezetett, csak levizsgázott KRESZ-ből, és az első óráját kezdi.) Az oktatóm nem sajnálkozott, őt is bedobta a mély vízbe, mint mindenki mást…csak egy szépséghibája volt a dolognak, hogy úgy be volt rúgva, amikor a tinire kellett volna figyelnie, hogy arra még én is azt mondtam, Laci bá’ már tényleg felöntött a garatra.

Szerencsére még én is ott voltam a hátsó ülésen, hiszen a következő órát nekem kellett volna levezetnem, de most az előbbi busszal jöttem fel.

Az ijedt lányt kivitte a huszonegyes főútra, amelyet a környékbeliek „halálútnak” is hívnak. Szegénykém mindent megpróbált, de semmit sem sikerült neki jól csinálnia, hiszen eddig semmilyen gyakorlati oktatást nem kapott.

Cikk-cakkban közlekedtünk, úgy ahogyan kilőtte a kocsi. Ároktól árokig szaladoztunk, és aki látott volna bennünket, az azt mondta volna: „olyanok vagyunk, mint a villám”. A városi argó az ügyetlen, kezdő jogsisra, és a teljesen zöldfülű, nullórásra is ugyanazt a pejoratív kifejezést alkalmazza: „szökkenő szarvas”. Ennek a magyarázatát csak azt tudja, aki próbált már vezetni életében: hogyha túl gyorsan engedjük fel a lábunkat a kuplungról, a kocsi „ugrik” egyet. Ezt csak azért mondtam el, mert a páciensünk is egy hatalmas „szökkenő szarvas” volt.

Mivel láttam, hogy az oktató még jövő karácsonyra sem ébred fel, mondtam a lánynak, hogy húzódjon le az út szélére. Amikor ez megtörtént, megfogtuk ketten az oktatót, és a csomagtartóba gyömöszöltük be. Ezután beültem én mellé, és szerencsésen hazavittem, majd felmentem egyedül a salgótarjáni postaparkolóhoz, és egy pohár vízzel észhez térítettem Laci bá’-t.  Nem tudhatta, hogy aznap már két órát vezettem végig, ingyen.

***

A forgalmi vizsga előtti utolsó órámon történteket mondom el, amely közvetlenül a vizsga előtt volt.

Laci bá’ úszónadrágban, és papucsban szállt be a kocsiba. Érdekes, hogy semmilyen ruha sem volt rajta ezen kívül. Indoklásként megtudtam, hogy a vizsga után a feleségével, és a whiskysüvegekkel strandolni indulnak, Zsóriba.

Szégyellem bevallani, de az órám előtt megittam a kebelbarátommal egy üveg Heineken-t a Pécskőben, csak azért, mert a születésnapomat ünnepeltük meg, és persze bátorításra is szükségem volt a vizsga előtt. Ez volt az első, és utolsó eset, hogy „ittasan” vezettem. Az oktatómnak persze erről nem szóltam semmit, de szerintem még a vállamat is megveregette volna, hogy „van vér a pucámban”.

Ezután valahogyan belassultam, a reakcióidőm nagyon megnövekedett, és végtelen nyugalom szállt meg engem. Elmondhatom, hogy a vezetésem közben sikerült megdupláznom az eddig elütött mókusok számát. Sőt, szerintem én testesítettem meg azt a régi nebulói aranyköpést is: „ha nem tetszik, ahogyan vezetek, tűnés a járdáról!” Még azt is visszahallottam a barátaimtól, hogy többen mondták, hogy eredményesebben tudok fogyasztani, mint Norbi. Ez az eset még „szökkenő szarvas” koromra nyúlik vissza: a rutinvizsgám közben ugyanis jobbra-balra ugráltak az emberek előttem, mert eléggé – hogy is mondjam – bizonytalanul hajtottam végre a manővereket. Egyszóval nem voltam akkor a helyzet magaslatán, de mit volt mit tenni, a vizsgát nem lehetett elhalasztani.

Laci bá’ kissé zsörtölődött a mókusos eset után, majd kiadta az ukázt:

Először a vizsgaközpontnál felvesszük az aktuális vizsgabiztost, majd a temetőbe kellett kivinnünk (az a nagyobb baj, hogy vissza is kellett hoznunk), ahol az anyósára kellett „rácsorgatnia”. Ez nem vicc: ez derék ember minden szerdán pontban délben kimegy a temetőbe, és megöntözi a virágokat az anyósán – de nem csapvízzel. Mint később megtudtam, amíg élt a „vén szipirtyó”, folyton veszekedtek, míg végül megállapodtak abban, hogy aki túléli a másikat, az minden szerdán, pontban délben elvégzi ezt a „rituálét”. S, hát az emberünk győzött. Erről jut eszembe a lottó jelmondata: „Megvette már az e hetit?” A vizsgabiztos úr átírhatta volna erre: „Gyűjti már az e hetit?”

Laci bá’ szerint, ha ez az út hiba nélküli lesz, akkor már csak két percet kell vezetnem vele, és meglesz forgalmi vizsgám is. Tapasztalata szerint, aki megteszi a vizsgabiztosnak ezt a szívességet, azt nem csak, hogy átengedi, de még egy stampedlit is kitölt neki a hordozható butykosából.

Kis idő múlva felvettük a vizsgabiztost, és minden gond nélkül elvittük a temetőbe. Amint elvégezte a „szertartást”, gyorsan bepattant az autóba, és azonnal indulnom kellett. Ez a nagy sietség csak a temetőgondnok miatt volt, aki a megboldogult anyós testvére, és teljesen logikusan utálja a vizsgabiztost. Állítólag egyszer sikerült megakadályoznia, hogy beteljesítse aktuális heti bosszúját (de a következő héten dupla adagot kapott – a biztos úr szerint legalább is), mivel a temetőgondok bottal hátsó fertályon teremtette, de úgy jó palócosan, és azóta már sokkal óvatosabb a bosszúteljesítés közben. 

Elég ebből annyi, hogy minden gond nélkül elindultunk a temető kijárata felé, de ekkor hirtelen egy gyászmenetbe futottunk bele. Hirtelen mindenki leblokkolt: a kocsit megállítottam, de a gyászmenet (amely tulajdonképpen egy cigányvajda temetésére szerveződött) csak jött felénk.

A rokonok egy cseppet sem illetődtek meg a nem mindennapi helyzet láttán. Én azonban láttam, hogy az öltönyük belső zsebéből a „mini fatestápoló” (azaz a kisméretű baseball ütő) miként kerül elő. Bár nem vagyok olyan ember, aki mindenhol összeesküvést keres, de szerény véleményem szerint biztosan nem egy játszmára akartak kihívni bennünket.

Nem tanakodtam sokat, rükvercbe kapcsoltam a sebességváltót, és padlógázzal visszatolattam, egyenest neki a temetőgondnok bódéjának. Ezután tettem egy ipszilon-megfordulást, és az egyik mellékutcára hajtottam ki, bár sajnos ez a város másik részére vezetett, és csak egy utca volt, amin vissza tudtam volna kanyarodni a kiindulási helyre, azonban ez már jó ideje le volt zárva. Így tehát hatalmas kerülővel kellett megtennem az utat a kiindulópontig. Most már szó sem volt a rutinvizsga közben elkövetett bakikról, ezekben a pillanatokban teljesen az irányításom alatt tudtam tartani a kocsit.

Az oktatóm, és a vizsgabiztos is hálás volt nekem, hogy megmentettem az életüket, sőt még a biztos úr e heti bosszúja is sikeresen teljesedett be.

Ezután megittunk egy feles szilvapálinkát mindannyian, majd beleütötte a „hivatalos szerv” a pecsétet a vizsgalapomba, és az oktatómnak megparancsolta, hogy vigyen haza.

Természetesen én vezettem hazafelé.

A jogosítványomat október első hetében kaptam kézhez, és azóta is hibátlanul, balesetmentesen vezetek.

11. Macska és a Betörő

„Egy asszony, aki a salgótarjáni Erzsébet tér közelében lakott, ebédelni ment haza szerda délután. Nem zárta be maga mögött az ajtót, de ekkor még abszolút nem sejtette, hogy milyen nagy bajba sodorta magát.” – így szólt a szokatlan bűnesetről szóló újságcikk kezdete.

Azonban ne szaladjunk ennyire előre. Ez az eset nemrég történt meg egy hölggyel, akit nevezzünk most az egyszerűség kedvéért Zitának.

Zita maga volt a megtestesült szerencsétlenség: ha netalántán egy korlátra támaszkodott, az teljesen biztosan akkor tört ki a helyéből, amikor Zita nehezedett rá. Szomszédai sokszor heccelték őt ezért. Ám ő nem vette komolyan a mellette lakókat, egyedüli társa csak egy cica volt, akit pofonegyszerűen csak „Macskának” hívott.

Zita különösen rossz hírű környéken lakott, de nem figyelt az intő jelekre. Betörés-betörés után történt, de a hősnőnk abszolút nem gyanakodott, még akkor sem, amikor a saját szomszédja értékeit lopták el. Különben is, – gondolta – az ő lakását nem lehet luxus villának tekinteni. A berendezése szegényes, a hely kicsi. Zita mégis otthonosan érezte magát benne.
Zita egy közelben levő élelmiszerboltban dolgozott, ahonnan – ha ideje engedte – hazaszaladt, hogy megebédeljen.

Szerdai nap sem történt máshogy, mint szokott, ám amit a lakása elé ért, egy rendőrautót talált ott, és két rendőrt, aki egy bicegő, kezét fájlaló, csuromvizes gonosztevőt készültek éppen bevinni a rendőrségre.

Kérdésére a rendőr csak ennyit mondott: „- Ez az illető a század legpechesebb embere, a macskája pedig egy hős.”

Kiderült ugyanis, hogy a férfi már régóta készült erre a rablásra. Terve szerint délben tört be a házba, azért pont ekkor, mert a házmester ilyenkor a híradót nézi és ebédel, a többi lakó pedig munkában van ilyentájt.

A következő lépés az ajtó felfeszítése volt. Itt is mesterien időzített, mert a szemetes autó épp azon a napon járt arra, és a zaj ilyenkor elnyomja a pajszer által keltetett zörejt.
A végső tett a zsákmány összegyűjtése lett volna. Azonban Zita ötliteres edényben teához vizet forralt, amit persze elfelejtett lekapcsolni. A helyiségben a párától semmit sem lehetett látni, ráadásul a betörő szemüveges volt, amit le kellett vennie, ha legalább a tárgyak körvonalait szerette volna észrevenni. Amit a vízgőzben botorkált, Macska a lábához dörgölőzött, és látva, hogy nem a gazdája jött meg, hatalmasat nyávogott, amire a betörő annyira megijedt, hogy ugrott egy óriásit, amivel sikerült magára öntenie a maradék tűzforró vizet. Ekkor egy elképesztő kiáltás mellett a csapot kereste, hogy megmoshassa az arcát. A csap a tűzhely közelében foglalt helyet. Még mindig nem látott az orráig se, mivel szinte vágni lehetett a gőzt a szobában. A csap megnyitása után a gonosztevő úgy döntött, hogy iszik egy kis vizet, ekkor persze az égő gázrózsára tette a kezét, amitől – mint az őrült -, ki akart szaladni a lakásból, de persze elbukott a karosszékben, és kizuhant az ablakon, egyenesen a házmester paplanjára, amit szellőztetni tett ki a házfelügyelő.

A házmester, – mint utóbb kiderült – már akkor hívta a rendőrséget, amikor a kiáltozást hallotta. A rendőrök már a ház előtt várták az illetőt, és azonnal megbilincselték.
Ebben a pillanatban ért oda Zita. A rendőrök közölték vele, hogy ennek a betörőnek a fejére ötszázezer forint vérdíj van kitűzve, amire – mivel az ő macskája segített elkapni – jogosult.
A rendőrségi elismerés mellett Zita még a környék lakóinak a megbecsülését is megkapta, akik a szembesítéskor felismerték a tettest, mivel ő volt az a hírhedt besurranó tolvaj, aki megkeserítette az életüket.

Zitát innentől a környék megmentőjének tekintették, és soha nem szóltak rá Macskára sem, ha éppen látták, hogy megdézsmálja a frissen sütött süteményt.

Melphomené dalai

1. Haikuk – prózában

Csáth Gézának ajánlom ezeket a műveket.

1. Az élet kompromisszumokra kényszeríti az embert

Két gyermek játszott a közeli építkezésen, a műszak vége után. Azt azonban a játék hevében nem vették észre, hogy a munkagépek már leszurkozták az idevezető utat.

A felelőtlen lurkók azonban rendesen összekenték a cipőjük talpát a makacs masszával. Eleinte próbálták eltávolítani azt, de nem sikerült nekik. Ekkor sírva fakadtak mindketten.

Ekkor egy arra járó észrevette a pityergő gyermekeket, és kérdőre vonta őket:

„- Miért sírtok gyerkőcök?” – kérdezte tőlük nyájas mosollyal.

A két talpraesett ifjoncok szinte azonnal válaszoltak neki:

„- Azért szepegünk, mert szurkos lett a cipőnk, és nem sikerült eltüntetnünk a pecsétet a cipőinkről. Ha így megyünk haza, akkor anyukánktól biztosan kikapunk.”

A középkorú férfi megvakarta a füle tövét, majd így reagált nekik:

„- Ez aztán nagyon egyszerű! Menjetek, és keressetek egy fél téglát, amivel letörölhetitek a lábbelikről a pacát.”

Majd elégedetten elköszönt a srácoktól, és tovább indult.

A gyerek újult erővel futkároztak, fél téglákat keresve. Nagyon sokáig hajkurászták a tárgyat, de néhány óra múlva feladták a kutatást, és leültek egy raklapnyi bontatlan téglára.

Az idősebb mélyet sóhajtott, majd a fiatalabbik felé fordult:

„- Gyerünk haza, Gabi! Ezen az építkezésen csak egész téglák vannak, de sehol egy fél tégla!”

Majd kézen fogta Gabit, és elindultak haza – piszkos cipővel.

1. A nagyravágyás „ajándéka”

Az ezernyolcszázas évek végén „történt meg” ez az eset, Németországban. Volt egy hatalmas zeneszerző, és zseniális zongorista, aki mindig elégedetlen volt magával.

Bár számtalan remek darabot szerzett, és világszerte ismert volt a neve, de nem szerette a tehetségét.

„- Nagyon cudarul zongorázom! Túl rövidek az ujjaim, így nem bírom rendesen lejátszani a dallamot. Az akkordok lefogása nem megy elég határozottan, és a zenéim egy nüánsznyival sem jobbak a saját kortársaimétól!” – füstölgött magában.

Napokat gyakorolt étlen-szomjan, hogy tökéletesítse a tudását, de minél többet trenírozott, annál bizonytalanabb volt a lángeszében.

Két évtized telt el így az életéből, de a zenész nem vette észre, hogy egyre jobb, és tökéletesebb műveket komponált: csak sanyargatta magát.

Azonban egy magányos téli estén nem bírta tovább a kétségeit: fogott egy konyhakést, és bevágta a bőrt az ujjai között – egészen a csontig: úgy képzelte, hogy így hosszabbak lesznek az ujjai.

A kórházi kezelés után ismét a zongorához akart ülni, és játszani szeretett volna, de a kezei nem engedelmeskedtek neki.

Ezután felkelt a hangszerétől, kivette a revolverét az íróasztalából, és kiloccsantotta vele az agyvelejét.

1. In memoriam R..M. (azaz az Igazi Ember)

Abda, 1944. november 9.

A nap szégyenlősen húzódott vissza a felhőtakarói közé. Bár egy csütörtök délutáni nap volt, az idő mégis ködösnek, borongósnak mutatkozott.

Az abdai tisztás nem is vett tudomást az emberek által mesterségesen gerjesztett problémákról, csak unottan láttamozta az újabb embercsoport ittlétét.

A huszonkét zsidó rab már órák óta gödröt ásott – saját maguknak. Mindenki tisztában volt ezzel. A szakadt ruhás, csontsovány foglyoknak már nem maradt erejük a túlélésre. Mikor megtudták, hogy a győri szükségkórház már nem tudja fogadni őket, már bizton ismerték a fátumukat; az altiszt nevetve mondta a könyörgő zsidóknak: „Mit siránkoztok? Hagyjátok meg az erőtöket a lapátoláshoz, ti büdös férgek! Nem hiszitek, hogy a ruszkikkal a hátunk mögött hagyhatom, hogy lelassítsatok bennünket! Piszkos szabotőr korcsok!”

Az egyik mosdatlan, piszkos baka unottan dobta el a cigarettáját, majd ásított egyet. Barna ruhája szutykos volt, arca szőrös. Abban a pillanatban az altiszt magához intette őt, és néhány bizalmas szót váltott a katonával, aki mindvégig bólogatott, és a „ja” szót ismételgette. Amint vége lett a suskusnak, a hadfi kibiztosította az MP40-es géppisztolyát, és sorba állította a rabokat, akik néhány másodperccel ezelőtt végeztek a gödör kiásásával. A mogorva férfi alaposan szemügyre vette a rabokat, akiknek már alig álltak a lábukon. „Du” kiáltással, és mutogatással kiválasztott három embert, akiknek a gödör szélére kellett állniuk.

Mindhárom fogoly arca végtelen, szinte földöntúli fáradtságról tanúskodott. Az egyik rab a nadrágjába vizelt, amin a katonák, és az altiszt úr nagyon jól mulattak.

A katona keze csak egyszer remegett meg, mielőtt meghúzta volna a géppuskája ravaszát, és a lövések után leroskadt a gödör mellé, és a sírgödörbe okádott. Majd megtörölte a száját, káromkodott egy cifrát, és ismét egy cigarettára gyújtott.

Fél óra múlva már csak pár túlélő volt. Volt közöttük egy szerényen öltözött, kopaszodó férfi is. A szeme mást mondott, mint a többieké: neki még volt ereje élni. Bágyadtan rogyott le egy kőre, és szinte révülten a jobb karjára támaszkodott. A puskalövések ritmikusan követték egymást, és minden egyes puffanásánál a megmaradt rabok őrült kiáltozásban törtek ki, de nem volt annyi erejük, hogy elfussanak a végzetük elől: csak várták annak beteljesülését.

Ő azonban egy kockás füzetet vett ki a viharkabátja belső zsebéből, majd csendesen olvasgatni kezdte a beleírt időmértékes sorokat. A kopaszodó férfi ugyanis költő volt.

Volt egy költeménye, amelyet különösen kedvelt: az Erőltetett menet címűt. Ebből idézett a legnehezebb pillanatokban magának, hiszen túl kell élnie ezt! Fanni – a felesége – várja őt!

„- De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek!” –mormolgatta szünet nélkül.

Újabb két társát állították a gödör szélére.

Egy másik katona – aki valamelyest tudott magyarul – odament a költőhöz, és belerúgott a karjába, aminek következtében leesett a földre a vékony notesz.

„- Mit írogatsz te zsidó? Meg fogsz halni, érted?” – röhögte a német.

De a férfi csak ismételte a jól ismert sort, miközben felvette az iskolai füzetecskét. „- De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek!”- hadarta önmagáért, hadarta Fanniért.

A végtelenül elgyötört költő kényszerítette magát, hogy nézze a társai kivégzését. Még arra se volt ereje, hogy elfordítsa a fejét.

Végül őt is a gödörhöz állították. A katonák öt ember kivégzése után váltották egymást, de most is ezt kellett tenni, mert a „soros” baka idegei már nem bírták tovább a terhelést.

A másik végtelen nyugalommal odaballagott a gödörhöz, vádlin rúgta a költőt, aki ennek következtében térdre rogyott. Először rágyújtott, majd betöltött egy új tárat a gépfegyverébe.

„- Mi az utolsó kívánságod? Mit akarsz még mondani?” – kérdezte rossz magyarsággal.

A poéta megremegett, végigsimította a zsíros haját, majd rekedt, de mégis emberfeletti hangsúllyal megszólalt:

„- De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”

Az őr bólogatott.

„- Fertig? Gut. Aufwiedersehen, jude!”

Majd kimérten megrántotta a ravaszt.

A lövés tökéletesen talált.

1. A közöny

A diák unottan bandukolt a földúton, fülében az MP3 lejátszója külföldi dallamokat sugdosott neki. A Nap égetően küldte le a sugarait a poros útra, a levegő szinte ráolvadt a szabadban tartózkodó emberekre. Az egész környezet mintha baljós érzéseket sugárzott volna az egész vidékre.

Az út mellett egyszer egy elhanyagolt külsejű munkás tűnt fel. Fáradtnak látszott, ezért leült. Elővett egy dobozos sört, majd felbontotta, és egykedvűen inni kezdte. Amikor a diák egyvonalba ért vele, így szólt neki:

„- Hé, te fiú! Nagyon vigyázz, mert néhány száz méterrel arrébb a kollégáim egy kábelt húztak az út felé.”

A diák nem is figyelt rá, hiszen a zene olyan hangosan ordított a fülében, hogy a saját gondolatait sem hallotta.

A munkás megrántotta a vállát, és itta tovább a sörét.

A fiú fejét csak másnap találták meg, hiszen a környéken derékig érő fű volt.

• Trianon

Történt egyszer, hogy egy magyar ember bolti lopásra vetemedett, szappant akart szerezni. A közértben azonban észrevették, és kihívták a rendőrséget.

A bíróságon drákói ítélet született: az ember fél házát a szomszédainak adták oda. A létszükséghez nélkülözhetetlen szobákat utalták a mellette élőknek: a fürdőszobát, a konyhát, a garázst.

Az ember reménykedett az ítélet felülbírálásában, minden lehetséges helyen fellebbezett az embertelen határozat ellen, de nem járt sikerrel; minden helyszínen csak hitegették őt.

Megpróbált a semleges utcabeliekkel megegyezni, illetve segítséget kérni tőlük, de amazokat nem érdekelte az ember sorsa, idegennek tekintették őt. Azt mondták neki, hogy ez a saját gondja, ők nem akarják beleártani magukat, mindenkinek megvan a saját baja.

Végül megpróbálkozott azzal is, hogy beszéljen az érintettekkel: adják vissza, ami jogosan neki jár. A szomszédai azonban már annyira megszokták a jólétet, hogy nem is álltak szóba vele, illetve csak annyit mondtak neki, hogy már semmi köze nincsen a helyiségekhez.

Az ember pedig csak várt. Éveket, évtizedeket. A hivatalokban pedig már arra hivatkoztak, hogy „jól van ez a helyzet úgy, ahogyan van. Minek megbolygatni a múltat? Az idő már rendezte az ellentéteket.” A férfi azonban nem adta fel. Úgy érezte, hogy ami egyszer az övé volt, az az övé is marad – évek múlva is.

Végül fegyvert ragadott, és kikergette az idegeneket a lakásából, amivel a környék ellenszenvét vonta magára. A szóban forgó helyiségek állapota siralmassá vált: a fürdőszobát teljesen átalakították, a konyhájára sem ismert rá többet. Idegennek érezte magát a saját lakásában. Úgy érezte, hogy csatát vesztett. Már nem érezte a sajátjának a területeket.

Végül visszahívta a szomszédokat, akik az őket ért sérelem miatt bírósághoz fordultak, és a férfi utolsó fillérjeit is elperelték tőle.

• Az emberi természet

„- Ne tüsszents, mert meghalok!” – kérte a lány a férjétől.

A férfi a bal mutató ujjával jólesően megvakarta az orrát, majd ráérősen ennyit mondott a feleségének:

„- Nem fogok prüszkölni, nem is vagyok náthás!” – ásította.

Az asszonyka megnyugodva bólintott, és csak ennyit felelt neki:

„- Akkor jó.”

A férfi azután az ablakhoz sétált, kinyitotta azt, majd belenézett a Napba, és tüszkölt egyet; ezzel egy időben a felesége a szívéhez kapta a kezét és holtan nyújt el a padlón.

• A mértéktelenség

Az író nemrég tért haza a kórházból, ahol komoly műtétet végeztek a jobb kezén (csúnya ínhüvelygyulladása volt). A rehabilitációt végző orvos szigorú utasításba adta neki, hogy írnia abszolút nem szabad, hiszen az beláthatatlan következményekkel járhat. Az értelmiségi meggyőzte a doktort, hogy neki muszáj körmölni, hiszen ebből él: ha nem adna le egyetlen cikket sem, akkor rövid úton éhen halna. Az orvos hümmögött egyet, majd bólintott:

„- Jól van, de csak napi egy rövidke novellát engedek!”

A szkriptor persze fűt-fát ígért, már alig tudott a kórházban maradni.

Otthon azonban meglátta, hogy két regénye is felében-harmadában áll az íróasztalán, és ha úgyis betegszabadságon van – gondolta – akkor befejezi ezeket, és így szert tehet némi plusz pénzre. A hősünk rengeteget írt. Napokat dolgozott, szinte nem aludt semmit.

A negyedik napon már nagyon fájt az „alkotókeze”, de ennek nem tulajdonított nagyobb jelentősséget. Nem akart visszamenni a kórházba.

A hatodikon pedig véglegesen lebénultak az ujjai, és soha nem is mozdultak meg többet.

• Ami jár, az jár

A japán érdekeltségű Yokoshibahikari Co. Ltd. a legújabb autómodelljét a következő hirdetéssel reklámozta a helyi hírlapban:

„Itt a huszonegyedik század legújabb autója, a »Cugajosi 2000008 és 1/5«! A tökéletesen ergonómikus formatervezés mellett a jármű a következő extrákkal rendelkezik:

• Forgatható volán
• Négy kerék, amelyek bármilyen zord időjárás esetén is forognak
• Tökéletesen zárt kocsiszekrény, ami szintén az időjárás viszontagságainak csökkentésére hivatott
• Biztonsági övek (két darab) a kifogástalan biztonság érzetéért (hozzájuk csatlakozó rögzítőpánt nem széria felszerelés)
• Nem fogyaszt semmit, de viszont nem is „megy”.
• A tulajdonosát az egészséges életre neveli rá azáltal, hogy a gazdáját rákényszeríti arra, hogy kilométereket tolja. Szükség esetén a súlyok mennyisége növelhető további családtagok a járműbe való ültetésével.

Ám ekkor még nem értünk a számtalan előny felsorolásának végére!

Egyszóval érdemes kipróbálni!

Megjegyzés: A járművek alapanyaga latex. Az autókat (kompresszor nélkül) körülbelül három óra alatt lehet felfújni a „benzintank” nyílásán keresztül. A cég nem vállal felelősséget a kompresszor nélküli – azaz emberi erő segítségével – használat miatt kialakult tüdővizenyő, illetve egyéb betegség(ek) kialakulása miatt. ”

2. A modern Jób

– Huszonegyedik századi tündérmese –

Nagyapa, és a kis Peti a kandalló mellett ábrándozott.

A lángnyelvek, mint megannyi harang nyugalmat hirdetett a körülötte állóknak: a csend zsoltárát.

Mindketten egy pohár kakaó mellett hallgatták a gramofon kissé elgyötört, de elég jól érthető hangját.

Az idő már nyolc óra felé járhatott.

Petike elnyomott egy ásítást, majd így szólt Nagyapához:

„- Nagyapa! Ismersz te meséket?”

Az öreg megsimította a szakállát, és nyugodtan, halk, sejtelmes hangon válaszolt unokájának:

„- Rengeteget ismerek. Az angyalosat mondtam már neked, Petike?”

„- Még nem, papa.”

„- Akkor majd most megosztom veled.”

Peti beleült a karosszékbe, majd kényelembe helyezte magát, jelezve a nagypapának, hogy belekezdhet a történetbe.

Nagyapa mindig fejből mesélt. Szokása szerint soha sem tartott egy lélegzetvételtől hosszabb szünetet. Petike szerint a papa hangja még a leghorrorisztikusabb históriát is képes lenne kiszínezni a remény színeivel, ezt azonban még sohasem mondta neki, de minden meséjénél tisztán érezte.

Nagyapa még ivott egy korty kakaót, majd vett egy hatalmas levegőt, és belekezdett a „tündérmeséjébe”:

***

Élt egyszer egy teljesen hétköznapi polgár, akit csak Embernek nevezek ebben a „mesében”.

Szóval ez az Ember, különlegesnek érezte magát, de nem volt boldog.

Szentül hitte, hogy segítenie kell másokon, így lehet tökéletessé. Igényeit a minimálisra csökkentette, adakozott a jótékonysági szervezeteknek, és vért adott, szinte mindig. Az árvák megmentőjének hívták, hiszen mindig lehetett rá számítani. Rengeteg barátja volt. Hitt az Isten mindenhatóságában, félte és tisztelte az Urat. Élete mindennapi volt, állandó, de kellemes érzés töltötte el a nap végén: utalva arra, hogy rengeteg jót tett az emberekkel.

Így élt Emberünk több mint tíz évig.

Egy napon azonban szörnyű tragédia történt vele: reggel, amikor átment a zebrán, elütötte egy figyelmetlen autós, aki segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. A vezetőt soha sem találták meg…

Kis híján elvérzett az úttesten, a mentő az utolsó pillanatban érkezett hozzá. Érdekes dolog, hogy nem az érdektelen járókelők, vagy a fiatal – kis híján gyilkos – sofőr hívott segítséget, a mentőautó „csak arra járt”. Nem konkrét hívásra érkezett…

Az Ember kómába esett, de álmaiban is rendületlenül kérte Isten segítségét:

„Drága Uram! Segíts, hogy segíthessek!”

Hat évig nem volt magánál, így rengeteg ideje volt arra, hogy átgondolja az életét. Rengeteg tervet szőtt, de nem számított arra, hogy életének sodrása teljesen más irányt vesz majd.

Mikor ugyanis felgyógyult, szembesülnie kellett azzal, hogy kebelbarátai elhagyták, a pártfogoltjai elfeledkeztek róla.

Ő azonban rendületlenül hitt Istenben, és imádkozott, kérte sorsának jobbulását.

Pár nappal később munkáját, és lakását is elvesztette, kénytelen volt a szüleinél lakni, akik nemsoká meghaltak.

Fátumának gyökeres változása sem törte meg: amivel tudott, segített másokon, sajnos észre kellett vennie, hogy a világ teljesen megváltozott hat év leforgása alatt.

Döbbenten szembesült azzal, hogy az életéből erőszakkal kitépett időben feketéből fehér, a fehérből fekete lett. Az emberek nem szerették egymást. Nem tisztelték már az örök emberi törvényeket sem. Akiken segített, nemhogy megköszönték volna a támogatását, hanem csak így szóltak: „Csak ennyit tudsz adni?!”

Ebben a pillanatban kezdte el vádolni az Ember Istent: „Mit tettél velem, te Kőúr! Elvetted mindenemet, és szembeköpnek azok az emberek, akik csak köszönhetnének nekem! Miért kellett ok nélkül szenvednem?”

Azonban az Isten nem válaszolt.

Az Ember időközben belemerült a nagyvilág dolgaiba. Sztárokat istenített, és úgy hitte, hogy azok boldogok. Lassan átvette a stílusukat, az öltözködésüket is.

Hamis adatokkal hamis képzettségeket, azokkal munkát szerzett, és hatalmas vagyont. Foglalkozásában törtetővé vált, és ezentúl nem szeretett senkit sem magán kívül, mivel mindenkiről azt hitte, hogy csak a pénzéért szereti, azért kínálja a barátságát.

Elégedettnek látszott, legbelül azonban üres volt. Már régen nem érezte azt a bizonyos jóleső érzést a nap végén, amit az adakozás után élt át. Utált mindent, és mindenkit, és már régóta nem hitt semmiben.

Az Embert megtörte a világ.

Egyszer azonban valamiért lefekvés előtt elmondott egy gyermeteg imát, amit még hittanórán tanítottak meg neki.

Amint elaludt, egy fura álmot látott.

Egy emberi ésszel fel nem fogható, teljes nyugalmat árasztó lény előtt állt. Ő azonnal kérdőre vonta az entitást.

„- Ki vagy? Mit keresek itt?”

A lényt közelebb lépett hozzá, és megmutatta az arcát, amelyet eddig még nem lehetett látni, a ragyogó fényártól.

A főszereplő hirtelen hátrahőkölt. Az arc ugyanis az első árváé volt, akit megmentett egy erőszakos családapa bántalmazásaitól.

„- Én az őrangyalod vagyok. Nem volt könnyű összehozni ezt a találkozót – ezt elhiheted -, ugyanis a halandókat az utolsó napjukon semmi, és senki sem zavarhatja. Ez az egyetlen „igazi szabadnap”. A lelkedért ugyanis az angyalok, és a démonok küzdenek nap, mint nap.”

„- Tehát holnapra halott leszek?” – kérdezte teljes nyugalommal, felfogva, és mérlegelve mindent, amit csak szükséges volt abban a pillanatban.

„- Így van. Azonban kiharcoltam neked, hogy álmodban érjen a halál. Ez sem volt egyszerű. Te ugyanis egyre több, és több munkát varrsz a nyakamba.” – mosolygott az angyal.

Pár másodperc döbbent csend következett, amit szinte csak az Ember sóhaja tört meg.

Ezernyi gondolat fullánkja kínozta mindkettőt, de a halandó szinte a dühtől megőrülve, szinte teli torokból üvöltötte:

„- Ha te vagy az őrangyalom, miért nem akadályoztad meg a rengeteg sorscsapást, a szüleim halálát, és a tragédiámat is? Igazságtalanul szenvedtem, ami nagyon fáj még a mai napig is. Nincsen olyan Isten, aki ezt csak úgy helybenhagyja. Most boldogtalanul halhatok meg!”

„- Isten csupán próbára tett téged. Amilyen nehéz a durva hegy kőtömegében aranyrögöt találni, olyan nehéz meglelni a helyes utat az életben. Csalódtam benned. Neked sokkal könnyebb lett volna meglelni az igazi utat mint bárki másnak, hiszen te majdnem egy évtizedig azon jártál. Azonban neked nem volt türelmed, és elég reményed kivárni, hogy jobbra forduljon a sorod. Fellázadtál, és olyan életet élten azután, amely Isten és ember előtt is egyaránt bűnös.”

„- Én azonban már az emberekre is haragszom. Utálom őket!”

„- Miért gondolod így?” – kérdezte szinte halk, andalító hangon.

„- Mert engedetlenek, és hálátlanok.”

„- Szerinted erre az a megoldás, hogy elfordulsz tőlük, és bántod őket úgy, ahogyan tudod? Szerinted, ha ugyanúgy viselkedsz velük, ahogyan ők veled, akkor te mivé fogsz válni? Ugyan olyanná, mint ők. Nem leszel többé különleges, csak egyszerű „ember”.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan cselekednél az ilyen helyzetben. Az lett volna a megoldás, hogy maradsz, aki voltál: „egyedi, és megismételhetetlen lény, aki képes segíteni a többieken”. Te azonban elbuktál a próbán, pedig én súgtam neked: minden árva sóhaja, minden jótékonysági hirdetés én voltam. Nem hittél nekem.”

Az Ember végre megértette hatalmas hibáját. Nem volt ideje gondolkodni, máris mondta a következő gondolatát:

„- Nem tett boldoggá a segítség.”

„- Nem is tudhattad meg halandó életedben, hogy mi az igazi boldogság. Annyit azonban elárulhatok, hogy nem a teljes testi elégedettség. A boldogság csak lélekben érezhető át igazán. Amíg kerested a boldogságot, másoknak is örömet okoztál, amikor viszont úgy érezted, hogy igazán ráleltél, akkor csak magaddal törődtél. Üres lett az életed, és már túl sok bűnt követtél el. Teljesen egyedül maradtál.

Azonban most már mennem kell. Pihend ki magad!”

Ekkor ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan jött, el is tűnt az őrangyal.

Az ember szíve még azon az éjszakán, álmában megállt.

Másnap találtak rá holtan: a nagy franciaágyában, a selyem lepedői között feküdt.

Bár pár nap múlva hatalmas temetést rendeztek neki, de senki sem ment el rá, (csak a beosztottjai, a kötelező protokoll alapján): hiszen senki sem szerette őt.

Halála után az emlékét soha sem idézték fel, és teljesen elfeledték őt.

**

Ezután a Nagyapa az ágyába vitte a békésen szendergő Petikét, majd megivott még egy pohár kakaót, és maga is aludni tért, nem is gondolkodva el a története mély gondolatvilágán.

3. In memoriam Hamvadt-Olcsó Gy. Géza

A név Moldova György és Csáth Géza vezetékneveiből képzett anagramma, nincsen valós alapja, de szimbólum értékű.

Unottan csaptam a zsebembe a noteszom, amelybe a következő cikk témáját jegyeztem le:

„Hamvadt-Olcsó Gy. Géza, aki a Kossuth-díj, a Márai Sándor-díj, a József Attila-díj, a Déry Tibor-díj, és még számtalan elismerés birtokosa volt, tegnapelőtt halt meg.”

A temetésről kellett cikkeznem.

A főszerkesztő szigorúan követelt ezen felül egy életrajzi ihletésű, egész oldalas írást is, a rokonok, a szeretők és még élő ismerősök, kortársak véleményével. Így szólt az ukáz:

„- Ez egy igazi sztori lesz! Ha Hamvadt-Olcsó fejében akár egyszer is megfordult az, hogy férfiakat szeressen, vagy megütötte a feleségét, az legyen a cikkben, különben maga repül!” – így szólt a szigorú parancs.

Különösebben nem hatott meg e „értékes” feladat: számtalan szennylapnak írtam eddig is, és idáig is rengeteg híres ember nimbuszát romboltam már le – lelkiismeret nélkül.

Az megfordult a fejemben, hogy egy olyan „intellektuális földi” ellen fordítom a fegyverem, mely rengeteget tett a kultúra fejlődéséért.

Önkéntelenül eszembe jutott József Attila, és Babits vitája, mely „Az istenek halnak, az ember él” című írással kezdődött. Felötlött bennem, hogy tulajdonképpen én is csak író vagyok – lélek nélkül, ezt kell tennem, hogy meg tudjak élni a betűvetésből, míg Hamvadt-Olcsó szabadon élt, és írt: témabeli kötöttségek nélkül.

Ez a gondolatsor azonban a ragyogó nap hatására úgy távozott a koponyámból, mintha ott sem lett volna, s már csak a feladatra koncentráltam, és a jutalomra, amelyet kapni fogok: elvégre ebből élek meg.

***

Úgy számítottam, hogy először meg kellene interjúvolnom a még élő édesanyát.

Az édesanya, akit Ritának hívtak, készségesen válaszolt a kérdéseimre.

„- Semmi eredeti! Csak sablonszöveg! Gyermekképek, egy pucér kisbaba sziluettje. Megjátszott könnyek, hazugság. Ezt nem használhatom.”– gondoltam az alig félórás találkozó summázásaképpen.

Amint kikísért az anya, még sikerült megtudnom, hogy Géza már óvodában is nagyon okos volt, sőt magától tanulta meg bekötni a cipőfűzőjét. Harmadikos iskolás korában már Homéroszt olvasott. Nem volt barátja még a középiskolában sem. Tanárnője hatására kezdett el írni, és hatalmas erőfeszítések által emelkedett ki a „mocsárból”. Ezeket mind tudtam az internetről.

Az anyja hangján érződött, hogy nem szeretne kérkedni a fia „különcségeivel”, a hagyományos információkat megosztja mindenkivel, de a fia műveinek kritikáját tabutémaként kezeli.

„- Érthetetlen! A fia a huszonegyedik század egyik legnagyobb hatású írója, és szégyelli őt a saját anyja. A saját vérét!” – háborodtam fel. „– Ezek mondják nekem, hogy szörnyeteg vagyok? Én a pénzért teszem, amit teszek.” – tépelődtem magamban.

De nem merülhettem el a gondolataimban, még el kellett mennem a rokonokhoz.

A félnapi autózás eredménytelennek tűnt, hiszen nem tudtam meg semmi különöset sem az íróról: nem ivott, mértékletesen dohányzott, hűséges típus volt. Sőt, szexuális aberrációi sem voltak.

„ – Ez a pasas olyan, mint ha erdőben élt volna!” – fakadtam ki.

Úgy éreztem, hogy bele kell törődnöm, hogy néhány napon belül elvesztem a munkámat, de a legnagyobb adut még a végére hagytam.

A feleségével beszéltem meg egy kizárólagos interjút. 

Mint később kiderült, vele is zátonyra futottam. Semmi új információ, és holnap lesz az író temetése.

A cikkemet pedig holnapután kell leadnom.

***

A temetés napja egy rekkenő nyári nap volt.

Rengeteg embert láttam a temetőben.

A rengeteg sznob keservesen sírt, mintha a saját végzetüket könnyezték volna meg. A rengeteg ál-szomorúság, és képmutatás hatására rettenetesen dühös lettem. Az író emlékét szennyezték be ezzel. Talán tisztességesebb lett volna tőlük, ha belerúgtak volna a koporsójába, és eltörték volna a fejfáját. Azt legalább tiszta szívükből tették volna meg.

Aztán eszembe jutott, hogy én sem vagyok különb náluk: én is vérszívó pióca vagyok. A halott babérjaiból élek meg én is. De mégis, én valahogyan kilógtam a sorból – úgy éreztem.

A gyászbeszédet valami főtitkár mondta el. Persze rendkívül unalmas volt.

Az alig félórás beszéd közben többen a földre ültek le a meleg miatt, volt, aki rágyújtott egy cigarettára. Mások disznó vicceket meséltek egymásnak, és hangosan röhögtek.

Csak a sírásók, és a pap adták meg a tiszteletet a halottnak.

A véletlen úgy hozta, hogy mellettem állt Hamvadt-Olcsót évekig kezelő háziorvosa.

Elegáns fekete nadrágot viselt, a sötét színű zakóját a kezébe fogta, de a fehér ingje már átázott az izzadságtól.

Kezdetben csendesen álltunk egymás mellett, aztán halkan elkezdtünk beszélgetni.

Néhány semleges téma után bevallottam neki, hogy újságíró vagyok, és cikket kell írnom az íróról, de nem kaptam megfelelő mennyiségű információt.

Érdekes dolog, hogy megenyhült ennek hallatára, majd mesélni kezdett:

 „- Tudja, én sajnálóm ezt a férfit. Sejti, hogy miért? Mert hazugságban élt.”- bökte ki a véleményét.

Erre a mondatra felhúztam a szemöldököm. Érdekelt a véleménye.

„– Ezt hogy érti?”

„- Ugyan már! Ne legyen olyan naiv! Bármilyen zseniális író is volt ő, mindenki a halálát kívánta, de teljesen mást mondtak neki – egész egyszerűen átverték. A felesége, a kortársak, az emberek mind a végzetét várták. Hiszen ő más, mint az átlagember. Ő egy szellemóriás volt! De nekik – bökött a rokonfalkára – csak a vagyona számít valamicskét, és hogy eldicsekedhessenek vele: én vérrokona voltam a megboldogultnak.”

Ez a megközelítés úgy meglepett, hogy elhatároztam, hogy bekapcsolom a diktafonomat. A vérrokonok úgy is a bagóval, és a viccel vannak elfoglalva, a halottnak meg már teljesen mindegy.

„- Mindenki?” – kérdeztem vissza meglepődve.

„- Mindenki, kivéve a diákok. Ugyanis nekik érdekük, hogy éljen, hiszen minden zsenit a halála után teszik bele a tananyagba. De a nebulók legalább tisztességesek. Kimondják, amit gondolnak.

De a sok sznob, kultúrmajom csak a »kötelező tiszteletet«  adja meg neki. Vajon maga szerint hány ember tudna idézni a műveiből?”

„- Hát, nem sokan az biztos.” – hümmögtem.

Bár nem teljesen értettem egyet ezzel az igen pesszimista véleménnyel, de igen érdekesnek találtam.

Kezdtem átlátni a dolgok mozgatórugóit, és kezdtem megérteni az írót, de a rokonokat is.

„- De az író is hibás abban, hogy nem tisztelték.” – ekkor ő is rágyújtott egy cigarettára, majd a füstöt komótosan kifújta.

Én szó nélkül figyeltem, de a testnyelvemmel azt sugalltam, hogy nagyon érdekel a véleménye.

„- Ő csak »szavakat adott el«. Ebből élt meg – ők ezt látják belőle. Egy értéktelen ember volt számukra. Ezek a hiénák egy zenészt, egy színészt jobban megbecsültek volna – mert azok láthatót, vagy hallhatót alkottak. Hamvadt-Olcsó Gy. Géza a lehető legrosszabb ember volt számukra, ő ugyanis nem volt képes teljes mértékben beilleszkedni a társadalomba. Én pedig azért beszélek róla ily’ negatívan, mert valamilyen szinten elfogadta, és rábólintott a korvalóságra – ez pedig nem helyes. Az író bár az emberekről ír és a környezetüket tűzi a zászlajára, de ki kell, hogy maradjon a bűneikből. Ez a véleményem.”

Bár rengeteg kérdésem lett volna, de inkább úgy döntöttem, hogy végighallgatom, és azután teszem fel a kérdéseimet.

Az orvos, mint egy szónok úgy sorakoztatta fel a szitokáradatot. Kissé anarchikus mondanivalóját a rokonoktól való félelmében elég halkan súgta oda nekem, némileg féltem is attól, hogy a diktafonom nem tudja majd felvenni a mondandóját.

„– S, ugyan mit ért a tudományával? Hiába volt vátesz, ha nem a megfelelően használta ki a képességeit. Mégpedig ő így tett! Aztán ugyanúgy halt meg, mint Csáth! Szélütést kapott.”

Megvakartam a fejem, majd pontosítottam:

„- Elnézést, de tudomásom szerint Csáth megmérgezte magát!”– fitogtattam az informáltságomat.

Furcsának tartottam, hogy ez az orvos kezelte őt szinte a fél életén keresztül, és még a halála okát sem tudja.

A doktor eléggé ingerült lett erre a mondatomra, és paprikavörös fejjel sziszegte nekem:

„- Mindegy, az eredmény ugyanaz.”

Ez a végtelenül megfontolt visszavágás meghökkentett. De a doktort nem zökkentette ki az egyensúlyából a helyreigazításom, folytatta a szónoki beszédét:

„- Az író is született, vegetált – papolva az elvekről, s meghalt, és teljesen másként élt, mint ahogyan a műveiben mázolta a tökéletes életutat. De nem haragszom rá: csak úgy tett, mint más lélek. Ő csak abban különbözött a többi embertől, hogy «írogatott egy kicsit». A halott apján kívül mindenki utálta őt. Küzdött az ár ellen, de kudarcot vallott.

Így marad neki a kötelező tiszteletadás, aztán teljesen elfelejtik. Ez a természetes folyamat már most elkezdődött: műveit nem olvassák, nem ismerik a nevét. Összefoglalhatjuk: nem sikerült változtatnia a tunya korán, így léte teljesen felesleges volt.”

Ez a kerek, egész, és lezárt vélemény teljesen más volt, mint amit én gondoltam. De valamit nem értettem: most akkor az író mellett áll, vagy ellene? Ezt szóvá is tettem neki. Erre ő a következő választ adta:

„- Ezt nem olyan egyszerű megindokolni. Az írót – mint tanult embert – egyértelműen pozitív kritikával kell illetnem. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy hagyta magát befolyásolni a környezete által. Az író az emberfeletti ember kell, hogy legyen!”

Sajnáltam az írót, és megértettem a kálváriáját. Emlékeztem a főiskola gyötrelmeire, amikor még én is író akartam lenni. Aztán feladtam az álmaimat, örökké megbántam, szinte szerelmes voltam a betűkbe akkor – most pedig utálom a munkámat. Politika, szex, pletykák mindennap. Megcsömörlöttem ettől.

Valahogyan úgy éreztem, hogy a halott irodalmár a bensőmben követeli a megtorlást. Olyat tettem, amit soha máskor nem tettem meg ezelőtt, és nem is fogok soha többé megtenni: kiléptem a publicista szerepköréből, és alkotó értelmiségiként beszéltem ezután a doktor úrhoz.

„– Én úgy érzem, hogy nem volt mellőzhető a létezése. Megértettem végre, hogy miért volt unalmas az élete: az írónak tisztességesnek kell lennie. A tisztességtelen író olyan, mint a korrupt rendőr – üldözendő. Az írónak példát kell mutatnia a többi embernek. Ő jól tudja, hogy nem fogja senki sem követni, de azt kell tennie, amit az elvei diktálnak, nem válhat szellemi prostituálttá.

A többi kifogására pedig csak azt mondhatom, amire utaltam az előbb is: nem változtathatjuk meg a világot, de egy kis darabját a saját képünkre formálhatjuk, úgy mintha egy foszlányát a földnek elhódítottunk volna a természettől. Keveseknek adatik meg, hogy halálukkal kihasítsanak egy kis szilánkot a végtelenből, ezért – úgy érzem – kötelessége az itt maradottaknak, hogy a sorstársaikat kellő módon eltemessék, és megfelelő módon emlékezzenek meg róluk.

Nincsen harmadrangú író, csak rossz olvasóközönség.

Nem vallhatott kudarcot, hiszen számtalan írótársa vette át tőle a zászlót. Így, ezzel a tudattal már bátran szembe mer nézni bárki az elmaradott korral, hiszen tudja, hogy ha elbukik, nem veszik el mindenestül: a barátok novelláiban megmaradnak a gondolat-gyermekeinek csírái, és a regényekben új életre kelhetnek a szürke sarjadékok.

Emlékeznünk kell a régiekre! De tudnunk kell azonban azt is, hogy az ősök nem a célt jelölik ki, hanem a kezdetet.”

„- Milyen szende gondolatsor! De maga szerint ezeket a hiénákat érdekli a szellemi örökség? Vagy «a szürke sarjadékok»? Nem érdemlik meg ezek kutyák az intellektueleket! Az emberiség tagjai lassan már olvasni sem tudnak! Nekik Mohács kell, nem metafora!

Mi azonban tudjuk – természetesen helyesen -, hogy írókra, költőkre, és tanult emberekre szükség van, és szükség is lesz mindig. Egy Örkényt, egy Balzacot, egy Móriczot nem pótolhat semmi sem.

De azt tekintetbe kell vennie minden írói vénával megáldott személynek, hogy a szépirodalmat már réges-régen vérpadra küldte a plebsz. Most a Műanyagot többre becsülik az emberek, mint az Aranyat – ugyanis az olcsóbb, és több mindenre jó, mint a nemesfém.

Gyászollak Műveltség! Siratlak Hamvadt-Olcsó Gy. Géza! Ég veled!”

Az utolsó mondatokat már torokszakadtából ordította a búbánatos doktor.

Szinte egyszerre fordultak felé az atyafiak, majd mutatóujjukat a szájuk szorítva mondták:

„– Csitt! A pap még beszél!”

4. A szélhajtó küsz kalandjai

Ehnaton fáraó emlékére

A szélhajtó küsz éppen most menekült meg egy hatalmas csuka elől.

A behemót nagyon kitartóan üldözte, de amikor a figyelmetlensége miatt beleakadt egy horogba, már nem igyekezett a kis hal után.

A jelentéktelen hal, miután kifújta magát, ráeszmélt: ez így nem mehet tovább!

„- Utálom, hogy olyan könnyen észrevesznek, pedig körülbelül tizenhárom centiméter hosszú vagyok! – gondolta Sneci (ugyanis így hívták a halunkat, aki a helyi szélhajtó küszök vezére volt). „De nem is csodálom, hiszen oldalamat, és hasamat ezüstösen csillogó, apró pikkelyek borítják, a hátam pedig zöldesszürkés színű. Esélytelen vagyok, egyedül a gyorsaságomban, és a szerencsémben bízhatok. A természet nem akarja, hogy éljek. Csak szeméthal vagyok. Muszáj változtatnom ezen!”

A küszök nemzetsége nem volt telhetetlen, egyszerű halaknak tartották magukat. Nem kívánták más halak halálát, ők csak együttesen gyűjtögettek: kerekes férgek, kis rákok, kagylók, rovarlárvák, víziatkák estek nekik „áldozatul”. Nem volt olyan hírhedt faj, mint a ponty, és valamivel kevesebben is horgásztak rá, mint a közkedvelt haltársra: elégedettnek kellett volna lenniük. Hogy miért nem törődött bele a sorsába Sneci? Mert mindig bujkálnia kellett, csupán csak azért, mert néhány nagy halnak kedve támadt a húsára.

„-Ez igazságtalan!” – gondolta. – „Csak azért kell szenvednem, mert kisebb vagyok, mint ők? Ha nyíltan vállalom az elveimet, akkor a csuka, a balin vagy a süllő gyomrában végzem, esetleg az emberek kapnak el, és halliszt, vagyis állati takarmány lesz belőlem, netalántán a fényes pikkelyeimből gyöngyesszencia készül, de csalihalként is kiválóan tudnak alkalmazni. Akkor is belepusztulok, ha nem teszek semmit, és élem azt az életet, amit apámtól láttam. Így tehát cselekszem! Meg kell beszélnem a kárászokkal, akik ugyanolyan védtelenek, mint én, hogy fogjunk össze, és változtassunk a dolgok rendjén.”

Sneci úgy is tett, ahogyan kigondolta. Beszélt a kárászokkal, akik szintén naiv lelkek voltak, és ők is rajongtak az ötletéért. A küszvezér azonban úgy értelmezte a kárászok szavait, hogy ők a ragadozóhalak elpusztítására készülnek, amely – szerintük – egyesült erővel menni is fog. Amikor a küsz elmagyarázta neki, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó a megkötendő alkuban, a kárászok kissé csalódottak voltak, de végül is kötélnek álltak. A kárászok hatalmat akartak, de erőszak nélkül, hiszen a nyílt harcban mindannyian elvesztek volna.

Az első közös lépésük volt, hogy véget vetettek az örökös rejtőzködésnek, és millió számra tódultak ki a rejtekhelyükről. Fegyvertelen halak lévén csakis a hatalmas számuk jelentette számukra a túlélés esélyét. Azonban ők nem támadni akartak, hanem tárgyalni. Egyeztetni akarták a ragadozókkal a paktum kérdését. Ha megegyezés születik, akkor ezentúl mindenki békében élhetne egymással, nem kellene rettegnie egy kishalnak sem a tóban.

***

A halak legelőször a küldöttség tagjait falták fel. Sneci is megsérült, alig tudott elmenekülni a helyszínről. A többiek persze segítettek neki, hiszen a vezérük nem pusztulhat el: a sorok rendezése után az ő feladata a további lépések kivitelezése.

A ragadozó halaknak sem kellett több, jól belakmároztak a potya zsákmányból, és a fene nagy rendszerváltás csúfos kudarccal végződött. Mindenki menekült, ahogy csak tudott. Nem volt ez más, mint a hétköznapi valóság, azzal a kitétellel, hogy a nagyhalak már nem üldözték a kicsiket, mert úgy telezabálták magukat hússal, hogy szinte már mozdulni sem bírtak. A következő napokban a csukák, a süllők és a balinok azt kiabálták csúfosan a rejtőzködő halaknak: „- Gyertek elő barátaim! Egyenlőek vagyunk! Éljünk békében egymással!” Ezután azonban mindig harsány röhögés következett.

Sneci is menekült. A vezér titulust a rangban alatta állónak adta, és elhagyta a hordáját. Már régen elszakadt a többiektől: persze pontosan tudta, hogy a magányos küsz tulajdonképpen halott küsz. „-Nem így képzeltem a dolgot! Miért nem érti meg egyik fél sem, mit akarok létrehozni, milyen terveim vannak? Én csak békét szerettem volna, a kárászok és küsztársak pedig diktatúrát akartak szervezni. Csöbörből vödörbe kerültünk volna, ha a terv sikerül. Csak ezúttal más fajok lázadnának fel ellenünk, mivel nincs elég erőnk arra, hogy szilárd hatalmat építhessünk ki. Nincsenek megérve még a gondolataimra!” – morfondírozott, amint a végtelennek tűnő vízi országúton bandukolt.

Amint a vízfelszín közelében úszkált, hirtelen élelmet szagolt ki. Már három napja nem evett egy falatot sem, és teljesen legyengült az önmarcangolástól és a bűntudattól. Tudta, hogy könnyen csapda lehet, de az éhség az ilyen esetekben legyőzi a logikus gondolkodást. Látta, hogy egy szerkezet közepében volt az élelem. A szerkezet kocka alakú volt, amely egy alumínium csövön függött. Miközben evett, a kocka két oldala összezárult, majd a küszt kiemelte a vízből.

A felszínen az Ember bedobta egy vödörbe, amely körülbelül félig volt vízzel.

A percek itt óráknak tűntek, még a napfény nem jutott be a zárt világba. Számtalan zavaros gondolat pásztázott Sneci fejében. A véres víz, a pontyok, a halottak és az erőszak gondolata egyszerre rohanta le őt.

Ekkor vette észre, hogy nincsen egyedül.

Az egyik alacsonyabb rangú, szélhajtó küsz itt vesztegelt a falkájából. Sneci úgy vette észre valamivel később, hogy a hordatársa súlyosan megsebesült, és már csak percei vannak hátra: haldoklik.

A mélyvörös vérujjak szépen lassan fonták körbe Snecit. Édeskés illat terjengett: tisztán halálszag. A vezérküsz igyekezett megkeresni a zajok alapján társát, de ez a művelet igen nehezen ment. Végül, amikor megtalálta a hamuszürke arcát, maga is meglepődött: a haldokló arcán a megbékélés élei helyett a szenvedés és a düh ráncait vette észre.

Az utolsó perceit élő kérdés nélkül szólt:

„- Sneci! Látod mit tettél velünk? – nyögte elhaló hangon a küsz. -Mit értünk a fene nagy békével? Lemészároltak bennünket a ragadózók! A bodorkák szerint alig maradtunk pár tucatnyian! Kiirtottál bennünket, most mi vagyunk a legfőbb zsákmány! A vérünkkel festik pirosra a tavat. Te tetted ezt, Sneci!”

A vezérküsz tébolyult módjára rázta a fejét: „-Nem! Ez nem lehet igaz! Úgy sajnálom!” Szemében az őrület sárga fénye villant át, arcáról mély, és kristálytiszta fájdalmat lehetett leolvasni.

A haldokló egyre halkabban, és artikulálatlanabbul nyöszörgött. Igyekezett olyan drámai hangnemet megütni, amilyet csak tudott.

„- Mindig a vezérek miatt veszett oda a köznép! A hagymázos gondolataid miatt pusztult ki a néped! De értem, hogy mi volt a szándékod: a célod nagyon nemes volt, de túl sokat akartál újítani kevés idő alatt, és most odaveszünk. Az utópiákat és a túlzott reformgondolatokat mindig is azelőtt zúzta össze a gyarló, csak magával törődő kor személyisége, mielőtt még megszáradt volna a tinta azon a papíron, amire leírták a gyilkos sorait. A korát meghaladó szellemtől nincsen veszedelmesebb! Gyilkos vagy!

Fittyet hánytál arra a tényre, hogy bennünket menekülésre teremtettek, nem arra, hogy szembeszálljunk a csukákkal. Sőt, bennünket a pusztulásra teremtettek: mi tápláljuk a csukát, ezáltal az embert is. Ez az evolúció.”

„- Én csak a javatokat akartam. Haltál volna meg úgy, mint az apád tette? Vagy az ő apja? Beskatulyázva, eleve elrendelten? Mert én inkább küzdök, mintsem úgy vesszek el, hogy meg sem próbáltam valami olyat, amelyet még nem kísérelt meg egyetlen vezető sem előttem. Ha most pusztulunk el, legalább szabadon, kötöttségektől mentesen tesszük, nem feszengve többet a ragadozóktól.”

Ekkor Sneci szeme büszkén, sasszerűen csillogott. Ekkor már nem volt egyszerű hal. Több volt, mint a ragadozók. Több volt ekkor már az embereknél is: ő pionírrá vált.

„- Te…nem tiszteled…a természet törvényeit!” – mondta ki legeslegutolsó szavait a másik küsz.

„- Nem irányíthat bennünket semmi más, csak a végzet. Ez jól jegyezd meg, barátom!” – suttogta a vezér.

Az utolsó szavakat már akadozva, sokszor meg-megállva mondta el a másik küsz, majd kiszenvedett. A hullája hangtalanul úszott a víz felszínén.

Sneci húsz perccel többet élt a társánál.

Ekkor nyílt ki rendkívül zajosan a fedél…

***

Az emberfiú így kérdezte az apját:

„- Apa! Hogyan fogod majd meg a csukát?”

A férfi megpaskolta a fia arcát, majd lassan szótagolva válaszolt:

„- A csalihalat bognártüskéjénél fogva szúrom fel a horogra, majd várunk. A kishal persze még él ekkor, sőt ficánkol. A piszkos munkát itt csak a csuka fogja elvégezni, aki megpróbálja lenyelni a halat a horoggal együtt. Azt azonban tudnod kell, hogy a csuka, mielőtt lenyeli a halat, megforgatja a szájában a csalit, tehát fejjel lefelé nyeli le a zsákmányát. Így tehát hagyni kell nyeletni, hogy legyen ideje eléggé mélyen magába fogadni a csalihalat. Ehhez körülbelül egy perc szükségeltetik.”

Néhány órával később egy negyvenöt centiméteres csukát sikerült fogniuk.

Boldogan mentek haza, és a szélhajtó küszről egy szót sem szóltak többé, pedig neki köszönhették, hogy egy hatalmas csukát zsákmányoltak. Ez lenne a bátrak sorsa?!

5. A csuka és a süllő avagy egy peches lékhorgászat

Az idő kellemetlenül hideg volt, de ő nem fázott. Az időjárás pontosan megfelelt a szokványos február végi időszakoknak azzal a kitétellel, hogy most egy kissé hidegebb volt a szokottnál.

A férfi, egy tagbaszakadt környékbeli horgász volt; legendás volt arról, hogy csak egyedül szeret horgászni.

A jeges szél miatt a fejére kucsmát húzott, és egy anorákkal is melegítette magát. Hatalmas, tömött bajuszt, és szakállt viselt, ami az arcát szinte teljesen betakarta: ezt praktikus okokból hagyta meg.

Tudta, hogy más ember bolondnak nézné, hogy ilyen zord időben lékhorgászni megy, de őt nem érdekelte más, csak a zsákmány. Nagyon jól tudta, hogy ehhez a tevékenységhez erős személyiség kell, hiszen a halakért a saját életét kockáztatja. Csak egy rossz mozdulat, és a jégbörtön örökre a mélyébe zárhatja őt. Tudta, hogy semmiképpen sem szabad kapkodnia, hiszen az végzetes következményekkel is járhat, és bizony: halat sem foghat hirtelenkedve.

A táj tüneményes látványt nyújtott még ilyen barátságtalan évszakban is. Bár mindent hó borított, de a környék mégis sokkal egyszerűbbnek, és tisztábbnak látszott, mint az év többi szakában. A dombok barna tónusa, a távoli főút vonalai, és a haragvó égbolt sötétszürke duzzogása szinte egyetlen gigászi lélegzetvétellé olvadt össze a horgász előtt.

A máskor olyan barátságos, jól telepített tó, most egy hómező képét mutatta.

Mielőtt rálépett volna a tó jegére tudta, hogy meg kell győződnie a jég vastagságáról a partszegélyen vágott próbalékből, így katonás rendben igazgatta el a holmiját, majd a jég tetejéről letörölte a havat, s a batyujából egy baltát vett elő.

A fejsze szorgosan dolgozott, és végül verejtékes munkával egy kocka alakú, fél méteres léket vájt a tó testébe.

A horgász bizakodva emelte ki a jégtömböt, majd egy mérőszalaggal megmérte a magasságát. A szalag húsz centit mutatott, amely értelemszerűen a jégréteg vastagságát jelentette. A férfi elégedetten bólogatott, hiszen a lékhorgászathoz legalább tizenöt centiméteres jég kell, az ettől vékonyabb réteg minden pillanatban beszakadhat. A húsz centiméter vastagságú jégen akár egy harckocsi is vígan masírozhatna.

A horgász most már a biztonság érzetével ballagott az állóvíz tetején, de a szemét csak egy pontra meresztette. Ő olyan profi volt – a kezdőkkel ellentétben -, hogy már ránézésre tudott magának horgászhelyet választani. Volt egy speciális technikája erre a célra, amit még az apjától lesett el, de ezt nem árulta el senkinek, csak bezsebelte az érte járó irigykedéseket, és csodálkozásokat.

 „- Tökéletes időzítés! Ezt a napot nekem találták ki, ma biztosan fogok valamit.” – gondolta.

Minden előkészített, gondosan figyelt minden apró részletre: nem sietett. Ha valaki tudta, akkor az ő volt: a lékhorgászathoz idő kell.

Ugyanazt a műveletet meg kellett ismételnie, mint a jégre lépése előtt. A férfi baltával dolgozott. Tudta, hogy a lékvágás – baltával – külön mesterség. Ezt a műveletet egy hozzáértő horgásznál kell megtanulni és begyakorolni, ez nem bemagolható, mint egy évszám. Az ő mestere az apja volt. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy amikor kezdő volt, az első lékénél milyen csuromvizes lett a rosszul átütött jég alól sugárban feltörõ víztől.

Csak a kezdet volt nehéz, hiszen nem kellett attól tartania, hogy befagy a komoly erőfeszítéssel mélyített nyílás. Minden téli pecás tudta, hogy a frissen vágott résben, csak három-négy óra alatt alakul ki egy vékony hártyaréteg.

Felállította a bottartó állványt, és felcsalizta a botját. Tudta, hogy a horgászbotot az „úszós módszerre” kell beállítania. A „hagyományos” horgászbottól eltérően a speciálisan erre a célra kifejlesztett lékhorgászbot sokkal kisebb: körülbelül hatvan-hetven centiméter hosszú. Ennek a rövidségét az indokolja, hogy nem kell olyan távolról „vadászni” a halra: itt sokkal közvetlenebb a kontaktus a hal és az ember között. Ezért szeretett ő télen horgászni. Sokak szerint a télvízi horgászat paradoxon: télen a horgász pihen. Azonban szerinte ez nem így van: a vérbeli horgász nem üdülhet.

Ezekkel a gondolatokkal tette a halszeletet a horogra.

Amint belógatta a botot a lékbe, leült a horgászsámlijára, és elővette a termoszát, amelyben forró tea volt.

Tudta, hogy várni kell legalább egy órát, mert a hideg vízben a szagok nem terjednek úgy, mint a melegebb vízben.

***

A hal óvatosan úszott be a számára idegen területre.

Az állat megnyúlt teste rendkívül jó szolgálatot tett neki abban, hogy rendkívül sebes és ügyes úszóvá váljon, de most ennek sem vette volna hasznát, ha ellenséggel találkozott volna. Az egymástól elválasztott hátúszó, az elülső kopoltyúfedő egyszerűen fogazott széle és az állkapcsot, és a garatcsontot borító sörte, vagy bársonyos fogazat mellett lévő hosszú, hegyes fogak bemutatták őt a környezetének: süllő volt. Bár általában mindenre rávetette magát, amit legyőzhetett, még saját faját sem kímélte meg, de most más volt a helyzet. Most egy nyugodt territóriumot kívánt magának, ahol biztonságban leteheti az ikráit.

Egy pillanatra a természet vad törvényei a háttérbe szorultak, vagy éppen most jöttek igazán előtérbe: a születés ősi előjoga megakadályozta az anya pusztulását.

A süllő akaratlanul egy csuka területére tévedt. Bár a térség ura nem mutatkozott, de rendkívül gondosan lapult meg a hínárok között, és a megfelelő pillanatot várta ki, amikor hátba támadhatja a legyengült süllőt. Hiszen a süllő a csuka riválisa, ezt minden horgász tudja, és az is köztudott, hogy túlontúl derekasan őrzik a területeiket, és nem hagyják annyiban, ha betolakodó téved a placcra. De miért is kellene eltennie láb alól a szerencsétlen süllőt? Mert más, mint ő? Úgy tegyen, mint az ember? Üldözze azt, ami nem olyan, mint amilyen ő? Honnan tudja, hogy minden rossz, ami különbözik tőle? Ekkor azonban még a buta gondolatokat elhessegette magától. Csak arra koncentrált, hogy minél könnyebben végezzen a sebezhető ellenlábasával.

A csuka ekkor vette észre az ember által a vízbe dobott zsineget. Kezdetben nem foglalkozott vele, de mikor a vetélytársa egyre közelebb, és közelebb merészkedett a gyilkos eszközhöz már nem bírta nem megpillantani. Az ő anyja is az „öldöklő kampó” áldozata lett.

Bár nem szívlelte a süllőket, hiszen a születése pillanatától azt tanulta, hogy „a táplálékért vívott harcban nincsen barát, csak ellenség”, de ez az érzés, amit ekkor tapasztalt teljesen ismeretlen volt számára. Ez teljesen felzaklatta őt: nem akarta, hogy az ismeretlen ellensége meghaljon az Ember karmaiban. Vegytiszta paradoxon! Még hogy az ember a legintelligensebb állat! Hiszen ha lenne olyan értelmes, amilyennek tartja magát, akkor nem ölne akkor, amikor nem is éhes! Nem pusztítaná a tavat, hogy büdös csöveket állítson a partjára, amelyek ráadásul valami feketét köpdösnek a levegőbe! – így gondolkodott egy pillanatig a csuka. Majd úgy döntött, hogy segít az idegen birtokháborítónak. A vitéz csuka úgy határozott, hogy dacol az értelmetlen erőszakkal, és megtagadja a mindenség farkastörvényeit. Összefogott a csuka és a süllő az Ember ellen!

Jóllehet pár pillanat alatt ott volt ahol a süllő, de már késő volt. A mohó hal már bekapta a horgot. A hősünk nem tétovázott: rögvest támadott, azaz megpróbálta elharapni az acélelőkét, de nem sikerült neki, hiszen a durva fém sokkal hatalmasabb, mint az élő szövet. Az Ember még erre is gondolt.

Az erős horgász igyekezett kifárasztani mindkét halat, de amazok sem hagyták magukat. A helyzet egyre súlyosabbá vált, hiszen az állatoknak egyre fogyott az erejük, és a minden egyes másodperccel jó nagy adagokban szállt el remény belőlük.

Már jó néhány perce csatáztak, amikor a csuka rájött arra, hogy hogyan szabaduljanak meg a horgásztól. Ez a kiút azonban felettébb drasztikus volt. Mivel a horgot nem tudta kivenni a süllő szájából, ezért ki kellett, hogy harapja a süllő szájának a szélét, hogy amaz megmenekülhessen. Nem volt más megoldás, ezt kellett tenniük.

A csuka a befelé hajló ritkás állófogazatával nagy fájdalmat okozott a társának, de az tudta, hogy nem azért „kínozza” őt, mert bántani akarja. Éppen ellenkezőleg: az életéért teszi azt, amit tett.

Amint kiszabadultak a gyilkos kelepcéből, a süllő köszönetet mondott a barátjának a rendkívüli segítségért.

A csuka a jóindulatát még azzal is bizonyította, hogy megengedte, hogy az újdonsült barátja elvonuljon az ő területére, ott rakja le az ikráit.

Legyen a megsebzett szájú süllő, és a derék csuka az emberiesség, és a segítőkészség mintaképe!

***

Az ember nagyon izzadt a fárasztás műveletében, de nem adta fel. Sokáig senyvedett a bot túlsó oldalán, és már a keze is felhólyagosodott a látszólag eredménytelen harctól, de azzal vigasztalta magát, hogy a szokatlanul strapás súly egy rendkívül szép példányt sejtet.

Újabb kínzó percek teltek el bármilyen eredmény nélkül, amikor már alig bírta tartani a készségét.

Egyszerre azonban szokatlanul könnyűvé vált a bot, de a horgász minden erejét beleadta a húzásba. Ez volt az a pillanat, amikor a süllőt meg kellett sértenie a csukának, ha még élni akart. A horgász azonban a váratlan egyensúly-bomlástól egy hatalmasat esett.

Amikor nagy nehezen felkelt, zsörtölődött egy sort, majd szemügyre vette a szerelékét. Egy bőrdarabot talált rajta – nem jött rá, hogy mi lehet az. Azonban a fura tárgyat eltette szuvenír gyanánt – a küzdőszellem, és az élni akarás szimbólumaként tisztelte azt. 

Az idő már estefelé járhatott. Úgy érezte, hogy ideje már annak, hogy hazatérjen. Összecsomagolta a felszerelését, majd egy előre elkészült zászlóval megjelölte a léket, hogy nehogy mások beleessenek az általa vágott nyílásba, és ott leljék halálukat.

Lassan, ráérősen ballagott hazafelé a horgász. A fejében a nap történései jártak: próbálta elképzelni az ismeretlen hal felépítését, fajtáját. Hiszen túljárt az a hal az ő eszén! Hogy mik vannak! – gondolta.

A férfi lomhán lépkedett a sötétségben. Vontatottan haladt a tó jegén, majd pár perccel később a sziluettje felszívódott a fekete levegőben.

6. A modern társalgás szavai a XXI. században

A parkban egy férfi és egy nő ült a padon. Tavaszi napsütés már régen boldogította Salgótarján városát, de a mai nap szöges ellentéte volt a megszokottnak.

A két fiatal a szerelmesek boldog magányában nézett egymás szemébe.

A férfi „punk” volt. Fekete ruhában, testékszerekkel feldíszítve, fején kakastaréjjal ült a lócán, a lány kissé kövérkés volt, de szintén fekete ruházatot viselt. Az emberpár átölelte egymást, és vígan beszélgetni kezdett:

„- Te ribanc! Szeretsz még?”

„- Jah, asszem’ komállak.”

„- Akkor kefélünk este?”

„- Miért ne? Biciklizni jó! Szeretek cangázni rajtad.”

„- Akkor jó van’ akkó’. Na csaklit!”

A punk férfi felkelt a padról, és egy nyelves csókot adott a párjának, majd elindult haza.

A kövérkés lány – miután eltávolodott a szerelme – a mutatóujjával megérintette az ajkait, majd felsóhajtott:

„- Asszem’ szeret!”

***

Két férfi ült a padon. Az egyik megszólalt:

„- A nyunyurós nyenyerében már ősidők óta nem szakadál a csakig.” – eközben a tenyerébe rejtette az arcát. A férfi a derekát fájlalta.

A másik férfi tanácstalan, meglepődött arccal ült mellette.

Aztán hirtelen kitört belőle a szóáradat:

„ – Hú, de régen kuporgáltam össze már a csuriós csemegéte. Már nem is emlékszem rá! De az biztos, hogy a pumanó pöffeteg bőrét vígan csorháltam annak idején!”

Aztán senki sem nyikkant meg, olyan negyedóráig. Végül váratlanul felpattantak a padról – szinte egyszerre – majd elindultak két külön irányba.

Amikor megbizonyosodtak róla, hogy nem hallhatja meg a másik, mindkettő kijelentette:

„- Az egy szemtelen fickó! Nem is érdekelte, amit mondtam – csak a magáét fújta állandóan!”

7. Egy XXI. századi fabula, avagy a halról és az emberről

Az Ember horgászni ment a folyóhoz, mert horgászni támadt kedve. Kedvetlenül topogott a stégen, mert nagyon meleg volt, de a fák kissé tompították ezt.

Itt szinte minden zöld volt – az embert kivéve.

A móló bal partján – melyet a fák védőn rejtettek el a kíváncsi szemek elől – a víz mélyzöld, majd fekete lett. A víz is követte a színsémát, felszínén apró fodrokban szaladgáltak a hullámok, szinte mértani pontossága vágva ketté a területet. Maga folyó pár száz méterrel odébb egy S kanyarulatot tett meg, mely még vadregényesebbé, trópusibbá tette a magyar horgászok szemében az egyébként nyugodt, keleti folyót. Csupán a fák sziluettje, és a horgász árnyéka szentségtelenítette meg a folyó nyugalmát.

A móló jobb partján mintha kissé fényesebbek lettek volna a levelet, amiből ők szinte semmit se vettek észre, csupán játszottak, incselkedtek egymással; egyformán csipkelődve szinte minden társukkal, amikor a szél érzékenyen súgott nekik valami olyasmit, amely az emberi fülnek érthetetlen lenne.

Néha olyan buján csókolóztak a víz felett a fák ágai, hogy a szégyenlős Nap inkább elfordította a tekintetét a zavartalan, zafírkék égbolton, és az ellentétes irányba szórta a sugarait.

Az Ember homlokáról is csurgott az izzadtság, és rettentően unatkozott. Hogy mulattassa magát, úgy döntött, hogy kishalakat fog magának. Amikor sikerült egy pár darabot összeszednie, úgy határozott, hogy a rangjának megfelelő zsákmányt keres magának: ragadozóhalra „vadászik”.

Nem sokkal később végül is sikerrel járt.

A hal hosszúkás alakú volt. Bőre nyálkás, és csúszós volt, a hal hátának színe zöld volt, a hasa inkább fehér. Bőrén apró, fehér pöttyök voltak. „- Ez a hal egy csuka.” – állapította meg az Ember.

Diadalittasan tette volna a szákjába a halat, az azonban hirtelen megszólalt.

„-Hallod-e te Ember! Te csak akkor ehetsz meg engem, ha bizonyítod, hogy erősebb, és hatalmasabb vagy, mint én!” – szólalt meg hirtelen, a dolgok közepébe vágva.

Az Ember először azt sem tudta, hogy mi történt. Nagyon meglepődött a hal különleges képességén, de úgy találta, hogy ilyen pompás zsákmányt nem szalaszthat el. Megvakarta a fejét, néhány másodpercig gondolkodóban esett, majd így felelt:

„- Ha ilyen különleges hal vagy, biztosan ízletesebb is lehetsz, mint a társaid. De legyen! Kiállok veled, és bebizonyítom, hogy én vagyok a leghatalmasabb a világon!” – szólt túlzott elbizakodottsággal.

A hal ekkor hangosan, és öblös hanggal kezdte bizonyítani az igazát:

„ – Te nem lehetsz a leghatalmasabb, hiszen én uralom a vizeket, a kishalak parancsolója vagyok: bármikor megehetem őket. Én harapom le a zsinórodat, amikor azt hiszed, hogy bármit elérhetsz a darab fáddal, és egy darab damillal, ha a vízbe lógatod. Bár közvetetten nem bánthatlak, de megvannak az eszközeim arra, hogy elpusztítsalak a föld színéről! Én a természet gyermeke vagyok! ” – mondta dölyfösen a hal.

Az Ember erre a körmondatra olyat kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.

„- Te szerencsétlen! Lehet, hogy te uralod a vizeket, de nekem hatalmamban áll még téged is erőlködés nélkül elveszejteni. Meglehet, hogy te uralod a kishalakat, de én előbb kifogom őket, mint ahogy még tehetnél valamit ellene. Elharaphatod a zsinóromat, majd erősebbet fogok gyártani; olyat, amilyet már te sem haraphatsz el.

Én uralom a Természetet, te csak szolgálod őt!”

A hal elcsüggedt, majd rájött, hogy semmi értelme az ellenkezésnek. Az Ember sokkal erősebb nála. Ellenkezés nélkül hagyta, hogy agyonüssék.

Az Ember aztán hazavitte, és ízletes halászlevet főzött belőle. Csak arra nem számított, hogy a halban rengeteg szálka lesz.

Ez lett a veszte: egy óvatlan pillanatban a tányérjába bukott.

Tanulság:

Az önteltség hiba, s a hatalom tudata nem egyenlő azzal, hogy nincsen egy nálánál nagyobb erő. Ez ugyanúgy vonatkozik a halra és az emberre is. Nem csak egyféle hatalom létezik (így mindkét szereplőnek igaza is volt: ő uralkodó), mert a hatalom rendszere egy hierarchikus hálózat, mely csak az égi hatalmasságoknál áll meg. A hatalmat gyakorló, és az alárendeltek kölcsönösen hatnak egymásra: sőt egymásra vannak utalva. Az alárendelteknek kötelessége elismerni, hogy nem ők vannak a vezető pozícióban, nem lázadni ok nélkül, nem fitogtatni az „erejüket” (és persze engedelmeskedni), míg a vezető személyeknek ügyelniük kellene arra, hogy ne éljenek vissza a hatalmukkal, hiszen ennek súlyos következményei lehetnek: ugyanis minden ilyen bűnt elkövető személy megkapja előbb-utóbb a maga „szálkáját”, azaz a méltó büntetését.
8. Kriptamese – egy nem mindennapi álom leírása –

Egy hajléktalan a temetőben töltötte éjjeleit.

Első ránézésre nem volt ő más, mint a többi tekergő: ugyanolyan kétségbeesetten kereste a túlélést, ugyanolyan kilátástalan volt a helyzete, mint a többieké. Azonban egy dologban mégis különbözött a társaitól; volt egy különös szokása. Nevezetesen az, hogy ő egy családi kriptában aludt. Azonban e hely pontatlan elnevezése csupán a kripta: a temető egy eldugott szegletében volt egy kis kunyhó, amely egy család meghalt tagjainak örök nyughelye volt. Nem volt szokványos sírhely, mint ahogy e család sem volt sablonszerű. A ház ajtaja, és ablaka – kezdetben – gondosan el volt reteszelve, azonban ő könnyedén feltörte a zárakat. Nem lopott ő onnan el semmit sem. Úgy tekintett minden dologra, ami ott volt, mintha templomi kegytárgyak lettek volna. Ezen a helyen hajtotta álomra a fejét világjárónk, mivel itt biztonságban volt azoktól az emberektől, akik őt bántani akarták. Minden elő elkerülte ezt a helyet, kivéve a főszereplőnket. Amiben mégis eltért a mindennapi sablonoktól, az alapjában véve az ágy volt, mivel a fekvőhelyen egy félig oszlott hulla feküdt.

Egy újszülött, akivel a szülői gondatlanság, helyesebben mondva a „hirtelen csecsemőhalál” végzett. A kicsi gondosan be volt takarva, piciny karjait a feje mellé emelte. A baba kopasz volt, valaha pufók arcocskáját a belépőre szegezte kérdőn. A csecsemőn fehér ruha foszlányai voltak.

A kisember mellett egy hatalmas bábu feküdt, az anyját szimbolizálva, aki még nem halt meg.

Továbbá egy-egy székre ültették a halott nagyanyját, és nagyapját is. A két tisztességben megőszült ember megadóan hajtotta le a fejét, mintegy meghajolva a halál előtt, aki minden eleven ember ura, és parancsolója. Az idő az ő testüket is kikezdte, de a csavargót ez nem érdekelte. A ruhájuk cafatokban lógott, az idő felismerhetetlenné tette az öltözetük színét, és fajtáját.

A vagabund nappal nem tartózkodott itt.

A kora délelőttől késő délutánig a városban flangált, és megkereste magának a betevő falatot, valamint beszerezte a heti két doboz cigarettát, amit komótosan pöfékelt el nap, mint nap. Ha ideje engedte, beszélgetett a társaival is, de sohasem említette az ő kis titkát. Átlagos akart lenni: teljesen átlagos! Csak ha sötétedett, ballagott vissza nyughelyére.

Talán furcsának tűnhetne, de amint tüzet gyújtott, és megette azt a falat kenyeret, amit napközben összegyűjtött, hirtelen szót tudott érteni a halottakkal – vagy legalább is azt hitte. Az első pár hónapban nem látott reakciókat, majd rendre azt vette észre, hogy megmozdultak, és nagyon halkan, és vigasztalón válaszoltak neki. Általában nagyon kevés dologról tudott velük „beszélni”. Inkább csak a világ romlottsága volt a fő téma, az emberek nemtörődömsége, a sors kiszámíthatatlansága. Nagymamának egy hang sem hagyta el időrágta torkát, azonban a szeme mindent elárult. Mélyen, szinte áthatóan tudott nézni, ilyenkor az örök, tökéletes bölcsesség szinte elérhetővé vált számára. Nagyapával jobban szeretett „társalogni”. A csecsemő mély hallgatózásba burkolózott, csak integetett felé, és mosolygott.

A csavargónak semmi öröme nem volt az életben. „–Meg akarok halni!” – mondta többször is. Ekkor rögvest megszólalt valamelyikük: „- Még nincs itt az ideje! Élned kell! Majd nemsoká…”

Amikor lefeküdt aludni, szinte hangtalanná dermedt az egész város. Ilyenkor a vagabund a hátára feküdt, és hallgatta az éjszaka hangjait…

Teljes csend volt. Az léte ilyenkor teljesen más dimenzióba került: olyan képeket látott ekkortájt, hogy ezt élő ember rajta kívül nem is tudta volna felfogni. Ő azonban hallgatott erről! Lakótársai tudtak a látomásairól. Mindenről tudtak. Megértették őt. Annyira, ahogy ez más embertársának szinte lehetetlen volt.

Az éjszakák zajtalanul teltek, csak néha fordult a másik oldalára valamelyik cimborája. Reggelre minden teljesen kihalt volt. Reggel soha sem szóltak hozzá. Csak a holttestek maradtak. No, és persze a rohanás az étel után.

Egy évig ment ez a séma, ekkor történt valami, amit főszereplőnk életét gyökeresen megváltoztatta:

Az utcán suhancok állták útját, és a pénzét követelték. Amikor megtudták, hogy nincsen egy vasa se, elvették a cigarettáját, összeverték, és hasba szúrták.

Mint később a halottkém megállapította, szinte azonnal meg kellett volna halnia. Ő azonban hatalmas lelkierővel, szépen lassan, vontatottan, vért köpködve, elvánszorgott az otthonáig…

Amikor beesett az ajtón, nagymama, és nagypapa feléje hajoltak, és csak ennyi súgtak a fülébe:

„- Most már eljött az időd…”

Az agóniája rendkívüli fájdalommal járt. Egyik percben elvesztette az eszméletét, a másikban feltápászkodott.

Az ereje végén levő férfi még egy végsőt hallucinált:

A saját anyját látta nagymamában, és apját a nagypapában. Aztán minden meghalt rokona közelségét érezte maga mellett.

Szinte minden olyan egyszerű volt: az egész Univerzum, a létezés, csak egy képlet: a szeretet. Az élet értelme, maga a halál. Úgy gyertyamód kell élni, ha az egyén elmegy valahonnan, hiányozzon a fénye! Úgy kell élnünk az életet, hogy minden pillanatunkkal, minden lélegzetvételünkkel elbírjunk számolni, ha hív az elmúlás!

A probléma egyszerűségétől összeroskadt, majd a kisbabára borulva halt meg, mosollyal az arcán: „- Mama, én nagyon szeretlek!”

Esszék

1. „A vers az, amit mondani kell…”

Mi is a vers? Milyen az igazi vers? Mit kezdjünk egy verssel? Hogyan olvassunk verseket?

Egy általános műveltségű olvasó, ha egy poémákkal teletűzdelt kötetet fog a kezébe, már gyomorgörccsel fog neki az olvasásnak. Legyen szó bármilyen nemzetiségű, bármely korban élő alkotó rímbe szedett elgondolásairól, ezek a kérdések makacsul tartják magukat a művelődni kívánt olvasó gondolataiban. Ezek az alapvető kérdések felvetik az irodalmi nevelés gyermekbetegségeit. Ha megfelelő lenne a színvonal, akkor ezek a „dilemmák” nem okoznának nehézségeket, fekete lyukakat olvasás közben.

A vers egy gondolatfolyam. Egy versformába tördelt novella. Tömörített cselekmények, összesajtolt ideák tára. „A vers az, amit mondani kell…” írja Kányádi Sándor. Nem azt írja a költő, hogy „a vers az, amit elemezni kell”. Azt majd megteszik az ember érzékeny műszerei: az agya, és a lelke.

A költeményeket úgy célszerű olvasni, hogy először anélkül interpretáljuk magunknak a művet, hogy bármilyen elemére is figyelnénk. Aztán célirányosan kell végigfutnunk a sorokon, kiemelve a kulcsszavakat, és kifejezéseket. Ezeket ceruzával is kiemelhetjük. Mindezt addig célszerű folytatni, míg a fejünkben már össze nem állt a mű gondolattérképe. Ezután pedig el kell vonatkoztatnunk a szavak „hétköznapi” jelentésétől. Meg kell keresnünk a szimbólumok kapcsolódási pontját a vers mondanivalójához. Miért írta ide a költő? Erre a kérdésre kell előteremtenünk a választ. Tudnunk kell, hogy az alkotó soha nem használ öncélúan kifejezéseket. A kéziratban minden betűnek (lásd hangszimbolika) jelentőssége van.

Bár tisztában vagyok az elemzési szempontokkal, és – szinte – tökéletesen is használom azokat, de ennek ellenére nyugodt szívvel jelentem ki: undorodom, ha verset kell taglalnom. Azt is jól tudom, hogy érettségizett diákok legnagyobb ellensége a csoportos verselemzés. Vagy inkább boncolás? Az irodalom óra inkább válik intellektuális anatómiai gyakorlattá a rengeteg erőszakolt gondolat miatt, amit az ember fejébe akarnak tuszkolni a tanárok.

Nem az elképzelést ítélem el, hanem a módszert. A szándék (megtanítani a nebulókat verset elemezni) jó, és nemes. Sőt, azzal is egyetértek, hogy a modern világunkban csak erőltetetten lehet elmélkedésre bírni az embereket. Tény, hogy korunkban a legtöbb ember nem szereti a kulturális akadályokat, egyszerűbb nekik nem gondolkodni.

De azt nem értem meg, hogy miért egy előre kidolgozott, konzervatív nézet szerint tanítják a gondolkozást? Hiszen minden költő, minden író egyetértett azzal, hogy a műveit többféle módszerrel lehet értelmezni. Miért húzzák alá, helytelenítik az egyéni ötleteket? Ha logikailag alá tudja támasztani a diák, amit gondol, akkor miért ellenzik az ember kreativitását? A vers olyan, mint a matrijoska baba. Rengeteg réteggel megáldott, mégis az egészét nézve homogén valami. Ennek a rétegeit eltávolítva, a legvégén eljutunk a lényegéhez, amely minden ember számára más, és más. Ez a csodálatos az irodalomban: egyéni élményt nyújt.

Véleményem szerint a tényeket kell közölni mindenkivel. A korstílusokat, az általános szimbólumokat, a versformákat kell belenevelni az emberekbe. Ezek pedig már automatikusan meghoznák a tizenéveshez illő, egyéni sziporkákat. A költeményeket nem boncolni kell, hanem látleletet készíteni róluk. Az értelmezést, az analizálást csak saját részre kell elvégezni.

Ha már az egyéni élményeknél tartunk, el kell mondanom, hogy a legfontosabb az első gondolat helyessége. Egy verset (ha megismert tényeknél maradunk) nem lehet rosszul értelmezni. Az ilyenkor feltörő gondolatok nagy részben tudatalattiak. Gondolataink képet adnak a személyiségünkről. Mivel minden ember másfajta, a meglátásaink, észrevételeink is különböznek a másokétől.

Remélem, hogy ezzel az írásommal mindenki számára világossá vált az a momentum, hogy olvasni, és kultúrálódni helyes, és kívánatos dolog. A vers örömet szerez annak is, aki írja és az is bölcs gondolatokat meríthet belőle, aki olvassa.

Reménykedem benne, hogy a jövőben a vers megmarad annak, aminek szánták az istenek: léleknemesítő olvasmánynak.
Mi a művészet?

Mostanában annyit beszélünk magáról a kultúráról, költészetről, azonban valahogy már elfelejtettük a szó igazi jelentését. Ebben az írásomban a művészet céljáról, és magáról a művészetről elmélkedek.  Kezdjük a művészet fogalmával: „A valóság sajátos visszatükröződése az emberi tudatban.” A „valóság sajátos visszatükröződése” kifejezés véleményem szerint nem igényel nagyobb magyarázatot. A Nagy Realitás kiterjed az egész föltekére, és a glóbuszon kívülre is. Minden ember (ebben az esetben alkotó) más és más darabját érzi, látja, és adja vissza művein keresztül.

Kedves Olvasóm! Egy költői kérdést intézek Hozzád: Szerinted egy amerikai író horror novellája, vagy ez az én kis elbeszélésem ragaszkodik jobban a valósághoz?

A válasz végtelenül egyszerű: mindkettő teljesen komplex, azaz több darabból összeálló alkotás. Nem lehet különbséget tenni olyan alapon, hogy melyik a valóságot tekintve helytállóbb. Egy alkotás ugyanis tartalmaz egy keveset az illető irodalmi, vagy egyéb ismereteiből, a körülötte levő világ hangulatából (nagyvárosi, vagy falusi légkör, ismerősök, életmód, satöbbi), és egy nagy adagot a saját lelkivilágából. Azonban, ha ennyire részletesen taglalom a témát, akkor azt is illene leszögeznem, hogy a művészet és az irodalom nem egy és ugyanaz.

A művészet nem csak a költészet, vagy az írás, a „klasszikus” művészetek közé tartoznak a festészet, a zeneszerzés is. Most – szerencsére – abban a korszakban élünk, amikor a művészet határai elmosódni látszanak: alkotni, újat létrehozni már szinte sikknek látszana, ha ezt nem a pénz motiválná. Az újkori művészetek felsorolása szinte lehetetlenség, azonban meg kell említenem a fényképezést, amely most éli a reneszánszát a mobiltelefonokba beépített digitális fényképezőgépek miatt.

Azonban egy mű nem attól válik értékeket hordozóvá, mert csakis önző, egoista módon az alkotó csak saját érzelmeit pumpálja beléje, és mondanivalót pedig nem. Persze, fontos a szubjektivitás („… visszatükröződése az emberi tudatban.”), de gondoljunk csak bele, milyen szívesen olvasnánk egy, csak zavaros gondolatokat, és meg nem magyarázott érzéseket tartalmazó művet! Ez a hiba csak a kezdő alkotó sajátja lehet!

Puskin, Katona, Ady, vagy Arany műveit azért forgatjuk még manapság is, mert a saját gondolataikat meghaladó értékrendszert teremtettek meg, ami nem kor, vagy nemzetfüggő, hanem teljesen humanista, minden emberre érvényes. Ettől lesz egy művész(eti alkotás) irodalmi, vagyis értékeket hordozó, amelyekből a következő generáció is gazdagodhat. Ennek eldöntése azonban a következő emberöltő feladata, amely majd szelektálja, és tovább gondolja azokat az erényeket, amelyeket az őseitől örökölt.

A művészet fogalmának fejtegetése után eljutottunk végre arra a pontra, amikor végre közölhetem az én (biztosan nem teljes egész) meggyőződésemet erről a témáról.

Véleményem szerint a művészet a legnagyobb szabadság, és a legnagyobb felelősség hordozója is egyben, mivel alkotás közben az ember agya szinte teljesen kikapcsolódik, a gondolatai elrugaszkodnak az anyagi világtól, és képes a saját „szürke hétköznapjaiból” kiszakadni, szórakoztatva az írót, és az olvasóit is. Azonban felelősséget is vállal az összes művet teremtő egyén, minden leírt szaváért, kifejezéséért. Mint már fentebb kifejtettem, szükség van arra, hogy egy írás ne csak a betűk összessége, hanem valóban irodalmi szintű novella, vagy elbeszélés lehessen. Ehhez rendelkezni kell a felelősség tudományával, és magas logikai, és morális érzékkel.

Az alkotás nem kor, nem, és bőrszínfüggő. Bár egyes „nagy költők” egyenesen megtiltják a versírást, én azonban ezt nem gondolom helyesnek. Az egyik nagy költőnk, Petőfi Sándor így fogalmaz: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni /Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.”

Minden tiszteletem a hatalmas, romantikus költőóriásé, azonban ezzel a mondatával nem tudok egyetérteni. Lehet, hogy abban az időben, az ezernyolcszázas évek közepe felé ez igaz volt, de a huszonegyedik század elejére ezt már nem tudjuk aktualizálni. Nem tehetjük, mert az emberek lassan már elfelejtettek érezni. S miért vegyük el a lehetőséget azok elől, akik még megpróbálnak e jéghidegen logikus, számokkal teli világból kiszakadni a „költészetük” által? Ha ők „verset írni” próbálnak, had’ tegyék meg! Legalább jobban megismerik magukat, a végső cél ugyanis kétségkívül ez.

Amit Petőfi említ (a magasabb célokért alkotás), az már a poétika tetőpontja, a csúcsa. Ez viszont megköveteli az olvasottságot, az összefüggések keresését, az aktuális viszonyok ismeretét.

Mi azonban már akkor is elérnénk eredményeket, ha a „házi szerelmesversek” által megtanulnánk újra az érzelmek sokaságát értékelni, és a középpontba helyezni…

3. Internet, vagy isten?

Az érdekes cikkek mindig a kiváló megfigyelés eredményei. Sokszor jómagam is csodálkozom az újságíró találékonyságán. Azonban most én is észrevettem valamit: A Microsoft Word-ben írtam valamilyen szöveget, amikor az „Internet” szót gépeltem be (kisbetűsen, persze), ekkor a jó öreg Word kijavította nagybetűsre. Következő szavam az „isten” volt (hibásan persze, kisbetűvel írva). Ezt viszont a buta gép sehogyan sem akarta hibásnak venni… Akárhogy nézzük, ha nem általánosságban írok az istenekről, tehát a keresztény vallás Istenének nevét pötyögtetem a monitorra (mint ebben az esetben), akkor ez tulajdonnév, tehát nagybetűvel kell kezdeni. Ekkor gondolkodni kezdtem, ezen a témán: a két dolog fontosságán.

Vajon mi is a hit? Önigazolás lenne csupán? Vagy remény a jobb világban, amely nélkül az emberek nem képesek létezni? Az információ egyenlő lenne az isteni hatalommal? (Persze azt a tényt zárójelben jelzem meg, hogy az információk értéke nem azonos: egy államtitok nem érhet fel Mari néni töltött káposztájának receptjével.)

Véleményem szerint az információ megosztása, – ha nem is isteni hatalomnak – de nagyon nagy presztízsnek számít. Ezt bizonyítja a Rockefellerek példája: Ehhez azonban vissza kell mennünk a napóleoni háborúk korába, mégpedig a waterlooi ütközet idejébe. Történt ugyanis, hogy a Rockefellerek kémeket helyeztek el a csatatér környékére, hogy hamarabb megtudják, hogy ki győzött, és abban a néhány órában, amikor csakis ők rendelkeznek ezzel az információval, tőzsdei manővereket hajtsanak végre. (Megjegyzem, hogy erre a lépésre hónapokig készültek: olajozottan működő kémhálózatot hoztak létre.) Tervük sikeres volt. Napóleon vereségét látva elterjesztették, hogy a Rockefellerek által kiadott kötvények értéküket vesztették (pedig abban a pillanatban kb. háromszoros árat értek), ezzel pedig hatalmas pánikot (azaz eladási kényszert) indítottak el. Mondanom sem kell, hogy a részvényeket ők maguk vásárolták fel, szinte fillérekért. Minderre elég volt nekik három-négy óra. Így emelkedtek ki a Rockefellerek a középszerű bankárcsaládok világából, és váltak a világ egyik leggazdagabb családjává.  Csupán csak az információ hatalmával.

A társadalom már nem vagyon alapján szegregálódik el egymástól, hanem azon tény alapján, hogy ki rendelkezik hasznos hírrel, és ki nélkülözi ezt.

Érdekes, hogy a középkorhoz mérve megváltoztak a gondolatok az emberi fejekben, de ott is, és ebben a korban is a jól felhasználható értesülés a társadalom egyes csoportjainak a kezében van: míg a középkorban az egyház tartotta kezében a tudást, addig itt az internettel rendelkezőké a jövő.

A huszonegyedik században lehet, hogy a tudás közkinccsé válhat, azonban az önmagában egyre bizonytalanabb ember számára kell az állandóság, akár a matematikai egyenletben.

Azonban fenn áll annak a veszélyessége, hogy ha az ember csak a kézzel meg nem fogható entitáshoz („istenhez”) ragaszkodik, könnyen irányíthatóvá, és hiszékennyé válik. Nézzük meg azonban a mérleg másik oldalát is: ha az egyén az információval bíró ember Kasszandra-szerepét vállalja fel, veszélyes játékot űz. Itt már erkölcsi elvek szerint dönthet arról, hogy milyen célokra használja fel a hatalmát jelentő információt.

Így az lenne az egészséges dolog, ha az illető az arany középutat választja.

Hogy mi lenne a helyes világnézet? Internet, vagy Isten? Sajnos nem tudom. Egy azonban biztos: az általános életfelfogás a századokon keresztül gyökeresen megváltozott, és – sajnos – az ember szerepe lecsökkent. Egyet azonban nem felejtsünk el! Még sem a tudomány, sem a vallás nem adta meg a választ az emberi kíváncsiság által feltett összes kérdésre.
Fogyasztói társadalomban élünk

Kedves Olvasóm!

Egy nem megszokott vásárlás történetét szándékozom neked elmondani. Történt ugyanis, hogy körülbelül két héttel ezelőtt az MP3 lejátszómról elveszett az a kis bigyó, amely a hivatalos leírásban „védőkupak” néven szerepel. Logikus gondolatsor ilyenkor, hogy újjal kell majd pótolnom az elkallódott részt. De ha tudtam volna, hogy ez nem ilyen pofonegyszerű dolog – valószínűleg hagyom az egészet a csudába!

Legelső lépésként – úgy gondoltam -, hogy ott a legegyszerűbb keresni a védőkupakot, ahol megvettem az MP3 lejátszót. Igen ám! Ott viszont közölték, hogy nem tartanak ilyesmit, próbáljam meg a garanciapapíron szereplő budapesti címen (pontosabban írjak nekik, hogy küldjenek belőle egy darabot a címemre). Nem sokszor történik meg velem, hogy ellentmondok az ésszerű útmutatásoknak, de ebben az esetben úgy gondoltam, hogy kétszáz forint értékű alkatrészért kár a levelezgetés, telefonálás, és utazgatás Pestre, hiszen sokkal drágább lenne a telefonköltség, mint a tényleges haszon (én ugyanis a „bürokrácia malmai lassan őrölnek” – elvet vallom). Bár így utólag összeszámolva a költségeket, az elhasznált benzin árából tíz védőkupakot is vehettem volna.

A következő módszerem az volt, hogy a város többi üzletében kerestem a védőkupakot. Boltról boltra járva a legtöbb helyen azt mondták, hogy ők ilyesmikkel nem foglalkoznak, és ha lenne a raktárkészletükben, akkor sem adhatnának nekem a garanciapapírom fejében – csak pénzért, mert nem itt vettem a készüléket.

Ezután azzal próbálkoztam – már nem hagytam annyiban a dolgot -, hogy másik városban keressen az árut. De itt sem jártam szerencsével. Ugyanaz a helyzet ismétlődött, mint amikor végigjártam a boltokat: „Nem itt vette, ne is itt keresse!”

Már-már kudarccal fenyegetett a keresés, és már majdnem a pesti címhez fordultam. Esetleg még az is foglalkoztatta a tudatomat, hogy kupakot kellene lopnom az egyik hipermarketből, amikor rájöttem arra (egész pontosan az osztálytársaim mondták), hogy van egy üzlet az előző városban, ahol különböző kiegészítőket lehet venni a háztartási eszközökhöz. „Mit veszíthetek? ”- kérdeztem magamtól, és úgy döntöttem, hogy végső kétségbeesésemben itt is megpróbálom. A dolog egyetlen szépséghibája csupán az volt, hogy úgy el volt rejtve a mellékutcák pókhálószerű rendszerében a kereskedés, hogy félnapi munkámba telt megkeresni azt.

Alig hogy, beléptem már láttam, hogy ez az én helyem. Porszívócsövek, villanyborotva-pengék garmadája volt a polcokra felpakolva.

Amint elmondtam az eladóhölgynek, hogy mit is keresek, ő rögtön kiselőadást tartott arról, hogy mennyire arcátlan vagyok, és pazarló életet élek. Idézem a szavait: „Itt pazarolja az amúgy is szűkös MP3 «védőkupak» készletet! Hová jutna a világ, ha minden jöttment védőkupakot akarna vásárolni? Mi lenne akkor a többi tisztességes MP3 lejátszót vásárlóval?”

Hiába győzködtem, hogy ha minden vásárlóval így bánnának, akkor senki sem venne ilyen eszközt, ő hajthatatlan maradt, és csak mondta-mondta a magáét.

Alig tizenöt perces lelkifröccs után végül is elmondta, hogy lehetséges pótolni a „védőkupakomat” a pesti címről, de egyéni vásárlóval nem állnak szóba – még szerencse, hogy nyugton maradtam – azonban a kérdéses elemet meg kell rendelnie. Előreláthatólag az ára kétszáz forint. Ez után megesketett, hogy senkinek sem árulom el, hogy hol van a boltja, mert a végén még ide járnának vásárolni a vevők!

A határidő lejártakor, pontban két hét múlva mentem vissza az eldugott üzletbe. A kiszolgálás ugyanolyan udvarias volt, és a készlet is ugyanolyan maradt. A hölgy odasúgta nekem, hogy van „védőkupak”, és a pult alól elő is húzta a kis zacskót. A galibát csak az okozta, hogy az ára az előre megbeszélt kettőszáz helyett nyolcszáz forint volt.

Amikor megemlítettem neki, hogy nem erről volt szó, ő felettébb gorombává vált, és így válaszolt a vádamra: „Ha drágállja, ne vegye meg!”

Én elképedtem ettől a szemtelenségtől. Hogy mondhat ilyet? Hiszen három hete kergetem teljesen eredménytelenül az alkatrészt, és amikor végre itt van a szemem előtt, adjam fel?

Motyogtam egy mondatot: „Akinek kell, úgy is megveszi.”, majd letettem a pénzt a pultra, és kimentem az ajtón.

Ezzel a mozzanattal véget ért a szerencsétlen védőkupak kálváriája. Fellélegezhettem, egészen tegnapig.

Akkor vettem észre ugyanis, hogy az MP3 lejátszóm hátlapja is eltűnt…

---

[1]     Helyesen: Boole-algebra  – az író

[2]     Itt a logikai algebrában szereplő tagadási műveletre: a negálásra utaltam– az író