Keletkezési történet: Valamikor 2010 környékén keletkezhetett a novella. A „Júdás Tádé létrája” című kötet részének szántam.

1.

Hétfő reggel Brunszvik Rezső, Csicseriváracs Túróshalom városrészében elő lakos méhként ébredt fel első emeleti panellakásában. Nem változott sem a mérete, sem a személyisége: csakis a kinézete.

Egyedül lakott.

Az egyedüllét gondolata persze nem feszélyezte a Csicseriváracsi Kobold és Gladiátorképző Főiskola „TO-s bácsját”. Az elkeseredett egyetemi hallgatók már évek óta kívántok „sok szépet, s jót” a tanulmányi ügyek intézőinek, Brunszivik Rezső sem tartozott a kedveltek kicsiny sorába. Volt, aki például egyenesen a példaképül akarta őket állítani a Csicseriváracson csak átrobogó Intercity elé, s akadt olyan is, akinek egyetlen kívánsága volt csupán az égiek felé: hadd éljen addig, amíg át nem veheti az igényelt diákigazolványát. Első olvasatra, bizonyára szerénynek tűnik is az ifjú kívánalma, azonban az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az ilyen ügyek „hivatali ügymenete” másfél évtől egészen a végtelenségig elhúzódhatott, így ennél biztosabb éltető nem is kellhet egy diáknak, különösen, ha olyan életvitelt folytat, mint amilyet a diákok szoktak a Gladiátorképzőben.

Szóval, hogy egyik szavamat a másikba öltsem: Brunszvik Rezső, azt hitte, mikor a tükörbe ézett a reggeli borotválkozás közben, hogy az egyik egyetemi „mentoráltjának” szívbéli jókívánsága teljesedett be rajta. Kissé telt, negyvenöt éves arca – melyről gyakran kellett a sörtéket megritkítania – most teljesen idegenszerű, hatalmas szemüreggel bíró képződménnyé változott, amelyben két, bonyolultan csiszolt üvegdarabra hasonlító rovar-látószerv vert tanyát. Fülei is rovarszerűvé váltak: két csáp leledzett helyükön. Végtagjjai eltűntek, teste egészét fura tapintású rovarsörte borította, ráadásul hangja sem hasonlított eredeti orgánumára. Régebben tiszteletet parancsolóan tudta kifejezni a hallgatók számára kérésük teljesíthetetlenségét. Brunszvikot csak ez az egyetlen dolog aggasztotta: hogyan lenne képes végezni a dolgát a régi hangorkán nélkül?

Hogyan tudná ilyen zümmögéssel azt mondani egy ösztöndíjat követelő egyetemistának, hogy „kapd be”?

Látszólagos problémának tűnhet egy „laikus” számára, de mint azt jobban értesült olvasóink tudhatják, a csicseriváracsi egyetem számláján hatmilliárdnyi hiány mutatkozott, amelyet – a vezetőség bölcs állásfoglalása miatt – legfőképpen a hallgatókon kellett megspórolniuk. Hiszen hogyan is nézne ki a rektor új luxusautó nélkül? – Különben is – okoskodott magában Brunszvik Rezső – az igazgatóság még nem kényszerített munkára egyetlen kollégát sem, az állandóan elégedetlen diáksereg azonban igen. Sorozatos követelődző hangjuk visszatetszést keltett a munkaidőben jámboran olvasgató káderek lelkületében.

Épp emiatt rémítette meg Brunszvikot komolytalan, cincogó-zümmögő hangja, mely így hasonlatossá vált szakmabeli riválisaihoz: a csicseriváracsi vasútállomáson jegykiadást végző alkalmazottaihoz. Hősünk gyűlölte a jegyeladókat, hiszen magasztos elvei nem engedték neki, hogy csak „úgy” dolgozzon, mint amazok! Abban a pillanatban, amint eszébe jutottak a „rabszolgák”, máris felsejlett előtte a  bólogatójánosok tömege, akik órák hosszat csak lesütött szemmel vesztegetik a jegyeket. Látta magát betegen: kiújult lumbágóval, vérhólyagos tenyérrel, amelyet az irodai expander „becsípődése” okozott neki.

Úgy bizony!

Az elégedettségi-expander volt a Csicseriváracsi Tudományegyetem tanulmányi osztályán dolgozók másik rémálma a munkán kívül. Lényege egészen egyszerű volt, s azon a régi, már avíttas eszmén nyugodott, hogy a vevőnek mindig igaza van. (Brunszvikék képzésének első óráin ezt tudományos megalapozottsággal cáfolták meg.)

A hallgatói iroda elégedettség-mérésének fő műszere ez az eszköz volt. Ha egy hallgató nem volt megelégedve az ügyintézés gördülékenységével, hovatovább, ezt szerette volna tudomására hozni az illetékeseknek (vagyis maguknak a dolgozóknak), akkor – meghatározott kereteken belül, amelyeket ehelyütt nem fejtenénk ki – arra ítélhette a vele foglalkozó tisztségviselőt, hogy tíz-húsz percig feszítse ki az expandert.

Bár a rendszert – az indoklás szerint a „visszaélések miatt” – hamar „elsüllyesztették”, azonban mind a mai napig fájdalmas konnotációval emlegetik fel az ehhez kapcsolódó emlékeket ügyintézők egy-egy problémásabb eset után:

– Hajh, sokkal rosszabb is lehetne! Emlékeztek arra, amikor egyszer becsípte a számat az expander? – mondta egyszer valamelyikük.

Ekkor a többiek részvéttel néztek rá, s hangjukban fájdalmas részvétnyilvánítással kívántak „Jó létet, s szebb halált!” kollegájuknak.

2.

Brunszvik első reggeli tapasztalata után gyakorlatiasabb dolgokon törte a fejét. Hogyan öltözködjön? Hogyan rejtse el csúf, sertékkel tarkított testét – bár az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ez a dilemma az átváltozása előtt is fájdalmasan gyakran kísértette.

Hosszas tanakodás után Brunszvik Rezső a fürdőköpeny mellett döntött, mert csak ezt az egyetlen ruhadarabot tudta önmagára felölteni. Mikor a ruházkodási kérdésben dűlőre jutott, már félórás késében volt. Nem volt ez szokatlan máskor sem: bizonyos kollegái csak az ebédszünetre jöttek be az irodába, hogy azután ismét csak hazamenjenek. (Legalább így nem mondhatják azt, hogy nem voltak bent. – indokolták lépésüket.)

Azonban Brunszvik az elvek embere volt: ő becsületesen végigülte mindazt a másfél órát – plusz ebédszünetet –, amelyet a munkaköre számára előírt. (- Az ember pihenjék mindig becsülettel! – hirdette túlságosan sokszor üres óráiban kiötlött filozófiáját.)

Brunszvik nem keltett különösebb figyelmet a lépcsőházban. Csak amikor egy kellemetlen pillanatban szétlibbent rajta a köpeny, akkor jegyezte meg rosszmájúan özvegy Vukovichné, hogy milyen jól megy manapság a tisztviselőknek, hogy manapság már csíkos bundát is megengedhetnek maguknak. Brunszvik nagyot köpött az asszony után, azaz csak köpött volna, hiszen szájából nyál helyett nektár távozott, amelyet a dilinyós özvegy mély megdöbbenéssel konstatált, majd igazi feminim együttérzéssel és egy kezében tartott kosárral szájba vágta Brunszvikot. A „férfi” hátratántorodott az erőteljes ütéstől, majd megszégyenülten kifutott a lépcsőházból ám előtte – valamiféle bosszúként felkapta a sérülést okozó tárgyat és magával vitte.

Rovarteste remegett az izgalomtól és a megalázottságtól. Bár az idő tavaszias volt, ez mégsem vigasztalta Brunszvikot. Tudta, hogy munkába kell mennie és ez véglegesen elvette minden jókedvét. A tömb parkolójában állt őzszínű Volvója, mellyel munkába szokott járni. Már háromneged óra késésben volt. Nagyon jó kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy ezt megúszhassa az ember. – tépelődött magában.

Brunszvik Rezsőnek a méhléttel együtt járó lábacskák miatt jó néhány percig tartott az, hogy eljusson a kocsijához: repülni pedig még nem tudott. Odüsszeuszi kalandjai azonban még nem értek véget, hiszen rövid végtagjai miatt a személygépkocsi „dirigálása” sem ment a megfelelő módon. Kedves Olvasóink bizonyára úgy látják, hogy hősünk legfőbb problémája a kuplungozás-fékezés és a sebességváltás volt, ez azonban nincs így: ezeket pár fadarabbal még meg tudta oldani. A méhhé vált férfit leginkább az aggasztotta, hogy a szabálytalanul közlekedő vagy eléje bevágó autósoknak nem tudta „nemzetközi karjelzéssel” megköszönni kedvességét. Mi sem érzékeltetheti jobban e gesztus horderejét, minthogy megosztjuk Olvasóinkkal: a csicseriváracsi autósok az udvarias sofőrtársukra rögvest a „messziről jött ember” jelzőt alkalmazták. Ennek következményei jelentősek voltak: a számtalan kevéssé sikeres előzés és sávváltás következtében Brunszvik rovartestét számtalan ütleg kékítette, és őzszínű Volvójában is 250 ezer forintnyi kár keletkezett a dühöngő ingázók miatt, akik egy piros lámpánál tángálták el a méhhé vált férfit.

Nem is csodálkozhatunk azon a tényen, hogy az utazás fáradalmai miatt hősünknek semennyire sem fűlött a foga a munkájához. Jócskán fél tizenegy körül járhatott az idő, s a középkorú tanulmányi előadó még a megszokottnál is csüggedtebb volt: a „munka” azonban nem várhatott. A Csicseriváracsi Tudományegyetem központi épülete elé érve szárnyaszegetten pattant ki járgányából. Amint végignézett a már jó megszokott környezeten rögvest furcsa lett számára valami: az esetek nagyobb hányadában az ő és kollégái munkaidejét a pocsék gépi kávé szürcsölgetése, és az épület előtti kollektív dohányzás tette ki, azonban abban a pillanatban pár unatkozó diákon kívül senki sem volt a bejárat közelében. Brunszvik egészen biztosra vette, hogy nagy baj történt: mindent egybevetve a munkatársak lelkiismeretességét dicséri, hogy már jóval munkaidejük megkezdése előtt is elvégezték e szigorú szertartást, s most mégis semmi. – A láncdohányos kollegák, mintha felszívódtak volna. – füstölögte magában Brunszvik.

– Na, mindegy! – tűnődött. – Legalább lesz időm kitalálni a többieknek, egy mesét arról, hogy mis is történt velem. Legelső gondolata az volt, hogy átváltozását a bölcsészkari dékán – a közismerten közép- és koraújkori, magyar irodalommal foglalkozó – Görzsehelyi Csergő Balázs utasításával magyarázza. Hírhedt volt ugyanis, hogy a dékán az unalmasabb metaforák illusztrálására saját kollegáit kérte fel. Történt egyszer például, hogy egy bibliai kérdésnél – Pázmány Péter egyik írását elemezték akkor – a tanár úr egy arra járó diákot kért fel arra, hogy öltözzön be tevének azért, hogy szemléltetni tudja, milyen nehézséggel is jár a tű fokán átjutni.

Bár kecsegtetőnek tűnt, de Brunszvik mégsem ezt a magyarázatot választotta. Úgy gondolta, hogy túl valószerűnek tűnhet povedálása. Végül abban egyezett meg magával, hogy a következőket fogja mondani belépésekor:

– Gyerekek, hatott az a fogyasztópor, amit a múlt héten adtatok nekem.

Ez a megokolás hihetőbbnek tűnt: tudta ugyanis, hogy ezzel a módszerrel egyik kolleganője nemcsak, hogy két hét alatt negyven kilót fogyott, hanem még szárnyat is növesztett. A szer állítólag a Rekamié Népköztársaságból származott, s egy bizonyos Cai Bo Keszenkó árulta a helyi hipermarket mellett.

3.

A harangok tizenegyet ütöttek, amikor Brunszvik Rezső, negyvenöt éves tanulmányi előadó belépett a munkahelyére.

Látszólag minden a helyén volt: a tanulmányi osztály előtt megint akkora tömeg állt sorfalat, mintha inegy ebédet osztogattak volna. A várakozókon sem lehetett semmi átlagtól eltérőt észrevenni: csak a szokásos két-három szülés indult meg várakozás közben, s néhányan divatosnak aligha nevezhető kemping hálózsákban vészelték át a várakozás monoton perceit. Az a legenda keringett a várakozók között, hogy valaha egy alacsony származású ember – most pszichológiai kandidátusa van – az egyetemi bürokrácia üresjárataiban elolvasott köteteknek köszönheti motivációját, s végül magas tudományos fokozatát. Mindez persze csak szóbeszéd volt, Brunszvikot egy cseppet sem zavarta: ő csak be szeretett volna jutni oda, ahol már nem zavarja senki sem.

Nagy sóhajtás kíséretében nyomta le az iroda kilincsét, majd – előre számítva a gúnyolódások tömegére – belépett az ügyfelektől elzárt irodába. Hangtalanul ült le a helyére, s nem is nézett rá senkire sem. Csak néhány pillanattal később emelte fel méhfejét, de amit az irodában látott, az a legvadabb képzeletét is felülmúlta. Látszólag minden rendben volt: nem tűnt el semmi sem, és a kollegái is megszokottan kávézgattak, semmit tettek. Egyedül a kinézetükben nem voltak azonosak tegnapi önmagukkal: mára ugyanis mindenki valamilyen állattá vált.

– Hát beteljesült a hallgatók akarata! – kiáltott fel.

Az irodában – önmagát is beleszámítva – egy lajhár, egy méh, egy disznó és két tehén tanyázott. – Mintha munka közben látnám magunkat. – vigyorgott Brunszvik. Hősünk rögtön tudta, hogy a kollegái is ugyanúgy jártak, akárcsak ő: ezt rémülettel vegyes örömmel vette tudomásul: legalább nem kellett magyarázkodnia. A borzalmas helyzetnek csak egyetlen pozitívuma volt: az átváltozás a munkamenetre nem volt hatással: a kétóránkénti másfél hallgatós kvótát még ilyen állapotban is tudták tartani, sőt félelmetes tempóban még meg is duplázták. Legfeljebb a hallgató nem kérdezett vissza annyiszor, mint általában. A munkatársak sem csodálkoztak Brunszvikon, csak amiatt fejezték ki sajnálkozásukat, hogy régi harcostársuk nem tudta megfogni a kávéscsészéjét, mert rovarvégtagja sajnos anatómiailag nem volt erre képes.

Kezdetben a hallgatók között általános elégedettségi-hullám terjengett. A szokatlanul könnyed munkamenet és az értelmes magyarázatok, amit a benti középkáderektől kaptak, optimista érzelmeket keltett bennük. A főiskolások azonban úgy gondolták – mondjuk, teljesen alaptalanul – hogy ez az idilli állapot így is marad.

4.

– Lajoskám, gondolja el milyen cudar is lesz a sorunk ha ez így marad! – zümmögte Brunszvik a főnökének, Békássy Lajosnak, aki jelenlegi alakjában lajhárként próbálta állni a hallgatói rohamot.

– Tudom Rezsőkém, én is virtigli vagyok, akárcsak maga. – mondta tőle szokatlan gyorsasággal. – Már csak egyben bízhatunk: abban, hogy az illetékesek erről nem értesülnek majd. Képzelje el, hogy milyen kellemetlen is lenne, ha máskor is ilyen kemény munkatempót várnának el tőlünk! Elvégre mi nem vagyunk kányási bányászok! – ógott-mógott a főnök.

Van ugyanis valamiféle művészi jellemzője a hivatali munkának – legalábbis szerették volna ezt hinni az ott dolgozók. Úgy gondolták, hogy minden egyes kitöltött űrlap, mindmegannyi lebélyegzett dokumentum egyedi és meg nem ismételhető, akárcsak az Ember: éppen ezért igyekeztek azt a pár darab kiadott papírdarabot különlegessé tenni. Kalligrafikus írással rótták rá a szavakat, a bélyegző körvonalát kézzel rajzolták át a kérvényen. Ezt a precizitást a szakmai kiégést megakadályozandó, kissé autista trénertől lesték el, aki esküdött a metódus áldásos hatására.

Mindebből persze a várakozó hallgató semmit sem tudhatott: csak bőgött-elégedetlenkedett az istenadta mindenért! Brunszvik emlékezetében volt olyan eset, amikor az egyik várakozó „a feszültség csillapítására” megivott két üveg bort és három rekesz energiaitalt, amíg elkészültek a pírok.

A többi munkatárson a végkimerülés jelei mutatkoztak: a tehénné vált hölgykollegák a szokásosnál gyakrabban szerettek volna kimenni legelészni, s ezért néhány zöld ruhát viselő hallgatóra támadtak. Nem ők voltak azonban az optimális munka kerékkötői: a hallgatói pénzügyekkel foglalkozó kolléga – név szerint Straub Antal – bírta a legkevésbé a feszített munkatempót. A disznóvá vált munkatárs mellé egy külön kanászt kellett felfogadni, aki a fel-felgyülemlő trágyát újrahasznosítja, szem előtt tartva modern világunk takarékosságát.

Talán novellánk főszereplője, Brunszvik Rezső viselte a legjobban a stresszt: „munkabírása” pontosabban szólva „munkatoleranciája” a többiekével összehasonlítva szinte felfoghatatlan volt. Másfél órás munkaideje alatt megtanulta repülni, szárnyait bontogatva negyvenhétszer repülte körül a központi épületet, nehogy görnyedezni kelljen az íróasztal mellett. A többi „állat” menekülés lehetőségek és reflexek híján dolgozni kényszerült. Aznap új rekordot állított fel a kollektíva: öt munkatárs mindösszesen 160 pecsétet rajzolt át. A gördülékenység egészen addig tartott, amíg egy heccmester meg nem fejte a tehénkisasszonyokat. Ez peresze országos hírű botrányt eredményezett: egyszerre ment egymásnak a tisztifőorvos és a hely állatorvos, Roth Weiler, mert nem tudtak megegyezni abban, hogy egy ilyen „bűncselekmény” kivizsgálásában melyikük is az illetékes. Végül a brutális habitusú Roth Weiler kerekedett felül a viadalban: a nyomdafestéket nem tűrő részleteket bölcsen elhallgatjuk, de annyi talán nem fogja felháborítani az olvasóinkat, ha elmondjuk: a győzelmet az inszemináló berendezés nem megfelelő használata eredményezte.

A szexuálisnak nem mondható zaklatásról tudomást szerzett a rektor úr is, és gyatra erkölcsi magatartása miatt megfeddte a tanulmányi osztály dolgozóit, valamint pénzbírságra ítélte Békássy Lajost. Azaz csak ítélte volna, ha a lajhárrá vált főnök úr a megbeszélt időpontban bekopogott volna a rektori irodába, azonban anatómiai újszerűségéből fakadó lassúsága ezt megakadályozta. Végül három és fél óra várakozás után a rektor úr letett arról a tervéről, hogy Békássyt személyesen is leteremtse:

– Békássy biztosan megmacskásodott! – dohogott magában a főiskola vezére.

5.

A tanulmányi osztály munkatársai tanácstalanok voltak a saját átváltozásukkal kapcsolatban, egyet azonban teljesen bizonyosan tudtak: még egy ilyen napot nem élnének túl. Szemük káprázott, fülükben nem létező zajokat-zörejeket kezdtek el hallani, s végtagjaik is vizenyőssé váltak a sok munkától.

– Nem kímélik itt az embert! – elégedetlenkedett az egyik tehénné vált alkalmazottnő, Erdész Ferdinándné, született Wachott Rozália.

– Ezeknek mi csak állatok vagyunk, akiket szabadon ugráltathatnak kicsinyes ügyeikkel! – kontrázott rá kolléganője, Ocsovszki Radovánné.

A morgolódásra egyre hangosabbá vált az elégedetlenség, míg végül Békássy Lajos intette csendre beosztottjait.

– Kedveseim! Hallgassatok el! Figyeljetek most rám! Mégis, mitévők legyünk?

Volt, aki a Kelemen-módszert ajánlotta megoldásként: azaz minden asszonyt falazzanak be, és a férfiak illuminált állapotban énekeljék ezt meg, de aztán – mivel nem ebben nem sok rációt láttak – ezt elvetették.

Hosszas tanakodás és értekezés után maga Brunszvik Rezső szólalt fel, aki irodalmi ismereteit hívta segítségül a dilemma megoldásában:

– Drága barátaim! Ha a békák és az egerek harcolhattak, akkor mi is. Holnaptól sztrájkot hirdetünk a fennálló rendszer ellen. Vesszenek a diákok! Temessük el a munkát! Éljen a passzív, s ha kell, aktív ellenállás!

A jelenlevők hatalmas üdvrivalgással fogadták volna a beszédet, ha emberi mivoltukban éri őket az a megtiszteltetés, hogy hallgathatják, de így csak hangos röfögés és múzás fogadta az alkalmi szónok ötletét.

Nehéz este, s még nehezebb éjszaka ölelte körül a tanulmányi osztály dolgozóit, s valamennyi „szaki” nyugtalan forgolódástól kísérve hunyta álomra fejét, előre is felkészülve mindarra, ami másnap fog következni: a munkamegtagadás, amelyet mindannyian annyira óhajtottak, sajnos drágább portéka volt, mint amennyit rá szántak volna. Visszaút azonban nem mutatkozott.

Másnap valamennyien újult erővel indultak a háborújuk csataterére. Reggel a nap vidáman ontotta a gyanútlan városra fényét, s a mit sem sejtő csicseriváracsi lakosság mit sem sejtve indult reggel munkába. A helyijáratok is a szokott menetrend szerint közlekedtek, s a boltokban sem akadozott a kiszolgálás. Csicseriváracs gyámoltalan városa mintha nem is akart volna tudomásul venni az évszázad egyik legnagyobb eseményét: az emberszerű állatok figyelemfelkeltő sztrájkját. Naivan azt gondolhatja kedves olvasónk, hogy valamennyi ember figyelmét elkerülte az akció, azonban Béla, a Motoros Fókák vezére (hivatalos rangján a takarítószemélyzet igazgató-menedzsere, valamint a takarítási szakmenedzser) véletlenül kihallgatta a bejárat előtt tanácskozó „téósokat”.

Fejében rögvest megszületett gonosz terve: a sztrájk megtörésével szeretett volna magának és a többi takarítónak új privilégiumokat kicsikarni a vezetéstől. Úgy, ahogyan volt, rögvest szeretett volna a főnökével beszélni, de az sajnos most nem volt az irodájában. Csak Berekovity Izolda Annamária Brünhildét, a főfoglalkozás és fővesztegetési előadót sikerült előkeresnie hirtelenjében. A hölgy fogadóóráján kívül természetesen intim viszonyt folytatott a dékán úrral: éppen e merész manővernek lehetett tanúja Béla, aki rajtakapta a dékán urat, amikor éppen „tőkét invesztált a kisasszony üzletébe”. Béla, a Motoros fókák vezére – bár hallott némi megmagyarázhatatlan zajongást bentről – apró kopogásoktól kísérve belépett a szobába. Görzsehelyi Csergő Balázs dékán úr – megköszönendő az udvarias belépőt – egy tetszetős, kevéssé használt, kétezer-nyolcszáz oldalas lexikont vágott a hívatlan vendég felé, aki lassú reflexeinek köszönhetően testközelből is megismerhette a tudomány komplexitását, valamint a gravitáció témaköréből is felfogott valamicskét. Nehézkes felfogását is leírhatatlanul felgyorsította e fojtogató incidens: rögtön megértette azt is, hogy a felső vezetés nem kíván állást foglalni a tanulmányi előadók sztrájkjára vonatkozóan. Mégis, Béla nem olyan takarítási szakmenedzser volt, aki azon nyomban feladja a harcot az első nehézséggel találkozva. Önmagában haladéktalanul eldöntötte, hogy minden hatalmát latba vetve harcol az újdonsült konvent önkényuralma ellen, és letöri az engedetlenséget. Ehhez pedig minden hozzáférhető eszközt és minden elérhető embert, szám szerint kettő darab takarítót fel fog használni. Miután taktikai ismeretei jelentősnek egyáltalán nem voltak nevezhetőek, úgy döntött, hogy egész egyszer riadót fúj és összetrombitálja az embereit.

A háború ebben a pillanatban „hivatalosan” is elkezdődött, bár az ellenfélnek még jó néhány órába telt mire értesült erről.

6.

– Hát ez kafkai! – mormogott magában Békássy Lajos, amikor végignézett állattá vált beosztottjain. Tudta jól, hogy ezzel a csürhével nem tudja magát komolyan vetetni, de nem volt más választása, mint felvenni az elébük dobott kesztyűt: a tét az igamunka volt.

A borzasztó helyzetet csak tetézte, hogy a dékán a reggeli értekezleten utalást tett arra, hogy a Csicseriváracsi Tudományegyetem siralmas anyagi helyzete miatt a beosztottakat további területeken is hasznosítani akarja. Ilyen lenne például a Csicseriváracsi Tudományegyetem gyakorlóiskoláinak tejellátása, és a borászati és mezőgazdasági kar is bejelentette igényét a disznótrágyára. A többieknek nem volt kifogása az új rendszer ellen, csak a vezető, Békássy Lajos emelte fel szavát az új intézkedése ellen. Indoklása szerint a rá háruló többletmunka olyan hatalmas lenne, hogy azt egy lajhár ébren nem tudná elvégezni.

Szóvirágai végül mindegyik alárendeltjét meggyőzték, így hát a munkabeszüntetés eszközéhez nyúltak.

Kezdetben bezárták az ajtókat és lehúzták a rolót az ügyfélfogadó ablakokon is: a hallgatók meg sem lepődtek, ez már évek óta a megszokott volt: máskor is történt már ilyesmi. Mindenki úgy hitte, hogy csak kávézgatnak bent: a valóság viszont más volt. A sztrájk első pár órája eredménytelenül telt. Csak a tehénbőgésre hitték azt a rendületlenül várakozók, hogy nagybőgő, s a bennlevők tulajdonképpen a brémai muzsikusok. Egy szó, mint száz, látszólag senki sem érdekelt az öncélú tüntetés: sem a hallgatókat, sem a felső vezetést, csak Bélában, a Motoros Fókák vezérében fortyogott az indulat, amely végül a felszínre tört.

Az ellenség hadvezére ügyesen megregulázta a takarítócsürhét (összeszedte őket az egyetem melletti „vendéglátóipari egységből”, amelyet a sikoltozó öregasszonyokhoz címeztek), s végre teljes létszámban az attakra tudtak koncentrálni.

– Hát ez orwelli! – mondta egyikük. – Állatok ellen vonolunk, mint a hentesek!

Béla, a Motoros fókák vezére – kéretik megjegyezni, hogy ezt állandó jelzőnek nevezik az irodalom szakzsargonjában – leintette.

– Mi történnek Jóska, ha minden jöttment állatfaj egyszerre csak lázadozni kezdene az ember ellen? Ha a tyúk nem akar tojni, s inkább felrobbanna? Vagy a lovak megtagadnák, hogy az autók teljesítményének mértékegységei legyenek? Vagy például a fekvőrendőrök megtagadnák a munkát, csak azért, mert egyhelyben kell vesztegelniük? Vagy éppen a sünök haragudnának meg az emberre, hogy a rendőröket utánuk nevezték el? Ez elvi kérdés, cimboráim! Az ember az uralkodó állatfaj! Ebben nem is lehet vita.

A vezér, azonnal jelentkező, felhevült lelkiállapotában szeretett volna beszédet intézni a tanulmányi előadókhoz, így hát vitapartnerre tartott igényt. Hosszas követelődzésére a remek irodalmi és retorikai ismeretekkel rendelkező Brunszvik Bélát küldték ki a társai. A méhhé vált ügyintéző azonban már az átváltozáskor megsüketült…cudar anatómia! Még nagyobb problémát okozott számára, hogy maga sem tudta, hogy a méhek teljesen alkalmatlanok az emberi hang értelmezésére. Ezzel a biológiában járatlan Motoros Fóka vezér sem volt tisztában: így mondatai nyílvesszőkhöz hasonlatosan záporoztak Brunszvik felé. A felettébb munkaedzett tanulmányi előadó azonban az elvi vitában kamatoztatni tudta ügyintézői képességét: azaz úgy beszélt, hogy annak sem füle, sem farka nem volt. (vagy hogy érzékeltessünk valamit a tirádából: „politikailag korrekt modorban társalgott”.) Ilyesmiket hadrikált:

– Részben igaza van.

– A közoktatási törvény mást ír a kérdésről, nézzen utána!

– Igen anya, hozok tejet! – s ehhez hasonlatos replikákkal rombolta porrá Béla, a Motoros fókák vezérének érveit. (De nem csak egyedüliként bírja ezt a metódust használni: manapság már ezt a módszer a tisztviselők, sőt maguk a politikusok is elsajátították.) De hogy a technika pozitívumát is megemlítsük: a fogás a hallássérült polgártársainknak is visszaadta a reményt arra, hogy társadalmi funkciókat vállalhassanak. Éppen ezért támogatta minden eszközzel az esélyegyenlőségi miniszter, aki maga sem hallotta meg a javaslataira érkezett ellenvetéseket.

Egy szó, mint száz: a módszer vitathatatlanul eredményes volt. Béla, a Motoros Fókák vezére égtelen haragra gerjedt, amikor elvi állásfoglalását szétzúzta egy „magasra nőtt méh”. Számára ez jelentette a casus bellit, azaz az okot a háborúra.

Brunszvik Rezső, a teljesen süket tanulmányi előadó – aki, mint később felismerte, már emberi mivoltában is csökkent hallóképességű volt – alig bírt visszamenni az övéihez, mert a takarítóbanda agyon akarta csapni egy Népszabadság-szedőgéppel, amit még a rektor nyúlt le valahonnan, és a takarítószertárban tárolt, mondván: „úgy is jó lesz az még valamire.”

Bár az ostromló sereg létszáma kisebb volt, de korlátlan felmosórongy és hypokészlete kiegyenlítette a küzdelmet. A Motoros Fókák vezére és két embere látszólag szilárdan kézben tartotta a hadi helyzetet, sőt, hogy hadianyagaik kimeríthetetlenségét bemutassák, látványosan felmosták a folyosót. A tisztítót hadművelet a vécéket sem kímélte.

Felmentő seregre nem számíthattak a bentiek, hiszen mindenki úgy tudta idestova három éve, hogy komoly szakmai értekezlet folyik a tanulmányi osztályon a liberális kaktusznevelésről, és a humánus sajtkészítésről. Békássy Lajos a legvéksőkig el volt szánva arra, hogy az irodában levő, leselejtezett kávégépet megvédi az ellenségtől, s ha kell, akár meg is semmisíti. Egyéb értéke nem volt az irodában, csak az üvegekben tárolt kandiscukrot kellett megetetni Strub Antallal, a tanulmányi osztály pénzügyi előadójával, aki mellesleg disznóvá vált.

Mindkét fél – saját erejéhez mérten – felkészült a harcra.

Kezdetben a Motoros Fókák pszichológiai hadviseléssel próbálkoztak, és egy nősténylajhár hangját játszották be, ezzel is próbára téve Békássy Lajos, lajhárrá vált tanulmányi előadó akaraterejét, de végül – mint az okos Odüsszeusz, amikor a szirének énekét akart meghallgatni – sikeresen lekötöztette magát. Ezek után a tanulmányi előadók lendületk támadásba: fekete nyomtatópatronokból kiszívott festéket kevertek össze tehénvizelettel (ne érdekelje a kedves olvasót, hogy honnan is szerezték!). Az elkészített mixtúra olyan illatú volt, mintha egy harmadnapos vízi hulla béltartalmát faszeszbe áztatták volna, majd az elkeverik anyafölddel. Ez a biológiai támadás felbontotta a Motoros Fókák sorait. Az egyikük egész egyszerűen nekirohant a liftajtónak, ami azután halk, nem bántó reccsenéssel, szinte hívogatva pukkantotta szét a marcona takarító zsebében lapuló snapszos üveget.

A tanulmányi osztály dolgozói üdvrivalgásban törtek ki a váratlan siker miatt, s már-már a diadalukat is ünnepelni akarták, amikor Béla, a megmaradt Motoros Fóka vezére megfútta az éppen a kezében levő kevertes üveget, amely jelezte az új roham kezdetét.

A látszólag egyszerű terv, amelyet kevéssé fennkölt káromkodások közepette ötlött ki, nem igényelt túlzott előkészítést. Az ostromlók úgy gondolták, hogy a szó valós értelmében kifüstölik az irodában levőket. Rögvest meg is gyújtották az összes, közelben levő prospektust és a zsebükben talált sörös címkét is. (Mély fájdalommal vették tudomásul, hogy a könyvtár a másik épületben található…) Magával a művelettel viszonylag hamar készen lettek, s már csak a hatást kellett kivárniuk. Türelmesek voltak, egy szó nélkül ácsorogtak sokáig, azonban a fejvesztett menekülés, amelyet annyira vártak, elmaradt. Belülről csak gunyoros röfögés és múzás hallatszott, és éppen csak egy kicsi zümmögés, amely feltüzelte a pórul járt hadsereget.

Néhány perc múlva egy vékony, szinte bántóan magas hang hallatszott:

– Köszönjük a füstöt! Két dobozzal szívunk nap, mint nap. Ez nekünk nem árthat meg!

A szemtelenség miatt a harcok sorsa néhány pillanatig megtorpant: mindkét fél sorai rendezésével törődött. Amit a füst és az erőszak nem tudott elérni, azt bizony elérte valami más. A bentiek egyre inkább érezték az éhség félelmetes hatását: úgy vélték, hogy erejük elszálltáig már nem sok idő van hátra, bár alig három óra telt el az etetés óta: ők azonban erejük végén jártak. Nem úgy a Motoros fókák, akiket kollegájuk balesete bosszúra tüzelt. Néhány üveg rum elfogyasztása után a takarítók újabb haditervet találtak ki. Hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy a másodéves operaénekes-tanoncok szokásos koncertjét a tanulmányi osztály elé szervezik. A művészeti karos deákok szíves-örömest vettek részt a bosszúhadjáratban, hiszen a gördülékenynek egy kicsit sem mondható ügyintézés sokuk életét keserítette meg

Az operaénekesek hangja hetedhét határon ismert tömegoszlató eszközként vonult be a köztudatba. Ebben az esetben sem bántak kesztyűs kézzel az ellenféllel. Háromnegyed óra múlva súlyos veszteségeket szenvedtek a védők: a tehénné vált kolleginák lerágták egymás farkát, de maga a főnök úr is csomókban tépkedte a saját szőrét. A borzalmas kínzástól csak Brunszvik rezső menekült meg, aki olyan süket volt, mint egy díszesen cicomázott, de korántsem giccses népművészeti edény.

Amikor aztán a jövendőbeli énekesekből kifogyott a szufla, szépen eltakarodtak olyan hirtelen, mint ahogyan az írói fantázia előhúzta őket a semmiből.

A védők veszteségei rettenetesek voltak: elvesztették Straub Antalt, aki mobiltelefonon értesített a felesége, hogy azonnal jöjjön haza, vagy különben petróleumba fogja áztatni, és forró égőt fog a bőréhez nyomni. Egy ilyen fenyegetést pedig nem lehetett félvállról venni.

A harc idáig döntetlenre állt, s a harci kedv mindkét oldalon minimálisra csökkent. Az állatok szörnyűen bőgtek-jajjgattak, a Motoros Fókák hasonlóképpen. Igaz, ők azért, mert akkor kapták meg a füst-támadás miatt tévesen kirendelt Tűzoltóság számláját, amelyet nekik kellett kiegyenlíteniük.

A csateret döbbent csend töltötte be, s a felek mindegyike hajlott volna a megyegyezésre.

7.

Brunszvik Rezső hétfő reggel vidáman ébredt fel Csicseriváracs Túróshalom városrészében fekvő, első emeleti panellakásában. Felkelt volna, de sajnos deréktól lefelé az ágyhoz nőtt.

– Nahát! – gondolta. – Még mindig jobb, mintha méhként kellene élnem.

Ezek után visszafeküdt az ágyba és aludt tovább. Elvégre egy ilyen munkahelyen pár órás késés miatt nem kötik fel az embert.