Keletkezési történet: Végleges elkészülte 2010. október 27 délután fél kettő. Eredetileg a „Júdás Tádé létrája” című kötet része volt, amely akkor nem készült el. Személyes és valós élmények alapján íródott.

Üdvözöllek kedves olvasóm! Bocsáss meg, hogy csak így hebegek-habogok már így az elején, nem szokása ez egy tollforgatónak, de úgy vélem, hogy némi magyarázattal tartozom. Engedd meg Kedves Olvasóm, hogy eltérjek a megszokott riport-formától, és leírjam teljes terjedelmében ama beszélgetést, nem ragaszkodva az egyik újságban megjelent riporthoz, amelyet szintén én írtam… talán Te is hallottál róla, vagy talán el is olvastad az egyik hetilapban, ki tudja? Hisz’ ismered, hogy milyenek az újságírók! Valamit mindig kihagynak, és valamit pedig feleslegesen csatolnak a tényekhez… A nagy érdeklődésre való tekintettel most megígérem, hogy amit ehelyütt leírok, az a teljes igazság lesz, bárminemű púderezés nélkül.

Egy elegáns csicseriváracsi vendéglőben találkozom N.-nel, aki messze földön híres bohémként vonult be az egyetemi közéletbe. Legendás figura, bizonyosan vetekedhet Cholnoky Viktor mitikus hősével, Amanchich Trivulzióval, a dalmát szélhámossal. Én előbb érek a helyszínre – ezt általában minden hasonló munkám előtt így szoktam. Nincs annál visszatetszőbb, ha maga a zsurnaliszta késik, rabolva a riportalanya idejét, valamint rombolva saját szakmai nimbuszát is. A találkozót délelőtt tíz órára beszéltük meg. Késik. Negyed tizenegykor már idegesen babrálom a kikészített eszközöket: a diktafont, a viseltes jegyzetfüzetet.

Éppen italt rendelek, amikor N. megjelenik. Laza, természetes kisugárzása – amelyet később jobban is megismertem – már az öltözködésén is látszik: tél lévén fekete szövetkabátot visel, hatalmas, vörös, kötött sállal. Szabadkozik, s vetkezni kezd. Kabátja alatt khaki színű, Télias inget visel, amit kigombolva hord. Alája garbót húzott. Ezen felül koptatott, kék farmernadrággal, s vastag bőrbakanccsal védekezik a hideg ellen.

N. fiatal, húszas évei elején lévő férfi: arcát még nem szabdalta időránc, bár seszínű, beesett szemein már meglátszott valami abból a fordított életvitelből, amely az egyetemisták sajátja. Divatbölcsész. Már első pillanatban ez jutott eszembe erről az emberről. Már csak a manapság oly’ divatos erőtlen szőrzet hiányzik erről a gyenge fizikumú férfiról, s az értelmiségi lét minden jellemzőjének iskolapéldájává válhatna.

Miután biztosítottam arról, hogy késése nem jelent problémát, beszélni kezd. Illetve csak kezdene, hiszen láthatóan zavarban van: ujjai között idegesen tartogatja cigarettáját, s hogy húzza az időt, rendel egy forralt bort. Amikor megkapja a kért italt, mohón belekortyol, majd nagy sóhaj kíséretében mesélni kezd:

– 2007 nyarának végén kerültem ide Csicseriváracsra a bölcsészkarra, magyar szakra, amelyhez egy évvel később második tanári szakként felvettem a történelmet is. Ez volt a „minorom”, ahogyan mi hívjuk. Amikor megtudtam, hogy a kollégiumigénylésemet elutasították, azonnal szállás után kellett néznem, hiszen háromszáznegyven kilométerre laktam innen, így a mindennapi hazajárás nem volt megoldható. Hogy miért nem kaptam kollégiumot, hagyjuk. Nem akarok senkire sem mutogatni… Igyekszem ezt a körülmények szerencsétlen összjátékaként felfogni. Persze sokkal kényelmesebb lett volna, ha bekerülök egy „kóterba”: ha jól tudom az körülbelül 12-15 ezer forint egy hónapra, amiben már benne foglaltatik a rezsi is, internet hozzáféréssel. Egy hasonló adottságokkal rendelkező albérleti szoba legalább a duplájába, de leginkább a háromszorosába kerül. Éppen ezért létfontosságú kérdés, hogy ki kerül kollégiumba.

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy rátérjek a riport témájára, az albérletkérdésre:

– Akkor, ha jól értem, ön nem is élt kollégiumban? – kérdem N.-t.

– Egy napot sem. – somolyog. – De tudja mit? Nem is vágyok én oda. Én már nem bírnám ki 20 négyzetméteren, három emberrel.

– Összesen hány albérletben lakott?

– Összesen kettőben.

Itt pár pillanatig megszakadt a beszélgetés fonala. Bevallom férfiasan, én azt hittem, hogy az igazi bohémséghez, több élmény, jóval több „skalp” szükségeltetik. Akik N.-t ajánlották, – egy helyi becsületsüllyesztő törzsgárdája – úgy beszéltek róla, mint mindent látott, sokat tapasztalt életművészről. A különbséget, amely jelentékenyebb, mintsem, hogy csak úgy továbblendüljünk róla. Ezt szóvá is teszem.

– Nézze, lehet, hogy nem laktam végig Csicseriváracsot, de azért még tudok egyet, s mást az egyetemvárosról. Tanulságos volt így lakni, elsőre nem is gondoltam, hogy a város ennnyi mindent tartogat a számomra. Az albéreltek már idáig is annyit tapasztalatot nyújtottak…elég is már a rossz élményekből egy életre!

De ha nem hisz a többieknek, csak rajta, hallgasson meg, és a történetem végén mondjon ítéletet a „túlélési ösztöneimről”!

– Jelenleg hol lakik?

– Jelenleg az Ilosvai Selymes Péter utcában, Csicseriváracs-Túróshalmon. Mivel a történeteim eléggé frissek még, és az összes szereplőm él, éppen ezért szeretném kérni, hogy a tényeket: helyszíneket, neveket legyen szíves, változtassa meg! De itt korántsem ezek a lényegesek, ezt maga is meg fogja tapasztalni.

– Ez csak természetes. – vonok vállat.

– Hol is kezdjem? Talán a legelején: az in medias res csak Homérosznak vált be – legyen bár több személy is…

– Az első albérletébe gondolom akkor költözött be, amikor Csicseriváracsra került…

– Így van. – bólint rá N. – Az első albérletem az Osszeum utcában volt, egy temető mellett.

– Akkor gondolom olcsóbb is volt emiatt.

– Ez csak Amerikában számít valamit – mondja széles mosollyal. Itt Magyarországon, a villanydrótokra is felköltöznének az emberek, ha nem rázná meg őket az áram.

Nos, a fenekemen a tojáshéjjal költöztem le Pécsre – egyébként Salgótarjánban születtem, ott is érettségiztem le – a szüleim hozták le a motyóimat, majd a könnyes búcsú után magamra hagytak egy 15-18 négyzetméteres szobában – azért vacillálok a méretén, mert sohasem mértem meg. Való igaz, hogy saját fürdőszobám volt, azonban a dolognak szépséghibája is akadt: a fürdőkádat egy hatéves gyermekre tervezték, s én maximum magzatpózban tudtam fürdeni – tusolásról szó sem lehetett a belmagasság miatt. Az ember ezt meg könnyen megszokja, hiszen amíg a szülei tartják el, magamagának nem sok beleszólása van a dolgokba. Mondom ezt azért, mert augusztus közepén kaptam kézhez a kollégium elutasító határozatát, miszerint hiába lakom több mint háromszáz kilométerre, nem vesznek fel, s ha akarok, menjek a Sárosi-híd alá, az úgyis elég tágas, sokan elférünk, a könyökünket sem fogjuk a falakba bevenni. De hát erről már beszéltünk.

A lényeg mindebből annyi, hogy „SOS-ben” kellett albérletet keresnünk, olyankor, amikor már minden kiváló, jó, s tűrhető albérletet kivettek. A maradék vagy méregdrága volt, vagy ukrán tangóharmonikás-kvartettel kellett volna megosztani a gardróbot. – Ez volt életem első tapasztalatszerzése ingatlanügyben. Ekkor, a saját bőrömön tapasztaltam meg az első albérletes szabály: akárcsak hócipőt, úgy albérletet is szezonon kívül ildomos keresni. Tehát kiesik ilyen szempontból a május és október közötti időszak.

A keresésben egy, távoli, Csicseriváracson lakó rokonom segítséget kértük. A neki, a rendelkezésére álló nyúlfarknyi idő alatt sikerült a lehetetlen: két, még „élő” címet is szerzett. Az első maga az a hely volt, ahová később beköltöztem. A második egy lakótelepi lakás volt. A legmeglepőbb, hogy a két cím között alig pár utca terült el, s árban is közel hasonlóak voltak.

A lakótelepi címen azonban egy tetszetős, félig pucér srác nézte a dévédét, kicsit sem zavartatta az, hogy én, és szerény rokonságom „megtekintjük budoárját”. Amikor elment vécére, rögtön megtudhattuk, hogy miért feküdt rendíthetetlen kőoroszlánként a hatalmas, ámbár ódon franciaágyon: a rosszminőségű kevereten ugyanis „meteor becsapódásnyomokat” fedeztünk fel: magyarul beszakadt. De ekkor ismertük meg a lakás egyetlen pozitívumát is: az ágy ágyneműtartóval rendelkezett. Bár ez kecsegtetőnek bizonyult, de egyébként lakás olyan kicsi volt, hogy féltem tőle, ha véletlenül nyitva felejteném a vízcsapot, mikorra hazaérek az egyetemről, búvárkodhatnék is. Mindenesetre nem volt más baja a lakásnak, csak büdös volt, koszos, és felettébb lelakott. De elsősorban drága. Hetvenezret kérek érte havonta, amelyhez még körülbelül húszezernyi rezsi is csapódott. Végül – érthető okokból – a család a másik címet jelölte ki életteremül.

– Döbbenten hallgatom riportalanyomat, a torkomban érzek valamit, amit talán dühként lehetne leírni. Az emberi kapzsiság mindig is ingerelt, de tapasztalt riporterként visszafogom indulataimat. Rendelünk még egy kör forralt bort, és folytatjuk az interjút. Már dél körül járhat az idő. A harangszó szolgáltatja beszélgetésünk háttérzaját.

– Meséljen az első albérletéről! – terelgetem a szót. N. készségesen bólint, s ezúttal nagy kedvvel mesélni kezd.

– 2007-től egészen 2010. április 11.-ig egy nagy családi házban laktam. No persze nem az enyém volt az egész ház, ráadásként kaptam még két idősebb főbérlőt, valamint egy halom művészeti karost, akik ráadásul operaénekeseknek készültek, így aztán nem sokat törődtek azzal, hogy éppen kik laknak a házban. Összesen tehát voltunk… – N. élénk számolgatásba kezd – hatan albérlők, s a két idősebb főbérlő, akikhez társult még egy széles baráti kör, legalább öt gyerek, s legkevesebb nyolc-tíz unoka. Hála a Magasságosnak, ezek közül persze mindig ott volt minimum három, akik „itt mindent szabad”-alapon karaoke-esteket szerveztek.

– És ez nem zavarta magát?- kérdem naiv arckifejezéssel.

– Nem. Az első időben nem. En este nyolcig az egyetemen voltam a történelemórák miatt, s így nem vehettem észre azt, hogy egy háromszintes családi házban annyian lakunk, mint egy kisebbfajta kommunában.

– Mennyibe került ez havonta? – érdeklődöm.

– Úgy egyeztünk meg, hogy ötvenezret fizetek fixen havonta, de ezt télen-nyáron kell, még akkor is, ha nem vagyok éppen Csicseriváracson. Persze kéthavi kauciót is kértek, amit nem adtak vissza. A szerződés olyan „Mátyás királyos” volt: volt is, meg nem is. Aláírtam egy fecnit, de ebből nem kaptam másolatot.

Kezdetben egy felső emeleti szobába kerültem, egy orvostanhallgató lányt váltottam. Később, amikor megürült egy jobb fekvésű szoba, lentebb költöztem egy szinttel. Egy kisebb, de erkélyes szobát kaptam, ahol már tusolni is tudtam. Ez árban is érződött: az ötvenezer helyett „csak” negyvenötezret kellett befizetnem havonta. Azért cserébe viszont közvetlenül az egyik operaénekes-tanonc melletti helyiségbe költöztem. Őket egyébként „énekes pacsirtáknak” neveztük, bár ha engem kérdez, hangjuk nem volt, inkább csak morogtak, mint a láncfűrész alapjáraton.

– Mit szólt a zenebonára a főbérlő?

– Mikor beköltöztem, úgy egyeztünk meg, hogy nem lesz éneklés. Ezt egy darabig be is tartották a fiúk – Tóbi és Robi –, de amikor a fő-bérlők elmentek „őszülni” – ez általában mindig szeptember végén következett be, s minimum egy hónapra hagytak minket magunkra. USA, Franciaország, Kanada: széles volt a skála.

– De gondolom, a pénzt akkor is be kellett fizetni.

– Be bizony. – hangzott. – Csak akkor nem közvetlenül az öregéknek, hanem az ő kicsi lányának, a „mentorunknak”, aki persze annyira törődött velünk, mint Garnóval, az idős kutyával, aki négy nyelven értett. Ez nem szóvirág, ő tényleg három nyelven értett. Még Urszula néni lánya – ő a női főbérlő – vette kutyát Amerikában, s aztán vele ment Hollandiába és Franciaországba is. Mivel hazánklánya – hasonlóan a néhány ottani magyarhoz – mindig az adott nyelven szólt a kutyájához, így az állat mind a magyart, mind a németet, mind az angolt megértette, sőt, talán még a francia hívást sem hagyta figyelmen kívül. Őróla még mesélek, igen érdekes jószág.

– A főbérlők mivel foglalkoztak? – kérdem.

– A főbérlők leginkább semmivel. Az asszonynak volt egy kisebb panziója, mely az utcában volt, ahol laktak. Régebben, míg ment a szekér, külön alkalmazottaik voltak a vendégek fogadására. Ezeket aztán elküldték, s csak egyet alkalmaztak: Magdit, a takarítónőt.

Az idő már jócskán délutánba csapott át. A kávéházat új arcok töltötték meg, akik a kávéjukat akarták elfogyasztani. Az üzlet előtti téren megbolondulva zuhantak a fehér márványlapokra a részeg hópelyhek, de mi mindezt csak a kávéház biztonságot nyújtó üvegajtaján át láthattuk. N. újabb cigarettára gyújtott, a túl sokadikra, majd egy ügyes mozdulattal zsebébe rejtette öngyújtóját.

Néhány percnyi „semleges csevegés” után újra a témánkhoz térünk vissza:

– Bár már beszélt erről, de kénytelen vagyok konkrétan rákérdezni: mégis mi volt a leginkább rossz dolog, amit itt tapasztalt? – kérdeztem tőle.

Látom, meglepte a kérdésem. Néhány másodperc csend következett, majd bátortalanul hozzá kezdett:

– Nézze, nem akartam, hogy családtagjukként nézzenek rám – megjegyzem, az elején még családias hangulatról beszéltek, de hasonlóan a többi ígéretükhöz ebből sem lett semmi, de annyit elvárt volna az ember, hogy emberszámba vegyék. – Itt mintha kissé kényelmetlenül érezte volna magát.

– Mit ért ez alatt?

– Tudja, próbáltam tanulni születésnapi buli alatt is, de valahogy úgy nem az igazi… Néhányan – mégis megnevezem őket: az „énekes pacsirták” – sportot csináltak abból, hogy este tizenegy; órakor jártak

haza, akkor, amikor én már régen aludtam – volna. Mivel az egész második szinten a szobák, mind egy kisebb kilépőszerűségre néztek – itt volt egyébként a közös hűtőszekrény is, amiből sikerült kiüldözniük pár hónap után – itt is beszélgettek fennhangon – éjfélkor. Volt, hogy kiengedték a meleg vizet: ez egyébként elég nehéz lépés volt, tekintve, hogy a közös bojler vagy ezer literes volt, de némelyik hülye – már bocsánat a kifejezésért – ezt is megoldotta, amikor alig húsz percet tusolt. Tudom, kicsinyes problémák voltak ezek, s mindennaposnak is mondhatnám őket, engem mégis bántottak a maga idejében.

– Hogyan tudta kivédeni ezeket?

– Oh, egészen egyszerű módon. Bosszút esküdtem ellenfeleimnek; amikor valamelyik énekes fennhangon nyeríteni kezdett, egészen egyszerűen „kakaót adtam a zenére”, és kőkemény rockkal harcoltam a klasszikusok ellen. Mivel a falak egészen vékonyak voltak, egy idő után elmúlt a kakofón üvöltés.

– Mi baja van a klasszikusokkal? – kérdem nevetve.

– Oh, nekem az égvilágon semmi bajom nincsen velük. Annyit hallgattam már őket, mint egy kulturálódni vágyó doktor egész életében. Egész egyszerűen ragaszkodom ahhoz, hogy a koncert gombnyomásra elhallgattatható legyen. Ez minden.

– Akkor csak ön és az „énekes pacsirták” éltek ott?

– Nem egészen. A helyzet ennél bonyolultabb volt. Csak velük volt problémám – ezt elismerem. De nem csak mi éltünk ott, hanem két mentős tiszt-tanonc is, ők azonban nem sok vizet zavartak: őket csak „manócskáknak” hívtuk a barátnőmmel, annyira nem lehetett őket látni napközben.

– Értem. Mondja, volt más tényező is, ami megakadályozta abban, hogy normális életet éljen, úgy értem: normálisabb életet?

– Persze. Volt más is, de már nem merek panaszkodni, mert ha jol értem ez egy vidám riporott lenne. Nos, talán még nem említettem, hogy a főbérlőasszony láncdohányos volt. Ez nem lenne nagydolog, mint látja én is elég sokat dohányzom. Az albérlőlét egyik fontos eleme a megszokás. De itt nem egy-két staubról volt, szó, hanem napi két és fél- három dobozzal pusztította az emberiségre ártalmas büzrudakat – ebben a vonatkozásban még jót is tett a társadalomnak. A láncdohányzása miatt nem tudott felkelmi a kanapéról, ahol – egyedüliként a világon – állandósként alkalmazták. Csak délben ment el aludni: akkor volt szabd az ágy. Nos, amikor egyszer véletlenül nem találtuk ott, mondtuk is egymásnak a barátnőmmel: ismét kimozdult a világ megszokott kerékvágásából. Gonduljuk, el, hogy míg más harminc évig dolgozik ugyanazon a helyen – amit persze már szenvedélyének is tekint – Urszula néni pedig hivatásának tekintette, hogy a lehető legnagyobb nyugalomban éljen.

– Akkor egész nap semmit sem csináltak a főbérlők, csak ebből megéltek? Bár ilyen albérleti

árak mellet nem is csodalom… – cinikuskodtam.

– Ez ilyen formában nem igaz. Mindketten reggel négykor keltek, ha éppen volt az utcában levő panziójukban szallóvendég. – Megjegyzendő, hogy a „moteljuk” sem volt olcsó, de ezt hagyjuk is, mire megjelenik a cikk, az itt felsorolt árak úgysem lesznek pontosak.

Szóval, az öregasszony rágyujtott egy cigire, és nézte a tévét. Azt nem mondom, hogy kikelt az ágybol, mert amikor reggel fél nyolckor lementem, még mindig pizsamában volt.

– És a férje mit csinált eddig?

– Először is nem voltak hazasok. Elváltak voltak, s az öreg csak megtűrt személy volt ott. Az Öregnek egy, az asszonynak három csemetéje volt. Közös gyermekük nem volt. De visszatérve az öreg munkanapjára, akit egyébként Bélának hívtak: amig az öregasszony füstölgött, ő beült a Suzuki Ignisébe, és elment az egyik hipermarketbe, hogy ami kell a szálóovendégkenek, és önmaguknak, azt meg tudja venni. Ő készitettt reggelit a vendégeknek és önmaguknak is, ugyanebből az alapanyagból.

– A többi étkezés is így zajlott?

– Az ebédet hozatták ételhordóban. Erdől még mesélni fogok, mert igazán hálás téma. A vacsora a reggelihez hasonló módon készült. Az idős pár egyébként mindig nagytételben vásárolt. Tényleg gazdagok voltak, de csak egyetlen hobbikuk volt azon kivül, hogy önmagukat mecénásoknak, mükedvelőknek állították be: önmaguk „becézgetése”. Rengeteg olyan dolgot vettek, töméntelen kirándulásra mentek csak úgy hirtelen, s számtalan bulit szerveztek meg a szomszédsággal. Egyre inkább érezték, hogy minden percért kár, amit nem önmagukra költenek.

Érdekes társaulat volt, az egyszer biztos: maga Béla f főzött-sütött, s hozzájuk mentek ingyenélni a szomszédok is. Rengeteget ittak – jófajta és kevéssé nemes szeszeket, és jobbnál jobb kajákat ettek – potyán. Ilyenkor persze nem vették észre, hogy albérlők is vannak a lakásban, akik csendere és nyugalomra vágynak – mondjuk máskor sem zavartatták magukat.

Most persze olyan erkölcsi magasságokba vagyunk, hogy talán ideje egy kicsit humorosabb eseteket megemlíteni. Egyetértettem az ötlettel, és megkértem N.-t, hogy meséljen egy kicsit a három év keserédes humoráról.

– Nos, ha humort kell említenem, akkor leginkább a szomszédságot jellemezném, hiszen tőlük léhább társaskört az életben nem láttam. Volt először is Karcsi bácsi, akinek rögtön két negatívumot is birtokolt: egy kevéssé intelligens, futballista ifjoncot, és egy kivételesen idegesítő feleséget. Maga a Karcsi bácsi jeleség egy hatvan körüli, pókhasú embert takart, persze, ahogy illett, erősen kopaszodott, és engem mindig Doktor úrnak hívott. Ennek a kitüntető figyelemnek egyébként az volt az oka, hogy volt szerencsém a tudományok iránt kevéssé fogékony csemetéjét tanítani, elsősorban magyarra és történelemre, de alkalmanként néhány matekleckét és angol fogalmazást is megírtam helyette, nehogy megbukjon. Nem untatom azzal, hogy elmondjam, hogy milyen szélmalomharc is volt ez. Legyen elég belőle annyi, hogy az első félévet sikerült ilyesformán kihúzni egy kettesre, szinte valamennyi tantárgyból. Emiat aztán az örömapa azt gondolta, hogy bennem rejlő képességem, hogy helyből átugrom a töbemeletes panelházakat is, s megbízást adott a második félévbeli trenírozásra is, amit én szívből és azonnal elutasitottam.

– Ez az ember is hasonlóan „tevékeny” volt, mint a főbérlője?

– Igen. Úgy látszik, hogy az Osszeum utcában csak ilyen elfoglalt emberek laktak.

Vissztérve Karcsi bácsi fiára. Igazi nemtörődöm, bulizós focistanövendék volt – ezzel nem is lett volna baj, én is elengedem magam -, de a legrosszabb dolog volt az egész jellemében, hogy bármit megtett volna, nehogy tanulnia kelljen. Ne értsen félre, távol álljon tőlem, hőgy őt személyében megsértsem, de a gyerek olyan szinten volt, hogy egyenlőségjelet tett volna Petőfi és a petróleum közé.

Egyszer például „tegnapelőttre” kellett felkészitenem őt irodalomból. A verselmzés volt a téma. Az apja nagyon könyörgött nekem, hogy segítsek, mert a srác bukásra áll a tantárgyból, és két nap múlva nagytémazáro. Én persze minden „széppel, s jóval” készültem az ifju titán tiszteletére – titkon bíztam benne, hogy egyszer elmondhatom magamról, hogy egy kis részem nekem is volt Puskás Ferenc egyik utódjának nevelésében. Soron kívül elvállaltam a dolgot, néhány órára félretolva a magam munkáit. Az eredményt tökéletesen szemlélteti, hogy majd negyven percet magyaráztam, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel: kiderült, hogy a kaktusznak tartottam előadást Radnóti hitvesi költészetéről. Már az elején is gyanús lehetett volna a nagy figyelem: drága tanítványom ugyanis keskeny nyálocsíkkal a szája szélén aludt mellettem. Hiába, nem értékelheti mindenki egyformán a művészetet! Így végződött tehát nagy tanári karrierem, azelőtt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De nem akarom untatni!

– Dehogy untat! – tényleg érdekelt a téma, sokkal jobban, mint mikor idejöttem, de amikor ránéztem az órámra, döbbenten konstatáltam, hogy délután két óra múlt. Udvariasan megkérdeztem riptoralanyomat, hogy kivánja-e folyatni. Amikor a fiatalember bólintott, úgy döntöttem, hogy tovább folytatom a kérdésáradatot.

– Már többszen említette az utcai bulika, és a jó kapcsolatot. Tényleg ennyire jó volt a viszony a szomszédok között?

– Igen. Én is jól ismertem a többiket. A közös dolog bennük az volt, hogy mindegyikük az öregéknél gyűlt össze, és előszeretettel kajálták hányásig magukat. Az egyik Béla napkor például a mentő jött ki az ünnepeltért. A buli jól sikerült, oly’ annyira a szoszédokat az sem tántorította el a hazatéréstől, hogy az gratulált a kórházban töltötte az este további részét: ők mulattak tovább rendületlenül. Virágos jókedvükben egyikük még a földszinti nyitott ablakon is kiugrott: az illetőt addig még egyszer sem láttam. Ekkor gondltkodtam el komolyabban a közmondás értelmén: minek ellenség, ha az embernek vannak barátai.

Jellemző dolog volt, hogy a kulcsokat nem a lányára bízta Urszula néni, hanem rám. Én voltam az állandó házmeser, ha éppen nem voltak otthon.

– Ennyire megbiztak magában?

– Kénytelenek voltak. Bár nem én voltam az állandó kedvenc az albérlők között, de legtöbbjük – így a kedvencek is – minden hétvégén hazamentek. Csak szerénységem maradt egyhuzamban három-négy hétvégét egyedül a lakásban. Bár sokszor nem voltam egyedül: haverjaimmal kihasználtuk a potya helyzetet.

– Kik voltak a főbérlőék kegyencei?

Kacéran elmosodik, s folytatja:

– Na vajon kik? Kik tudnak „bevágódni” egy urizáló házaspárnál? Persze, hogy az „énekes pacsirták” voltak az etalonok. Ők egyébként mindig rémesen elfoglalták voltak, mindörökké csak „tanultak” – legalábbis ezt hirdették – mégis, még vizsgaidőszakban is 11 órakor jártak haza éjjel. Ez figyelemreméltó teljesítmény volt még nekem is, aki ugyancsak szabadon bántam az időmmel. Az öregéknek egyébként hatalmas mennyiségű szépirodalom volt a birtokukban, mégis csak ponyvát láttam náluk. Én azonban – magyarszakos lévén – sokszor ácsingóztam egy-egy kötetre, mégisem adtak egyet sem. Egyébként rendszeresen jártakszinházba is, de jellemző volt, hogy ha az öregek megkérdeztem másnap, hogy mit láttak csak annyit mondott: „Valami szart!”

Kötelező program volt a részükről az is, hogy menjenek a pacsirták „koncertjeire” is. Mit mondtam, nagyon szerettek volna műveltnek látszani, de valójában csak ügyes fogadósok voltak.

– Mennyire jól ismerte őket?

– Csak felszinesen. Béla bácsit valamivel jobban, vele többet beszélgettem. Megtudtam például, hogy autószerelő a szakája. Eredetileg orvosnak készült, de a gimnáziumban volt egy nagyobb összeütközése a tanárával, aki „lekulákozta” az apját. Az öreg bedühödött, – nem volt kisdarab már akkor sem – és úgy szájbavágta a tanárát, hogy az átesett a katedrán. Ezek után eltiltották az egyetemről, és az iskolájából is. Urszula néni valami tánciskolát végzett. Összejött az első férjével, aki – ahogyan az öreg fogalmazatt – „felcsinálta háromszor majd faképnél hagyta.” Hogy ők hogyan találkoztak, arról nem tudok semmit. Érdekesnek tartottam viszont, hogy Urszula néni még mindig első férje nevét viselte. A miértet ebben az esetben sem ismerem.

Elég csak rápillanatanom N.-re és azonnal látom fáradtságát. Ez teljesen érthető: már négy óra is elmúlt, a kávéház teljes „pacientúrája” is kicserélődött. Hűvös, téli délután volt, s bár nagyon szerettem volna tovább hallgatni, de sajnos ez több okból sem volt lehetséges. Így aztán közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy pár nap múlva folytatjuk: úgysem sürget még annyira a határidőa a cikk leadására.

Bevallom, hogy a legelején nem gondtam volna, hogy érdekes sztroivá állhatna össze N. története, de aztán egyre inkább éreztem, hogy nyerő anyag birtokába kerültem.

2.

Majd egy hét múlva találkoztam újra N.-el.

Ez veszélyes húzás egy „amatőr” riportalanynál: ilyenkor komoly esély mutatkozik arra, hogy az a lendület, amit megszereztünk idáig, a bizalom, amit nagy nehézségek árán kiharcolt magának az újságíró, a nagy üresjárat közben elvszik, és mindent az elejéről kell kezdeni. Minden igykezetem ellenére azonban sajnos  nem sikerült közelebbi időpontban találkoznunk: amikor nekem lett volna megfelelő, N.-nek akardt valami dolga, amikor ő ért rá, pedig nekem kellett halaszthatatlan dolgokat elintéznem. Így hát pihentünk mindannyian. a riporter, a diktafon, s a riportalany is.

Az új randevút is tíz órára beszéljük meg: ami jól megy, azt nem kell bolygatni. Ezúttal már lehetőség van arra, hogy felkészüljek: átolvasom a félig kész kéziratot, és kérdéseket is körmölök. Ki tudja, hogy mikor lesz több alkalmam-lehetőségem kérdezni tőle?

N. ezúttal pontosan érkezik.

Arcán nem látom azt az idegfeszültséget, mint a múlt alkalommal. Belépéskor derűsen mosolyog, látszódik rajta, hogy akar is, tud is nyilatkozni. Jó kedvvel ül le mellém, kezet nyújt. Ruházata most is erőteljesen földszínű, s hasonlóan a mult alkaomhoz, ezúttal is forralt bort iszik.

Úg tűnik megnyugodhatok: az „újságírótörvény” ebben az esetben nem vált be: N. talán közlékenyebb, mint valaha. Nyoma sincs az arcán izgalomnak, vagy idegességnek. Kissé meglepve pakolom ki a jegyzeteimet és az diktafonomat az asztalra. Szoksásához híven N. rágyújt, elég sokat dohányzik.

Megvárjuk, amíg kihozzák a rendelésünket, majd amikor a pincérnő ellép az asztalunktől, N. kérdés nélkül kezd bele a mondanivalójába, alig győzök jegyzetelni:

– A közelmúltban ígértem még jónéhány dolgot, amit szeretnék kifejteni: ha jól emlékszem, a kutyaról és a kosztról szerettem volna még beszélni, de nem jutott idő rá. Nos, azt hiszem, hogy ez alkalommal szánhatunk rá néhány percet. A kutya és az ebéd minden bizonnyal összefügg. – somolyog.

– Ez meg hogy lehet? – néztem rá kétkedve.

N. teli szájjal nevetett.

– Hát úgy, hogy azt a kosztot, amit hoztak, maximum a kutya ette volna meg… Illetve még az sem… Marbó – a három nyelven beszélő kutya – ugyanis nem evett ám meg mindent.

Míg egy normális kutya maximum a levescsont vagy a kenyérbe áztatott leves között választhat, Marbó ilyen tekintetben abszolút hatalmat élvezett. Egyszer szemtanúja voltam annak, hogy az Öreg egyszerre főzött meg 20 kiló csirkefarhátat, mert „a kutya nem eszik meg ám mindent.”

Marbó elvből nem ette meg a kenyeret, a maradékhúsokat, és a leveseket és a főzelékeket sem. De nem csak ez volt az egyetlen furcsasága.

Az idős házaspár ugyanis félévente orvoshoz vitte a kutyát. Volt, hogy a kutya a lakásban aludt, sőt olyan is volt, hogy Urszula néni vénlánya saját ágyába fektette, és ha már ott volt, akkor az állat élt is az alkalommal: bár képzőművészileg kissé eklektikusan, de erőteljes élethűséggel vizelte Magyarország térképet a lepedőre, amelyet aztán a kevéssé műértő Marcsinak, a takarítónőnek kellett kimosnia.

Szegény kutyára azonban nem tudok neheztelni… állandóan gazdátlanul tengett-lengett, és állandóan idegenek pesztrálták az idős ebet. Ám azért mert állat volt, még nem volt hülye: ahogyan elnéztem, az idős kutyus egész jól érezte magát ebben a bizonytalan helyzetben. Egyetlen egy feladata volt: állnia kellett a jelesebb ünnepekkor a rokonság csemetéinek soha nem lanyhuló ostromát. Ilyenkor egyszerre nyolc gyerek kezdte tépni Marbó szőrét, amit az állat a lehető legnagyobb apátiával viselt el. Biztosan arra gondolhatott: Jézus is szenvedett, hát még én!…

Egyébként a kanapéról felkelni nem tudó, ráncos öregasszony egy utcabeli egyetemista párt bízott meg a kutyaséltátassal – a pénzügyi stratégiáját tekintve szerintem még ő szedett belépődíjat tőlük azért, mert átlépték a küszöböt -, akiket persze a lehető legnagyobb műgonddal ugráltatott. Egyszer saját magam hallottam, amikor arról faggatta a lányt, hogy Marbónak milyen színű volt a széklete… akkkor tartsuk a főtt krumplis diétát!

Egyszóval nálunk már dicséretnek számított volna, ha kutyába vesznek bennünket, de sajnos tizedannyi jogunk nem volt, mint a család kedvencének.  

– És a koszttal pontosan mi volt a gond?

– Tudja, mi ételhordós szisztéma szerint rendeltük az ebédet: előző nap este kiraktuk az ételhordót (két edénnyel, bár a leges legelején még desszert is járt külön edényben…), és másnap kilenc órára meghozták az ebédet, ami mikorra hazaértem (olyan este nyolcra) már kocsonyává dermedt. A levest általában bányászcsizmából főzték, néhanap még a cipőfűzőket is benne hagyták a zavaros lében… A másodikat választani lehetett: általában vagy pörkölt volt, vagy Petőfi-rostélyos (ez olyan rágós volt, mint a költő versei…). A pörkölt pedig rendszerint nyesedékhúsból készült, amelyet körülbelül hat-hat és fél kiló pirospaprikával „babosgattak”, hogy ne legyen annyira büdös.

Kész csoda, hogy megúsztam komolyabb hasmenés nélkül ezt három évet… (bár ebben lehetett annyi szerepem, hogy általában a levest és a második fogás felét kiöntöttem…)

– De mégis, ha olyan borzalmasan rossz volt a koszt, miért rendelte mégis hétről-hétre?

– Mert olcsó volt. Egy ebédet itt megúsztam 480 forintból, és ha az egyetemen ebédelek, akkor minimum a duplájába került volna. Az Öregéknek pedig kifejezetten tetszett az étel, még a szállóvendégeiknek is ezt rendelték. Oly annyira meg voltak elégedve a rapidkajával, hogy egész életüket erre építették fel. Hétköznap nem főztek, hanem beosztották a kevéske levest (amely multifunkcionális volt: nemcsak megenni lehetett, hanem fagyállónak is tökéletesen megfelelt az autóba) olyan módon, hogy reggelire, ebédre és vacsorára is jusson belőle.

Ha látta volna az Öreg arcát hétvégén! Olyan kétségbeesett volt, mintha fejen kellene állnia egy tálcával a kezében… őrá jutott ugyanis a főzés feladata azokon a napokon, amikor éppen a siserahad végigpusztított a lakásban, akit Móricz nyomán rokonoknak nevezünk.

Az Öreg rutinos vállalkozóként azonban rögtön rájött arra, hogy hogyan lehet kevesebb munkára bírni: taktikája egészen egyszerű volt, de mégis zseniális. Arra épített, hogy ha ehetetlenre süti a húsokat, elcurryzi a levest, és beleköp a süteményekbe, akkor legközelebb nem őt fogják be a sütéshez-főzéshez. Egy dolog azonban alaposan keresztülhúzta a számításait: mindnekinek „ízlett” a főztje. (Vagy éppen csak senki sem akarta átvenni tőle a fakanalat.) Főképpen ízlett élettársának, Urszula néninek, aki előbb rágta volna le a lábát, mintsemhogy önmaga készítsen magának reggelit. Egy szó, mint száz: az állandó kukta az Öreg maradt.

Mivel az időhíján vagyunk, csak úgy, mint az elmúlt alkalommal, ezért igyekszem felpörgetni az elbeszélés menetét.

– N.! Miért kellett elköltöznie?

– Nos, azt talán megérti, hogy mindezek a problémák, amelyet itt önnek felsoroltam, eléggé nagy szerepet játszottak ebben. A másik, és nyugodtan mondhatom, hogy döntő ok, amiért a tettek mezejére léptem, hogy megismerkedtem a párommal, akivel nagyon jól megértjük egymást. Mikor komolyabbra fordultak a dolgok, egy pillanatig sem képzeltem azt, hogy ketten ellakhatunk egy 15 m3-es szobában.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a történelemvizsgámra készülődtem (jobban mondva a javító utóvizsgámra, ami a harmadik és egyben utolsó lehetőséget jelenti…). Anélkül, hogy untatnám a részletekkel, dióhéjban annyit elmondhatuk, hogy olyan 200-300 gépelt oldalból kellett felkészülnöm másfél nap alatt. Feszes időbeosztás mellett ez sikerülni is szokott, így én is három óra alvással, valamint tíz feketével nekiálltam a „hosszú tizenkilencedik század rövid történetének”. Úgy délután kettő felé arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd szobában valaki disznót vág. Először ezt a felismerést igyekeztem a kialvatlanságom számlájára írni. Tűrtem egy darabig. Azonban félórányi eszeveszett vijjogás és röfögés után nem bírtam tovább, és átkopogtam. Mint kiderült, senki sem vágott disznót, csak az egyik énekespacsirta gyakorolta a másnapi „nagyelőadását”. A gyerek meg sem lepődött azon a fenyegetésemen, hogyha nem hagyja abba a kiabálást, így szájbavágom, hogy rögtön megtanul cigányul (ehhez már hozzászoktak az életük során… szerintem már dzsúdót is tanítanak a művészeti karon). De csak annyi foganatja lett az egésznek, hogy amint visszaértem a szobámba, már újra szólt a nyenyere a szomszédból. Amikor udvariasan, de eléggé határozottan megkértem a főbérlőt, hogy szóljon már a kollegára, csak annyit mondott: „Intézzétek el egymás között.”

Itt szakadt el bennem végleg valami. Bár az utolsó történelemvizsgámon is négyest kaptam, de közösen úgy döntöttünk, hogy keresünk egy saját kuckót kettőnknek. A távkapcsolatban hosszútávon együnk sem hitt.

– Mikorra találtak megfelelő lakást?

– Februárban körülbelül egy hétig kerestük a megfelelő albérletet Pécsen, de amit találtunk azt vagy egy arab olajsejk nagyobbik fia engedhette volna meg magának, vagy pedig lánctalpas és páncélozott jármű kellett volna a megközelítéséhez. Így – miután az összes szóba jövő lehetőséget végigzongoráztuk – úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk az összeköltözést pár hónappal.

Végül március végén-április elején találtuk meg a legkevésbé rossz szállásunkat. Végül április. 11-én kötöttük meg a szerződést.

– Könnyen ment a keresés?

– Nem mondhatni. Amikor úgy döntöttünk, hogy belevágunk, egy 3500 forintos telefonkártyát töltöttem fel a telefonomra, és mire mindent elintéztünk, teljesen lebeszéltük. Mivel szezonon kívül költöztünk – erre nagyon vigyáztunk – nem sok lehetőség közül válogathattunk. Általában a legjobbakat már az első körben ki kellett ejtenünk, mert már kivették őket.  Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azt akartuk, hogy a három éve letett kaucióm miatt egy hónapot várjunk a beköltözéssel, de ez lehetetlen volt. Némely lakástulajdonos már azért is meg volt sértődve, mert nem teli bőröndökkel érkeztünk a megbeszélt időpontra.

– Akkor nem is találtak maguknak megfelelőt?

– Az első körben nem, de a kevésbé jobbak között találtunk egy viszonylag megfelelőt.Közel volt a bölcsészkarhoz, és az egyetem központi épületéhez, és hála istennek még meg is volt. (Egy 40 m3-es panellakásról beszélünk) Telefonon még időpontot is egyeztettünk a lakás megtekintéséhez. Kicsit meglepődtünk, amikor a tulajnő egy közel kétméteres, deltás, kirúzsozott Brünhildával érkezett a találkozónkra.(A bizalmatlanság ilyen fokával azóta sem találkoztam még. Miért mit hitt? Hogy majd kikapjuk a kezéből a kulcsot, és erőszakkal beköltözünk a testünkön levő ruhákkal?)

Mint a beszélgetés során kiderült: jól következtettünk. A tulajnő tényleg ki nem állhatta a diákokat, a legutolsóval meg is járta. (Tudniillik, a lány se szó, se beszéd kiköltözött a lakásból.) A legmegdöbbentőbb megjegyzése az volt, hogy a kábeltévé-szolgáltatóhoz ne menjünk, mert nem fogják bekötni a kábeltévét és az internetet. El sem tudtuk képzelni a barátnőmmel, hogy mit tehettek az előttünk lakók, ha egy olyan profitorientált cég kizárja a lakást az adatbázisából, amely szó nélkül bekötné még a temetőbe is az HBO-t. A tulajdonos nem is volt túl rugalmas: nem tartotta volna fel a lakást. Nem kaptunk tehát gondolkodási időt sem: az kapja a lakást, aki először leteszi érte a foglalót. Ez a mentalitás sajnos a többi címre is jellemző volt. (Emlékszem, hogy az Osszeum utcai albérletemben is hasonló volt ott a helyzet: ott egy német atlétanő volt a képzelt ellenfelem a szobáért…)

Fájó szívvel ejtettük tehát a címet (főleg nekem fájt érte a fogam). A sors fintora, hogy az a cím, ahová beköltüztünk, alig 300-400 méterre volt tőle.

A legígéretesebb cím bedugulása néhány órára teljesen lefagyasztotta a költözési akciót. Mivel internetünk csak a régi albérletemben volt, így igyekeztünk a lehető legdiszkrétebben keresni, és a telefonbeszélgetéseket is csak fele hangerővel lebonyolítani.

De nem akarom tovább szaporítani a szót, így a lényegre térek. Hosszas keresgetés után leszerveztünk még ugyanarra a napra három lakás megtekintést. Az volt az utolsó reményünk, hogy ebben a három címben megtaláljuk a számításunkat, különben ismét várhatnánk pár hónapot az újabb lehetőségek felbukkanására, s ezzel félő, hogy belecsúsznánk a költözési szezonba.

Az első lakásmegtekintésünk délután 4 órára volt leszervezve, amely egyébként Pécs Kertvárosi részén található  Enyezd utcában volt. A hirdetés szerint ez is egy 40 m3-es lakás volt. A telefonban a hölgy azt mondta, hogy frekventált helyen van a lakás…

– Gondolom kissé szépített a tulajdonos a dolgokon…

– Nos, jól gondolja! Elég hozzá, ha csak annyit mondok: kisakkoztuk, hogy az 1-es helyijárattal kell mennünk az Enyezd utcáig. Nagyjából kiszámítottuk azt is, hogy melyik buszmegállóban szálljunk le, hogy odaérjünk. Előre megnéztem a térképet is – ezt egyébként a barátnőm is rám bízta, mert eléggé jól tájékozódom. Ebben az eseetben viszont teljesen lebőgtem.

Nos, a jól frekventáltságról csak annyit, hogy öt benszülöttet kérdeztünk meg, míg megtaláltuk az utcát! A környéken is jól szétnéztünk: az egyetlen dolog, amiből bőség mutatkozott, az az óvoda, mert abból rögtön kettő darab is akadt az utcában. (Később a hölgy is erre hivatkozott: én, huszonkét éves fejjel ennek még nem tudtam annyira örülni)

A közbiztonságról pedig csak annyit, hogy a környéken vészesen elszaporodtak a mozdonyszőke egyedek, s egyesek azt rebesgették, hogy annyira rossz ott a közbiztonság, hogy egy nő már akkor is terhes lesz, hogyha lehajol az elejtett kulcsáért.

A lakás a hatodik emeleten volt, de legalább lift volt, ami már plusz előnyek számított. A meglepetés viszont kettesével érkezett, mikor becsöngettünk a lakásba. Egy fiatalabb, harminc év körüli nő nyitott ajtót nekünk, és nyájas modorban betessékelt bennünket.

Néhány másodperces csend után bevallotta, hogy ő bizony nem itt lakik, hanem a szomszéd tömbben, csak azért szaladt át, mert a barátnője elszaladt valamiért. Bár az igen kedves háztulajdonos nem tartózkodott itthon, ellenben itt hagyta a neveletlen kölykeit, akik igencsak megdolgoztatták anyucit azért, hogy megkapja az állami juttatásokat. De erről picit később. Egy szó, mint száz: mivel a hölgy nem itt lakott, így a beszélgetés menete is rövidre záródott.

– Akkor csak ültek ott kínos csendben?

– Körülbelül. Mi azért nem voltunk elveszett emberek, ezért lopva körülnéztünk: egy teljesen lelakott panellakás volt. Előzőleg valószínűleg még a recski gyermektábor használhatta, mert a falakat ízléstelen és giccses csillagok, napocskák, és kínai szemű holdak csúfították el.

A konyhát valószínűleg a szegedi csillagbörtön börtönőri részlegének tervezhették, mert olyan keskeny volt, hogy nem lehetett kikerülni egymást, így a hátbatámadás, vagy éppen a konyhai segtségnyújtás lehetősége is meghiúsult. Körülbelül negyed órát ülhettünk ott egymás kezeit szorongatva. A kedvesem olyan erővel szorította a tenyeremet, hogy majd’ vizet sajtolt a csontjaimból.

Végül megjött a tulaj is… illetve, mint később kiderült: nem a tulajdonos, hanem ő is albérlő. Mivel ők a héten költöznek, azért büntetésül a valódi birtokos rámérte az utódlás kérdésének rendezését, így most orrba-szájba hirdet. Ne haragodjunk meg — mondta — de most fog megérkezni még egy érdeklődő, akinek meg fogja mutatni a lakást, ha akarunk, tartsuk velük.

– Kellemetlen helyzet, az már biztos!

– Ahogy mondja! Mi már éppen az lelépési stratégiát tervezgettük, amikor csöngettek, és belépett egy plázamacska, hasonlóan agyonmázolt édesanyjával az oldalán. Ezzel menekülésünk megnehezedett: a hadtörténetben úgy mondanák, hogy „harapófogóba kerültünk”. Előttünk a topis már majdnem ex-albérlő, akinek fogai már jónéhány éve feketére igyekszenek rohadni, míg a hátunk mögött Lindsey Lohan és Britney Spears kisasszonyok fenik ránk jó pedikűrözött körmeiket: elvégre ellenfelek lennénk, vagy mi a szösz!

Hangtalan párbeszéddel megbeszéltük egymás között, hogy még megnézzük a vécé-fürdőszobát, aztán illedelmes hajbókolások közepette eloldalgunk.

Nos, a fürdőszoba is hasonlóan jól fel volt szerelve, akárcsak a konyha. A fürdőkádban illedelmesen, félig  berúzsozott betét napozott, s a vécédeszkát gyomorforgató dísz borította. Maga a helyiség egyébként erősen hajazott Magda Marinkó privát cellájára, azzal a különbséggel, hogy azt legalább hetente egyszer takarítja a személyzet.

Amint a plázaháziállatok arcát megláttuk, biztosak voltunk benne, hogy nem jelentenének számunkra konkurrenciát.

– És az ára?

– Nos elég, ha egy példát mondok. Ha az ár-érték arány nézzük, akkor körülbelül annyiba került, mintha egy doboz gyufáért ellenértékeként a Szerencsi Csokigyárat kérnék – teherautóstul.

Kifelé menet ráadásul egy nagyon kedves gesztusnak lehettem tanuja. Megtapasztalhattam, hogy a mai gyerekek mennyire  kedvesek, és mennyire tisztelik a felnőtteket. Az eddig is függönyt evő, ajtófélfának nekifutó, gyufával játszó kölykök kifelé menet, búcsózóul még hátba is dobtak egy macival. Én sem voltam rest, rá is köptem egyenest.

Megrázom a fejemet, de nem bírjuk ki nevetés nélkül.

Amikor kissé csitultak a kedélyek, rátértem a következő találkozóra:

– És a második „randevú”?

– Elmentük volna, ha megtaláljuk. A kutyáktól az éppen ott dolgozó munkásokig mindenkit megkérdeztünk arról az utcáról, amelynek még a nevét sem tudom már. Akár hiszi, akár nem, mindenki másfelé mutogatott. Jobban jártam volna, ha egy imádkozó muszlimot kérdeznék meg, mert az legalább csak kelet felé mutogat…

Végül feladtuk a cím keresését, és inkább az albérletembe buszoztunk. Még volt egy óránk az utolsó időpontig, ami a József Attila utcába szólt, este hatra. Ez az utca nem volt messze tőlünk, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy gyalog indulunk útnak…

*

Az idő már délután fél három körül járhatott. Ezt csak úgy vettem észre, hogy egy hangosabb üzletember csoport jött be a kávézóba, s ösztönösen az órámra néztem. Valószínűleg egy nehezebb tárgyalás végződhetett pozitív eredménnyel: az úriemberek nem zavartatták magukat, s hanyagul vágták be a sarokba a kabátjaikat. Ezután valamennyien rágyújtottak. N. is megzavarva érezte magát, és abbahagyta a mondanivalóját.

Csak akkor tudtuk folytatni, amikor a pincérnő kiszolgálta a zajongó csoportot. Mindketten kissé megzavarodtunk a váratlan közjáték miatt, de a munkát el kellett végezni, és N.-ben még sok közölnivaló maradt.

Bár általában eléggé passzív szoktam lenni, de most Végül nekem kellett kérdeznem, mintegy újrakezdeni a beszélgetést.

– Szóval… ott tartottunk, hogy éppen indultak megnézni a József Attila utcai lakást. Mik voltak a tapasztalataik?

N. kissé megnyugodott, mélyet sóhajtott. Látszott rajta, hogy jól esett neki, hogy figyeltem rá.

– Szokás szerint előbb érkeztünk a megadott címre. A környék semmiben sem volt kevésbé rosszabb, mint az eddig megtekintett lakásoknál. Üdvözletünkre a kapucsengő mellett két bakcigány ugratta egymást egy félig töltött benzinesüveggel. Szerencsére már azelőtt csengettünk, mielőtt szétnézünk volna, így aztán hamarább beengedtek bennünket, mielőtt megtudhattuk volna, hogy a két szép szál dalia mit tervez a liter benzinnel és azzal a gyújtóval, amit a markukban szorongattak…

(Megjegyzendő, hogy tettük kissé kockázatos mivoltát még időben felmérhették, mivel elmentünkben nem találtunk sem égett betont, sem szenes hullákat.)

A lakás itt sem a földszinten volt: a tízemeletes paneltömb nyolcadik emeletére kellett felmennünk, ehhez két dolog állt a rendelkezésünkre: egy kevéssé tetszetős, végtelennek tetsző lépcsősor (a lakók kedves embereknek tűntek, akik nem titkolják esti tevékenységüket egymás elől: ezt bizonyítandó megkapó, de kevéssé higiénikus használt óvszerek sorakoztak a harmadik lépcsőfok bal szélén…). A második, de hasonlóan kockázatos lehetőség a lift volt, de ezt nyugodtan nevezhettük volna felfelé haladó koporsónak is a mérete alapján. Párommal úgy döntöttünk, hogy inkább ez utóbbit forszírozzuk meg célunk eléréséhez.

A nyolcadik emelet második lakásába szólt a meghívónk, ám ennek megtalálása azért is volt eléggé problematikus, mert valamelyik lakó kilopta a folyosón levő egyetlen világítótestből az égőt, így teljes félhomályban, a falat tapogatva mindkét oldalon haladtunk.

Csak találomra kopogtunk be egy ajtón, szerencsénkre a megfelelő lakásba kéredzkedtünk be.

– És mit találtak ott?

– Amikor kinyitották az ajtót, azt hittem, hogy megáll bennem az ütő. Ugyanis első pillantásra ugyanis azt hittem, hogy az Enyezdi utcában látott plázacicus nyit ajtót nekünk. Amint a páromra néztem, az ő arcán is hasonló érzelmeket láttam kiütközni.

Amint leküzdöttük lelki mellékzöngéinket, és beléptünk a piciny lakás ajtaján máris elfogott az a csalódottság, amely általában minden eredménytelen lakásvadászatkor elfogott. Bár tudtam, hogy nem szabadna rögtön az első pillanatban „leírnom” a helyet, mégis ösztönösen éreztem, hogy ez a hely nem lesz az otthonunk.

– Miért érzett így?

– Először is a lakás alaprajza miatt. Bár tényleg nem volt nagy alapterületű a lakás, mégis C alakban kivitelezték az építkezéskor. Amilyen kicsi volt a kégli, na éppen annyi szobából állt. Összesen három szobát számoltam, ehhez jött pluszban a konyha és a tenyérnyi fürdőszoba. A szobákat elsősorban hullákra méretezték, vagy olyanokhoz, akik nem sokat mozognak. Körülbelül egy hűtőszekrény és egy asztal fért be a szobákba, a konyha pedig akkora volt, hogy maximum az ablakpárkányra fészket rakó madarak érezhették volna elég tágasnak azt.

A lakásban beléptünkkor intenzív égett hajszag terjengett, mint utólag kiderült, valamelyik leányzó az Árkádba (azaz a helyi bevásárlóközpontba) készülődve elfelejtette kihúzni a konnektorból a hajvasalót, mert kopogásunkkal megzavartuk rutinját, végül, hogy gyorsan üdvözölni tudjon minket, rárakta a forró alkalmatosságot a fésűre, ami iszonyú bűzt eregetve olvadni kezdett. Gyorsan, sűrű káromkodások közepette igyekezett megmenteni a fésű még megmaradt darabkáit.

A lakás olyan embereknek volt tökéletes, akik nem voltak benne, vagy legalább is csak aludni jártak haza. A falakat régi, mázolt virágmotívumok díszítették, amelyet még valamikor az 1760-as években kenhetett rájuk egy jókedvű kocsislegény. A bútorok eredeti szocreál jellege, és a műszaki cikkek modernsége azt sugallta, hogy ide csak akkor jut be modernitás, ha megerőszakolják, megkötözik, és berángatják. Ráadásul az a néhány lakó, akivel találkoztunk, első látásra úgy tűnt, hogy még hisz a föld laposságában, sőt a házmesteri lak alapján még azt is feltételezhettük, hogy még az „ügyes ember” (homo habilis) is itt lakozik.

– És mi volt a „hivatalos marketing” a lakásra vonatkozólag?

– Végignézve a három ott lakó lányon nem voltak kétségeim abban, hogy valami irtó blődség lesz a jutalmam, ha ilyesmire kérdezek. Vesztemre, megtettem.

Először a pénzre kérdeztem rá. Az egyik búzaszín hajú hölgy így kontrázott: „Mi aztat nem tudhassuk, mer’ az a főbé’lő’ tudhassa csak. Ebbe biz’ nem folyunk béle.” Ezután rákérdeztünk a közlekedésre és a boltokra. A másik modelltanonc azt mondta, hogy nyugodtak lehetünk, mert szemben van a helyijárat buszmegállója, akár tízpercenként el tudunk menni az Árkádba „mekizni”. Amikor közöltük velük, hogy mi főzni szeretnénk elsősorban, azt mondták, hogy nyugodtan, de a gáztűzhely nem jó, így ezt felejtsük el.

Ez végképp elvette a jókedvemet aznapra. Kinéztem volna az ablakon, élvezni szerettem volna a panorámát, aztán amikor három frissen mosott tanga maradt a kezemben, amikor az ablakkeret felé nyúltam.

Ekkor sokalltam be. Ügyesen megemeltem a nem létező kalapomat üdvözlésül, és gyors iramban elhagytuk a lakást.

– Eléggé fogy az időnk, úgyhogy egy huszárvágással térjünk át más témára… N. mikor találtak rá a mai címükre?

– Két nap múlva folytattuk a kutatást. Elképzelheti, hogy hogy megdobbant a szívünk, amikor a belső egyetemi albérlet-adatbázisban ráakadtunk a nekünk tetsző címre. Kétszobás, földszinti lakás, a tulajdonos dohányzóknak és pároknak is kiadja, van internet és kábeltévé is benne, végül – ami a legfontosabb – van benne önálló mérőóra is.

Tökéletesnek tűnt már első látásra is: az ára sem volt túlságosan veszélyes, 35 ezret kértek érte egy hónapra. (Mint később kiderült: egyetlen dolog sem stimmelt a hirdetésben.)

Sebesen dobogó szívvel felcsörögtük a számot, és aznapra a legelső és utolsó „randevúnkat” délelőtt 11 órára szerveztük meg. A Ilosvai Selymes Péter utcában utcába szólt a találka, a Kuba presszó elé, amely a környék elitkocsmáinak összességét képviselte. A hely egyébként elég közel volt a buszpályaudvarhoz és az egyetem központi épületéhez is. A nagy igyekeztemben az albérletemben hagytam a telefonomat, és persze a tulajdonos hívott is, hogy késni fog, de ez most nem fontos…

Szóval, amikor megérkezett a tulajdonos – egy harmincas hölgy – felettébb kedvesen beinvitált bennünket a lakásba. Már akkor gyanús lehetett volna az az orrfacsaró bűz, ami megcsapott bennünket a lépcsőházban, de az újdonság varázsa minden ösztönünket lebénította. Ez volt az egyetlen cím ugyanis, ami még versenyben volt, úgyhogy volt rajtunk egyfajta nyomás is, hogy költözzünk… vagy különben megint várhatunk két-három hónapot.

– A lakást milyennek találták?

– Meg kell, hogy mondjam, én kissé csalódtam. Az előző albérletem bár kicsi volt, de legalább tiszta. Ez pedig lelakott volt: a bútorok ezerévesek voltak (illetve még ma is azok…), a konyhabútorokon pedig még a nagymamám is elszörnyülködött, nem beszélve arról, hogy a fürdőszoba maga volt a rémálom…

De legalább nyugis volt, aránylag tágas, és a tulaj szerint a rezsit ki lehet hozni 17 ezerből. Télen alig kell fűtés, mert alattunk van a hőközpont, és valamennyit azért ez is számít.

Mint már mondtam, kényszerhelyzetben voltunk: tudtuk, hogy nem szabad sokat gondolkodnunk, mert ezt is elveszik előlünk. Néhány percnyi tanakodás alapján döntöttünk: költözünk.

– Nem bánták meg, hogy ilyen gyorsan költöztek?

– Maga a költözés ténye kellemes és szükségszerű volt, de a helyet át kellett volna gondolni: már említettem, hogy a hirdetés és a valóság, két külön világ volt. Nem tudom, hogy ki hirdetett, de azt furcsálltuk, hogy maga a tulaj, Anett, nem is tudott róla…

A lakást kétszobásként hirdették, de a hivatalos paneljegyzék szerint másfél szobás volt. Az internet és kábeltévé opció volt (később majdnem két hetet vártunk arra, hogy bekössék a virtuális köldökzsinórunkat), aztán kiderült, hogy nem tanácsos dohányoznom a lakásban, ellenben a tulajdonos csinos kis inka kiput (csomót) köt a tökeimből, ha ezt megteszem. Az önálló mérőóra pedig nem az volt, aminek hittük… Kiderítettük ugyanis, hogy ez költségmegosztó ampulla, amely a kipárolgás alapján méri a fogyasztást, s aminek a különbözetét nekünk a negyedéves rovancsnál kell majd kifizetnünk egy összegben.

Az árról meg csak annyit, hogy nem akarta tudomásul venni, hogy 35 ezerért hirdetett: fel akarta srófolni az árat 40 ezerre, de kölcsönös megegyezés alapján 36 ezerben egyeztünk meg. A letét esetében viszont követelte a kéthavi díjat, ami szintén elég inkorrektnek tűnt a részéről, mintha ez sem lett volna benne a hirdetésben…

Hozzá kell viszont tennem, hogy a szerződésben viszont korrektek voltak: egyedül „csak” az év eleji „infláció alapján történő” emelést adták meg maguknak. Elméletben a kötelező karbantartásokon kívül minden javítást ő álltak. Mondom: elméletben.

De csak amikor az első szék összeszakadt alattam, amire ráültem, csak akkor fogtam fel, hogy ez nem lesz egy sétagalopp…

– N.! Ezt már régen meg akartam kérdezni, de azt hiszem, hogy csak most jött el az ideje… Mit szóltak az előző tulajdonosok a hirtelen költözéshez? Hogyan fogadták?

– Mint mondtam: a költözés napját április.13-ra tettük, a szerződést április.11-én, vasárnap kötöttük meg. Amikor aláírtuk a papírokat, csak akkor kezdett el a fejünk főni a régi albérletem miatt.

Tudtuk, hogy ebből a helyzetből tisztán nem kerülhetünk ki: az Öregékkel kötött paktum szerint az elköltözést egy hónappal a tervezett dátum előtt kellett volna bejelentenem nekik. De az utóbbi időben nagyon sokat változott negatív irányba a viselkedésük, így dühből akartam cselekedni. Lehet, hogy csak én akartam beléjük látni valami rosszat, hogy így könnyebben lépjem meg a költözést… ez már sohasem fog kiderülni.

Emlékszem, hogy két cigarettát elszívtam, mielőtt lementünk volna hozzájuk elmondani a dolgot. Előtte töviről-hegyire mindent megbeszéltünk a szerelmemmel: a fedősztori az volt, hogy hirtelen döntésre kényszerültünk, mert egy haverom kéz alól tudott egy címet, a sajátját, amiről azonnal kellene döntenünk.

Lassú, végtelennek tetsző léptekkel mentünk le a lépcsőkön. Ez aznap többször is megtettük, de mivel egy idegen srác kóválygott a házban, és mindig az öregék körül sündörgött, így többször is visszamenekültünk a szobámba. Ezt egészen este öt óráig húztuk: de mivel már kulcsunk volt az új lakásunkhoz, és szerettünk volna egy forduló csomagot elvinni, nem lehetett tovább húzni a kellemetlen kötelességet. A srác persze megint ott volt: az életben nem láttam, de most még ő is tetézte a bajt. Egy igazi profi mentalitásával próbáltam negligálni őt, de nem ment könnyen. Mielőtt meg tudtam volna szólalni, egy hatalmas gombóc képződött a torkomban: úgy rémlik, hogy megálltam a dohányzóasztal előtt, mintha színpadon lennék. Majd vettem egy nagy levegőt és hátrakulcsolt kézzel mondtam el az elbiflázott leckét, az öregasszony szemmel láthatóan egy szavamat sem hitte el. A gyerek félúton eloldalgott, láthatólag magasan tett a problémáinkra. Az öregasszony gunyorosan mosolygott közben. Esküszöm, hogy olyan volt, mintha a legnehezebb történelem szóbelin kellett volna produkálnom magamat.

– Hogyan fogadták végül is a hírt?

– Az öregasszony erőltetett mosolyt pakolt az arcára. Túlzottan megértő volt: egy ember nem ilyen nyugodt, ha majd félszázezer forintot veszít a konkurencia miatt. Nem volt dühösebb sem a megszokottnál.

Később jöttem rá, hogy miért maradt ennyire ingadozásmentes: amikor legelőször leköltöztem Pécsre leraktuk a kauciót: ötvenezer forintot. Az öregasszony már előre kijelentette, hogy ha el akarok költözni, azt nem adja vissza, hanem „majd egy hónappal előbb be kell jelentened az elköltözést, és majd lelakod.” A szüleim éppen ezért voltak kiakadva: úgy hitték, hogy ezt a valag pénzt kidobtam az ablakon. Pedig hát úgysem adták volna vissza… Úgyhogy azzal, hogy elköltöztem: nemcsak, hogy az új lakótól is leránthatja az újabb kauciót, hanem még a bérlő nélküli pár nap is busásan fedezve van számára. Egyszóval a szoba anyagilag egy másodpercig sem marad haszonmentes.

A későbbiekben aztán már óvatosabb voltam: az új tulaj belevette a szerződésünkbe, hogy ha kifogástalan állapotban adjuk vissza a lakást, akkor hiánytalanul visszakapjuk a kéthavi kauciót (60 ezer forintot). Erre azért is lesz majd szükségünk, mert ketten, hónapokig spóroltuk össze a beköltözéshez és a kaucióhoz szükséges összeget. Anett azonban sokkal okosabb volt, mint az öregék: ők érdekeltté tettek bennünket abban, hogy időben jelezzük a távozásunkat, mert csak úgy kaphatjuk majd vissza a pénzünket. Egyébként már bánom, hogy elfecsegtem azt is az új tulajunknak, hogy „tilosban” költözünk, mert a szerződésbe ők is beépítették az egy hónappal előbbi bejelentési kötelezettséget. Úgy tervezzük egyébként, hogy innen is továbbállunk majd egy-két év múlva, de már szólunk is nekik…

– A költözés hogyan zajlott? Volt segítségük, vagy csak kettesben költöztek?

– Hát ez egy tündéri eset. Amikor közöltük az öregékkel, hogy el akarunk költözni onnan még egy éjszakát ott kellett töltenem. A párom elment haza, és igyekezett a szülei segítségével összepakolni, és beszerezni a tisztító szereket az új lakásba.

Körülbelül délután öt óra tájt nagy veszekedésre lettem figyelmes, de különösebben nem érdekelt. (Az öreg és az élettársa között zajlott egyébként.) Én a napom legjavát a cuccaim összecsomagolásával töltöttem: nem foglalkoztam mással.

Csak a vita után gondoltam, hogy lemegyek egy kávét inni: érdekelt, hogy mi történt. Abból indultam ki, hogy én még mindig hivatalosan ide tartozom, és bár lehet, hogy 12 óra múlva már nem leszek itt, de amíg itt vagyok, ugyanolyan jogok illetnek engem, mint az itt maradókat. Ezt próbáltam magamba sulykolni, de nem igazán hittem el. Mint kiderült néhány perc múlva, ez nem volt igaz.

Szépen, lassan lopódzkodtam le az emeleti lépcsőn, de pechemre mindenki otthon volt. Bár nem volt okom rá, de lesütött fejjel jártam: egyszerűen nem akartam felvenni a szemkontaktust senkivel sem. Már-már úgy látszott, hogy sikerül megúsznom ezt a fordulót szemrehányó beszólások nélkül, de tévedtem.

Az öreg, az idióta, légyszemüveges öreg szólalt meg alig rejtve cinizmusát:

– Öcsém! Hallom elköltözöl! – kurjantotta.

Kissé feloldódtam, mert azt hittem, hogy határozottabban támad a homlokzatomnak.

Elővettem híres-hírhedt bájos, ámde erőltetett mosolyomat és felé küldtem:

– Sajnos úgy van. – miért hittem azt, hogy egy „sajnos” közbevetésével elérek bármit is?

Az öreg látta, hogy beleléptem verbális csapdájába, már csak az volt hátra, hogy megalázzon. De ez sem késlekedett sokáig:

– Akkor majd veszek egy zsebkendőt, hogy telesírjam! – mondta arcán olyan gyűlölettel, mintha a már felnőtt lányát becstelenítettem volna meg.

Tudja, ez az egy kellemetlenség tetőzte be az egészet.

– Értem.

– Akkor este a szőnyegen aludtam: az ágyneműt már elpakoltam. Előző héten négy adag ruhát mostam: többet, mint szokásosan. Már úgy is Mosó Masa volt a gúnynevem, annyit mostam szerintük.

– Tényleg annyit használta a mosógépet?

– Tudom, hogy nézőpont kérdése az egész, de én hetente egy legfeljebb két adagot mostam. Az öregéknek – együtt – volt kéthetente egy adag, amit aztán napokig hagytak rothadni a szárítóban, és én szedtem ki.

Utólag csak arra tudok gondolni, hogy három napig az öregember hordott egy bugyit, aztán átadta az öregassszonynak a hét második felére. Ha jobban meggondoljuk, másként nem lehet megérteni a kétheti egy adag ruhát…

– Másnap reggel, a várva-várt elköltözés napján aztán újabb érdekes dolog történt velem. Egy, akkor már régen lejárt pályázati anyagot találtam meg a fiókomban – a pécsi bölcsészkar logójának és jelmondatának pályázati anyaga volt, amit barátnőmmel készítettünk, csak elfelejtettük beadni.

Nem tudom, hogy milyen megfontolás alapján, de úgy gondoltam – talán a személyes adatok miatt – hogy én elégetem azt a tíz-tizenöt A/4-es lapot, ami a pályázati anyagot tartalmazza. Égettem már el jó párszor egy-egy lapot. Igen ám, de tizenöt lapnak már akkora füstje és lángja van, hogy az már látványos. Egy szó, mint száz: úgy begyulladt és olyan füst keletkezett, hogy a kinyitott ablakon dőlt a füst.

Amint kinéztem az erkélyajtón, azt láttam, hogy a kertszomszéd félrehúzott függönnyel figyeli a füstöt. Rögtön pánikba estem: pont ez kell nekem az utolsó délelőttömön! Az öregék majd ezzel is jól megrágalmaznak, és ráadásul az indokolatlan tűzoltói kiszállási díjat (körülbelül 40 ezer forintot) is nekem kell kifizetnem. Fuccs a költözésnek!

– És végül mi történt?

– Végül? – szélesen mosolyog. – Végül győzött az emberi közöny. Hálisten, ebben az esetben éppen az emberi nemtörődömség mentett meg bennünket egy borsos számla kifizetésétől. Később, amikor elmondtam ezt a barátnőmnek, ő bosszankodott rajta. „Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?” – mondta.

– És a költözés további része hogyan zajlott?

– Ők körülbelül 11 órára jöttek a lakás elé. A párom szüleivel akkor találkoztam először.

Meg kell, hogy mondjam, nem lehetetú panaszoma az apósjelöltemékre. Mindenben segítettek nekünk, s ha megemlitettem volna nekik az inzultust, amit el kellett szenvednem az öreg által, minden bizonnyal még a konfrontációt is vállalták olna értem. De ezt nem említettem nekik akkor, csak jóval késöbb került szóba a zsebkendő-provokáció. A főbérlőim egyébként már nagyobb tisztelettel beszéltek a párom szüleivel, velük nem mertek packázni. Érdekességképpen elmondhatom, hogy amikor beköltöztem, akkor Béla bácsi dacára rossz derekának és szívének, majd megszakadt abban, hogy a motyómat felpakolja az emeletre. Lefelé természetesen már nem volt annyira segítőkész, tüntetőleg a már emlitett kanapén ültek, és jókedvűen nézték, ahogyan fel-le szaladgáltunk az első emeletről a szatyrokkal, bőröndökkel. Egy alkalommal a női nem aranyérmes világlustája még azt is a szemünkre vetette, hogy nem csuktam be a bejárati ajtót. Ezt elég nehéz megtenni, amikor mindkét kezemben tizkilós csomagok vannak.

– Nem is próbálták tartóztatni?

– De, egy gyengébb próbálkozásuk volt erre. A költözés reggelén lekifröccsöt ellett végighallgatnom arról, hogy ez még szeritük korai, és hogy jobban át kellett volna gondolnunk a dolgot. Persze nem a jószándék, hanem az piszkos anyagiak vezették őket ebben. Amikor látták, hogy hajthatatan vagyok, akkor feladták a szándékukat. Tudták, hogy három másik palimadár is akad a helyemre, akikkel feleennyi baj nem lesz. Mindenesetre kiváncsi lennék arra, hogy most ki lakik a szobámban. Hagytam neki ugyanis némi vécépapirt, egy fel üveg citromlevet, és egy még félüvegnyi kremszappant a kézmosáshoz. Ahogyan a házban lakó sznobokat ismerem, több mint valószinű, hogy minden jószándék mellett az otthagyott dolgok a kukában végezték, de ez már nem az én hibám.

– Mikorra végeztek a költözéssel?

– Már aznap sikerült beköltöznünk, hála az apósjelöltem szervezőképességének. Ugyanis kifelé több cuccom volt, mint mikor beköltöztem: egy kisebbfajta teherautó kellett a költözködéshez. Ezt sikerült megoldani a céges kisteherrel, kora délutánra. Először az évek alatt felügylemlett jegyzeteket, könyveket, ruhákat menekitettük ki a siralomházból. Ez után jött a költözés nehezebb része: a nagyobb műszaki cikkek – a nyomtató, a dvd-lejátszó, s a hűtő szállítása. Bár megmondtam az öregéknek, hogy visszatérünk egy órán belül, de ők nagy ívben tettek erre. Ugyanúgy hajcsiztak egy órácskát, amit pontosan akkora idözitettek, amikorra mennünk kellett volna.

– Nem akarták látni? – tűnődtem el.

– Én is erre gondolok. Mindenféle búcsúzkodástól ódzkodtak. Nem számított az sem, hogy már három éveott éltem velük egy fedél alatt. Szó szerint elköszönés nélkül hagyam ott életemnek ezt a szakaszát. Dühömben nyitva hagytam a bejárati ajtót, és a hozzámnőtt kulcokat levágtam a dohányzóasztalra, majd angolosan távoztunk a maradékkal.

– Milyen volt az új lakásban?

– Megrészegitett minket a tudat, hogy már csak ketten vagyunk egymásnak, és nem kell másokhoz alkalmazkodnunk. Ez persze nem igy volt: ugyanúgy be kellett illeszkednünk most is, csak ezúttal nagyobb viszonylatban.

Körülbelül két-három nap alatt minden a helyére kerültaz uj házban. Egymás mellett élni a vártnál sokkal könnyebb volt – hála az égnek. Mindkettőnk számára idegen volt még a panelban éles, és ráadásul pontosan a vizsgaidőszak kezdetére sikeült beköltöznünk, de utólag már bizton állíthatom, hogy tökéletesen sikerült vennünk az akadályokat is.

– Azt mondäa, hgy ez valamiféle utópia volt az elmult helyhez képest? – ráncoltam a homlokamat.

– Nem, ezt nem állítottam. Rengeteg előnye volt ugyan, de nem völt tökéletes. Körülbelül egyfkét hétig nem volt történt semmi említésre méltó.

– Mi történt, ami a „negyven négyzetméteres panelmenyországot” átváltoztattta?

– Emlékszik, hogy említettem azt, hogy amikor először megnéztük a lakást, orrfacsaró büz terjengett a lépcsőházban? Nos, ez a szomszédunktól, egy százéves ÁVÓ-s tiszttől eredt. Nos, lehet, hogy a kabaréban nem főztek dögöt, de hogy az Ilosvai Selymes Péter utca 6/B. szám alatt igen, az is biztos. Ennek oka végteleneül egyszerű volt: a mellettünk lakó Téli bácsi rendszeressn kiengedte nemcsak a kajabűzt, hanem a vécészagot is a lépcsőházba. Es mivel pontosan melletük volt az ajtónk, ezt mi „sztereóban” is élvezhettük.

– Mit tudtak tenni ez ügyben?

– Az égvilágon semmit sem. Ujak voltunk, nem tudtuk, hogy „mi a csizió” itt, ugyhogy tűrtünk. Még akkor is, amikor az öreg polkát hallgatott este fél tizenkettőkor, és azt is elnéztük a szenilis férfinak, hogy reggel hatkor, fürdés közben döngesse a falat. Tényleg azt hittük, hogy ez így természetes. A főbérlő csak a széttette a kezeit, és sopánkodott: „Ilyen lakó ott is van, ahol mi élünk, és nem tdunk

vele zöldágra vergődni mi sem.” Ettől persze nekünk még ugyanolyan rossz volt.

– Az örök elégedetlenség. – viccelődtem.

– Akkor lehett volna javítani a helyzeten, hogyha bizonyos dolog miatt lett volna konfliktus. De sajnos nem mondhattuk azt, hogyha bizonyos tevékenységeket elkerülünk, akkor nem lesz konfrontáció. Ennek legfényesebb példája akkor esett meg velünk, mikor vizsgaidőszakban úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a ház elé kicsit dohányozni. Éppen a harmadik slukkot szívtuk volna a cigarettánkból, amikor egy unatkozó férfi hajolt ki Téliék ablakából, és közölte velünk, hogy a füst az ő ablakán megy befelé, ezért menjünk át a tér átellenes részére, mert ott márnem éri a füst. Megtettük: mert ugye fő a békés egymásmellett élés. Néhány nap múlva azonban ott is terhet jelentnttünk neki.

Ezt abból szürhettük le, hogy z ajtón kilépve, köszönés nélkül nekünk támadt: mit dohányozunk ott, ahová pedig éppen ő küldött bennünket? Egy alkalommal az állítólagos csikkjeinket tette a lábtörlőnkre. A szép az egészben s, hogy tartva a későbbi szomszédviszálytól, ezeket mi kézzzel szedegettük össze. Ezt ugy próbáltuk kivédeni, hogy egy üres befőttesüvegben gyűjtögettük össze a csikkeket, amit azután a bejárati ajtó egyik oldalán hagytunk, mert nem akartunk állandóan üvegekkel járkálni. Ez a megoldás a lakók kilencvenöt százalékát egyáltalán nem idegesítette. Csak egy embert zavart: pedig direkte őmiatta rendszeresítettük. A vén ÁVO-s őrmester rendszeresen azzal szórakozott, hogy az üvegeket eldobta, de előtte kiöntötte belőle a csikkeket. Később, – mivel akkor még nem tudhattuk,, hogy kinek szúrja a szemét a csikktartó – különféle vicces szövegeket ragaszgattunk az üveg oldalára, hátha fiatal suhancok dobálgatják el.

– Ez pevált?

-A negyedik eltűnt üveg után ugy döntöttünk, hogy megkérdezzük a házmestert arról, hogy kinek vagyunk ennyire utálatosak. A kedves, ámbátor erősen cukrosbácsi kinézetű férfi egyébként az egykori házisorvosomra emlékeztetett, és látszólag tényleg negédes volt. A salabakter kevéssé lényegre törekvő elmondásából megtudhatuk, hogy a mi ÁVO-s örmesterünk a környék feketebáránya. Tipikus rossz szomszéd: minden évben kifog valakit, akit aztán jobb estben egy félévig az őrületbe kerget, majd új áldozat után kajtat, mint valami farkas. Egyébként az Őrmester még a saját, végstádiumban levő, rákbeteg fiát sem tűrte meg a lakásában.

– Tényleg? – kérdezem elhűlve.

– Bizony. Mint megtudtuk róla, volt olyan esete, hogy az egyik női lakó pincerészét is megrongálta: egy drága autógumiszettet vagdalt szét, úgy, hogy közben feltörte a lakatot. Aztán volt egy olyan esete is, amikor a lakószövetkezet elnökének anyját inzultálta: a mikor az idős hölgy – kissé szabálytalanul – megpróbált a tömböket összekötő pincealagútban átmenni a másik tömbben élő fiához. Téli, ez a felettébb udvarias ÁVO-s egész egyszerüen kiütötte az asszony kezében levő tálca süteményt, és egész egyszerüen „lekurvázta” az idős asszonyt.

Hallottam olyan esetről is, amikor egy általa nem kedvelt személy levelesládájába egy gabonasiklót helyzett, ami egy egész hétvégén keresztül futkosott a lakásban, addig, amíg a „címzett” haza nem ért. Képzelheti a lakó megdöbbenését, amikor hazaérve egy állat futkorászik a lakásában.

– Ennyire rossz volt a megítélése a lakók között?

– Ehhez elég annyit mondanom, hogy maga a házmester, Pörölnike is rettegett tőle. Suttogva mesélte, hogy az öreg 1946.06.06-án született. Teljesen a hatása alatt volt ő is. Amit akkor sem értettem, hogy ha ennyire utálja, vagy ennyire tart tőle, akkor mégis miért barátkozik vele? Tényleg úgy tűnt, mintha legnagyobb barátok lennének. De ez nem volt újdonság: az ÁVO-s salabaktert mindenki „jánosbácsizta”, de ha hátat fordított, mindenki köpött utána. Egy szó, mint száz: a házmester tette nem lepett meg, de felettéb visszatetsző volt számomra. Pörölni, a cukrosbácsira emlékeztető házmester egyébként nagyon értett a ruhapakoláshoz, akarommondani: köpönyegforgatáshoz.

– Milyen problémáik akadtak még a lakásba költözve?

– A legújabb, és leginkább kiboritó zaklatásunk junius közepe felé lettünk kitéve. A történethez meg kell említenünk, hogy mintegy heccből kiraktunk egy halálfejes matricát az ajtónkra. Tagadhatatlanul morbid humorral, de tényleg nem bántó szándékkal: annak szemléltetésére, hogy mennyire szeretjük a vendégeket a lakásunkban. Mint az csikkgyüjtő üveggel itt is a dolog a tömbben levő húsz lakás tulajdonosát nem zavarta, csakis a mellettünk élő, ÁVO-s őrmestert érintette érzékenyen a dolog. Nem szólt nekünk arról, hogy idegesíti a dolog – ahhoz túlontúl megtanulta a munkahelyén a módszereket -, hanem megint átlépett bennünket. Megnyerte céljának a kétszinü Pörölnit is, aki – bár elmondása szerint csak a nyomásnak engedelmeskedett-, de akkor sem értem, hogy a közös költség csökkentésében miért nem jár el ugyanolyan vehemenciával. Szemmel láthatóan nagyon élvezte, hogy megint bennünket erzecíroztathat.

Az eset egyébként akkor történt meg, hogy én éppen az utolsó vizsgámra készültem, a párom valamiért kiment a fürdőszobába, ami pontosan a bejárati ajtóval szeben van. Ekkor hallotta meg a sebtében összehívott, kétszemélyes lakógyűlést, ami éppen a mi „bűneinket” taglalgatta. Mikorra a kedvesem szólt nekem, hogy rólunk van szó, már Pörölni, a kétkulacsos házmester már lekaparta a matricát.

Nem sokáig tanakodtam rajta, hogy kimenjek-e beszélni vele… Normális hangnemben kezdtem a mondandómat, és „finom úriemberként” kérdőre vontam, hogy hová tűnt a matrica az ajtóról. Pörölni egyébként csak addig beszélt velem normális hangnemben, amig a vén ÁVO-s ki nem nézett az ablakon: ekkortól varázsütésre megváltozott simulékony stílusa. Először a vénségre fogta a dolgot, ám amikor az kinézett a bejárati ajtóján, mint a patkány, a házmester már egyből a szabályokra mutogatott, ami pont a bejárati ajtónk mellett volt kiszögezve.

Megjegyzendő, hogy később tüzetesen átolvastam a táblát, és nemhogy mi hibáztunk volna, hanem még négy pontban nekünk is kedvezett a szabályzat. A reggel hat óráig tartó csendrendeletben, a szabályszegés esetén kötelező tájékoztatásban, a lépcsőház szagvédelme is a szabályzatban volt, és az egymás mellett élőkre is nyugalmat parancsolt. Dühömben később alkoholos filccel ki is emeltem a releváns részeket: jó vastag felkiáltójelet tettem melléjük.

Visszatérve a vitához: egyetemen fogott ember lévén Pörölni azzal támadott, hogy „lehet, hogy ezt az erdő szélén lehet, de itt ezt nem” nem akartam felvilágositani, hogy valami ilyesmivel támadták Soós Imrét, a neves színészt is néhányan s megis: tamáóira már nem is emlékszünk, ellenben rá igen, de erre csak legyintettem. Aztán emberinek alig nevezhető hangon kijelenette, hogy nekünk itt nincs helyünk, mert „ők megvették a lakást, mi meg csak albérlők vagyunk”. Továbbá fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „ebben a házban nincs helye heccelőknek”, és hogy „ne csináljuk”. Amikor arra kértem, hogy fejtse ki, hogy miben hibáztunk, akkor döbbent csend fogadott.

– Hogyan reagált ezekre a sértésekre?

– Alapjában véve nem vagyok egy ideges pasas, mégis bevallom, hogy alaposan bedühödtem. „Ne harcolj szörnyekkel, mert szörnnyé válsz te is, és ha a mélységbe tekintesz, a mélység visszatekint beléd.” – mondja Nietzsche. Oly’ anyira begorombultam a helyzeten, hogy azt találtam mondani, a talpig grinces házmesterünknek, hogy ne kerüljön többé a szemem elé, met csúnyán megverem. Ekkor, a százötvencentis égimeszelő nekem indult a partvissal: nyilvánvalóan azért, hogy eltángáljon. Én csak arra vártam, hogy ö üssön előöb, és legyen alapom a bíróság előtt. Nem hátráltam egy centit sem, ő meg csak robogott felém. Nem is tudom elmondani, hogy milyen tragikomikus volt ez a helyzet. Végül a párom ugrott közénk, ő próbálta meg csititani, és a fejhangon ordibáló ÁVO-st is. Ő hűtötte le „ne csérrogjon már vén szarka!” felkiáltással.

– Lett valami következménye az esetnek?

– Felhívtam a szüleimet, hogy most azonnal el akarunk költözni innen, de aztán jobban belegondoltam, máshol is lehet egy ilyen szomszédunk, és akkor az egész egyetemi éveim alatt csak menekülhetnénk. Úgyhogy maradtunk. Értesítettük a főbérlőnket, hogy gyorsan keressen valami megoldást: elvégre Pörölni azzal fenyegetett bennünket, hogy kitesz minket, és kikéri az albérleti szerződésünket a lakószövetkezettől. Nos, azt tudtam, hogy a lakóközösség Téli bácsit is meg akarta regulázni, de hiába volt a rengeteg aláírás, nem tudak mit tenni. Biztos voltam tehát abban is, hogy a rendszer a mi esetünkben is tehetetlen lesz. Ezt azonban mindanképpen jelenteni akatuk a főbérlőnek.

– Mit tudott tenni a főbérlő?

– Semmit sem. Beszélt a házmesterrel, aki – meglepő módon – még rokonszenvezett is velünk, és azt mondta, hogy az öreg húzta fel, azért beszélt így velünk. Higgye el, hogy én hallgatam végig, és nem úgy tűnt, mint aki dühös lett volna. Az ő esetében annyi lett a végeredmény, hogy nem köszönünk egymásnak azóta. Téli bácsi esetében pedig egyszerűbb volt a megoldás: ő ajtót sem nyitott a főbérlőnkinek, így tehát a részéről ennyiben merült ki az eset.

– S azóta?

– Érdekes módon, mikor visszajöttünk szeptemberben, már sokkal jobb volt a hangulat közöttünk. Most már köszönünk egymásnak – ezt régebben nem fogadta – és békén is hagy bennünket, ugy-ahogy.

– S a többi probléma is megoldódott?

– Látszólag tényleg olyan ez, mint egy túlszerkesztett regény, de sajnos ezt az élet írta, nem az emberi fantázia.

– Mivel még van egy félóránk, úgy lenne igazán hatásos, ha viccesebb történetekkel fejeznénk be az interjúnkat. Ugye nem bánja?

– Dehogy is, sőt éppen kkérni akartam erre!

– Az első, potenciális figura, akiről beszélni szeretnék Decibel Lady. Ő tipikusan olyan figura, mint a sztárok: senki sem hátta még, de már mindenki hallott róla – ebben az esetben azt szó szerint kell értenünk.

Decibel néni ugyanis súlyos halláskárosodásban szenved.

Ez nem okozna problémát a lakóközösség számára, de sajnos ez a derék matróna imád beszélni. S ugyanugy, mint a többi nagyothalló, ő is abból a feltevésből indult ki, hogy ha ő nem hall, akkor bizonyára más sem. Bár „traccspartijai” csak néhány percig tartanak – senki sem bírja a kiabálást sokáig – de azok olyan hangeővel zajlanak, mint egy Fradi-Ujpest meccs. A dolog pikantériája, hogy a hölgy közvetlenül felettünk lakik.

Mint az idősebb generáció több képviselője, a mi asszonyunk is hithű katolikus, és igyekszik gyakarolni is a hitét, amely abban merül ki, hogy vasárnap délelőtt bekapcsolja a rádióját, és a tízórási szentmisét hallgatja – olyan hangerővel, hogy még a Komlón élő unokája is tisztán hallhatja. Panelban az emberek felettébb keves tűréshatárral rendelkeznek, igy aztán Decibel Lady-t is általában húsz perc mulva leállitják, de ezt leszámítva is elég kellemetlen tud lenni.

– Jó kis vasárnapi program, nem mondom!

– Az biztos! Főleg, hogy ezután meg lejön a lépcsőházba is „turnézni”, s akkor közvetlenül az ajtónk előtt halhatjuk elő egyemesbn. A csendháboriításról jut eszembe: nem is említettem még a „Havaji estéket”. A Havaj nevű kocsma ugyanis a mellettünk levő tömbben működik, és a derék, jól pénzelt egyetemisták és középiskolások az ablakunk alatt szoktak vedelni, verekedni, szerelmet vallanai, vagy éppen szétverni egymáson a sörösüvegeket. A szomszédság nem szólt egy szót sem, csak amikor rendszeesen végigvizelték a földszinti ablakpárkányokat, csak akkor indult aláírásgyűjtés a kocsma ellen.

Egyvalamire azonban nem lehetett panaszunk: akárcsak Orwell 1984-ében, itt is valaki mindig figyelt ránk. Történt egyszer ugyanis, hogy a közelben levő hipermarket előtt vettünk jégkását, amely olyan borzalmasra sikeredett, hogy mikorra hazaértünk, még mindig megvolt a fele.

Leültünk a ház előtti padra, és egyet gondolva kiöntöttük a mostanra vizeletsárgává váló jégkását. Erre szinte azonnal nyílt a harmadik emelet ablaka és egy valószínűsíthetőleg szintén sok idővel rendelkező néni vont minket kérdőre, hogy „miért öntözzük ki a pisinket a homokozóba”. Máskor ugyanez a hölgy akarta velünk elhitetetni, hogy a tömbtől negyven méterre fekvő padről, széllel szemben felmegy a füst a harmadik emeletre. És még ő volt megsértődve, amikor ezt értésére adtuk.

– Jó kis lakóközösség lehet.

– Az bizony. De tudnám még sorolni az eseteket. Volt egyszer, hogy apósomékkal beugrottak hozzánk egy kávéra. Tényleg nem lehettek nálunk tíz perctől többet. Parkolóhely – mint oly sokszor – most sem volt. Megjegyzendő, hogy vagy a lakóközösség cserélgeti le naponta az autóit luxuskocsikra, vagy pedig idegen üzletemberek állnak be a lakóknak fenntartott parkolókba. De mindegy is, nem erről akarok beszélni.

Szóval az apósjelöltem az egyik garázs elé állt be, és bejött kávézni. Néhány perc mulva jött Pörölni, a mindig segítőkész házmester, és tapintatosan közölte, hogy illő lenne odébb állni az autóval. Megtettük.

Éppen sűrű bocsánat kéréséek közepette szabadkozott az apósjelöltem, amikor János bácsi, a mindig éber ÁVO-s őrmester kiszaladt a lakásából, és se szó, se beszéd kiabálni kezd a párom édesapjával. Rossz lóra tett, ezt ő is rögtön belátta: ellenfele egy százkilencven centiméter körüli, jó erőben levő ember volt. Ezután persze Pörölni is beszállt a veszekedésbe az apósjelöltem ellen, akivel még pár perccel ezeőtt mézes-mázosan beszélgetett.

Annyi szerencséje volt a fogatlan ÁVO-snak, hogy még időben be tudott ugrani a bejárati ajtón, s apósjelöltemnek nem volt kulcsa, mert akkor kissé kacifántos lett volna a helyzet.

Az interjú végeztével csak egyetlen kérdésem volt N.-hez:

– N.! Hogy gondolja, megérte a költözés?

– Tudja, bár az egyik haverom váltig állította, hogy ezt a tömböt még a fiatal Kádár János avatta fel, és hogy apró lakásunkat ellepi a szeméthegy, ha nem visszük ki naponta a hulladékot, de azt mondom: megérte.

Rengeteg mindent megéltem csupán úgy, hogy csak egyet költöztem – igaz, nem akárhova. Törvény, hogy ne költözz panellakásba, de tudja, a törvények csak a tömegekre vonatkoznak, az egyes emberre sohasem.

Éppen délután fél hat volt, amikor kitettem az utolsó pontot a jegyzetfüzetemben: sikerült viszonylag tisztességesen összefoglalni azt a rengeteg dolgot, amit hallottam. Azt hiszem, már értem, hogy miért nevezik N.-t bohémnek, „albérleti szakértőnek” haverjai: ez éppenhogy cinikus megfogalmazása annak, hogy valaki mindig rossza helyen van, rossz időben. N.-en mégsem látok csalódottságot, vagy rosszkedvet. Egész egyszerüen csak megtanulta, hogy hogyan élvezze a számára kivánkozó, apró örömöket, és derűvel tudja fogadni a rámért megpróbáltatásokat. Talán ez a legtöbb, amit egy ember manapság megtehet azért, hogy jól érezze magát a bőrében.

Legutoljára még jól kezet rázunk, majd N. így köszön el:

– Viszonlátásra! Most rohannom kell haza, meüt mielőtt Téli bácsi haza nem ér. Tudja, van pár deka különlegesen büdös pálpusztaim, amit a lépcső-házba akarok kirakni…