Szerzői bemutatkozás (2012-es verzió)

            Porkoláb Ádám vagyok, 1988. szeptember huszonnegyedikén születtem Salgótarjánban. A családi hátterem és iskoláim nem predesztináltak a „szellemi szántóvető” sorsra: a középiskolát például Salgótarjánban végeztem el, informatikai képzéssel erősítve. Merész elhatározástól ragadtatva jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanulok. Még fél év és magyar-történelem szakos középiskolai tanár leszek (2024-es kiegészítés: az is lettem).

            Körülbelül 2005 óta, tehát tizenhét éves koromtól fogva érzem az írás kényszerét magamban: akkor körmöltem le első, mára inkább kínosnak érzett novelláimat. Az összegyűjtött írásaimat aztán 2007 őszén fűztem össze és nyomtattam ki pár példányban: ezután próbáltam túladni rajtuk. Nem a szakmabeli tapasztalatlanságom, mint inkább a közönségemből áradó, hiánytalan közöny vetett véget a törekvésemnek. Ekkor értettem meg, hogy hiába vagyok képes néhány társamnak tetszően, szarkasztikusan, mégis „fennkölten” írni, ennyi nem elég. Sajnos még tanulnom kell ahhoz, hogy műveimet a nagy nyilvánosság elé tárjam, ezért tudatosan kezdtem fejleszteni magam. Visszagondolva tisztán látom magamat: egy irodalomért lelkesedő ifjonc voltam, aki néhány középiskolai novellaversenyt megnyert, de úgy érezte, hogy ez mégsem jogosítja fel arra, hogy írjon. A bölcsészkarra ezért adtam be a jelentkezésemet – tökéletesedni akartam. A sikeres egyetemi felvételi után négy évig egy sort sem írtam, csak olvastam és figyeltem a szavak zenéjét.

            Mára úgy érzem, hogy sikerült kigyógyulnom írással kapcsolatos gyermekbetegségeimből: nemcsak a helyesírásom, hanem a stílusom és a kifejezőkészségem is javult. Úgy érzem, hogy képes lennék professzionális alkotó munkára és bízom abban, hogy az Önök kiadója lehetőséget, megjelenési fórumot biztosít számomra. Cserébe hasonló színvonalú, professzionális munkákat ígérhetek, nem utolsó sorban nagyfokú lojalitást.

Tisztelettel kérem Önöket, hogy méltányolják a munkámat annyival, hogy válaszra méltatnak a döntésükkel kapcsolatban.

Tar, 2012. július 03.

Andrew Pierce Ashfield

Porkoláb Ádám

2024-es kiegészítés:

2012 nyarán írtam a fent olvasható szerzői bemutatkozást azon kiadók részére, akiknek a műveim kéziratát küldtem el. Soha egyik sem válaszolt. Mégis, különlegesen szépnek és jól sikerültnek érzem ezt a curriculum vitae-t. Ahogyan József Attila a huszadik század elején „kitakarta magát lelkileg” Thomas Mann előtt, így teszek én most előtted, Kedves Olvasó.

Bár 12 év óta sok hó megolvadt és elfolyt a fenséges Mátrában, mégis innen, ebből a szövegdarabból indulok ki az önbemutatás során. Ez vagyok én, titulusok, rangok és kötelezettségek nélkül: egy író, egy tudós: egy ember. Ezzel együtt férj, apa, testvér, fiú és unoka is vagyok. Szeretett és szeretni igyekvő, római katolikus vallására és hitére büszke palóc magyar. A Legkisebb Palóc.

Egyre inkább lelki rokonságot érzek az őseimmel, azokkal a selmecbányai Polkorábokkal, akik végül Nógrád megyébe menekültek. Valószínűleg már hírmondójuk sem maradt: felkutathatatlannak bizonyultak számomra, mégis, a csontomban hordom őket – tudattalanul is.

Palóc indentitásomat sokáig parasztosnak és feleslegesnek éreztem, mégis sohasem tudtam másként gondolkodni és beszélni, mint a palócok. Értem és szeretem a humort, mint őseim és vitakészségemet, gyors észjárásomat is tőlük eredeztetem: akármennyire is utálni és elszakadni akartam Mikszáth Görbeországától, egyre inkább lelki rokonságot érzek ezekkel az emberekkel és ezzel a kultúrával. Nem tudom, nem lehet felednem, hogy a magyar anyanyelvemet palóc ízzel tanultam: hogy tudom mi az a troszka, pampuska vagy a piszke. Palóc szemüvegen keresztül olvastam a magyar népmeséket és így tanultam idegennyelveket is. Köszönöm a szüleimnek és a testvéremnek, hogy így nőhettem fel, még ha ezt a Pécsi Egyetemre kerülve többszörös hátránynak is éreztem.

Az őseimnek – legjobb tudomásom szerint – semmijük sem volt azon kívül, amelyet a saját kezükkel építettek fel. Büszke vagyok a nagyszüleimre, kiváltképpen az apai nagyapámra, akitől értelmem szikrája eredni látszik: „Kosztolányinak” hívták ezt az intelligens, de anyagi okok miatt továbbtanulni képtelen férfit a bányászkollégái. Hogy mennyit köszönhetek neki, csak most felnőttként láttam be: egyetlen megmaradt, fiatalkori képét én mentettem meg az enyészettől és most is a dolgozószobám falán, velem van. Talán nem véletlen, hogy az érettségimen mind az írásbeli, mind a szóbeli vizsgán Kosztolányit kaptam.

Nagyon régen nem gondoltam rá, de Komódi Andrea tanárnőm „könyékig” benne van abban, hogy íróvá váltam. Ő terelt a magyar szak felé: talán akkor mint múzsába, kissé szerelmes is voltam belé. Köszönöm neki, hogy saját erejéből, külön fizetés nélkül felkészített az emelt szintű magyar érettségire és ki is dolgozta a tételsort számomra – senkitől sem kaptam ennyit önzetlenül, aki nem volt családtagom. Tanárként is ő volt a példaképem. Remélem, hogy akárhol is van, áldott az élete. Áldd meg Istenem az életét, bármit is tegyen!

Szakmáim nem fontosak, de megemlítésük a sorsom szempontjából talán érdekes lehet: az említett magyartanári-történelemtanári tanári diplomám mellett van egy nyelvtudományi doktorátusom, valamint egy szoftverfejlesztői szakmám és két erre épülő szakmám.

Írói munkásságomat is abba kellett hagyjam: legelőször 2013-ban éreztem, hogy a megjelent írásaim ellenére csak csalódást hoz az írói lét. Részsikerek ellenére mégsem kaptam lehetőséget a kibontakozásra. 3 írásomat sikerült megjelentetnem, de akármennyire is próbálkoztam, novellás- vagy regényterjedelmű köteteimet nem sikerült megjelentetnem. Azt hittem akkor, hogy ez az íróság mércéje: a megjelent kötetek száma. Belefáradtam a kiadókkal való örökös levelezésbe és az alázatoskodásba: inkább a nyelvtudomány és a logikai felé fordultam.

Talán nem eredménytelen tudományos munkásságot is folytattam: 2 szótár és 1 monográfia, ezidáig 18 szaktanulmány után esély nélkül maradtam – fel kellett adnom a tudományos ambíciókat, pedig egyetemi adjunktusi és lassan docensi szinten lehetnék, ha esélyt kaptam volna.

Haragudtam Istenre és haragudtam magamra: majdnem 12 évre teljesen elzárkóztam a hittől és az irodalomtól is. 2021 nagyon nehéz év volt számomra: a feleségem mellett majdnem a fiamat is elvesztettem a válás miatt. Végül sikerült megmenteni a házasságunkat: Istentől is bocsánatot kértem és újra írni kezdtem.

Évente 2-3 újabb írás került ki a kezem alól és azt vettem észre magamon, hogy 2023 óra gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan írok: blogot, pályázati novellát, lektori véleményt. Mint egy fiatalkori szerelem: az irodalomhoz és az íráshoz való viszonyom örökös és megszakíthatatlan vonzódással jár együtt.

A harminchatodik évemet töltöttem be majdnem egy hónapja: már nem reménykedem abban, hogy sorsom gyökeresen átalakul és író, tudós lehetek. A jelenlegi munkámat, a szoftverfejlesztést is nagyon szeretem és ugyanolyan odaadással végzem. De talán maradhat az irodalom hobbi, jó barát, mintegy újabb lélektárs.

Bármit is kellett feladnom, hálás vagyok a csodálatos feleségemért, a „Lenyomatomért”, aki már lelki társ szintjén olvas bennem és szeret. Köszönöm a csodálatos kisfiamat, aki már most is tökéletes és intelligens: alig várom, hogy láthassam, hogy mivé válik majd. Emellett pedig még mindig vallom az ifjúkoromban megismert idézetet:

„Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha, legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok.” (Csáth Géza)

Pécsett, 2024. október 12.

Andrew Pierce Ashfield

Dr. Porkoláb Ádám

Alkotói hitvallásom

Az irodalom igazi mélysége nem pusztán cselekményekben rejlik, hanem sokkal inkább a miértekben. Egy történet akkor kap igazi súlyt, ha nem csupán azt kérdezzük, hogyan tették, hanem miért tették, amit tettek. Az emberi tettek és érzelmek mozgatórugóinak megértése adja meg a tartalmat, amely örök érvényűvé teszi a művet. Egy regény, vers vagy akár dráma is lehet igazán hatásos anélkül, hogy empirikus tapasztalatokra épülne; hiszen vannak olyan területei az emberi létnek, mint például a halál, amelyekről nehezen szerezhetünk valódi tapasztalatot, mégis a gondolatiság révén a miénkké tehetjük ezeket.

Fontos, hogy képesek legyünk átérezni vagy értelmezni egy dolgot anélkül, hogy közvetlen kapcsolatba kerültünk volna vele. A mélyreható irodalom lényege nem az átélés, hanem a megértés. Ezért van, hogy egy-egy költő, író vagy filozófus többet képes kifejezni bizonyos kérdésekről, mint bárki más, aki beszél róla, de hiányzik belőle az a spirituális mélység, amely magáévá teszi a dolgot.

Egy társadalom ereje nem csupán gazdasági mutatókban vagy politikai hatalomban mérhető, hanem lakóinak szilárd erkölcsében. Az illemszabályok, amelyek sokak számára egyszerű konvenciók, valójában az emberi kultúra alappillérei. Az irodalmi alkotások, a művészi kifejezésmód ezen erkölcsi pillérek formálásában vesznek részt. Az írásban megjelenő szimbólumok tanítása és értelmezése által képesek vagyunk felismerni azokat az értékeket és tanulságokat, amelyek egy egész nemzet identitását és kohézióját képesek formálni.

Egy mű igazi értékét az jelenti, hogy legműveltebb olvasói számára képes legyen katartikus élményt nyújtani. Ahogy egy nemzetet erkölcseinek szilárdsága tartja egyben, úgy az irodalom ereje is abban rejlik, hogy képes legyen az embert felemelni és elgondolkodtatni. Az illemszabályokhoz hasonlóan a szimbólumok megértését körmondatokkal és többrétegű kifejezésekkel lehet tanítani, amelyek segítenek a szavak mögötti mélyebb tartalmat megragadni.

Még ebben az őrült világban is léteznek próféták, renegátok, akik nemet intenek a káosznak. Az ő hangjuk az, amelyik emlékeztet minket az irodalom, a költészet és a próza időtlen erejére. Ezek az alkotók nem veszhetnek el véglegesen, hiszen műveik a szilárd talapzatot jelentik, amelyet generációk fognak átörökíteni. Az irodalom tehát nemcsak műfaj, hanem létállapot is, amely minden korban választ ad az örök kérdésekre.

És bár a város zajában nem hallhatjuk a harangok szavát, ezeknek a prófétai hangoknak a hívása ott van minden sorban, minden gondolatban, amely nemet int a káosznak és a felszínességnek. Az igazi műértő nemcsak olvassa a szavakat, hanem értelmezi a mögöttes jelentéseket és így válik az irodalom végső formájában katarzissá.

Pécsett, 2024. november. 15.