Egy bűnügy ihlette ezt a novellát: pontosabban egy gyilkosság, amelynek motivációja szerelemféltés volt. Nem tudtam a részleteket, nem olvastam a hírekben, csak a helyi folklórban levő részletek alapján írtam meg a 2005-2007 között megtörtént eset részleteit. Az áldozatok miatti tiszteletből ezidáig nem jelent meg sehol és egyetlen pályázatra sem küldtem. Majdnem elfelejtettem már a létezését is, amikor is előkerült az e-mailjeim közül.

pár oldal az öröklétnek

„…egy sor

három szó

öt szótag

tizenöt betű

semmi sincs többé”

Kovács „katáng” Ferenc – Páratlan vers

Manapság, a Heves és Nógrád megyében élők számára a hatvani vonatállomás az egyik legmegfelelőbb helynek tűnik arra, hogy eljussanak az ország bármelyik nagyvárosába – nem volt ez másként az esetünk idején sem. Az elbeszélt történetünk óta jó néhány év telt el, és talán már csak a szereplők hozzátartozói emlékeznek a fiatalok sajátos tragédiájára, de egy valami nem változott azóta sem: a hatvani vasútállomás vasoszlopai még mindig árnyékot adtak mindenféle utazónak, aki hajlandó arra, hogy avítt testüknek támassza magát.

Az emberek képzeletében mindig is serényen élt e hatalmas, három vasúti fővonallal centrumát képviselő állomásépület. Számtalanszor alázták meg, számtalan háború tépázta a történelem folyamán, de ő még mindig büszkén hány fittyet a múló időre. Ez tette a létét rejtélyessé az utazóközönség számára.

Néhány utas – aki kissé jobban ismeri ezt a vasútvonalat és figyelmesebb az átlagos, lóti-futi vándoroknál – rájött arra, hogy az az oszlopszerű megoldás, ami az épületet jellemezte – s tulajdonképpen az árnyékbiztosítás egyik legegyszerűbb módjának bizonyult – hasonlóan Hatvanhoz, Salgótarjánban is acélgerendákkal van megoldva. A napsugaraktól elzárt helyekre pedig a mostani órákban rettentő szüksége volt annak, aki utazni szándékozott: július közepe lévén a nyári kánikula elviselhetetlennek bizonyult.

Néhány embert elriasztott a nem éppen kellemes időjárás, azonban egy férfit még ez sem tudott eltántorítani az úti céljától: összeszorított kézzel lépett be a hatvani állomás várótermébe, majd megvette a menetjegyét – Salgótarjánig. Nem kért retúrt: felesleges volt. A jegyvásárlás után azt tette, amit az átlagos utas: megnézte azt a vágányt, ahová majd a vonata érkezik meg, és elindult az adott peronhoz. Az ember nem sokban különbözött az átlagos férfiaktól: nem volt magasabb, s talán csak egy leheletnyivel volt vékonyabb az utca emberétől. Egyedül csak a ruházata botránkoztatta meg azokat az embertársait, akik látták őt: a férfin ugyanis egy fekete bőrkabát volt. Azonban ő nem őrült meg: a kabát csupán valami álcázásához kellett. Ennek a csodálkozásnak többen hangot is adtak.

A pályaudvar-útvesztőben rengeteg ismerősével találkozott, de nem is intett nekik. Ő Salgótarjánba tartott: a volt barátnőjével találkozott.

Péntek délelőtt volt, tizenegy óra volt. A férfi azért választotta ezt az időpontot, mert már az iskolások hadserege eltávozott a „munkahelyére”, és a felnőtt dolgozók is munkálkodtak már ilyentájt.

A vonatra csupán három percet kellett várnia. A férfi még gyorsan körbepillantott, és néma búcsút intett az állomásnak – és az életnek.

Az idő különösen meleg volt, melegebb az ilyentájt megszokottnál. A vasútállomás vasoszlopai hallgatagon integettek neki, majd – mikor már vissza akarta fordítani a fejét a pillérek körvonalaitól – váratlanul, az egyik támfa mögül előbújt egy fehér macska. Teljesen normális kinézetű állat volt: aranyos, rövid szőrű jószág, valószínűleg perzsamacska volt. Gondterhesen miákolt egyet – a férfi csupán a szájmozgását láthatta – , majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt az állomás épülete mögött.

A férfi nem is gondolt többet a fehér macskára: felszállt a vonatra, majd helyet keresett magának. Itt jóval kellemesebb volt a hőmérséklet a légkondicionálónak köszönthetően. Feltételezés helyes volt, szinte senki sem szállt fel a vonatra, csak néhány utassal kellett a vagonon „osztozkodnia”. A férfi zavartan huppant le egy ülésre.

Leült a vagon végébe, majd gondolkodni kezdett. A kalauz – mintha tudta volna, hogy elmélkedés közben nem lehet zavarni a férfit – szinte rögtön elkérte a menetjegyét.

Néhány másodperccel később kinézett az ablakon. A huszonegyes főút „szalagja” párhuzamosan futott a vasúti sínekkel. Autók jöttek és mentek. Kissé közelebb sárga búzaföldek terültek el lustán, a kalászok kedvesen integettek felé.  Kissé később egy erőmű – környezetbe nem illő – sziluettje bukkant fel a távolban. A Mátravidéki-Erőmű állomáson nem volt felszálló.

A férfi fejében úgy ütköztek egymással a gondolatok, mint az elektronok. Bár nagyon meleg volt, de a „csomagját” kénytelen volt a kabátja belső zsebébe rejteni, hiszen nem vihette a kezében. A pokoli meleg szinte megfojtotta: azt érezte, hogy a légcsöve olvadni kezd, majd szinte felszívódik az éterben. Majd hirtelen a barátnője arca jutott eszébe, ami váratlanul egy gusztustalan pókká vált. Ezután előbújni látta az ülés alól a hatvani állomáson látott fehér macskát. A homlokáról már csöpögött a verejték: a bátorításként megivott alkohol és a nagy meleg egyszerre hatottak rá. Bensejéből irtózatos, elemi fájdalom sugárzott: ezt nem tudta elnyomni sem a tiltott szerek garmadája, se az ital.

A táj a szokott egyhangúságot mutatta. Autók a távolból, földek közelről. A vasparipa sebesen röpítette a férfit a végzete felé. A lőrinci állomáson nagy mozgolódás támadt, több ember rosszul érezte magát a meleg miatt. A vonaton pedig majdnem a férfi mellé ült le egy idős asszony, de amikor meglátta a férfi állapotát, az őrült dühöt a szemében, megszégyenített kutyaként sompolygott odébb.    

Az ember teljesen kilógott a sorból: teljesen tudatában volt a jövőjének, s annak, hogy mit fog majd cselekedni. Emlékezett a volt barátnőjének szavaira: „– Te drogos vagy! Az anyagot sokkal jobban szereted már, mint engem. Nem vagy képes alkalmazkodni senkihez, csak a saját – ködös – erkölcseidet tartod mindenhatónak. Akaratgyenge vagy! Egy életképtelen lény, aki csak a buliknak él!” Ez a gondolatsor persze nagyon feldühítette őt, meg is ütötte érte a lányt, ez is szinte reflex volt…a sokadik reflex. Aztán a lány megtalálta „élete szerelmét” valami Karcsit, akinek elmondott mindent a botrányos kapcsolatukról. Most is vele van. Alig bírta elszakítani egy percre tőle. Nem baj, most már örökre az övé marad a lány. Azonban hirtelen rosszul érezte magát: a hirtelen felgyülemlett stressz és az alkohol gyilkos párosítása hányásra kényszerítette. Úgy érezte, hogy egy örökkévalóságnyi idő telt el, amíg kiért a vonat mosdójába. Gyorsan segített magát. Tapasztalt volt már az ilyen ügyekben.

Amíg az ital hatásával küszködött a mellékhelyiségben, Selyp és Apc-Zagyvaszántót már elhagyta a vonat, sőt a szerelvény most ment át azon a hídon, amelyik Jobbágyi környékén állt, s ami egyben Nógrád megye határát is jelentette. Mikor úgy érezte, hogy már nyugodtan visszaülhet a helyére, már megfogadta, hogy igyekszik egy kissé megnyugodni és – már amennyire lehet – felhagyni az irreális viselkedéssel.  

Egy kövérkés, fiatal lány szállt fel egyedül Jobbágyiban – aztán az első vagonba ült be, messze a férfitól.

A Napot hirtelen felhők fedték be, de a fülledt meleg megmaradt – azt csak egy kiadós eső lett volna képes megsemmisíteni. Az állomást, a kereszteződést, a hidat könnyedén ott hagyta a fürge vonat.

A férfi látta saját magát és a barátnőjét a boncasztalon. Érdekes módon képes volt valódi gondolatokra a delíriuma közben. Elutasította az elgondolását, hirtelen oldalra kapta a fejét, mintha ettől megszűnne a kínzó gyötrelme, de csak erősebb lett az összefüggéstelen gondolatfolyam. Mikor otthonról elindult még szilárdan hitt benne, hogy meg kell tennie! Most pedig teste-lelke tiltakozott ellene! A férfi szorosan megmarkolta a fegyvert a kabátja alatt, és fogát összeszorítva próbált gondolni valami kellemesre, de nem sikerült koncentrálni érzelmeit. Félt a haláltól.

A szurdokpüspöki vasútállomásnál rengeteg autó vesztegelt. A bakter unottan intett a vonatnak, majd elindította hosszú útjára a szerelvényt. A férfi ismét látta a fehér macskát, amely most dühösen vernyogott a vonatra, majd az állat hirtelen szellemként sétált keresztül az állomásépület falain. Máskor is ivott már, de sohasem hallucinált ilyen vadakat…talán az emberfeletti stressz…az okozhatja – gondolkodott.

A pásztói állomásig még rengeteg fát, gazt, kórót kellett maguk mögé utasítaniuk. Talán e két állomás távolsága a legnagyobb az egész vasútvonalon. Kissé távolabb a szurdokpüspöki hajtűkanyart megvilágította a napsugár, és a pálinkafőzde is ugyanolyan méltósággal állt, mint legutóbb, amikor itt járt. Ezután a szeszfőzdét is elhagyta a vasparipa, és kietlen vidék következett.

A férfi visszautasította a „sorsát”. „- Talán vissza kéne fordulnom.” – gondolta. Aztán arra gondolt, hogy a lány milyen hűtlen volt hozzá. „- Az a büdös ribanc! Összeállt az első jöttmenttel.” – valahogyan így reagált rá, amikor a kocsmában a haverja megmondta neki az információt. „ – A lányt meg kell leckéztetnem!” – tudatosult benne. Azonban a gyomrában hatalmas „görcs” volt. Az életöröm, és a boldogság pillanatnyi elillanó mivoltja fékezte a tervét. Úgy döntött, hogy leküzdi a félelmét, bár az is megfordult a fejében, hogy átszáll a másik vonatra Nagybátonyban, és hazafelé indul Hatvanba.

A pásztó állomás környéke elég különleges volt. Az állomással átellenben valami ismeretlen létesítmény foglalt helyet, amelyet a férfi nem tudott azonosítani: talán magtároló lehetett. A hatvanin, és a salgótarjánin kívül a pásztói az egyik legnagyobb állomás. Tömérdek emberi fej járkált itt. Nagyon nagy mozgás volt a vonaton is. A férfi – hogy a kellemetlenkedők pillantását elkerülje -, a hegyoldalra tekintett: s ott – talán a saját asszociációja, vagy az alkohol hatása miatt -, a zöld fák között egy madár, vagy talán egy széttett kézzel fekvő ember képe rajzolódott ki.

Majd alig, hogy elrugaszkodott a szerelvény a pásztói állomástól, máris félúton volt a következő felé, aminek a neve „Mátraszőlős-Hasznos” volt. Ide azonban sötét berken át vezetett az út. A mátraszőllősi állomás épülete teljesen használhatatlanná vált az emberi nemtörődömség miatt az évek folyamán, most már csak graffitik és tagek „díszítik”. A sínpár ugyanolyan rossz állapotban volt, „kibillent” az egyensúlyából és most, a vonaton utazó emberek érezhetően jobbra dőltek. A férfi élete ugyanolyan volt, mint a szőllősi sínpár. A kibillent egyensúly más emberek létét is megpecsételte.

„– Senki nem ért meg engem. Mindenki általánosít. Mintha a középkorban élnénk. Nincsen tisztán fehér és fekete. A világ szürke. Elítélnek, hogy bántottam a lányt, pedig ez nem ilyen egyszerű…voltak neki is viselt dolgai.” – gondolkodott.

A férfi nem tudta pontosan, hogy mikor változott át a szerelme dühhé, sőt haraggá – most már nem is igen törődött vele –, de néha ez a kevert érzésvilág meghatározta a cselekedeteit. Ezzel magyarázta a mostani tettét is: annyira szeretem, hogy meg kell büntetnem, amiért hűtlenkedett. A lány már régen kiverte a fejéből – ezt biztosra vette – neki azonban nem könnyű felejtenie. A korábban megivott pálinka már nem hatott annyira: inkább zsibbasztotta a fájdalmat: ez volt a cél, a többi csak mellékhatásként csapódott le.

„– Csak ne lenne ez a meleg. Agyzsongító forróság…olyan, mint a pokol.” A pokolról a halálra gondolt, a nemsokára bekövetkező végre. A férfi remegett az életéért. Ellenezte az elmúlást. „- Meg kellene szerelnem a motoromat, aztán Dávidnak van valami jó filmje…délután át kellene mennem érte.” – tervezgetett önkéntelenül. Megmarkolta a pisztolyt, amit a ruhájába rejtett el.

A „keresztút” következő stációja Tar volt. Mátraszőllős és Tar távolsága nagyon csekély. A férfi jól ismerte ezt a falut, és a település utcanevei sem okoztak neki meglepetést. A bakterház, a futballpálya, és a töltés melletti házak játékosan simogatták az őket figyelők szemeit. A pályán ismét feltűnt egy fehér folt: a férfi ezt különös, baljós előjelnek tartotta – valamiért nyugtalanította a tudat, hogy valaki követi őt, valaki a nyomában van – akkor is, ha az a „valaki” csak egy állat.

Szinte egyik ház a másikba kapaszkodott. A férfit abszolút nem érdekelte ez az unalmas, monoton látványosság. Az ő lelkében más gondolatok jártak. Szinte önkéntelenül jutott eszébe néhány verssor-töredék.  Ezeket talán még a középiskolában tanulta:

 „De hisz lehet talán még. A hold ma oly kerek! … – akárhogyan törte a fejét, akárhogyan gondolkodott, sehogy sem jutott eszében a teljes sor, csak a vége: –  s fölkelek!”

Pontosan nem tudta, hogy ki írta őket, de úgy érezte, hogy pontosan az ő lelkiállapotát jellemzik.

„ – Olyan jó lenne megegyezni! Ha csak egy kis jelét látnám rajta, hogy szeret…csak egy kicsit…de nem szeret!”

Tar után a huszonegyes főút vonala kacskaringózott – újra kezdődött az a módfelett szürke párbaj, amit már az indulásuk óta játszottak. A vonat és a főútvonal párharca volt ez.

A férfi szinte észre se vette, máris Mátraverebély lepusztult állomása köszöntötte őt, ami hasonló volt a „Mátraszőllős-Hasznos”-i állomáshoz és a férfihez is: kihalt, megtépázott, megalázott, elhanyagolt volt…

„ – De ha…csak elmondanám neki, hogy még mindig szeretem? Ha megértetném vele, hogy már más ember vagyok?” – a férfi elszontyolodott. „- Nem is vagyok más ember! De lehetnék! Lehetnék, mert tudok szeretni, tudok változni, és le tudok mondani önmagamról – érte!”

A gondolatai hirtelen ugrottak egy hatalmasat, és megint az a fehér macska tűnt fel lelki szemei előtt, ugyanaz, amit már számtalanszor látott az útja során… „mit jelenthet az? Miért látja mindig? Talán jó előjel! Igen, jó előjel!”- gondolta.

Pár pillanatig a forróság, a pokoli meleg békét hagyott a szenvedő léleknek; majd újra gyötörni kezdte a húst, bőrt elégető hőhatás, a lelket is elemésztő láng. Vajon tényleg valódi ez a forróság, vagy csak ő érzi? Ez lenne az ő földi büntetése? Szétnézett a vagonban: mindenki nyugodtan, zavartalan arckifejezéssel bámult ki az ablakon. Szó sem volt szenvedésről.

Salgótarján fölött húsos, fekete felhők gyülekeztek.

„ – A viharfelhők most boldogságot hozhatnának nekem!” – gondolta. „ – Hisz olyan melegem van! Talán ha sikerülne alkut kötnöm magammal, vagy a szerelmemmel…jobb lenne minden.”

Nagybátony a környék egyik legnagyobb állomása. A régimódi, kopott vasúti épületek már évtizedek óta álltak nyugodtan, méltóságteljesen, várva az utasokat. Azonban a férfihez hasonló utazót még nem láttak, nem is láthattak. A peronon álló embertömeg unottan szállt fel a vonatokra (ugyanis Hatvan felé is indult egy szerelvény), majd egy határozott mozdulattal a Salgótarján felé tartó személyvonat továbbindult végzetes útján.

„ – Már nincs visszaút! Meg kell tennem! De ha leszállnék Kisterenyén, és várnék egy órát? És ha csak megsebesíteném a lányt? Miért kellene megtennem? S, most miért alkudozom magammal?”

A Nagybátony és Kisterenye között zord, barátságtalan a környék. Csak a távoli hegyek jelentettek valamiféle látnivalót. A férfi oldalra nézve látott egy vaddisznótetemet. Kellemetlen szaga volt. A saját végét juttatta az eszébe.

Néhány pillanattal később már látta a távolban a kisterenyei vasútállomás sziluettjét. A bakter unottan ballagott ki az irodából.

A férfi semmit sem fogott fel többé a külvilágból. A vonatüveg, amely elválasztotta a friss levegőtől, hirtelen áthatolhatatlan akadállyá tornyosult. A messzeségben még látta a baktert, amint elindítja a vonatot, azonban arra már nem volt képes, hogy ezt fel is fogja. Túlvilági arccal dőlt az ablaknak, majd megpróbálta kikapcsolni az agyát: nem megérteni semmit ebből a világból, a körülötte levőkből.

Szinte egy pillanat alatt hasított belé a tudat: nincsen több esélye, nincsenek alternatívák a számára. Már túl messzire jutott a tervének végrehajtásában: már nem maradt több remény a „gyógyulására”.

S amint ezt a tényt megpróbálta az elméjében láttamozni, egyszerre végtelen keserűséget érzett.
Minden perccel egyre fogynak a lehetőségei arra, hogy megmentse mindkettőjük életét.

A kisterenyei állomástól szinte csak egy-két kilométerre van a „Kisterenye bányatelep” állomás.
A kalauz idegesen haladt el a férfi mellett. A jegykezelőnek már furává vált ez a túlontúl életunt férfiú: valahogyan gyanúsan viselkedett – első elképzelése „beszeszeltnek” titulálta a férfit. Újra elkérte a jegyét, de a férfi csak mogorván nyújtotta oda a már egyszer kilyukasztott vonatjegyet. A kalauz jó szándékból, és a kommunikáció kezdeményezése végett megkérdezte a furcsán viselkedő férfitól:

„ – Jól érzi magát?”

Az ember végtelenül lassan emelte fel a fejét. A kalauz meglátta a férfi minden érzelemtől megtisztult szemeit. A férfi csak ennyit felelt morogván, felettébb kedvetlenül:

„ – Persze, hogy jól érzem magam.”

A kalauz megdöbbent ettől a választól, hiszen csak vad morgást hallott a vele szemben levő szájából. Úgy döntött, hogy magára hagyja ezt a „halálmadarat”. A kijárat felé sétált, majd miután szétnézett – és nem történt sem leszállás, sem felszállás – elindította a vonatot.

A férfiban testet öltött legnagyobb félelme. Ez a dolog nem hagyta az egész vonatút alatt nyugodtan, ez kísértette minden egyes szekundumban. Ez kínozta minden idegszálát, emiatt verte ki egészen a víz. „ – Hogyan nézzek szembe halállal? Ő sokkal nagyobb entitás, mint én vagyok…”. A férfi rájött, hogy retteg az enyészettől. Ez már nem az csak „félelem”, mint a vonatút elején. Ez már rettegés, végeláthatatlan pszichikai agónia, határtalan félelemérzet, leírhatatlan kínszenvedés. A férfi két állomáson keresztül küszködött a páni félelmeivel: eszébe jutottak a rémtörténetek, amelyek egyesek fájdalmas, gyötrelmes haláláról szóltnak.

Azokra a hatvani fiatalokra gondolt, akiknek a kocsiját maga előtt vitte a vonat – pár éve. Mindannyian meghaltak. Hirtelen látni vélte nyomorék arcukat a haláluk pillanatában.
Aztán – Vizslás és Zagyvapálfalva között – elmélkedni kezdett az elmúlásról.

„ – A halál felé vezető utat mindenki egyedül, magányosan teszi meg, bármennyien is vannak körülötte…de ez engem miért nem vigasztal? Miért nem tudok megbékülni a sorsommal? Értelmetlen volt az életem. Minden hiába. A végrendeletemet az asztalomon hagytam: nincs mit másokra hagynom, csak az eltemetésemmel járó gondokat. De már nem hátrálhatok meg. A kocka el van vetve.”

A zagyvapálfalvai állomás egy hatalmas skatulyaház. Az épület előtt terebélyes, öreg diófák vannak. A fák pontosan a sínlabirintus mellett helyezkednek el. Az állomással szemben pedig egy gyár van. A vasútállomás pontosan megfelel arra a funkcióra, amelyet egy öreg iparváros jelölt ki neki. Zagyvapálfalva Salgótarján védőpajzsa, kérge.

A vonat méltóságteljesen kocogott be az állomásra. A vonat már nyolcvan perce úton volt. A menetrend szerint Zagyvapálfalván be kellett várnia egy másik vonatot, amelyik Salgótarjánból indult el. Körülbelül nyolc percet kellett várniuk arra, hogy a másik szerelvény megérkezzen. A kalauz és néhány utas leszállt a vonatról, hogy a holtidőben elszívjanak egy cigarettát.

A férfi egyre többet gondolt a közeledő exitusra.

Pontosan tudta, hogy most is lesz egy csatlakozás, amely visszaindul Hatvanba, de már eszébe se jutott, hogy visszatáncoljon. Már minden világossá vált előtte. Úgy érezte, hogy minden pillanattal egyre jobban eltávolodik az élettől. Már abszolút nem érdekelték a hétköznapi élet eseményei, teljesen lekötötték a saját érzései. Rendkívül fáradtnak, gyengének érezte magát: csak nyugalomra vágyott. Olyan nyugalomra, amit már ez a föld nem adhatott meg neki. Már szó sem volt kétségekről: pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Már megbékélt a végpusztulás gondolatával, és felkészülten várta azt.

Egyre-másra tűntek fel előtte életének bizonyos szakaszai: a gyermekkora, a lánnyal való megismerkedésük pontos története. Már víziói is voltak – ezeket azonban már nem a szesz okozta: halott rokonait, barátait vélte látni és hallani.  Úgy érezte, hogy ez már a közeli megsemmisülés egyik jele.

Hirtelen eszébe jutott az a mondás, amit egyszer hallott valahol: „vulnerant omnes, ultima necat”. Ez az jelenti, hogy „minden óra sebet ejt, az utolsó megöl.” Valahogyan igaznak tartotta ezt a közmondást a férfi; valamiként magára aktualizálta.

A vonat befutott az utolsóelőtti állomáshelyére: „Salgótarján külső pályaudvar”-ra. Ez a hely szinte folytatása volt a zagyvapálfalvai állomásnak: ugyanaz a sínrengeteg, ugyanaz a bizonytalanság, nyomott vasszag a levegőben, ahol az ember szinte megsemmisül attól a tudattól, hogy ő csak egy eleme a bonyolult vasútrendszernek.

A kék vonat kissé felgyorsított, mielőtt befutott volna az állomásra. A vonat a két állomás között hirtelen elkezdte „taszigálni” a rajta utazókat, ami nagyon kellemetlen volt az álló utasoknak. Mintha ő is azt akarta volna, hogy a férfi kijózanodjon; aludjon egyet a dolgára; éljen még – hisz olyan fiatal! Szerető apaként rázta meg a férfit – úgy, ahogyan az akadékos gyermekét regulázza meg a szülő. A férfi azonban nem engedett a negyvennyolcból: már szilárdan eltökélte, hogy a lánynak lakolnia kell a bűneiért.

A férfi tudta, hogy öt perc múlva véget ér az utazás és gyorsan kell majd cselekednie. Benyúlt a kabátjába és ellenőrizte a pisztolyt. A fegyver vascsöve készen állt arra, hogy élő húsba köpjön fémgolyót. A kilencmilliméteres tárában mindössze négy töltény sorakozott szigorú, katonás rendben – a férfi úgy gondolta, hogy teljesen felesleges teletöltenie a fegyverét; a közeli erdőben már számtalanszor imitálta a végzetes mozdulatsort: egyszerűen kizárt, hogy ne sikerüljön. A mozgáskoordináció a következőket tartalmazta: először egy szempillantás alatt kirántja majd a kabátja alól a fegyvert, majd kibiztosítja és céloz: három lövést kap a lány, mindhármat a mellkasára – lehetőleg azt a helyet kell majd elpusztítania, ahol a lány hűtlensége és az iránta levő – már kihunyt – szerelem fészkel: akkor nem szenved majd sokat. Ezután jön majd ő: pontosan tudta, hogy nem élné túl, ha a rendőrök letartóztatnák őt: az utolsó golyót saját magának tartogatta: ez pusztítja majd el a benne levő fájdalmat.

A vonat megérkezett a salgótarjáni állomásra, – s a menetrend szerint – néhány perc múlva továbbindult volna a végállomására, Somoskőújfaluba. Addig azonban volt a mozdonyvezető leállította a motort és beült kávézni a vasútállomás épületébe. Nem gondolta, hogy ez az útja teljesen más lesz, mint a megszokottak.

Rengeteg ember egyszerre özönlött az aluljáró felé: az egymásnak ismeretlen szerzetek majd feldöntötték egymást.

A férfi az állomás falához támaszkodott részint, hogy elkerülje azt, hogy fellökje a tömeg, részint azért, hogy egy-két percet lopjon még az élettől. Fel kellett készülnie. Már nem gondolt semmire. Egyszerűen és gépiesen akarta a tervét végrehajtani. Az egész mellkasa remegett a szívdobbanásainak ereje miatt. Újra melege lett…újra a forróság kínozta.

Pár másodperc múlva összeszedte a bátorságát, és kinézett a sarkon. Szinte azonnal meglátta a lányt. „ – Kísért a múlt…úgy szúr a látványa!” – gondolta magában. A lány fekete haja és fáradt, szinte földöntúli, beesett szeme reménytelenül, szabadságra vágyón, nyugalomra epedőn sóvárgott a messzeségbe.

Sírt.

Mintha érezné a szörnyű véget, siratott. Önmagát, vagy mindkettejüket, esetleg a hátrahagyott szeretteit, nem lehetett tudni.

Éppen mobiltelefonált.

Kissé cserepes szájára szépen lassan csordogáltak le a könnyei: nem akarta ezt megakadályozni. Hogy fájdalmát csillapítsa: beszélt. Az általában határozott ajkakon most önkéntelenül hömpölygött a szó, a férfi úgy érezte, hogy a mindig félistennek tűnő teremtés most igazán mulandó lett…ilyennek szerette meg őt. Reményvesztett dühében véresre harapta az ajkait, a régmúlt szerelmének hangja kétségbeesetten biztatta őt a megbékélésre.  

Néhány pillanat múlva visszalépett a fal biztonságos árnyékába. A ruhája ujjába törölte a véres száját, és a szemét – amelyből önkéntelenül is két könny szökött ki. Nyugalmat erőltetett magára és a fegyvert kibiztosítva a farmerja hátsó zsebébe tette.

Kilépett a biztosnak hitt fal árnyékából és öles léptekkel elindult a lány felé. A fejében eszeveszetten lüktettek a túlvilági gondolatok. Önmagában szótagolt egy szót, és minden lépésekor elmondott belőle egy szótagot:

„Meghalunk.”

Már nem volt visszaút. A lány meglátta őt és eltette a mobilját. Egy mosolyt erőltetett az arcára, kezében egy papírlapot szorongatott. A bal tenyerével megsimogatta a hasát.

A férfi képtelen volt a lány sugárzó tisztaságát nézni, reflexszerűen félrefordította a fejét. Ekkor egy pillanatra megállt. A fehér macska, amit az útja során többször is látott, most ott állt a salgótarjáni állomás egyik vasoszlopának árnyékában, majd egy pillanat múlva eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. 

A férfinak már nem volt ereje gondolkodni. Önkéntelenül, lezsibbadt aggyal haladt a volt barátnője felé. Amikor néhány lépésre volt a szerelmétől, a lány arcán némi megkönnyebbülést vélt felfedezni – egy érzést: egy angyal lábnyomát: a szeretetet.

Néhány másodpercig csak álltak egymással szemben. Nem volt senki sem az állomáson, úgyhogy nem kellett attól tartaniuk, hogy kihallgatják őket. Mindketten némán álltak egymással szemben. A férfi tudta, hogy ha beszédbe elegyedik a lánnyal, vesztett ügye van. Akkor nem lesz képes megtenni, amit akart.

A lelke mélyén ezt szerette volna.

A lány lelke azonban nem készült ilyen nagyszabású cselekedetre, ezért ő kezdeményezett. Szavaival pontosan körülírta azokat a dolgokat, amelyeket a férfi nem akart hallani.

„ – Miért hívtál ide? Tudod jól, hogy szeretem Karcsit. Nem adhatok neked újabb esélyt. Habár nagyon szeretlek, és a bensőm mélyén még mindig vágyok rád, de az érzelmeknek ezt a luxusát most már nem engedhetem meg magamnak. Akárhogyan is nézzük, te számtalanszor vertél meg engem. Rengeteget szuggeráltam magam, amíg ezt be tudtam ismerni önmagamnak – és másoknak.”

A férfit arcul ütötték ezek a szavak. A lány – látszatra – teljesen biztos volt saját magában.  A férfit ez a beszéd erősítette meg véglegesen. Már tudta, hogy mit kell tennie.

A lány folyamatosan beszélt, de a férfi nem hallotta azt, amit mondott. Ő a tettére készült fel, csak szófoszlányok jutottak el a tudatáig:

„ – …Karcsi szeret engem…összeházasodunk…a drog miatt…nem szerettél…legyünk barátok…várunk téged is a lagzira.”

A lány még javában beszélt, amikor a férfi előrántotta a fegyverét, és tüzelt.

A lány összeesett.

Az agya hirtelen még nem fogta fel, hogy lelőtték…motyogott valamit, amit a férfi nem értett. A lány a kezével a férfibe akart kapaszkodni: nem lehetett megállapítani, hogy le akarta rántani magához, vagy a segítő jobbját kérte.

A lövés nem volt halálos: a lány máját érte. A férfi idegességében rosszul célzott. A lány görcsösen szorította a sebhez a kezét, ahonnan szinte sötét, már szinte fekete vér folyt. A férfi közelebb lépett a földön fekvő nőhöz és újra tüzelt. Majd újra meghúzta a ravaszt.

A nő utolsó erejével a férfi felé nyújtotta a vértől mocskos papírlapot. A férfit elkapta a földöntúli düh, és kirúgta a lány kezéből a neki írt levelet.

A lány feje ekkor oldalra billent. Halott volt.

A férfi szinte embertelen nyugalommal hajolt le a lányhoz és ellenőrizte a pulzusát. Amikor megállapította, hogy meghalt felemelte a fegyverét és a halántékához nyomta.

„– Ne félj szerelmem! Néhány szívdobbanás után találkozunk.”

Hezitálás nélkül meghúzta a ravaszt.

Ekkor egy tehervonat robogott át az állomáson, egyenesen Somoskőújfalu állomásra tartott, és mit sem tudott arról, ami néhány ezredmásodperccel ezelőtt itt történt…

***

A rendőrök tíz perc múlva értek ki a helyszínre – a személyvonat mozdonyvezetője hívta ki őket, amikor meghallotta a dörrenéseket.

A kirendelt csapat vezetőjének, Kodas nyomozónak gyomra liftezni kezdett, amikor meglátta a tetthelyet. A kollegája, Méhes nyomozó sem reagált jobban: az arcukon kiütközött az undor: hiába dolgoztak már a rendőrségnél több éve, s hiába láttak már tucatnyi ehhez hasonló bűntényt; ezt nem lehetett megszokni. Miután Kodas türtőztette önnön utálkozását, szinte azonnal eluralkodott rajta rendőri énje: lezáratta a felüljárókat, és biztosította a tetthelyet a helyszínelőknek.

Tapasztalt szemével azonnal átlátta a helyzetet. Munkatársa mellé lépett, majd szórakozottan vakarta meg a tarkóját. Egyszerre néztek a földön fekvő, megrongált koponyájú, férfi holttestre.  

A fiatalabb nyomozó szólalt meg előbb:

„ – Tudom, hogy ilyen kérdéseket teljesen felesleges feltenni önnek, de én mégis megkérdezném: ön szerint miért tette?”

Kodas abszolút nem reagált rosszul a szerencsétlen kérdésre. Mivel a helyzet cseppet sem volt átlagos, úgy döntött, hogy megosztja a véleményét a fiatalabb kollegával:

„ – Tudja Méhes, én úgy gondolom, hogy » se veled, se nélküled kapcsolat « volt már az övék. Ez a férfi valószínűleg folyamatosan verte az amott fekvő lányt, aki a végletekig elnyújtotta azt, hogy önmagán segítsen, de végül észhez tért és elhagyta a férfit. Egész egyszerűen ez a keserves lélek azt gondolta, hogy ez a lány az egyetlen szög, amibe kapaszkodhat (még ha kissé groteszken is fejezte ki a szerelmét), aki segítségével még ember lehet. Amikor tudatosult benne, hogy hiába számít rá: a szerelmük kihűlt, szinte pillanatok alatt kitalálta ezt az őrültséget. Tudja, ő nem volt képes felismerni azt, hogy hiába veszítené el azt a szöget, amibe kapaszkodott – nem érné baj, hiszen a föld csak pár centiméterrel mélyebbre van. Így két fiatal életet tett tönkre – legalább a szerencsétlen lány élhetett volna még. Értelmetlen halál.”

Nem tehettek semmit, addig, amíg a halottkém és a helyszínelőcsoport ki nem ért ide a helyszínre. Most csak megfigyelhették azt a gyomorforgató sarkát a világnak, ami ennek a valaha volt szerelmespárnak jutott ki.  Valami érthetetlen fájdalommal a szívükben léptek oda a lányhoz is.

Néhány másodpercig szemügyre vették. A fiatalabb kollega kissé odébb ment: nem bírta a látványt. Kodas beavatott szemmel észrevette a halott lánytól néhány méterre fekvő levelet, majd óvatosan – ügyelve arra, nehogy tönkretegyen egy nyomot is – óvatosan, gumikesztyűben felvette a levelet.

A kollegája ekkor fordult hátra, és azonnal megkérdezte:

„ – Mi az, búcsúlevél?” – azonban már a mondat kimondása utáni pillanatban tudatosult benne, hogy bődületes blődséget beszélt, hiszen búcsúlevelet az öngyilkosok hagynak maguk után.

Kodas nem válaszolt. Miközben olvasta a levelet, az arca egyre komorabb és komorabb lett. Miután végzett a papírlap olvasásával, leguggolt a lányhoz, majd a halott ökölbe szorított kezét – a szabályzatot megszegve – kifeszítette és a fiatalon meghalt lány hasára tette.

Ezután eleredt az eső.

Már nem volt meleg. Az idő újra elviselhetővé vált. A hűvös nyári eső kissé enyhítette a fülledt meleget.

Pár pillanattal később egy kisteherautó fékezett a Bajcsy-Zsilinszky utcai közlekedési lámpánál. A helyszínelők érkeztek meg a tetthelyre.

A nyomozók felsóhajtottak. „ – Jöjjön, menjünk. Nekünk itt már semmi dolgunk sincs. Hagyjuk dolgozni a kollegákat!”

A két férfi lassú, kimért léptekkel sétált a helyszínelős furgon felé: az ő autójuk ugyanis az út másik oldalán parkolt. Mindketten örültek az esőnek, hiszen a nagy meleg már elviselhetetlenné tette a munkájukat.

Kodas még egyszer megrázta a fejét a kocsiban, majd rágyújtott egy cigarettára.

„ – Értelmetlen halál! ” – ismételte meg önmagát.

Méhes egyetértően bólintott, de sietve hozzátette:

„ – Főnök, bárcsak vége lenne már ennek a borzalmas napnak!”

Elkezdve: 2007. június 12. 23:51:00

Befejezve: 2007. október 24. 18:59:58