A Legkisebb Alezredesnek, amiért megmutatta, hogy milyen is a disztópiák, a Rendőrség és a fegyverek világa.

Keletkezési történet: 2023-ban kezdtem írni a novellát a Rendőrségen szerzett élményeim hatására. Rendkívül szikár és krimiszerű szöveg lett belőle: tőlem stílusidegen volt eddig az ilyesmi. Emiatt imádtam írni. A 2024-es Gabo novellpályázaton is indultam vele, de nem nyertem helyezést. Egy világ része ez a novella, több folytatást és regényt tervezek ebbe a környezetbe helyezni.

Amerikának igaza volt, Oroszországnak meg abszolút győzelme.

Win-win szituáció, nem? Persze nem sokat érnek az elvek és a győzelem, ha az utolsó pillanatban bevetett biológiai fegyver pontot tesz Európa, később a világ életére. És mi még azon nevettünk a konfliktus elején, hogy milyen jó, hogy nem atomot használtak. Bárcsak azt használtak volna! Most nem lenne ez a kulimász, amibe kerültünk.

Én Internet vagyok, vagy ahogyan néha a többiek hívtak, Vévévé törzszászlós, a Magyar Rendőrség tagja. A Kárpátok és a Bakony együtt védte meg az ezredünket abban a hadgyakorlatban, melyben a konfliktus (nem hivatalosan: „végső pukk”, még kevésbé hivatalosan: „az emberiség utolsó fingja”) közben vettünk részt. Magyarország szerencséje, hogy bennünket csak részlegesen ért az a biológiai fegyver-felhő, melyet slendrián módon, Oroszország szélére lőttek ki. Lehet, hogy Isten csak látni akarta, hogy mennyit tudunk szenvedni… Elmondom, hogy hogyan kezdődött minden: pontosabban hogyan kezdődött el a végjáték.

Szóval éppen könnyítettem magamon, de Fekete ezredes parancsára egy pillanatig sem vehettük le a rendszeresített CZ P-07-es vagy P-09-es öntöltő pisztolyt az oldalunkról – egészen alvásig. Töltényünk már alig volt, hiába síboltunk egy jó rakománynyi készletet a hadseregtől és a civilektől. Erős használatban gyorsabban fogy a lőszer. – így nevezte Fekete ezredes úr azt, amit a valamikori civilekkel tettünk…

Ne merészeld! Ne tedd! Ne gondolkozz! Ha már gondolkozol, legalább ne arra gondolj! Ne gondolj a rózsaszín elefántra… Ha mégis, legalább ne tűnődj a múlton és a tilos fogalmakon! És végül semmi esetre se jussanak eszedbe a törvény szavai: „A rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő cselekménnyel szemben, felvilágosítást és segítséget ad a rászorulónak. A rendőrség tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait.”

– Lószart. – rázom meg a fejemet. – Túlélünk, ha bele is halunk. – morogtam. – Csessze meg, hát csak felfáztam ebben a zimankóban.

Szóval éppen csorgattam, amikor hátrasandítottam. Neszezés hallatszott. Eleinte alig hallhatóan, aztán a bátortalan motoszkálást három határozottabb és erősebb dörej követte. Kovács éppen erre sertepertélt, ő is hallotta – mind a ketten azt hittük, hogy a másik volt a zajforrás. Cigarettára gyújtott, pedig azt tilos volt szolgálatban. Miközben a bagóért kutatott zsebeiben, köhögésből indított egy köpést – pont, amikor elment mellettem. Én is utáltam ezt a parasztot, de mégis a kollégám volt.

– Járőrszolgálatos a seggem, az! Ez sem a Tudományos Akadémia levelező tagja. Csoda, hogy a pöcsét megtalálja, ha keresi. – morogtam. – Most már tényleg megnézetem magam a dokival.

Ma már bánom, hogy nem nyúltam azonnal a lőfegyveremért, mert Kovács zászlós volt a járőr – hiba volt. Éppen azon gondolkodtam, hogy anyám vajon miért nem sütött bejglit karácsonykor? Talán nem szerette?

Neszezés és csönd.

Ki lehet az?

Még a mókusok is beszartak tőlünk a környéken, a vadállomány maradékát már réges-régen felfaltuk.

Neszezés és csönd – ismét.

Pont befejeztem a csurgatást, ahogyan egyszerre a bokrokból egy szürke bőrű asszony ugrott ki: hogy a bőrét a vírus aszalta-e ilyenre, vagy pedig az évek pora terítette be hamuval a nőt, nem tudom. A nő ránézésre 25 és 30 között lehetett: szájából, mint egy bulldognak, annyi nyál dőlt az erdő porába. A nőn egy valamikor elegáns bordó színű kisestélyi ruha volt, a lábán egy valaha piroskás magassarkú cipő sarkától megfosztott maradványai lógtak – az egyik sarok, mint egy PEZ adagoló félig lelógott a talprészről. A nő valószerűtlenül koszos volt, mellei illetlenül türemkedtek ki a ruhája alól.

– Isten véled, édes Piroskám. – valamiért ez ugrott be.

Kovács láthatólag annyira sem volt erre felkészülve, mint én. Éppen a veszélynek féloldalasan állva az első slukkot élvezte, amikor ráugrott a nő. Ösztönösen próbálta baljával távol tartani magától a veszélyt és a kiképzés szerint azonnal az oldalfegyeréért nyúlt, de persze nem tudta azonnal elérni.

Én az első bennszakadt lélegzet kilégzése után, adrenalinnal a véremben kivettem a fegyveremet és a nő felé léptem, de nem nyújtott tiszta célpontot, más pedig nem volt a környéken – szánalmasan kevesen voltunk már.

A második hiba az volt, amikor a gumibotra váltottam: a teaser cartridge-ek már hónapokkal ezelőtt kifogytak, de a gyári karbantartás és ellenőrzés hiánya miatt a teaserek legtöbbje már azelőtt tönkrement vagy lemerült.

Közben a nő – mint egy éhező ragadozó – minden erejével le akarta vadászni a zászlóst: a vastag kabát csak pár pillanatig védett a koszos fogak csattogó támadásaitól. A rendőri egyenruha fehér bélése pillanatokon belül előtűnt a kabátjából, majd vörösre váltott a vértől.

A zászlós rosszul döntött, amikor nem a fegyverét szabadította ki, hanem kézitusába keveredett a nővel. Bár az adrenalin és az én segítségem a zászlós malmára hajtotta a vizet, de nem lehetett csak úgy leküzdeni egy ilyen büdös borzalmat, mivel ez a valami először a fájdalomérzékelést kapcsolta ki az agyban, majd kissé később a magasabb kognitív funkciókat, köztük legelőször az érzelmeket.

Hihetetlen nehéz volt elpusztítani őket, legtöbbször csak elkábítani lehetett őket – a látszathalál is okozott már „baleseteket”. Ennek a nőnek is hiába törtem el kézitusában az egyik karját, majd a hangból ítélve a koponyáját is betörtem, mégis, teljes erejével tovább küzdött a nyomorult.

Kovács ereje végén volt: a felütött fejadagok miatt éppen csak szédelegtünk az éhségtől, s a hirtelen támadás kimerítette a maradék tartalékait is. Nem tudom, hogy hogyan vagy hogy mikor, de én is kaptam egy hatalmas ütést a szemembe – megalázóan ballal. Alig láttam valamit. Erről nem tanultunk semmit sem a kiképzésen.

Az önkéntelen könnypárán keresztül láttam a zászlós szemében a pillanatot, amikor feladta: engedett a szorítása, majd a nő pillanatokkal később már a nyaki verőerénél volt. A férfiüvöltés reszelős hangja azonnal elhalkult. A spriccelő vér alaposan beterítette a támadót, akit ez még inkább fellelkesített. Ő már evett.

Ekkor dobtam a földre a gumibotot és lőfegyverre váltottam vissza. Most, hogy nem kellett Kovácsra vigyáznom, azonnal tüzeltem: az acélmagvas töltény könnyedén keresztülhatolt a lágy részeken és a csontokon is. – Egyél te mocsok! Ajándék a Rendőrségtől! – üvöltöttem fejhangon és addig lőttem, amíg a szán hátrasiklott állapotában nem maradt.

Csak a nedves, csúszós ragacsból vettem észre, ami a fegyvert tartó kezemről csorgott le, hogy már vége a harcnak.

Éppen csak újra tudtam tölteni a fegyverem, amikor a lövéseket és a közelharc hangjait meghallva két, enervált kutyás járőr cammogott oda. Ha ettől lassabbak lettek volna, talán önmagukkal is találkoznak.

– Hányan voltak? – ásított egyet Kuvasz, azaz Mihalics őrmester.

Remegtem az idegességtől. Ha nincs elég szerencsém, most én is kiegészíthettem volna az édeshármast Kovács zászlóssal, meg a csinoska Aradszkynével.

– Amúgy jól vagyok, te farok. Ez nem az én vérem. – mutogattam az egyenruhám vörös mocskára.

– Tudod, hogy mi a szabály. Sipirc a dokihoz. – okoskodott a Puli, vagyis Uharov törzsőrmester. – A hullákat majd eltakarítjuk mi. – nevetett Puli. – Ez a Kovács amúgy is egy köcsög volt.

Megtennéd, hogy leadod a felszerelését, ha már úgyis arra mész? – mutatott állával a véres húscsomó felé, ami pár perccel ezelőtt még mocorgott.

Átvettem tőle, majd elindultam a főkapitányság felé.

Nem akartam tudni, hogy mik az egyéb terveik a testekkel. Sok szedveden még értékek voltak, amikor őrjöngeni kezdtek. Fekete ezredes az első időben főbe lövette a tolvajokat, aztán már nem.

*

Leadtam Kovács felszerelését, majd beugrottam a rejtekhelyemre az orvosi vizitáció előtt, ahonnan egy üveg gyógyszertári alkoholt vettem elő. 96%-os tiszta szesz volt jó ötvenesre visszacsapva. Tettem bele némi barackot is, de azért a lötty még fejbe tudott kapni, mint a véletlenül a levegőben felejtett harapófogó. Lett még volna némi Fütyülősöm is, de azt azért már nehogy…

Remenár doki hihetetlenül szeretett mindent, ami nem volt kapcsolatban a munkájával. Ahogyan beléptem, rögvest felfedeztem, hogy Dr. Remenár már részeg volt: darabos lélegzése fákat tudott volna korlátba faragni. Csoda, hogy a szedvedek nem hallották meg.

Éjfél után járhatott az idő, csodálkoztam rajta, hogy eddig kihúzta. Bár háttal ült a bejáratnak, de megesküdtem volna rá, hogy a saját farkára hajolt rá: mellette csípőfogók, szikék és érszorítók sorakoztak. Szerencsére nadrág volt rajta.

Köhintettem egy hangosat, majd megszólítottam.

– Mit gondol doki, nem öreg már a körülmetéléshez? – sohasem gondoltam volna, hogy így kezdek egy beszélgetést.

– Ha-ha-ha nagyon vicces vagy, Internet. Becsípődött az alsónadrágom a sliccem cipzárjába, azt feszegetem. Légy kedves és segíts!

– Na még mit nem! Hoztam helyette szíverősítőt.

– Áldassék a gyümölcs meg a rákosrettentői öregmamám! – idézte fel saját köszönőszövegét, melyet egy YouTube-celeb és a valamikori Lovász dandártábornok dumáiból ollózott össze.

Állapotához képest valószerűtlenül gyorsan robbant a snapszospoharakért.

– Magába is! – koccintottunk.

– Amúgy miért jöttél? – kérdezte a harmadik kör után.

Igyekeztem komolyan mereszteni a tekintetemet.

– Tudja rám támadt egy szedved – így rövidítettük az agresszív gyökereket – és nyakon harapott. Kovács meghalt.

– Persze-persze. Igyál inkább, fontos a seb fertőtlenítése alkohollal.

– Gondolom, ezt külsődlegesen kellene, nem?

– Mondd csak csücsörikém, orvos-e vagy?

Tudtam, hogy nem hisz nekem.

– Amúgy tényleg ránk támadtak. Kovács zászlósnak annyi.

A doki egy pillanatra elkomorult, a véres jobb öklömre nézett majd vissza az arcomra.

– Baszki. Te jól vagy?

– Jól, persze.

– Megnézzelek?

– Nem kell. Még azelőtt lelőttem a mocskot, mielőtt elért volna.

– Amúgy csíp, amikor pisálok. Arra adhatna valamit.

A doki töltött még egy kört és az üveg kiürült. Valószínűnek látszott, hogy tovább nem lesz kíváncsi rám.

– A fájdalomcsillapító elfogyott, antibika nem is volt. – rántotta fel a vállát, mint egy megriadt Salgó sparhelt. – Tartsd melegen a veséidet, igyál sokat és ha mentek a közbe szerezni, hozassál magadnak echinacea cseppeket vagy tőzegáfonya teát. Ja, és ha tudod és kerüld a hideget. Ennyi.

– Köszi a semmit.

– Szívesen, bármikor. – közben felém sem nézve a kezével hessegetett el.

Bár szívesen megnéztem volna, ahogyan golyónszúrja magát a szikével, sajnos mennem kellett.

*

Kegyetlenül elegem volt már, úgy terveztem, hogy megyek aludni. De Emőke, akit hatalmas női bájai miatt csak Emlőkének hívtak, megállított a doki rendelője előtti folyosón.

– Internet, végre megtaláltalak! Az Ezredes úr hívat!

Megdöbbentem. Milyen akciót tervez ez az elmebeteg hajnali kettőkor, mikor a szedvedek a legaktívabbak?

– Csak engem? – kérdeztem.

Emlőke sóhajtott, amitől tekintélyes méretű tehetsége még jobban megcsillant abban a patkányagynyi fényben, amit az időlegesen éppen működő aggregátorok adtak.

– Dehogy. Az összes helyettest és tisztet.

– Emi, mondtam már, hogy mi nem seriffek vagyunk, hanem tiszthelyettesek.

– Jólvanmá’ paraszt! Nem kell izélni. – zárta rövidre Emőke.

– Izélget téged a Fekete eleget helyettünk is – tettem hozzá gondolatban.

Bólintottam, majd elindultam a hadműveleti helyiségbe, mely valaha az étkező és a városi térfigyelő kamerákat figyelő egység termének egybenyitott változata volt.

Rossz érzésem volt. Nem csupán a szerencsétlen időpontválasztás miatt. Valami volt a levegőben.

Bár ez a nyavalya nem volt halálos és csak a nőkre, illetve a nők nagyobb százalékára hatott. A többiek sem voltak immunisak, bármikor begőzölhettek ők is. Nem értettük pontosan, hogy miért. De nem voltak zombik. Zombik nincsenek, érted? Sokkal rosszabb volt: emberszerűek maradtak.

Csak annyi biztos, hogy a nők extrém agresszivitást fejlesztettek ki a vírus hatására. A férfiak – bár érintetlenek maradtak a vírustól – mégsem élték túl: az asszonynépség – őrült bakkhánsnőkként – maguk tépték szét őket.

A magyar rendfenntartó erőknek még ennyi sem kellett: vagy egymást lőtték agyon vagy az egyenruhát levetve elhúztak modern betyárként az erdőbe. A városok korszerű boncasztalként kínálták fel magukat, azonban az okosabbak távol maradtak. Főleg hajnali kettőkör.

Ezerháromszázharminc ember: ezerszáz férfi és kétszázharminc nő. Ennyivel indultunk. Veszprémben gyakorlatoztunk, egy nemzetközi szintű terrorcselekmény elhárítását gyakoroltuk. Még felocsúdni sem tudtunk, amikor már éreztük, hogy baj van. Két évvel később már csak háromszázhatvankét emberünk maradt. A többit magával vitte a vérhas, meg a megvadult csürhe.

A teljes megyei vezérkar és az ORFK erők felmorzsolódtak a mogyoródi ütközetben, aztán a maradék Hatvan ostromában veszett oda: velük együtt hullt el a hadsereg nagyobb része is. Csak Fekete ezredes maradt nekünk, aki büntetésből ide volt beosztva.

Kezdetben még volt erkölcs, aztán már túl drága volt és nem tudtuk megfizetni az árát.

Az Ezredes parancsára szaporodnunk kellett: ránk volt bízva a magyarság reprodukciója, ahogyan azt a háborús nemi erőszakhullámot nevezte, amit parancsba adott. Néhány nő immunis volt a vírus hatásaira: ők – teljesen érthető módon – igyekeztek elbujkálni a külvilág elől. Valahogyan egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a magyarság dicsőségére szaporodjon, Fekete ezredes ezt pedig kifejezetten nehezményezte.

Külön rajok foglalkoztak ilyesmivel: öt ember alkotott egy rajt, négy közülük a végtagokat fogta. Hogy ne lehessen a háború végén felelősségre vonni senki sem, az Ezredes megparancsolta a teljes ezrednek, hogy nézze végig, amit a rajok a civil nőkkel tettek. Az első alkalom után négyen végeztek magukkal a rendőrök közül, majd még hét ember követte őket a halálba. Azóta az őrséget kivéve nem lehet nálunk fegyver esténként, bár a legelszántabbak máshogyan oldják meg. Bárcsak Hágába vinnének bennünket… akkor az azt jelentené, hogy van még emberiség, ami elítélhetne bennünket.

Meg kellett tennünk.

Bizonyára így van, hiszen akkor nem parancsolták volna meg, igaz?

*

Ritkán féltem már, de ahogy beléptem a hadműveleti helyiségbe – vagyis abba, a még takarított, koszoskék, ipari szőnyeggel és emelvénnyel felszerelt szobába, ahol a járvány előtt a rendőrségi sajtótájékoztatókat tartották, máris jeges cirógatást éreztem a tarkómon.

A halál becézgetését.

Mire bevergődtem, Fekete ezredes, mint egy szerb militarista csapatvezér, a nevetséges, rogyasztott testtartásával már ott állt a társai között, akik főtisztekként nem merték magukra venni a felelősséget: most persze mosolyogva körbevették, mint egy csapat hűséges Border Collie.

A pletykák szerint mindenből kifogytunk és az elővéd csapat szerint egyre több fertőzött vonult a város felé. Mindenki hetek óta várja, hogy Fekete ezredes mit lép ebben az ördögi sakkjátszmában? Valószínűnek látszott, hogy most jött el a pillanat a cselekvésre.

Esküszöm, hogy úgy hallottam, hogy újra kellett kezdenie a beszédét, mert megcsuklott a hangja – de ezt senki sem akarta hallani vagy tudatosítani.

– E-Emberek, itt az idő! – szólt Fekete ezredes határozottan. – Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy visszavágjunk ezeknek a szedvedeknek és megvédjük a városunkat! Az ellenség nem tűri a gyengeséget és a kudarcot. De mi…mi sem tűrjük! Nem engedem a hibázást! A túlélésünk faji kötelesség és ezt a kötelességet ma teljesíteni fogjuk, vagy a próba közben bukunk el! Az egyetlen módja annak, hogy megvédjük az embereket és a még általunk birtokolt készleteinket, az, ha szembeszállunk velük. Ma éjjel a szupermarketet ki fogjuk tisztítani! Túlélni, ez parancs!

Szép szavak, de már későn jöttek. Az emberek éhesek és a kiképzésük dacára egyre nehezebben tudnak lábra állni. Ez teljesen hülye. Miért pont a szupermarket és miért most? Legutoljára négy hónapja próbáltuk megtisztítani, de akkor egy tucat embert veszítettünk, plusz a náluk levő fegyvereket és lőszereket. Mészárlás volt: a begőzölt fertőzöttek végtagokat téptek le, húst marcangoltak a még élő rendőrökből. Én megúsztam, de csak egy hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott a halottakkal. Gyászos egy nap volt.

Ahogyan a teremben levő maradék arcára néztem, a kapzsisággal vegyes félelem sápasztotta el őket. Éheztek. Az ember mindig a lassú halált választja a gyors helyett: az azonnali lövedék helyett még egy elcsent keksz a raktárból, még egy lopott nap, amit érdemtelenül élhet.

A morgás és a szemmel látható ellenállás egy pillanatra meghökkentette Fekete ezredest. Nem erre számított. Hogy szavainak nagyobb súlyt adjon, kibiztosította szolgálati maroklőfegyverét majd a tömegre fogta:

– Azt mondtam, hogy “túlélni, ez parancs”! Vajon melyik merészeli megtagadni a parancsomat?

“Túlélni, ez parancs!” – jól hangzó, de sallangszerű szóvirág volt, amivel Fekete az összes beszédét zárta. Amíg sokan voltunk, az első alkalmakon még nevetés nyugtázta a parancsot, de most már csak a rezignált emberek szemvillanása mutatta igazi véleményüket.

Bármennyire is tudták, hogy veszélyes a művelet, de elkerülhetetlen volt, hogy újabb ellátmányt szerezzenek.

Az ezredes szavaira a zsaruk kelletlenül felkészültek, fegyvereiket előkészítették és azonnal kiindultak az épületből. Én is velük tartottam, noha a friss dulakodás Piroskával és az alkohol eléggé megviselt, Azon gondolkodtam, hogy vajon sikerül-e túlélnünk ezt az éjszakát?

A beszéde végén Fekete magához hívatta a tiszthelyetteseket, köztük engem is.

Én azt a parancsot kaptam, hogy a kutyaeledeles sortól a kertészeti sorig gyűjtsem be még a felhasználható ellátmányt és ha fertőzötteket találok, akkor semlegesítsem őket, ha pedig hölgyeket, akkor őket is vigyem magammal. Egy rajt kaptam magam mellé: Öklöst, Bikát, Fogatlan Cápát, Boxit, Csobit és Sejhajt. Plusz megkaptam a mai nap már látott Kuvaszt és Pulit.

Nagyon vegyes csapat volt. Öklöst és Bikát nagyon bírtam: igazi bulldózer volt mindkettő, MEKTO-sok voltak, azaz helyi kommandósok: Öklös szabadidejében küzdősportolt és értett a késharchoz is.

Fogatlan Cápa, Boxi és Csobi frissen az idekerült kollégák voltak, amikor kitört a balhé. Ha jól tudom – Boxi eredetileg a Műszaki Osztályon volt segédelőadó, mielőtt hivatásos lett, tehát semmiféle tapasztalata sem volt. Sejhaj egy seggfej, a belső ellenőrzés egyik spiclije volt. Kuvasz és Puli pedig számító kis rohadékok voltak: nem mertem volna nekivágni a sivatagnak, ha náluk lett volna a kulacs.

A csapatunkon végignézve eszembe jutott egy idézet történelem óráról: “Ave Imperator, morituri te salutant”.

Üdvözlégy Ceasar, a halálba indulók köszöntenek téged.

Fájdalmasan találó mementója volt a mai hajnalnak.

*

Az éjszaka sötét volt és csendes, ahogy közeledtünk a szupermarket felé. Lassan haladtunk, óvatosan figyelve minden mozdulatot. Pontosan tudtuk, hogy hol van a célpont: nem most voltunk itt először. Ahogy Fekete ezredes utasította, azonnal körülöleltük az épületet. A környéken csak szarszag, égett gumi és vészjósló csend volt: tökéletes háromsága a rajtaütésnek. Csontjaim legmélyéből éreztem, hogy baj lesz, de most még nyűgösen markoltam a CZ-met.

Miután biztosítottuk a környéket, ahogyan tudtuk, Fekete röviden füttyentett: ez volt jel arra, hogy kezdjük meg az akciót. Az ajtón belépve az éjszaka sötétjében szinte semmit sem láttunk, csak az enyhén világító fénycsóvákat, amelyek valamikori társaim pusztításának nyomait jelezték.

Boxi idegességében hangosat szellentett, majd a többiek röhögése is felrobbant közvetlenül utána.

– Boxi, bazmeg, ha a bélgázod miatt itt halunk meg, esküszöm, hogy utolsó erőmmel még felküzdöm a bakancsomat a seggedbe, hogy legalább azt biztonságba helyezzem. – röttyentettem felé.

Ezen is röhögtek.

Avérszegény lámpák fényei csak csíkokban tudták felszabdalni a hajnal sötétjét: a polcok, bármennyire valószerűtlennek tűnt is, tele voltak áruval. Senki sem volt még olyan hülye, rajtunk kívül, hogy idemerészkedjen és el is vigye a szajrét. Csak alig néhány darab hiányzott a polcokról: olyan, mintha az utolsó pillanatig feltöltötték volna a sorokat.

Közben hallottuk, hogy egy másik raj heves tűzharcba keveredett a fertőzöttekkel, de távolról úgy tűnt, hogy a fiúk elbírnak velük.

Aztán remek másfél perc jött, amíg kézben tartottuk a helyzetet.

A baj akkor következett be, amikor Csobi és Ököl, a parancsaim ellenére a raktárajtót kezdték el feszegetni. Hevesen gesztikulálni kezdtem, hogy a lehető legkisebb zajt keltsem, de ez a két barom rám sem hederített: ők aznap mindenképpen hatalmas zsákmányt akartak.

A rohadó, de mégis masszív fémajtó hatalmasat döndült, amikor felfeszítették. Pontosan ilyen hangja lehetett egy éppen leterített mamutnak a történelem hajnalán. A raktárba zárt, többtucatnyi szedvednek csak ez kellett: azonnal nekünkrontottak. Csak a Magasságos tudja, hogy hol voltak eddig… Már az is csoda, hogy idáig eljutottunk.

Ahogyan oldalra néztem, már késő volt. Nem is tudom, hogyan – de az áruházat szinte azonnal benépesítették a fertőzöttek, akik vadul csapkodták a körülöttünk lévő tárgyakat és ordítottak, amíg nem találtak áldozatot. Nem volt idő tűnődésre. Vészhelyzetben az ember mindig kétszótagos.

A hadseregtől virtolt és részemre átadott AMP–69-es gépkarabélyt egyeslövésre állítottam és nem érdekelt, hogy kit talál el, csak szórtam a 7,62-es csodacsomagokat a szerencsétlenekre. Bika, Ököl és én szinte azonnal lőni kezdtünk, a többiek a meglepődöttségtől nem is tudtak megszólalni, majd az első pár lövés után szerencsére ők is tüzelni kezdtek.

Háromtárnyi lőszerünk volt, ami távolról sem elégséges egy ilyen horda ellen. Gyors saccra körülbelül háromszáz szedved lehetett körülöttünk. Esélyünk sem volt.

Először Csobit tépték szét – túlságosan rambózott a kiképzés dacára -, majd a mellette lévő Ököl járta meg, aki bajtársiasan védeni akarta. Mim többiek ösztönösen összehúzódtunk: zárt harci alakzatban, egymásnak háttal tartottuk a pozíciónkat. Ez egy ideig működött.

De a gyökerek csak jöttek és jöttek – mi meg csak tüzeltünk. Aztán az AMP-ből egyszer csak kifogyott a skuló és nekem a szolgálati CZ-re kellett váltanom. Miközben kibiztosítottam a maroklőfegyeremet, egy gyerekkoromban hallott, román dal pár sora jutott eszembe. Emlékeztem, hogy a nagyanyám hogy megvert, amikor vidáman énekelni kezdtem ezt a dalt a Ceaușescu-rezsim alatt a falu utcáján hazafelé. – Ez egy fasiszta dal, șoarece!

Pedig én csak az egyik utcabeli gyerektől hallottam. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent a fasizmus és a dalt sem értettem. Csak tetszett… mintha egy anya énekelte volna a gyermekének altatóként.

Numai vântul mai suspină,

Dulcele tău cânt,

Peste florile ce-alină,

Tristul tău mormânt.

Most mégis fájóan ideillőnek tűnt.

Az egyik társam éppen a földre esett, miközben egy fertőzött elkapta és lefúrta a fogait a nyakába. Pár percen belül a falhoz sodortak bennünket: végül az összes többi társam is hasonló sorsra jutott, amíg csak én maradtam egyedül a csatamezőn. Arra emlékszem, hogy ösztönösen csőre próbáltam tölteni az üres CZ-t, majd az üres kattanás után közelharci fegyverként vertem szét pár fejet a pisztollyal.

Szerencsére a hordarész, ami nekünk jutott, végül megunta a vegzálásunkat és eloldalgott. Csurom véresen még volt annyi lélekjelenlétem, hogy Csobi fegyveréért elmenjek. Lassan, nagyon lassan, az egyik vészkijáratot jelző ajtó mögött állva lépkedtem előre, készülve bármire, ami jöhet.

Erőm végén jártam, de hogy a megaláztatásunk teljes legyen, még egyetlen szem konyakos meggyet sem tudtunk zsákmányolni, nemhogy készleteket. Az ajtó végül a raktár rakodóteréhez vezetett. Már láttam a halotthalvány holdfényt a műanyag ponyván és acélon keresztül, amikor váratlanul, egyik pillanatról a másikra egy fertőzött ugrott rám és megtámadott.

Erőm utolsó tartalékával sikerült kitépnem magam alól a szorításából és a falhoz nyomtam a fegyveremmel – lövést adtam le rá. A fertőzött egy pillanatra elterült a földön, mielőtt újra felugrott, de a következő lövésem végleg leterítette. Csengett a fülem a durrogásoktól, mintha nem lenne holnap. És ki tudja, lehet, hogy nem is lesz?

Az akciónk csúfos kudarcnak bizonyult.

Az Éjszaka már kifizette a cehhet és éppen indulni készült aludni, amikor megláttam egy csoportnyit a társaim közül, akik szintén túlélték az összecsapást. Ott volt Fekete is, rettenetesen dühösen magyarázott valakinek. Szerencsére azért én még kisebb sérüléssel megúsztam, csak egy mélyebb vágás maradt az alkaromon. A mostani harc okozta. Intettem egy gyengédet feléjük, erre többen biccentettek.

Aztán üdvözölt a sötétség.

Nem tudom, hogy mi történt, miközben ki voltam ütve. Valahogyan így képzelem el a halált is: a végső semmi számunkra. Két nappal később tértem magamhoz. Remenár doki egy szurtos, kórházból virtolt takaróval dobott le: bizalmatlanul a nyakamig betakart, így, ha mégis meghaltam volna, csak 20 centit kellett volna még húzni a fejem tetejéig. A profik mindig előrelátóak – mondta volna a doki.

A szememről a hályog csak lassan szívódott fel, s a valószerűtlen csillogás még percekig nem csitult. Amikor végül mégis csak visszanyertem az eszméletemet és a testem feletti uralmat rögtön láttam, hogy Remenár megint részeg volt. Ez megnyugtatott: megint csak egy átlagos szerda.

– Hát élsz, Internet? – kérdezte kissé neheztelő hangsúllyal.

– Imádom magát, doki, addig még nem mehettem Istenkéhez, amíg ezt el nem mondtam magának. – vicsorogtam a hangja felé.

– Hát most már elmondtad, szóval akár mehetsz is Szent Péter felé… – próbált cinikus lenni, de éreztem, hogy örül neki, hogy életben vagyok.

– Szép kis balhétok volt, Internet. Te egyszerre kaptál agyrázkódást és egy enyhe szívrohamot. Csoda, hogy túlélted. – közben egészen ügyes mozdulattal vette ki a branült a kezemből, alig éreztem – egészen idáig nem is vettem észre, hogy infúziót kötöttek be nekem.

– A többiek?

A doki némán megrázta a fejét.

– A tartalékokat teljesen feléltük, az embereink kétharmadát otthagytuk az áruházban. Készleteket csak alig zsákmányoltunk. Öngyilkos küldetés volt ez az elejétől fogva, Internet. – suttogta, nehogy meghallja valaki.

– És most hogyan tovább, doki? – kérdeztem kétségbeesve.

– Fekete él, szólva még nincs veszve minden, tegnap már ki is küldött portyázni mindenkit, aki csak járóképes volt. Guszti és Mocsolády már vissza is tértek vagy 10 perce, ha igaz, asszonyokat találtak – egészségeseket. Fekete nagyon örül nekik, 20 perc múlvára sorakozót hirdetett. Neked is menned kell, ha járóképes vagy.

Mindketten tudtuk, hogy mit jelent ez. Meg kellett tenni mindent, ami a magyarság életben maradásért. És nekünk végig kellett néznünk.

Fájdalmasan kevesen maradtunk a sorakozóra. Ha igaz, alig száztízen: az állomány nagyobb része tényleg ottveszett a támadásban.

Fekete ezredes maga is kék-zöld foltokkal tarkítva jelent meg a gyakorlótéren. Kissé távolabb tőle ott volt Guszti, a valamikor kisstílű kártyacsaló körzeti megbízott, illetve Mocsolády, a zsitvatoroki rendőrőrs vezetője. Büszkén kihúzta magát ez a három barom: mellettük, mintha csak állatok lennének, kéz- és lábbilincsbe vertek két nőt. Az egyik szőke, körülbelül a harmincas évei legelején járhatott, szurtos ruhája és csimbókokba száradt haja ellenére csinosnak tűnt. Mellette a barátnője lehetett: a barna hajú, kissé testesebb lány szemmel láthatóan reszketett.

Mindannyian tudtuk, hogy mi ennek a forgatókönyve: ugyanaz az elcsépelt, magyarázkodásba és szóvirágokba oltott beismerő vallomást hallottuk beszéd gyanánt újra és újra és újra. “Amagyarköztársaságérdeke… mindentmegkelltennünk…” és a vége: “túlélni, ez parancs”. Ha még valódi rendőr lennék az ilyen mocskokat vinném be kihallgatni, mint mi.

Természetesnek vettük, hogy a tegnapelőtti sajnálatos eseményekről nem fogunk hallani, de én tudtam, hogy minden az ő hibája. Magamban tisztán éreztem.

Ahogyan a maradék embertömeg igyekezett vigyázzba vágni magát, Fekete egyre jobban belejött. Én éreztem, ahogy elfog a düh: tudtam, hogy nem tudom végignézni, ahogy ezt a két lányt megbecstelenítik.

A tömeg kettévált, ahogyan az Ötök megközelítették az első lányt. Begyakorlott mozdulatok, unalomig ismételt forgatókönyv.

Bennem egyre magasabbra nőtt az indulat: mindenért bosszút akartam állni. Az elbaltázott házasságomért, a meghalt bajtársaimért: Csobiért, Boxiért, Kuvaszért és mindenkiért. Kezem ökölbe szorult, ahogyan láttam, hogy tépték le a lányok ruháit.

Nem bírtam várni. Előre léptem.

– Fekete ezredes… ezt mi nem… – kezdtem, de megakadt a szavam és a tudatom egyszerre eltűnt az ürességben.

Fekete ezredes lopva körbenézett, tovább beszélt, de én nem hallottam mit mond. Ahogyan előléptem, az Ezredes rám tekintett, majd egy pillanatra mindenki megállt.

Újra üdvözölt a sötétség.

*

Internet nekiiramodott, majd pillanatokon belül az Ezredesnél termett. Elméje megbomlott, ahogyan ujjaival megmarkolta az Ezredes gégéjét majd összeroppantotta, mint egy gallyat. Állati ösztönökkel az Ezredes nyakába harapott és szedvedként tépte a húsát.

A tömegben pillanatokon belül kitört a pánik. Az Ötök is fejvesztve menekültek, de Internet nekikugrott és sokakat megölt. Töltény már nem maradt, így esély sem maradt megállítani.

Végül Remenár doki lépett oda az őrjöngő mellé és egy puskatussal, éppen a megfelelő pillanatban vágta fejen – ahogyan csak tudta. A rendőr – bár összeesett – a harcot akkoor hagyta abba, amikor egy ismeretlen szert fecskendeztek a vénájába, amitől végül tényleg megadta magát. Doki csak akkor szólt hozzá, amikor bevonszolta az orvosi szobába és magukra csukta a rendelői üvegajtót:

– Vnoucsek Viktória Violetta törzszászlós, álljon le végre! Túlélni, ez parancs!