A spirál csapdája

Keletkezési történet: Az szinte biztosnak látszik, hogy ezt a novellát egy pályázatra írtam, amely online tér veszélyeiről vagy az internetről szól. Tudom, hogy direkt csavartam egyet a történeten, így tehát a pontos pályázat nevét nem tudnám megmondani. A novella eredeti változata 2012/2013 és 2024 között félkészen maradt. A 2024-es kötetbe szerkesztés során a történet vonalai kiegyenesedtek, a tónusa sötétebb lett és végre elnyerte a végét is. Így már egyértelműen az online videojátékok elembertelenítő és személyiségromboló hatásairól szól – míg az eredeti kézirat csak sejtetve, nagyon szégyenlősen tapogatózott ebbe az irányba.

1.

Halk, alig hallható sóhaj szakadt fel Kiskata száján, ahogy a sötét szobában ült a monitor vibráló fénye előtt. Hajnali fél három volt, de az óra már nem jelentett számára semmit. Egy újabb álmatlan éjszaka kezdett egybeolvadni a nappalokkal. A reggel valahol a távolban várt rá, valószerűtlenül messze. A munka, a határidők, a valóság – mind eltompultak. A képernyőn a játék állása betöltődött, és Kiskata keze újra önállóan mozdult. Talán abba kéne hagyni – villant át az agyán, de az ujjai már a kontrolleren pihentek, mint ahogy az elmúlt órákban, vagy talán napokban is tették.

A lakás csendjében csak a gép halk zúgása és a kontroller gombjainak ütemes kattogása töltötte be a teret. Az éjszaka már rég elnyelte a várost, az utca fényei fakón villóztak az ablakon túl. Kiskata szemei a képernyőre tapadtak, de gondolatai valahol egészen máshol jártak. Milyen lehet az élet valahol távol, mondjuk Új-Delhiben, ahol a forgalom és a tömeg sosem áll meg? Vajon ott is ilyen üres lenne minden? Vagy ott is minden ugyanígy zajlik, mint itt? Az a gondolat, hogy valahol, valaki más is ugyanígy elmerül a saját valósága elől menekülve, egy pillanatra megnyugtatta.

Kattintás.

A gondolatok elpárologtak, ahogy a játék újra betöltődött és a képernyőn megelevenedett világ ismét magába szippantotta. A monitoron egy káprázatos domínium tárult elé: középkori kastély, vastag, faragott tölgyfaajtók és modern ízlésnek keleties faragványok várták a meghívott vendégeket. A feketekávé mellé bizonyára valamilyen egzotikus falat is járhatott. Shiraach, a mágus és csapata azonban aligha várhattak volna ilyen szívélyes fogadtatás, mivel hívatlanul érkeztek.

Shiraach, a mágus az őt kísérő csapattal együtt a nagy tölgyfaajtó mögé szorult egy gyors iramú folyosóharc után.  A herceg katonái mindent megtettek, hogy áttörjenek rajta. A Mágus huszadik szintű, elemi pajzsvarázslatot bűvölt az ajtóra, de válaszul a herceg saját varázslója tűzelementálokat bűvölt, akik lángra lobbanó öklükkel verték a manából alkotott akadályt. Minden ütés visszhangzott a teremben, mintha a valóság is megrepedne.

Kiskata figyelme egy pillanatra lankadt, ahogy tekintete a falon függő, üres órára esett. Mintha az idő teljesen megállt volna számára ebben a virtuális térben. Hosszú órák óta egyhelyben ült, de a teste már zsibbadt volt, a valóság távoli emléknek tűnt. A játékban azonban minden éles volt, a színek vibráltak, a harc heves volt és Shiraach valami váratlan húzott. A játék megállt egy pillanatra. Egy próbát követelt – szerencsepróbát. Kiskata figyelme visszazökkent a játékra, de már túl késő volt.

Shiraach szerencsepróbája azonban végzetes hibát eredményezett. Az apró hibának súlyos következményei lettek: a falat alkotó mágia szövete felbomlott, mintha a valóság maga is megrepedt volna és a mágus megbotlott a saját bokájában. A képernyő hirtelen villogni kezdett és Kiskata érezte, ahogy az adrenalinszintje megugrik, a szíve gyorsabban kezd verni. Egy hiba a játékban talán, de ebben a pillanatban ez sokkal többet jelentett neki, mint egy egyszerű véletlen. A képernyőn a csapat a káosz szélén állt.

Az ajtó hirtelen becsapódott. A herceg katonái, mintha csak egy régen elfojtott dühöt engedtek volna szabadjára, üvöltve rontottak be a terembe. Shiraach csapata mindössze négy főből állt, és velük volt a hercegnő is, akit meg kellett volna menteniük. De ő csak reszketett a sarokban, teljesen tehetetlenül. Hasznavehetetlen volt, mint sok minden Kiskata életében. A képernyő előtt ülve Kiskata homlokát ráncolta. A karakterek néha mintha a valóság egy-egy szeletét is magukkal hozták volna – tehetetlenek, akárcsak ő. Mégis folytatta. Nem volt más választása.

Először Seer Carl, a Tohitchnik Rend paplovagja lépett a harctérre. A karakter kétélű hóhérpallosával vágott neki a csatának és hat ellenfelet küldött a túlvilágra, mielőtt a tűzelementálok körbevették és ő maga is a hamvak közé hullott. Kiskata ujja megfeszült a kontrolleren, de nem adta fel.

– Kupakjancsi, te jössz! – motyogta félhangosan és a játék idomított harciebe, Seer Carl hűséges társa, előrerontott. A kutya rövid harc után esett el, de legalább annyi ideje volt Kiskatának, hogy felkészüljön a következő lépésre. Egy újabb kudarc, de a játékon belül ezek a veszteségek már szinte hétköznapinak tűntek.

Megroppantotta az ujjait, mielőtt a kontrollerhez nyúlt volna és folytatta a játékot. – Jön Shiraach… – suttogta, mintha bátorítaná magát. A mágus pedig, bár csak alapfokon értett a nekromanciához, mégis csontvázíjászokat idézett. A három csontos fickó a semmiből jelent meg és koszlott tegezüket előrántva módszeresen kezdték lövöldözni a nyilaikat. Kiskata szája sarkában egy halvány mosoly jelent meg. A játék annyira kiszámíthatatlan volt, mégis valahogy mindig ugyanoda tért vissza.

De Shiraach ereje fogytán volt. Már csak egy utolsó nagyobb varázslatot tudott elvégezni: tűzpajzsot idézett maga köré és megragadta a sarokban reszkető hercegnőt. A két karakter menekülni próbált, de a játéknak kegyetlen szabályai voltak. Shiraach ügyességi próbája sikertelen lett és bár az ajtóig elértek, a herceg mágusa egy jégdárdát idézett, ami könnyedén áthatolt a tűzpajzson. A képernyőn felvillant a jól ismert üzenet: „Életpont -6. Vége a játéknak.”

Kiskata megdermedt. Szemei a képernyőt bámulták, ahol felvillant a kérdés: „Kívánja betölteni az előző játékállást?”

– Menj a francba, te csaló! – morogta dühösen és hátradőlt a székében.

Az óra halk ketyegése visszatért a tudatába, a szoba levegője hirtelen sokkal nehezebb lett, mintha az egész világa összezsugorodott volna erre az egyetlen pontra: a játékra, ami most elbukott.

2.

Kiskata dühösen kattintotta le a játékot, de még mindig a csata adrenalinjától remegett, mintha a vereség fizikai fájdalmat okozott volna. A szemei a képernyő villódzó fényéből lassan az e-mail fülre vándoroltak, és bár tudta, hogy a munkával kellene foglalkoznia, képtelen volt elvonni a figyelmét a vereség súlyától. A kudarc ott lüktetett a fejében, mintha nem lenne elég hely az agyában, hogy a valóság és a játék egyszerre létezzen. Az adrenalin még mindig zubogott az ereiben, az optimizmus furcsa szikráját táplálva benne, mintha valahol még mindig a csatatéren állna, készen egy újabb próbálkozásra. De most már a valóság kaparászta a vállát.

Az e-cigi kék fénye halk pittyenéssel villant fel az asztalon, mintha hívogatta volna. „Vegyél el” – suttogta a képernyő kékes derengésében, akár egy halk, ismerős szó, ami áthatolt a tudatán. Egy pillanatig sem habozott. Az e-cigi hívása most fontosabbnak tűnt minden munkánál, minden e-mailnél. Szippantott egy mélyet, és a füst lassan gomolygott körülötte, mintha a gondolatai is ködös leplet húztak volna a valóságra. Ahogy visszahanyatlott a székébe, kócos hajával, az egyetem régi, elnyűtt pulóverében már nem is volt része a valóságnak.

„Újabb kudarc, újabb élethazugság” – gondolta. „Ez is csak olyan, mint az a hamis álom, hogy majd lediplomázok.” Körbenézett a szobában, de csak az éjszaka maradványait látta: üres kólásdobozok, gyűrött jégkrémpapírok, mint a hajnalig tartó játszmák relikviái. A szoba elárvultan várta, hogy Kiskata összeszedje magát, de a valóság, amely körülvette, egyre távolabb sodródott.

A Covid lezárásai mindent megváltoztattak, gondolta magában. Eleinte felszabadító volt, hogy nem kellett emberekkel találkoznia, nem kellett erőltetett mosolyok mögé rejtőznie. A világ lassulása mintha neki kedvezett volna – kevesebb beszélgetés, kevesebb társadalmi kötelezettség. Csak ő és a játék. De ahogy teltek a hetek, a hónapok, a magány súlya lassan ránehezedett, egyre fullasztóbbá vált. Bár szerette az egyedüllétet, kezdett ráébredni, hogy valami mégis hiányzott. Az emberek. De félt tőlük. Idegenek, kiszámíthatatlanok. A saját igényeikkel szembesülni mindig olyan volt, mint egy újabb kihívás, amelyre nem készült fel. Egyik sem érdekelte igazán. „Dehogy kellenek emberek…” – motyogta a fogai között, ahogy újabb slukkot vett az e-cigiből.

A füst lassan folyt ki a száján, valahogy vad, megkönnyebbült gurgulázással, mintha Kiskata összes felgyülemlett frusztrációját engedte volna ki vele. A szemközti falra függesztette a tekintetét, ahol a számítógép hideg fényében az e-mailek sora villogott: „Határidő holnap.” „Fontos jelentés elkészítése.” Kiskata szemei előtt ezek az üzenetek azonban csak idegen szövegek maradtak. Olyan üresek voltak, mint a játékban megoldandó küldetések. Semmi sem hatott rájuk. Mintha ezek már nem tartoznának hozzá. A képernyőn megjelenő valóság most is közelebbinek tűnt, mint az, ami a gépen túli világban történt.

Kiskata üresen bámulta a képernyőt, és közben a játék kudarcának képei újra és újra felvillantak a szeme előtt: Shiraach, a tűzelementálok, a jégdárda, ami áttörte a védőpajzsot. Még mindig ott voltak, még mindig lüktettek a fejében. A valóságban pedig ott vártak rá az e-mailek, a jelentések, a feladatok. Mindez most elérhetetlennek tűnt, mintha valami távoli, idegen világ részévé vált volna. A valóság hideg ridegsége a képernyő túlfelén húzódott, de Kiskata számára mindez már csak egy másik dimenzió volt.

„Dolgozzunk egy kicsit akkor!” – motyogta, mintha önmagát próbálná meggyőzni arról, hogy még van értelme összpontosítani. De már nem volt. A valóság súlya, amely egykor csak egy volt a sok teher közül, most összeroppantotta. Az e-mailek rideg követelései, a határidők és a feladatok most olyan elérhetetlenek voltak számára, mint egy boss elleni harc a játékban, amelyre nem készült fel eléggé. Az egyszerű munkahelyi feladatok mostanra olyan megoldhatatlan akadályokká váltak, mint a játék szörnyei, amelyek újra és újra visszatértek.

A valóság és a játék közötti határvonal egyre inkább elmosódott. A játéktér, ahol karakterei élet-halál harcot vívtak, lassan beszivárgott az életébe. A tűzelementálok, amelyek áttörték Shiraach pajzsát, most a munkahelyi stresszt és az elfojtott érzelmeket jelképezték. A jégdárda, ami átszúrta a mágus testét, mintha Kiskata saját valóságát is áttörte volna. Minden újra megjelent előtte, de ezúttal a való életben bukott el.

A füst lassan eloszlott körülötte, a monitor hideg fénye kísérteties derengéssel világította meg az arcát. A játék kudarcai immár nem maradtak a virtuális térben. Minden egyes csata, minden elvesztett harc mélyebb nyomot hagyott benne. Shiraach, a mágus, akit ő irányított, most nem volt más, mint egy kivetülés: egy varázsló, aki egyszer még irányította a káoszt, de most elveszett saját világában. Ahogy a karakter küzdött és kudarcot vallott, úgy veszített Kiskata is önmagából valamit.

Az e-mailek továbbra is ott sorakoztak előtte, de Kiskata már egyre távolabb érezte magát tőlük. A valóság rideg szavai – határidők, jelentések, feladatok – most idegenekké váltak. Egykor a Covid miatti bezártság menedéket jelentett neki, de most egyre inkább érezte, hogy a menekülés soha nem volt elég. Az egyedüllét, amely kezdetben megnyugvást hozott, most a magány fullasztó súlyával nehezedett rá. De nem hiányoztak neki az emberek, a kapcsolatok zaja, a társaság. Talán ezek már nem is számítottak. De a játék világában létező karakterek most már nem pótolták azt, amit a valóságban elveszített.

Még egy slukk az e-cigiből, még egy utolsó pillantás a képernyőre. A füst lassan kavargott körülötte, és Kiskata azon tűnődött, hogy talán a játék világa soha nem is volt olyan messze a valóságtól, mint hitte. Ott legalább újrakezdhette volna. Az életben azonban minden egyre bonyolultabbá vált, és Kiskata úgy érezte, hogy a valóságot már nem tudja irányítani. Talán mégis vissza kellett volna térnie a játékba.

Ott talán még volt esély.

3.

Kiskata ujjai görcsösen tapadtak a kontrollerre, mintha attól tartana, hogy ha elengedné, azonnal összeomlana körülötte a világ. A képernyő vibráló fénye beleolvadt a szoba félhomályába, elnyelte a külvilág minden zaját, elzárta a gondolatokat és érzéseket. A „Vége a játéknak” felirat szinte gúnyosan villant fel újra és újra, mintha egy láthatatlan kéz hívogatta volna az újabb próbálkozás felé. De Kiskata még mindig ott ült, a fejében lázasan pörögtek a gondolatok, keresve azt az egyetlen apró rést, amelyen át végre megszökhetne a vereség gyűrűjéből.

Kétségbeesett volt. Dühös. Fáradt. Minden izmában érezte a feszültséget, de valami mélyen belül még mindig hajtotta. Az a hang, amit csak ő hallott, szüntelenül biztatta: „Nem adhatod fel. Ezúttal sikerülni fog.” Az ujja lassan megmozdult a kontroller felé, mintha automatikusan cselekedne, de valahol mélyen tudta: megállhatna. Kisétálhatna a szobából, egyszerűen elfordulhatna a képernyőtől, de a kényszer erősebb volt nála. A gomb megnyomódott. Egy pillanatnyi szünet, aztán a játék újraindult. Csendben, észrevétlenül, ahogy mindig is történt. Csak az árnyékok sűrűsödtek körülötte.

A tölgyfaajtó mögötti csata most több volt, mint egyszerű játékbeli kihívás. Ez már megszállottsággá vált. Minden egyes próbálkozás új reményt adott neki, amit aztán a vereség sötétsége elnyelt, mint egy mindent felfaló fekete lyuk. Kiskata elfelejtette, hol van, miért kezdte el egyáltalán. Már nem a szórakozás hajtotta, hanem valami mélyebb, sötétebb kényszer. Az egyetlen cél most az volt: legyőzni azt az átkozott ajtót.

Shiraach lassan hátrált, minden lépésnél észlelés-próbát dobott, hogy meghallja az ellenség közeledését. Kiskata visszafogott ösztönökkel figyelte, a lopakodás-értékük elég magas volt ahhoz, hogy a csapatot a sötét sarkok felé vezesse, távol a veszélytől, távol az aggro zónától. A tűzelementálok lángoló ökleikkel püfölték a varázspajzsot, amit Shiraach nagy nehezen fent tudott tartani a mana erejével. „Ez most menni fog” – gondolta Kiskata, de a varázslat ellenállás-próbája ismét kudarcot vallott, és a pajzs egy pillanat alatt szétrobbant. Az ellenség átzúdult a réseken, és a sebzés gyorsan felhalmozódott. Bamm. Totális party halál.

„Elég a passzívkodásból!” – morogta Kiskata, amikor újra belépett a harci körbe. Shiraach most már nem finomkodott, a nekromancia sötét mágiájával csontvázíjászokat idézett elő. A summonálás sikeres volt, és az íjászok nyílzáporral borították be az ellenséget, a támadó dobások sorra sikeresek voltak. A katonák egymás után hullottak el, a csontvázak mechanikusan kattogva mozogtak, mint halálos automaták. A csata jól indult, de aztán megjelent a herceg varázslója, és egy újabb tűzelementál lépett be a harci sorrendbe. Gyorsabb. Erősebb. Egy boss harc küszöbén álltak, és Shiraach manája egyre gyorsabban fogyott. Az ellenállás összeomlott, és a party wipe újra megtörtént.

„Miért nem sikerült?” – Kiskata csalódottan bámulta a logot, de már semmit sem tehetett. Új terv kellett.

„Carl kell az első vonalba” – gondolta, és kidolgozta az új stratégiát, mintha valódi harctéren állna. Seer Carl pallosa végzetes erővel sújtott le az ellenségre, a katonák sorra dőltek el előtte. Kiskata szíve hevesebben vert, mintha valós küzdelem zajlana a képernyőn túl. „Talán ez az, ez a titok” – motyogta magában, miközben figyelte, ahogy Carl sorra kritikus találatokat visz be. Azonban a harc egyre vadabbá vált, és Carl végül kimerült. A tűzelementálok tűzsebzése átszivárgott a pajzsokon, a páncélosztály már nem volt elég erős. Carl végül elbukott, és ismét felvillant a jól ismert „Vége a játéknak” felirat.

„Nem kell harcolnunk” – súgta Kiskata, miközben egy új stratégiát próbált ki. Ezúttal nem a csatára, hanem a menekülésre koncentrált. Shiraach gyorsan varázspajzsot idézett, és a hercegnővel az ajtó felé indultak. A csapat hátramaradt, hogy fedezze őket, miközben Kiskata a mozgásértékeit maximalizálva próbált előre törni. De a herceg mágusa ismét jégdárdát idézett, amely páncéltörő sebzéssel hatolt át a tűzpajzson, és megsemmisítette Shiraachot. Az ajtó előtti utolsó méterek most már örökkévalóságnak tűntek. Kiskata dühtől elvakultan dobta el a kontrollert, de csak egy pillanatra. Azonnal visszatért.

„Most nincs több tisztességes játék!” – gondolta, és minden erejét beleadta a következő próbálkozásba. Carl és Kupakjancsi előre törtek, Shiraach pedig a frontvonalba állt. A csontvázíjászok újra életre keltek, és a nyílzápor mindent beterített. A terem egy hatalmas élőhalott sereg harcterévé vált, a halál szele minden sarokból fújt. A csata intenzív és kaotikus volt, Kiskata ujjai remegtek a kontrolleren, miközben az ellenség egyre hátrébb szorult. A HP-sávok fogytak, és Kiskata szívében felcsillant a remény. „Most működni fog!” – gondolta, de a herceg varázslója hirtelen villámcsapást idézett elő, és Shiraach manája egy pillanat alatt elfogyott. Egyetlen másodperc alatt mindennek vége lett.

Ezután Kiskata minden erejét Shiraach mágiájára összpontosította. „A tűzpajzs megvéd minket” – motyogta, és minden varázspontját arra használta, hogy fenntartsa a védelmet. Még a csontvázíjászokat is háttérbe szorította. „Ez most elég lesz.” Ám amikor a pajzs megrepedt, és a jégdárda újra betalált, Kiskata felismerte: pusztán a mágiára építeni hiba volt. Az ellenállás újra semmivé foszlott, a vereség üressége mélyen visszhangzott benne.

„Most mindent újra kell szervezni” – gondolta, és újrastrukturálta a csapatot. Shiraach és a hercegnő hátra léptek, míg Carl és Kupakjancsi az élvonalba kerültek. A harc jól indult, de a tűzelementálok ismét áttörték a védelmüket. „Miért nem elég ez?” – kérdezte Kiskata magában, ahogy a tűzsebzés lassan felőrölte az utolsó ellenállásukat is.

„Több kell. Még több csontvázíjász!” – kiáltotta, és minden varázspontját arra használta, hogy a halott íjászok légióját megidézze. A terem megtelt a nyilak süvítésével, de a tűzelementálok immúnisak voltak a fizikai sebzésre. Lassan, de biztosan előretörtek. Kiskata tehetetlenül nézte, ahogy minden összeomlik.

„Most már csak egyetlen cél van: menekülj!” – Kiskata az utolsó reményeire összpontosítva rohant az ajtó felé, de a herceg katonái minden sarokból előugrottak. Egy jégdárda ismét célba talált, és a pajzs nem védte meg. Minden újra ott tartott, ahol kezdődött: vereség.

Az utolsó próbálkozás során Kiskata mindent beleadott. Támadás, védekezés, csapatmunka – minden egyes mozdulatot gondosan megtervezett. Shiraach és a hercegnő már majdnem elérték az ajtót, Carl és Kupakjancsi hősiesen harcoltak a frontvonalban. A tűzelementálok végre kezdtek sorra elhullani, és az ellenség visszaszorult. „Ez most működni fog!” – gondolta Kiskata, amikor az ajtó már karnyújtásnyira volt. De akkor egy utolsó jégdárda elszáguldott, és eltalálta Shiraachot. Egyetlen lépés hiányzott. Ismét vége.

Kiskata egy pillanatra megdermedt. Már nem volt többé csak a játék; valami mélyebb, személyesebb húzódott meg minden elveszített harc mögött. A vereségek súlya nemcsak a virtuális világban nehezedett rá – mintha azok lassan átszivárogtak volna a valóságába, mintha a játék minden egyes kudarca az ő saját életében bekövetkezett bukásokat is visszatükrözte volna. A képernyő előtt ült, de most először érezte úgy, hogy valahol mélyen ő maga is elbukott.

Ahogy a „Vége a játéknak” felirat eltűnt a sötét képernyőről, az üresség, ami benne maradt, nem múlt el. Ujjai lassan lecsúsztak a kontrollerről, mintha az már nem lett volna képes megadni neki azt a megnyugvást, amit korábban keresett. A játék évek óta menedékké vált számára, egy hely lett, ahol a kudarcok sosem voltak véglegesek, ahol a vereségek mindig újrakezdést ígértek. Most azonban valami eltört. Ezúttal nem akart újrakezdeni.

A kudarcok ezúttal sokkal mélyebbre hatoltak. Már nem csupán a játékban buktak el a karakterek, hanem ő maga is. Nem értette, miért érzi ezt ilyen mélyen. Minden eddigi veszteség csak része volt a játéknak – elviselhető, átmeneti fájdalom, amit egy új stratégia gyorsan kijavított. De most? A szíve mélyén valami egyre hangosabban lüktetett: a felismerés, hogy ez a kudarc sokkal valóságosabb volt, mint eddig bármikor. Ezúttal nem csupán a képernyőn bukott el. Valahogy a vereség a húsába, a vérébe ivódott, mintha valósággá vált volna.

Ahogy ott ült a sötétben, próbálta megérteni, miért érzett ilyen ürességet. „Ez csak egy játék” – suttogta magának, ahogy annyiszor korábban, amikor el akarta hitetni magával, hogy ami a képernyőn történik, nem fontos. De most valami megváltozott. Ez nem csak játék volt többé. Mintha az élete legfontosabb csatáját vesztette volna el.

Lassan felfogta: ez a harc, amit újra és újra elveszített, nem csupán a virtuális világ kudarca volt. Ahogy a képernyő fekete ürességében magát nézte vissza, rájött, hogy a játék és a valóság határai összemosódtak. Az a küzdelem, amelyben újra és újra alulmaradt, az ő valódi életének harcait tükrözte vissza. A játék többé már nem volt menedék – az életének tükre lett.

Korábban, amikor a valóság túl nehézzé vált, mindig a játékhoz menekült. Ott elfelejthette a problémákat, újra és újra próbálkozhatott. Most azonban, ahogy a sötét szobában ült, nem tudott elmenekülni. A játék minden egyes elvesztett harca magával hozta azokat a kudarcokat, amikkel a való világban is szembesülnie kellett. A harcok, amiket a képernyőn vívott, egyre inkább az életének valós kihívásaivá váltak. Most először tudatosult benne, hogy a játék nem csak szórakozás volt – menedék és kapaszkodó volt egyben, ahol minden csatával a valóságtól próbált elbújni.

De a karakterek, akiket irányított, most más fényben tűntek fel. Shiraach, a mágus, aki a pajzsok mögé bújt, valójában ő maga volt. Shiraach pajzsai valójában Kiskata védekezési mechanizmusai voltak a világ ellen – falak, amelyeket az élet minden fájdalma ellen emelt. Carl, a paplovag, aki mindig harcolt, soha nem adta fel, de végül mindig alulmaradt – Kiskata küzdelmeit szimbolizálta, ahogy napról napra próbált helytállni az élet kihívásaival szemben, de végül mindig kimerült és elbukott. Kupakjancsi, aki nevetve vetette magát az ellenség közé, a vicceivel és könnyedségével próbálta eltüntetni a fájdalmat – ő Kiskata belső énje volt, aki a humor mögé rejtette a valóság fájdalmait. És a hercegnő, akit mindig meg kellett volna mentenie, de sosem sikerült – az ő sebezhető, sérülékeny része, amit képtelen volt megvédeni, bárhogy is próbálkozott.

Ahogy Kiskata ezt mind átgondolta, egyre világosabbá vált számára, hogy a játék nem csupán egy virtuális világ volt. Minden döntés, minden kudarc, minden vereség az ő saját életének tükröződése volt. Amikor Shiraach pajzsa megrepedt, az az ő mentális falainak széthullását szimbolizálta. Amikor Carl elbukott, az ő mindennapos harcai estek el újra és újra. És amikor Kupakjancsi humorral próbálta oldani a feszültséget, Kiskata érezte, hogy a viccek már nem elég erősek ahhoz, hogy elnyomják a valódi fájdalmat.

Ezért volt most minden más. Ezért érezte úgy, hogy a kudarc valóságosabb, mélyebb, mint bármikor korábban. A játék már nem volt menedék. A valóságba szivárgott be, és Kiskata rájött: ezúttal nemcsak a karakterei buktak el. Ő maga is.

4.

Kiskata üresen bámulta a fekete képernyőt, amelyen már rég eltűnt a „Vége a játéknak” felirat. A szoba mély csendje most más volt – nem a megszokott, békés némaság, hanem az a nyomasztó üresség, amely lassan fojtogatóvá vált. A sötétség a szoba minden sarkából felé nyúlt, ahogy az éjszaka egyre mélyült. Az e-cigi halvány kék fénye ritmikusan pulzált az asztalon, de most ennek a megszokott fénye sem hozott enyhülést. A füst lassan kavargott körülötte, szinte beleolvadt a szoba csendjébe, mintha vele együtt minden gondolat és érzés is széthullott volna.

Nem emlékezett már, mikor kezdődött mindez. Mintha már réges-régen elveszett volna a múltban az a pillanat, amikor még nem uralta volna ez a fojtogató kényszer. Talán a munka súlya nyomta meg először. A határidők szorítása, az állandó elvárások lassan összenyomták őt. Kiskata egyszerűen belefáradt, hogy minden nap ugyanazokat a harcokat vívja, és a videojátékok lettek az egyetlen menedéke. Egy világ, ahol ő hozhatta meg a döntéseket, ahol a kudarcok sem véglegesek voltak, hanem mindig volt újrakezdés. Legalábbis eddig így volt.

Az utóbbi időben azonban ez is megváltozott. Az újrakezdés kényszere most már nem volt megnyugtató. Nem hozott enyhülést. A játék most már nem adott menekvést. Az újrakezdés csak egy újabb kör volt egy végtelen ciklusban, amiből nem volt kiút. Kiskata érezte, ahogy lassan elveszik benne.

A képernyő előtte üres volt, de mégis visszanézett rá, mintha valami rejtőzne a sötétség mögött. A sötét képernyő nem csupán a játék végét jelezte – saját életének üressége is visszatükröződött rajta. Kiskata csak ült ott, és hagyta, hogy a csend beburkolja. Mintha a levegő egyre sűrűbbé vált volna, mintha a szoba falai lassan közelebb húzódtak volna köré. Tudta, hogy meg fogja nyomni a gombot, mert mindig ez történik. Egyik nap olyan volt, mint a másik. A munkahelyén teljesítette a feladatait, de valójában minden éjszaka itt folytatódott az élete. A játék lett az igazi valósága.

A monitor most fekete volt, de a fejében már hallotta a következő menet hívását. „Újra kell kezdened.” Ez a gondolat egyre mélyebben visszhangzott benne, nem hagyva más választást. Az ujja lassan megmozdult a kontroller felé, de egy pillanatra megállt. Tudta, hogy nem szabadna. Tudta, hogy megtehetné, hogy elfordul, hogy kisétál a szobából, elmenekülne, de valahol mélyen már nem hitt benne, hogy van más út. Az újrakezdés most már nem egy döntés volt, hanem egyszerűen az egyetlen lehetőség, ami megmaradt számára.

Az ablakon túl halványan villogtak az utcai lámpák, de már nem érdekelte, mi zajlik odakint. A külvilág távoli és jelentéktelen volt számára. Kiskata visszafordult a képernyőhöz, és csak ült ott, figyelve a füst lassú gomolygását maga körül. Az élete, amit valaha ismert, most már olyan messzinek tűnt, hogy alig tudta felidézni. Most már ez volt az igazi – a csend, a füst, és az éjszaka, ami minden este újra és újra leereszkedett rá. Egyik nap ugyanaz volt, mint a másik. Semmi nem változott.

A monitor hosszú ideig csak sötéten pihent előtte, de végül felvillant az ismerős „Újrakezdés” opció. Ezúttal már nem volt benne kétség, nem remegett meg. Nem érzett semmit. Csak az üresség maradt. Tudta, hogy meg fogja nyomni a gombot. És amikor az ujja lassan megnyomta a kontrolleren a gombot, a képernyő ismét életre kelt. Nem villant fel semmilyen üzenet, nem volt figyelmeztetés, semmi váratlan. Minden úgy folytatódott, ahogy eddig is történt. A játék újraindult, csendben, észrevétlenül.

– A játék folytatódik, Kiskata – motyogta magának, ahogy egyre inkább elmerült a monitor hideg fényében. – Nézzük, hányszor bírod még. A gomb megnyomódott. A csend visszatért a szobába. A játék pedig folytatódott. Az üresség és a folytatás kéz a kézben jártak – soha nem volt más választás.